A franciák legtitkoltabb kincse - Réunion (2002)
Mauritiusi házigazdám, ha már egyszer taxis, kivisz a repülőtérre, ingyen. Azaz nem egészen. Egy kérése van csupán. Ha visszaérkezem Réunionról, vegyek neki helyben, a mahéburgi reptér vámmentes üzletében egy üveg piros címkés Johnnie Walkert, azzal a viteldíjat letudhatjuk. (Így is történt.) A becsekkolásnál azzal a kellemetlen meglepetéssel várnak, hogy várólistára kerültem, mert nem rekonfirmáltattam a jegyemet. Na ne már! Várjak délutánig, esetleg holnapig? Végül is egyből fölszállhattam a kis kétpropelleres, negyvenszemélyes masinára, azzal úgy háromnegyed óra alatt átzümmögtünk a szomszédba és landoltunk a Roland Garros repülőtéren. Érdekes, sokáig azt hittem, ez a jóember valami kiváló teniszező lehetett, máskülönben miért nevezték volna el éppen róla a francia nyílt nemzetközi teniszbajnokságot. (Vagy előbb talán magát a pályát? Igen, a húszas években). Nos, Roland Garros nem teniszező volt (ámbár a játékhoz ettől függetlenül éppenséggel érthetett), hanem francia pilóta. 1913-ban azzal szerzett hírnevet, hogy elsőként repülte át leszállás nélkül a Földközi-tengert (föltételezem, nem hosszában). Amikor kitört az első világháború, pilótaként belépett a francia hadseregbe. Őt tekintik (legalábbis a franciák) a világ első vadászpilótájának. Több sikeres légi csatát vívott meg, őt kétszer lőtték le, s a másodikat már nem élte túl.
A francia határőr azzal a kérdéssel fogadott, hogy van-e előre foglalt szállásom. Nincs. De hát mi történt? Mindenki megőrült errefelé? Na jó, akkor írjon be valamit. Előveszem a Lonely Planet útikönyvemet, kinézek egy belvárosi panziót, beírom. Uram, ez a hotel már nem üzemel. (Anyátok, mormogom magamban, miközben valójában hálás lehetek, hogy nem caplattam oda hiába.) Ott kallódott néhány szállodai prospektus, előkaptam egyet, beírtam a címét, ezzel már a hatóság is megbékült. Nézem jobban, ez nem is rossz. Odamegyek, gyalog. Egyik utcasarkon zsemleszínű kutya hever a járdán, barátilag megvakargatom, beszélgetek hozzá, azonnal hanyatt dobja magát. Indulnék tovább, utánam ered, elveti magát a lábam előtt és ezt teszi még vagy háromszor. Pedig láthatóan nem is afféle kivert kutya, és mégis, milyen hálás egy jó szóért. Hosszasan követ, a sarokról már-már úgy kell visszazavarnom. Nyilván nem érti. Mi, emberek meg végképp nem értjük – egymást, ebben a nagy, sehová se vezető rohanásban. Pedig csak a kutyáktól kellene tanulnunk. Elég volna néha egy jó szó, pár percnyi türelmes odafigyelés. Talán másként élnénk meg hajszolt napjainkat.
A szálloda tényleg nem rossz, bár az úszómedence vize olyan mocskos, mint egy mocsáré. Hogy a tévé távirányítójáért miért kértek a recepción húsz euró letétet, bizony, nem tudom. Csak nem gondolták, hogy haza akarom vinni…
Az érdeklődők számára van egy-két rossz hírem. Réunion nemcsak közigazgatásilag Franciaország, hanem árban is. St-Denis-ben, a helyi „fővárosban” 25–30 euró alatt nemigen lehet szállást kapni, vagy ha igen, elég borzalmasat. A másik: a francián kívül más nyelven (mondjuk angolul) csak igen kevesen beszélnek, de ez a francia is inkább kreol (hindi, arab, malgas szavakkal dúsítva), melynek megértésével még a „métropole”-ból (az anyaország) érkezettnek is nehézségei lehetnek. Mivel viszont én egyáltalán nem tudok franciául, teljesen mindegy. Ennek ellenére alig egy óra alatt sikerült nyélbe ütnöm, elméletben legalábbis, egy másnapi helikoptertúrát. Azért csak elméletben, mert a dolgot szállodai szobámból, telefonon intéztem – volna. A vonal túlsó végén levő hölgy ugyanis úgy ötven kilométerre St-Denistől, a helikoptert üzemeltető társaság székhelyén ült, és a maga természetes módján kérte a hitelkártyám számát. Az meg nekem nincs. Mármint hitelkártyám, úgyhogy száma sem lehet. Azért nem volt, mert amikor elsőre nekifutottam, egyik bank annyiféle igazolást kért a kiadásához, hogy tüstént elment tőle a kedvem. (Azóta egyébként lett hitelkártyám, ugyanis egyik nagy légitársaság-egyesülés, ahol már régóta törzsutas vagyok, egy magyar(országi) bankkal közösen kibocsátott egy kártyát, amit valósággal rám tukmáltak. Kb. tíz perc alatt mindent elintéztünk, egy szál személyigazolvánnyal. Mondhatom, utazók számára nagyon hasznos, ha másért nem, azért, hogy biztonságérzetet adjon. Sajnos, könnyen beleszaladhatunk egy-egy nem tervezett kiadásba, és ha kifutunk a készpénzünkből, vésztartaléknak még mindig ott van a plasztikkártya. Arról nem is beszélve, hogy egyes országokban bizonyos szolgáltatásokat eleve igény sem vehetünk hitelkártya nélkül.)
