Utas és Világ

             LEJJEBB MÁR NEM CSÚSZHATOK - ANTARKTISZ (2004)

Nagyjából négy órát töltöttünk a parton, a Félhold-szigeten, a lányok rummal bélelt kakaóval vártak a fedélzeten. Előbb azonban két fontos kötelességünket kellett teljesítenünk: csizmánkat egy fertőtlenítős lavórban lemosni, majd a korábban említett listán nevünket szignálni, jelezvén, hogy visszatértünk. Persze, mindig akadt, aki ez utóbbiról megfeledkezett, úgyhogy őket pár percig keresték és rendre meg is találták.

  Mára még egy feladatunk maradt, természetesen csak ebéd után. Továbbhajózva megközelítettük a Deception-szigetet, az antarktiszi kiránduló utak egyik legkedveltebb célpontját. Az egész sziget egyetlen hajdani, kb. 5 millió éves múltra visszatekintő hatalmas, andezites jellegű lávát produkáló vulkán maradványa, nagyjából kör alaprajzú, 12 kilométer átmérőjű, robbanások, majd besüllyedés során képződött kaldera. Mindez önmagában is érdekessé tenné, ám bele is lehet hajózni, ugyanis az üst egyik széle kicsorbult és átjáró keletkezett, s belsejében létrejött egy kb. 5-8 km átmérőjű, tengervízzel kitöltött öböl, melynek legnagyobb mélysége 160 méter. A művelet, mármint a behajózás meglehetősen bonyolult manőver, nem annyira a bejárat szűkössége okán, mert az 230 méter széles, hanem mert pont a közepén egy kiemelkedés miatt csupán 2,5 méter mély a víz. Azt, persze, ki kell kerülni, s akkor már nem is olyan széles az a csatorna. Orosz barátaink azonban gond nélkül beszuszakolták a hajót a közel függőleges, vörösbarna vulkáni sziklák között, melyeken hatalmas foltokban fehérlett a madártelepek guanója.

                                   Abba a kis átjáróba kellett betalálni

                           Hajónk a Deception kalderájában

   A sziget tele van beszédes nevekkel. Maga a deception csalódást, esetleg megtévesztést jelent. Valószínűleg a már említett Edward Bransfield látta meg először 1820-ban. Tény, hogy ez a hatalmas öböl az egész Antarktisz legvédettebb kikötője, amire már a 19. század tengerészei is rájöttek. Kezdetben a fókavadászok használták, majd már a 20. század elején bálnavadász hajók vették birtokba (innen ered a kalderát kitöltő öböl elnevezése: Bálnavadászok öble). 1914-re már tucatnyi bálnafeldolgozó hajó állomásozott itt. A bálnazsírt magukon a hajókon nyerték ki, a parton aztán a tetemek maradékát hatalmas vasüstökben kifőzték, és az így kapott maradék zsírt acéltartályokban tárolták. Csakhogy a gazdasági világválság betett a bálnaolajnak, a parti üzemek bezártak és többé senki sem működtette őket. Negyvenöt embert, többségükben norvégokat helyeztek örök nyugalomra a Deception temetőjében (alighanem a világ legdélebbi temetője), ám a sírhantokat és kereszteket az 1969 februárjában bekövetkezett vulkánkitörés nyomán támadt iszapárak betemették. Egy betemetett temető. A parton korábban angolok és norvégok több épületet is emeltek, ezek főként közösségi lakóházfélék voltak. 1962-ben építettek itt repülőgéphangárt is, a kaldera belsejében ugyanis egy időben kisebb repülőgépek is landoltak. A 40-50-es években Anglia és Argentína egyaránt igényt tartott a szigetre, egymás zászlaját húzkodták le. 1944 februárjában a britek az ún. Tabarin-hadművelet (Tabarin egy félsziget neve) során katonai bázist hoztak létre a szigeten, nyilván azért, hogy védjék a náci gyilkos bálnák ellen. 1961-ben maga az argentin elnök is látogatást tett Deceptionon, ezzel demonstrálva országa érdekeltségét. Ilyenkor szokott jönni a viccben az erdőkerülő, aki az egész bandát kizavarta az erdőből. Hát, itt nem jött erdőkerülő, viszont a vulkán eldurrant egy párszor. Már az 1920-21-es bálnavadász szezonban feljegyezték, hogy az öböl vize szinte forrt és lemarta a festéket a hajók oldaláról. Aztán később a kaldera peremén többször is voltak kisebb kitörések (nem egyszer szinkronban), míg végül az említett 1969-es működés jó időre kedvét szegte az embereknek ahhoz, hogy állandó bázist tartsanak fenn a szigeten. Napjainkban csak nyári, időszakos kutatótábort üzemeltetnek itt spanyolok és argentinok.

                                              Elhagyatva

   Mi azonban mindebből semmit sem látunk. A Pendulum Cove-ban, vagyis az Inga-öbölben szállunk partra, ahol hajdan brit kutatók mágneses méréseket végeztek. A felszínt fekete törmelék borítja, nagy foltokban latyakos hóval vegyülve. Egy pocsolyában néhány jól megtermett barna tollazatú madár, a sarkvidékek hírhedt ragadozó madara, a halfarkas fürdik nagy élvezettel. A Deception-szigeten százezres pingvinpopuláció is él, kész csoda, hogy egyetlen példányt sem látunk, alighanem azért, mert a külső lejtőkön fészkelnek. Van viszont bálnacsont, oszló-foszló csónaktetem, látni a hajdani bálnazsírtároló vastartályokat, meg néhány megroggyant faépületet. A hóban néhány unatkozó Weddell-fóka heverész. Túl nagy a terület, a három óra meg túl kevés, hogy mindent bejárjunk. Már csak azért is, mert fürdés következik. Deception úgyszólván elengedhetetlen programpontja ez. A hajóról hoztak néhány lapátot, azokkal az orosz tengerészek pillanatok alatt jó méternyi mély kis gödröt vájtak a laza vulkáni törmelékben, mely szinte azon mód feltelt kellemesen meleg, úgy 30-35 fokos talajvízzel. Csak hogy ne legyenek kétségeink, valóban aktív vulkáni vidéken járunk. (Azt olvastam, 2000 júniusában kutatók 90 fokos vízhőmérsékletet is mértek a Fumaróla-öbölben.) Néhányan nekivetkeznek, dagonyáznak kicsit, aztán uzsgyi, be az öböl 1-2 fokos vizébe. Juszt se fürödtem.

                              Az alvó Weddell-fóka nem zavartatja magát 

                                    Pancsoló halfarkasok

                                     Pancsoló turisták

     Ekkor még azt hittük, így megy ez majd utunk végezetéig. Túraszervezőink összesen nyolc partraszállást terveztek. Majd meglátják, mi lett a vége. Előbb szépen kinavigáltunk az öbölből, majd este délnyugat felé vettük az irányt, hogy a terv szerint az Antarktiszi-félsziget nyugati partvidékén folytassuk utunkat és behajózzunk a kontinens és a tőle nyugatra fekvő kisebb szigetek közti keskeny szorosokba, hogy majd ott csodaszép gleccserekben, jéggel teli öblökben gyönyörködjünk. És persze partra is szálljunk. Nem így történt. Az éj leple alatt ugyanis északi szél támadt, és a pakkjeget besodorta a szorosokba. Lehetetlen volt továbbhaladni, pedig a hajó nem is a szorosokban próbálkozott, hanem a szigetektől nyugatra. Mint megtudtuk, egyetlen hajó sem tartózkodott a megcélzott vizeken. Minderről onnan értesültünk, hogy a hajózó személyzet meg az expedíciósok állandó rádiókapcsolatban álltak a kutatóállomásokkal, illetve a környéken bóklászó egyéb hajókkal is. Az is már csak a reggeli ébresztőkor derült ki, hogy immár északnak hajózunk és érzelemmentesen átaludtuk életünk legdélebbi pontját, a déli szélesség 64. fok 08. percét. A Déli-sarkkör „átlépése” ugyan eleve nem szerepelt a tervek között, mégis, némi szomorúsággal vettem tudomásul….mit is? Először is azt, hogy ritka ronda napra virradtunk, szürke ködben kóválygott-imbolygott a hajó és voltaképp fogalmunk se volt róla, hova is tartunk. Illetve tudtuk: a Remény öble, vagyis a Hope Bay felé. Az, hogy ennél délebbre már a büdös életben nem juthatok, csöppet se zavar. Az Antarktisz fagyos, jeges, szeles, kietlen belső vidékei végképp nem érdekelnek, a pólusról nem is beszélve. A napot olvasással, írással, evéssel töltöttem, időnként rövid fedélzeti séta, jéghegymustra (az se nagyon volt), többnyire a partot se láttuk. Gabriel Gárcia Márquez új könyvét, az „Azért élek, hogy elmeséljem az életemet” címűt olvasom, már jó ideje megvettem, most van időm bőven. Hát én miért utazom? Hogy mesélhessek róla.