Akkor tehát mi a teendő? Fáradjon be valamelyik utazási irodába St-Denis-ben és fizesse ki előre készpénzben. Ennek csak egyetlen szépséghibája volt. Úgy négy kilométerre laktam a központtól, és a melegben be kellett gyalogolnom. Nem kellett, mehettem volna taxival is, mert ha már az ember ilyen kolosszális összeget áldoz a repülésre, azon a 4-5 eurón már ne múljék. Hát, éppen ez az. Ilyen 4-5 eurókon kell megspórolnom a légi élvezet árát. Elájulnak, ha elárulom, mibe került. 45 perc 220 euró, de sietek hozzátenni, minden centje megérte. Volt valami szerencsejáték jellege is, ugyanis a magasra kiemelkedő óceáni szigetek időjárásának jellegzetessége, hogy dél tájára maguk köré gyűjtik az egyébként makulátlan tiszta égbolt összes felhőjét, melyek, mint valami gigászi úszógumi, körülfogják a derekát. Ezért is indulnak a heli-túrák reggel, ami önmagában még nem garancia a tisztánlátásra, ám most ebben is óriási szerencsém volt. (Itt jegyzem meg, hogy azon a szent napon érte utol az euró a dollárt, mármint akkor egyenlítődtek ki árfolyamaik egy az egy arányban, pedig amikor útnak indultam itthonról, a dollár volt az erősebb.)
Réunion geológiája közeli rokonságban áll Mauritiuséval, amennyiben ez is, az is tisztán vulkanikus eredetű (ráadásul ugyanannak a földtani szerkezetnek a tagjai), morfológiájuk azonban teljesen különböző. Réunion ugyanis sokkal fiatalabb. Ami fölszállás után rögtön szembetűnik: óriásiak a szintkülönbségek, hihetetlenül tagolt a sziget domborzata. Az enyhén emelkedő parti síkságról rövidesen 2000 méter fölé kúszunk a hegyek miatt, s miközben egyik pillanatban még csaknem súroljuk az éles, szinte pengényi szélességű gerinceket, a következőben 1000-1500 méter mélységű katlanokba és völgyekbe tekinthetünk alá. A sziget nyugati kétharmadát egy több tízezer éve kihunyt hatalmas pajzsvulkán erősen erodálódott maradványai alkotják. Legmarkánsabb formáit három, egyenként 10-15 km átmérőjű „kráter”, a Cilaos, a Salazie és a Mafate képezi.
(Gál Magdolna rajza)
Sehol egy tenyérnyi vízszintes felület
Valójában nem vulkáni, hanem eróziós kráterek; franciául „cirque”-nek nevezik őket, „magyarul” legyenek mondjuk amfiteátrumok. Eredetileg a magmautánpótlás miatt beroskadt kaldera, vagyis vulkáni üst volt a kiinduló állapot. Csupa zöld minden, a katlanok, völgyek peremén és alján kis falvak lógnak vagy ülnek. Aztán egy csapásra vége szakad a zöldségnek, s egy nem túl magas párkány fölött átcsusszanva élettelen, szürke-vörös lávatenger fölé érünk. Ez a Piton de la Fournaise, az Indiai-óceán talán legaktívabb tűzhányója, kettős kalderájában se szeri, se száma a kisebb-nagyobb salakkúpoknak, dermedt lávanyelveknek. Életem legfantasztikusabb légi kalandját éltem át háromnegyed óra alatt.
Hátul a kaldera külső fala látszik, rövidesen beérünk a belső kaldera fölé
Az aktív főkráter, salakkúpokkal és lávafolyásokkal
Salakkúpok, kicsit közelebbről
Lehet, hogy ez már a Hold?