                                                   Délen idáig jutottunk

                                                Utunkat állta a pakkjég

   Orosz est volt ma, ahogy kell, sóval-kenyérrel-vodkával, a lányok szépen beöltöztek népviseletbe, énekeltek, táncoltak, kis jeleneteket adtak elő, melyben az egyik matróz alakította a durák (mondjuk így: falu bolondja) szerepét. Olimpiada és Liza fergeteges cigánytáncot produkált, és láthatóan még ők is élvezték, nem csak a közönség. És ugyanezek a lányok, akik mellesleg egész délután az esti étkeket készítették elő, pár perccel a show után már visszavedlettek felszolgálóvá. A borscs még csak nem is emlékeztetett az igazira, a pelmenyit (orosz-ukrán húsos derelye, ha jól készítik, fenomenális) az étlapon úgy vezették elő, mint Special Russian Tortellini. Amúgy a menükártyán minden ételről angolul elmagyarázzák, micsoda. Sztroganoff-bélszín helyett sült lazacot kértem, de az is ízetlen volt. 

                                            Liza és Olimpiada cigánytánca az orosz esten

    A nap nem telt el hibátlanul, megzavarodott a fűtés. A kabin mennyezetén levő, szabályozható erősségű szellőztető tárcsából eddig áramló kellemes lég helyett valami tébolyító trópusi áramlatok özönlöttek elő. Már-már fuldokoltunk. Este tízkor fölmentem a szálloda recepciójára, csinálnának már valamit. Próbálkoztak, de nem sok sikerrel. Inkább elzártam a melegfrontot, s közben azon morfondíroztam, fölmegyek a társalgó egyik pamlagjára aludni. Végül csak elszenderültem, de hogy az ötlet más agyában is megfogant, bizonyítja, hogy kora reggeli kávémért menve látom ám, hogy többen tényleg a pamlagon aludtak. A fűtést vagy hűtést egyébként rendbe hozták. Ja, igen, Colin (a kabintársam) tegnap este – először az út során – megfürdött. (folyt. köv. A következő részben partra szállunk a kontinensen és tengernyi jéghegyet fogunk látni, amit be is mutatok - feltöltés szombaton kora este!)

 Azoknak, akik a blog.hu-ról jönnek: az előzményeket az Archívumban találjátok

                               LEJJEBB MÁR NEM CSÚSZHATOK - ANTARKTISZ, 2004

Két nap után, délután fél öt körül végre szárazföld, igaz, egyelőre még csak a Déli-Shetland-szigetek, mely mintegy 500 kilométer hosszan nyúlik el, nagyjából az Antarktiszi-félsziget északi folytatásaként. 1819 februárjában pillantotta meg elsőnek ember, a brit William Smith, szokás szerint véletlenül, merthogy vitorlását a Horn-fok megkerülése közben az áramlatok délebbre sodorták. Jó angol hagyomány szerint tüstént a brit korona részévé nyilvánította és ugyancsak jellemző módon, ám csekély fantáziával hazája egyik szigetcsoportja után nevezte el. (Ugyanígy születtek a Déli-Georgia, Déli-Orkney stb. elnevezések). Rá egy évre Edward Bransfield kapitányt küldték le, hogy feltérképezze a vidéket. Róla kapta nevét a szigeteket a kontinenstől elválasztó 150 km széles „szoros”. Maga Smith még vagy négyszer visszatért a déli óceánokra és iszonyatos mennyiségű fókabőrt vitt haza. A szigetcsoport legnagyobbika a King George (III. György király után), mely aránylag kedvező klímája és Dél-Amerikához való viszonylagos közelsége miatt jó néhány kutatóállomásnak ad otthont. E szigeten töltött három hónapot 2003 nyarán az első magyar Antarktisz-expedíció hét tagja. Egyik vacsoránál egy amerikai lánnyal ültem egy asztalnál, s miután magyar mivoltom kiderült, megkérdezte, ismerem-e Nagy Balázst. Hogyne ismerném, geográfus kollégám, többször is írt a lapunkba (ő volt az említett expedíció vezetője). Stacey, aki egyébként pingvinkutató, magyar szavakat kezdett sorolni, köztük olyanokat is, amiket én például sosem használok. Kiderült, az amerikaiak tábora közel esett a magyarokéhoz, átjártak egymáshoz, ilyenkor kártyáztak is (én meg azt nem tudok). Szóval, Balázs, Stacey üdvözletét küldi.

   Lehetőség szerint mindig más asztaltársaságot választottam, ez a legjobb alkalom az útitársakkal való ismerkedésre. De például gyakran kosztoltam együtt az egyetlen japánnal, Wataruval, aki személyemben először látott eleven magyart, s e felismerés olyannyira lenyűgözte, hogy az egyébként soha el nem mosolyodó fiatalember ki nem fogyott a kissé iskolásan megfogalmazott kérdésekből. Volt azután egy olasz nő, egyenest Velencéből, negyvenes korával nem föltétlen harmonizáló rockerszerelésben, vagyis bőrcuccokban, tele piercinggel és fél kilónyi ezüst kütyüvel. Nem jó helyre született, az biztos. Elmondta, életében nem nyaralt még tengerparton, kizárólag a hideg tájakat kedveli, régi vágya, hogy eltöltsön pár hetet Lappföldön vagy Alaszkában – télen.

      A King George-sziget szürke ködbe burkolózva emelkedik ki a tengerből úgy 400 méterre, és jó vastag jégsapka borítja. Ám ez csak a látszat, hiszen – mint Balázsék filmjéből is kiderül – aránylag sok itt a száraz, jégmentes terület, az úgynevezett oázis is. Déli csücskében szépen látszik egy vöröses vulkánkúp, a Pingvin-sziget, mely igen fiatal, csupán a holocénban (az utóbbi 10-12 ezer évben) született. Ekkorra már kellőképp be volt sózva a társaság, hiszen másnap megejtjük első partraszállásunkat. Jut eszembe, Colin immár harmadik napja nem fürdött, sőt ruhát sem cserélt. Colin a kabintársam, hatvanhoz közeledő angol, valahonnan Southampton környékéről. A szelíd őrültek kategóriájába sorolnám. Hatalmas bőröndjét, mely végig ott hevert az ágya mellett, ki se csomagolta, többnyire ruhástól (mindig ugyanabban), néha cipőstől aludt. (Rettegve vártam a pillanatot, amikor náthám elmúltával visszatér szagérzékelésem, de a szellőző berendezés, mely 21-23 fokon tartotta a hőmérsékletet, kifogástalanul működött.) Beszélgetni vele nem volt egyszerű, egyrészt borzalmas akcentusa miatt, másrészt alighanem több ujja volt a kezén, mint fog a szájában, vagyis hát nehezen formálta a szavakat. Társaságát diszkréten, ám következetesen kerültem minden étkezésnél. Kétszer kérdeztem meg, mi a foglalkozása, egyszer se értettem, azt viszont igen, hogy húsz évet élt Új-Zélandon, meg hogy becsavarogta a fél világot. Nem értem, hogy volt rá képes. Az út vége felé előhalászott egy rikító narancssárga színű, legalább ötkilós kezeslábast. Az iroda előzetesében azt ajánlotta, hogy igyekezzünk feltűnő színű ruhában a terepre menni, hogy ha elkódorgunk, a szürkeségben észre lehessen venni. Nos, Colin direkt erre az alkalomra vásárolta a magáét valami ötszáz fontért, egyszer sem vette föl, s meggyőződésem, nem is fogja soha.

                                     A King George-sziget

                                   Fiatal vulkáni sziget

    És eljött a nagy nap, az első partraszállás pillanata. A tájékoztatóban arra is felhívták a figyelmünket, hogy hozzunk gumicsizmát, mert itt ugyebár nincs kikötő, úgyhogy a csónakokból egyből a jeges vízbe lépünk. Azt már nem! Tíz éve, első sarkvidéki kalandomra, a Spitzbergákra elhurcoltam a dög nehéz gumicsizmát, melyben bár gyalogolni is cudar mutatvány volt a tundrán, eredeti funkcióját sem tölthette be maradéktalanul, ugyanis az olvadékvízpatakok szintje többnyire magasabb volt a csizma száránál. A mostani túrára ehelyett a következő agyafúrt tervet eszeltem ki. Elviszem a Skála áruházak végkiárusításakor számottevő engedménnyel vásárolt, garantáltan vízhatlan Goretex bakancsomat, arra partraszálláskor combig érő szemeteszsákot húzok, majd kiszállás után leveszem. Nem így történt. Laurie, az expedíció vezetője elárulta, akinek nincs gumicsizmája, talál a raktárban jó néhány párat, melyeket az előző csoportok tagjai lusták voltak hazacipelni. Azonnal akadt rám való is, a bakancs egész úton elő se került a hátizsákomból. (Itt kell elmondanom, hogy külön vezetője volt az expedíciónak, a „hotelnek”, és természetesen kapitánya magának a hajónak.) Az „invázió” a következőképp zajlott. Szépen sorba álltunk a főfedélzeten, a starboardon, egy listán bejelöltük a nevünket, aztán egy rögzített vaslétrán (inkább lépcsőn) leballagtunk a zodiacnak nevezett motoros gumicsónakokhoz, és tízesével elhelyezkedtünk azok peremén mint ülésen. Igen jó szolgálatot tett ülőfürdő ellen a Szendrő Szabolcs barátomtól kapott vízhatlan nadrág, hideg ellen meg egy kínai boltban nyári kiárusításon vásárolt polárdzseki. Amúgy nem is volt hideg. Aztán irány a part. A zodiacok hét, önállóan felfújható rekeszre vannak osztva, ha egy-kettő kilyukad, akkor is biztonságosak. Nyolc darab volt belőlük, az orr felőli alsó fedélzeten tárolták és daruval emelték le őket a vízre. Azt már csak később tudtam meg, hogy a legelső – utasok nélkül – élelmiszert, sátrakat és egyéb életmentő felszerelést tartalmazó hordókkal ment a partra, ha beütne valami gyalázatos idő és kinn rekedünk, ne pusztuljunk el nyomorultul, pár száz méterre a hajó luxusától. Ilyesmi egyébként pont itt már majdnem megesett 1961-ben, amikor 21 turista egy ideig nem tudott visszamenni „anyahajójára” csónakjuk meghibásodása miatt.