Hatalmas eróziós völgy
Jobbra fönn kis falu "lóg" a levegőben
Mindezek után St-Denis valóságos világvárosnak tetszik a sziget legészakibb csücskében. Igazából tényleg elég nagy, csak felhőkarcolók és széles bulvárok nélkül. Agglomerációja közel 150 ezer lakost tömörít. Üzletei, bankjai, sétálóutcái, kávézói már-már Párizst idézik, forgalma, sokszínű népsége nem kevésbé. Van itt katolikus katedrális, hindu templom, mecset minarettel, pálmafás parti sétány, gyalogos zóna, forgalmi dugók, mindenféle színárnyalatú emberek.
St-Denis, egyelőre a levegőből...
... aztán a földszintről
Réunion története is hasonlatos Mauritiuséhoz. Ez is lakatlan volt, amíg a portugálok 1512-ben föl nem fedezték Európa számára, letelepedésre azonban a franciák vállalkoztak elsőként, 1642-ben. Különös módon az első telepesek a madagaszkári Fort Dauphin francia kormányzója által száműzött lázadók voltak, úgy tucatnyian. A 17. század közepétől már mint a francia korona birtoka ismert, Île Bourbon néven. Egy ideig hírhedt kalóztanyaként is üzemelt, aztán amikor az 1700-as évek elején betelepítették a kávét (majd utóbb fűszereket, gyapotot), afrikai rabszolgákat hurcoltak a szigetre. Feltehetően a kevés művelésre alkalmas terület miatt a környező szigeteket kormányzó Mahé de la Bourdonnais kedvence Mauritius (akkor éppen Île de France néven) maradt, a „Bourbon-sziget” pedig Csipkerózsika-álomban szendergett. A francia forradalom alatt keresztelték át La Réunionra, ami egyesülést jelent. Ennek logikája kevéssé érthető annak fényében, hogy bizony nem egyesült itt senki senkivel, mivelhogy a szigetet akkor csak rabszolgák és az ő tartóik lakták. (Az egyesülés valójában egy 1792-es franciaországi eseményre utal, amikor a marseille-i forradalmárok egyesültek a párizsi Nemzeti Gárdával.) Rövidesen az Île Bonaparte nevet adták neki. Ez sem tartott sokáig, ugyanis a napóleoni háborúk alatt a britekhez került, akik itt is meghonosították a cukornádat. Az időközben részben felszabadult rabszolgák kénytelenek voltak elhagyni partvidéki földjeiket, viszont megkezdődött a belső vidékek benépesülése. (Érdekes megfigyelni, hogy a partvidék szinte valamennyi települése francia nevű – különösen sok a „St”, vagyis Saint kezdetű –, míg a belső részeken a malgas eredetű nevek vannak többségben.) A párizsi békeszerződés nyomán a sziget visszakerült francia birtokba, s mivel a második köztársaság idején (közben a név visszaváltozott Réunionná) felszabadították a rabszolgákat, munkaerőhiány támadt. Ezt is mauritiusi módon oldották meg, indiai (többségükben hindu) munkások betelepítésével.
Réunion 1946-ban vált Franciaország tengerentúli megyéjévé (még három ilyen van: Guadeloupe, Martinique és Francia-Guyana), fennhatóságukat a párizsi kormány részéről egy erre illetékes miniszter látja el. A helyi kormányzatot prefektus, illetve egy választott tanács alkotja, s a szavazók öt személyt delegálhatnak a francia nemzetgyűlésbe, hármat pedig a szenátusba. A pártok között időről időre fellángol a vita az esetleges autonómia, illetve a jelenlegi teljes integráció kérdésében, sőt a 90-es évek elején halálos áldozatokat követelő kormányellenes összecsapások is voltak.
A behozatal meghaladja a kivitelt, nyomasztó a munkanélküliség (kb. 35 százalék!), az infláció is magasabb a franciaországiénál. A művelhető területek 65 százalékán cukornádtermesztés folyik, a fő „iparág” viszont a turizmus. Évente kereken félmillióan látogatnak ide, 80 százalékuk Franciaországból. A sziget kicsit nagyobb Mauritiusnál (2510 négyzetkilométer), ám gyorsan szaporodó lakossága (kb. 700 ezer) még messze elmarad a szomszédétól. Az etnikai összetétel legalább olyan tarka, de mások az arányok. A kreolok 40, a franciák kb. 30, az indusok 20, a kínaiak 3 százalékkal képviseltetik magukat. Az anyaországbelieket a kreolok „z’oreilles”-nek, azaz füleknek hívják, gondolván, azért jöttek ide, hogy kihallgassák, mit is beszélnek e helybeliek. Egy másik, kevésbé valószínű változat szerint az egykori urak levágatták rabszolgáik fülét, így csak ők maradtak fülesek.
(folyt. köv.)
Itt van az előző rész: http://nemethgeza11.blog.hu/api/trackback/id/5783548