                                                      Beszállás a zodiacokba

                                                Partot értünk

                                                                   Útvonalunk

   Enyhén szólva is pocsék időre ébredtünk, homályos, szürke, vigasztalan antarktiszi napra. Amúgy enyheség lengte át a tájat, 1-2 fok legföljebb, a szél is mérséklődött. Bokáig érő vízbe léptünk, majd lábaltunk ki a sziklás-kavicsos partra, ahol máris népes pingvincsapat sietett fogadásunkra. Ez a kicsiny Half Moon- (Félhold-) sziget, s mint a Déli-Shetland jóformán valamennyi tagja, vulkáni eredetű. A part köve pár méter után átment hóba, s immár minden okom megvolt arra, hogy örüljek a gumicsizmának. Ez ugyanis nem friss, hanem a tetején már megkérgesedett hó volt, melynek kemény burka minduntalan beszakadt alattunk, ilyenképpen sokszor térdig belesüppedtünk. Egy meglehetősen meredek hólejtőn, a pingvinsztrádán közlekedtek kisebb csoportokban a madarak. Időnként megálltak, lehasaltak és ittak egy-két csőrnyi havat. A lefelé jövők mellénye méltatlanul mocskos volt, a fölfelé tartóké immár patyolatfehér, koszos lábuk rózsaszíne is visszatért. Az ugyanis a helyzet, hogy a pingvinek a sziklák között, hómentes foltokon, saját mocskukban élnek, több száz vagy ezer egyedből álló kolóniákban. A mintegy 3 km hosszú, sarló alakú Félhold-szigeten kereken 3000 örvös pingvin él, sőt közéjük vegyülve néhány aranybóbitás („makaróni”) pingvint is látni. Az örvösök egyébként az álluk alatt húzódó fekete csíkról kapták a nevüket, így aztán jól megkülönböztethetők a többi fajtól. A csík mellesleg olyan látszatot kelt, mintha folyton vigyorognának.

                                      Örvöspingvin-kolónia

                                         Hazafelé a tengerről, szépen megtisztulva

   A kolóniákban nagy a sürgés-forgás, párzási időszakban érkeztünk, folyik a fészekrakó program. Különösen kedvelik a magasra kiemelkedő sziklás helyeket, mert azok válnak először hómentessé, így kellő ideig szárazon tudják nevelni fiókáikat. No de miből építkezzen szegény pingvin? Amit talál. S mi egyebet találna, mint követ. Az ember nem érti: a leendő fészek helyén annyi a kő, mint a tenger, de a páros egyik tagja képes tíz-húsz méterrel is odébb totyogni, aztán a csőrében hurcolja a számukra nyilván legmegfelelőbb darabot, leejti, a nőstény pedig szépen a helyére rakja. A valódi ok persze az, hogy kevés az apró kődarab, ezért gondosan válogatni kell, s ha lusták maguk hurcolni, szemrebbenés nélkül elcsórnak egy-egy darabot a szomszéd fészkéből. Azt hiszem, a kőhurcolásnak lehet más oka is. Mert ha történetesen a hím hordja, ezzel nyilván szolgálatkészségét, rátermettségét igyekszik bizonygatni a nősténynek. Ha csak tehetik, mindig ugyanarra a helyre térnek vissza fészkelni évszakváltáskor, sőt az új otthont is a régi közelében készítik el. A hím érkezik elsőnek, kiválasztja a megfelelő helyet és várja előző évi párját. Ha úgy öt-hat napon belül nem jön meg, mást választ. Ám ha eközben mégiscsak beszédeleg a korábbi hitves, kitör a botrány, az asszonyok egymásnak esnek. A vesztessel még az is megtörténhet, hogy kitaszigálják a kolóniából.

                                             Egy kő a fészekhez

    Szemtanúi voltunk annak is, hogyan készül a kis pingvin. A nőstény hasra fekszik, a hím fölküzdi magát a hátára és teszi, amit tennie kell. Közben valóságos akrobatamutatvánnyal billeg asszonya hátán, szárnyaival egyensúlyozva, mint valami kötéltáncos, a nőstény hátrahajtja a fejét, ura pedig csőrével a nyakát birizgálja. Talán csókolóznak. A művelet mintegy másfél percig tart, akkor a hím egy elégedett szökkenéssel a talajon terem, nyilván örül, hogy leesés nélkül megúszta a dolgot. Mindkét nembeliek 4-5 kilósak, nagyjából 65-70 centi magasak. Az örvös pingvinek két tojást raknak, melyekből 7-8 hét után kelnek ki a fiókák. Ellentétben több más pingvinfajjal (melyek mindig a nagyobb, fejlettebb utódot részesítik előnyben), mindkét csibét egyenlően táplálják és gondozzák, már ha van mivel. A krillállomány csökkenése kihat a pingvinekre is, hiszen ha a part közelében nem találnak eleget, messzebb kell beúszniuk, nagyobb a ragadozóveszély és a hosszabb visszaérési idő miatt a fiókáknak szánt krill egy részét már útközben megemésztik. Az örvös pingvin természetesen nem a fészkelőhelyén telel ki. A nyár vége felé vedlenek, új ruhát öltenek, aztán útra kelnek észak felé, sokszor a sodródó jégtáblákon utazva, és az Antarktiszt övező jégpáncél peremén húzzák ki a téli hónapokat. Ahogy megfigyeltem, a pingvinek háromféle módon közlekednek a szárazföldön. Általában totyognak, a kövek között szökdécselnek, a havon pedig – csökött szárnyaikat síbotként használva – időnként hason csúsznak. Bezzeg a tengerben száguldanak, mint a torpedó, 20-25 kilométeres sebességgel is, merülési mélységük akár 50-60 méter is lehet. Általában nem távolodnak el túl messze a parttól, ami azért még mindig 20-30 kilométert jelent. Apró hallal, de főleg krillel táplálkoznak, ami meg is látszik fészkelőhelyükön. Ha a guanó rózsaszínes árnyalatú, akkor főként krill, ha fehér, akkor elsősorban hal a fő élelmük.

                                         Készül a kis pingvin

     A hal nyilván mindenkinek „megvan”, de mi az a krill? Maga a szó norvég eredetű, és apró halat jelent, ám a valóságban igen kicsiny planktonikus rákféléről van szó, melyeknek valami 85 faja ismeretes; csak a 4 foknál hidegebb vizekben élnek. Míg ők maguk fitoplanktonon (vagyis parányi lebegő növényi részeken) élnek, a jég aljáról csipegetik az algát, jószerével az egész antarktiszi tápláléklánc alapját képezik. (Ezennel közlöm, hogy ölni lennék képes, amikor valaki planktonokat ír vagy mond. A plankton lebegő életmódú lények gyűjtőneve, legyen az állat vagy növény, eleve többes szám.) Krillfogyasztó a kis halaktól kezdve a madarakon át az óriási bálnákon keresztül jóformán minden, ami él és mozog. Számuk százmilliárdos nagyságrendben fejezhető ki, néhol óriási rajokba gyűlnek, a bálnák nagy örömére, hiszen azok így egy „harapással” tekintélyes mennyiséget kebelezhetnek be. Több bálnafaj a krill szaporodási ciklusához alkalmazkodva minden nyáron levándorol a déli tengerekre, hogy az ínségesebb időkre belakjon. Azt olvastam, egy kifejlett kékbálna napi 5 tonna krillt képes elfogyasztani. Hogy ezt hogyan mérték meg, elképzelni sem tudom. Én úgy csinálnám, hogy lemérnék egy kiéhezett kékbálnát, elé raknék töméntelen krillt, aztán miután puffadásig jóllakott, lemérném újra és amennyivel több, annyi a krill. A fókák még falánkabbak; teljes populációjuk kereken 100 millió tonna krillt zabál fel évente, és akkor még nem is szóltunk a madarakról, a halakról, no meg az emberről, bár a mi részesedésünk elenyésző az állatokéhoz képest.

   Az utóbbi két évtizedben, talán a globális felmelegedés miatt, számottevően csökkent a déli-sarkvidéki vizek krillállománya. Értem a kérdést: hogyan lehet krilleket számolni? Erre szakosodott kutatók hajókról úgy 15 mérföldenként mintavevő hálót eresztenek le kb. 150 méteres mélységbe, aztán kielemzik a tartalmát. Nézik az egyedszámot, a fajszámot, a testméretet, az egyedek nemét, reprodukciós állapotát. Egyébiránt, annak ellenére, hogy a krillt planktonként, vagyis lebegő parányként tartják számon, valójában nem lebeg. A többi planktonikus lénnyel szemben nehezebb a víznél, ezért mind a tíz lábával folyamatosan tapos, hogy fennmaradjon. Az sem mindennapi tulajdonságuk, hogy a többi lebegő lénnyel szemben 2-3 évet is megélnek (ha ugyan…), és amikor télen kevés a táplálék, testük összezsugorodik. Nyáron aztán megnövesztik nemi szerveiket és kezdik elölről reprodukciós ciklusukat.

   De vissza a pingvinekhez! A vízben a leopárdfóka a halálos ellenségük. Láttam egy nyomorult jószágot kifeküdve, véresen, épp egy sirályféleség (nekem annak tűnt) lakmározott rajta, nyilván megsérült a vízben, de még ki tudott kecmeregni, hogy ott pusztuljon el. A szárazföldön a ragadozó madarak a felnőtt egyedeket nemigen bántják, ellenben tojásaikat, fiókáikat előszeretettel zsákmányolják.

                                                Pingvinhalál

    De hogyan lett a pingvin pingvin? E szót a brit tengerészek már jóval azelőtt is használták, hogy az Antarktisz köztelébe kerültek volna. Az a helyzet, hogy élt valaha az északi féltekén, az Atlanti-óceán partvidékén is egy, a pingvinekhez kissé hasonló röpképtelen madár, az óriás alka, melyről már az 1500-as évek végéről vannak írásos beszámolók. Walesi nyelven fehérfejűnek, vagyis „pen gwyn”-nek nevezték, ami nem teljesen állja meg a helyét, ugyanis a madárnak csupán két fehér folt világított a szeme alatt. Más magyarázat szerint Új-Fundlandon járt tengerészek a helybeliektől hallották a pinwing (kb. tűszárnyú, utalva csökevényes szárnyaikra) szót, aztán a hasonlóság láttán ugyanezt alkalmazták a déli félteke röpképtelen madaraira is. Az óriás alka egyébként 1844-ben kihalt. Utolsó két példányukra két múzeumi gyűjtő akadt rá Izland partjaitól nem messze egy kopár, lakatlan kis szigeten. A madarakat a múzeumukba vitték (nem sikerült kinyomoznom, melyikbe) és kitömték.

   A kis szigeten egyéb madárfajok is élnek, így a fészküket harcosan védő antarktiszi csérek. Ellentétben északi-sarkvidéki rokonaikkal, melyek ott költenek, de télre lerepülnek egészen az Antarktiszig, az itteniek nem mennek túl messze télire, csupán a jégmentes vizekig. Velük aztán nagyon kell vigyázni, mert ha valaki a fészkük közelébe keveredik, azon nyomban megtámadják. Akár súlyos sérüléseket is okozhatnak. Sok éve Izlandon autóstopra vártam a tengerparton, egyszer csak két bőszült madár húzott el a fejem fölött, igencsak vészjóslóan. Nem tudtam mire vélni a dolgot, megpróbáltam egy marék apró kaviccsal elijeszteni őket, de kitartottak. Nekem kellett odébb mennem, s az ostrom tüstént abbamaradt. Akkor még azt se tudtam, hogy létezik sarki csér, vérmes természetüket meg végképp nem ismertem.

   Látok aztán valami fehér, galambszerű jószágot is téblábolni a pingvintelepek között, ha igaz, tokoscsőrű madárnak hívják. Ujjaik között egészen csökevényes úszóhártya fejlődött ki (vagy vissza?), rövid szárnyukkal keményen kell dolgozniuk a levegőben, szóval nem valami nagy úszók és vitorlázók, ám ők a sarkvidék nagy hulladéktakarítói. Ami szerves, azt megeszik, legyen szó guanóról, fókaürülékről, felöklendezett pingvinkajáról, és mivel gyakorta cserkelnek a pingvinkolóniák körül, belekóstolnak a tojásokba, sőt az élő fiókákba is.

                                           A hulladékeltakarítók

     A havon, közel a parthoz négy vaskos fatörzs hever. Csak ahogy közelebb érek, fedezem föl, hogy ezek fókák. Hiába, színes kép itt ma nemigen készül, fehér-szürke-fekete minden. Weddell-fókák pihennek a havon. Nevüket felfedezőjükről, James Weddell angol tengerészkapitányról kapták, aki a maga korában, 1823-ban a legdélebbre (74. fok 15. perc) jutott (a később ugyancsak róla elnevezett tengeren) az Antarktisz-kutatás addigi története során. A Weddell-fókák a legdélebbi emlősök Földünkön, még a 78. déli szélesség környékén is élnek, sőt szaporodnak. Ellentétben sok emlőssel, náluk a nőstény kicsivel méretesebb a hímnél; hosszuk úgy 3 méter, súlyuk elérheti a 400 kilót is. Az oroszlánfókáknál például a hím gyakran kétszerte súlyosabb párjainál. Nem csoda, hogy Weddelléknél igen kicsi a hárem, a hím egy víz alatti területet ellenőriz csupán, ott, a tengerben, a jég alatt zajlik a frigy, amit a hímek közti verekedés előz meg. Ők a sarkvidéki élethez való alkalmazkodás csodái. A sötét, irtóztatóan hideg teleket a jég alatt töltik és erős metszőfogaikkal lyukakat vájnak a jégbe, hogy időnként kijöhessenek lélegezni. A gyors fagyás miatt a lyukak állandó „karbantartást” igényelnek. Bő egy órát is kibírnak egyetlen lélegzettel, ilyenkor kilométerekre is eltávolodhatnak attól a jégléktől, ahol alábuktak. Főként halat esznek, kedvencük az igen méretes antarktiszi tőkehal, melyért képesek akár 400-500 méterre is lemerülni. Földrajzi szélességtől függően szeptemberben-novemberben ellenek a jégen, méghozzá kolóniákban, de azon belül minden anyának jól elkülönült kis territóriuma van. Képzeljük el, hogy a szerencsétlen kölykök a 37 fokos anyaméhből egyből súlyos mínuszok között találják magukat. És még mi ordítunk, mikor napvilágra jövünk! A nagyjából 25 kilós borjak hat hét alatt csaknem megötszörözik súlyukat, köszönhetően anyjuk zsírdús tejének. Világosszürke prémmel születnek, ami később kissé elsötétül. A kifejlett állatok testét világosabb foltok, csíkok borítják.

                                                Weddell-fóka

     De ha már fóka, egyet sajnálok csupán. Nem volt szerencsénk elefántfókához. Aki látott ilyesmit természetfilmen, alighanem egyetért velem abban, hogy a földkerekség legrusnyább fókafaja, különösen az óriási hájzsák hímek, melyek párzási időszakban szumóbirkózó módjára esnek a vetélytársnak és véresre marcangolják egymást. Nem vagyok vérszomjas, de egy közepesen szelíd öklelődzést végignéztem volna. A Weddell-fókák viszont – csak rájuk kell nézni – igen megnyerő ábrázatú állatok. Arcuk kicsi, bajuszuk hatalmas, szemük nemkülönben; szükségük is van rá, hiszen a sötét vízben kell kiválóan tájékozódniuk, de lenn a jég alatt kilométerekre is elhallatszó hangokkal kommunikálnak egymással. A „mieink” egykedvűen heverésznek a havon, legföljebb a fejüket fordítják felénk lustán. Bár jó ideje védettek, elég sokat megöltek közülük a múltban, főként azért, hogy a szánhúzó kutyáknak vessék húsukat. Időközben a kutyákat, a Déli-sark meghódításának hőseit már kitiltották az Antarktiszról. (folyt. köv.)

                          LEJJEBB MÁR NEM CSÚSZHATOK - ANTARKTISZ (2004)

Lassan már úgy leszek, mint a viccbeli paraszt bácsi, aki – miután fejre állt vele a műrepülőgép – csak ennyit szólt: hát, ezt tényleg nem gondoltam volna! Egyszer eljutni Ushuaiába (a Föld legdélebbi városa Argentínában, a Tűzföldön), amit a helybeliek szerényen „a világ végének” (Fin del mundo) neveznek, inkább csak afféle rekord. Szép vidék, mi tagadás, a város is kellemes, de mi az ördögért menne oda az ember még egyszer. Aztán 2004. november 20-án, másfél év múltán már megint ott sétáltam a színes házak között, megebédeltem ugyanabban az étteremben, ahol annak idején, és néztem a kikötőt, ahol már ott horgonyzott a hajóm. Még hogy „a világ vége”? Hol van az még innen?

                                            Ushuaia főutcája

                                                           Milyen messze van a messze?

     Őrült rohanásban száguldottam végig a fél Földet. Negyven perces késés Frankfurtig, épp csak beestem az Airbus-360-asba, aztán 11 és félezer kilométer leszállás nélkül, 13 és fél órán át, Buenos Airesig. Ismételt vágta taxival az óriási város túlsó felén fekvő másik reptérre, beesés egy újabb gépbe, innen már csak 3 és fél óra Ushuaia.

   Amikor először itt jártam, a panziósék szerint csoportunk hozta meg a jó időt, egy hetes eső, zimankó után végre meleg napsütést. És már megint! Ingben-gatyában grasszáltak az emberek, én meg küszködtem otthonról hozott náthámmal, de a megpróbáltatások dacára aránylag fitten érkeztem. Másnap aztán jött kutyára a dér. Délelőtt még napoztam is kissé egy padon, ám egy óra tájára olyan sarkvidéki szelek kavartak be délről, hogy meggebedtem, mire a kikötő mellett kivártam a csomagszállító autót. Merthogy ez itt így megy: kaptam egy bilétát a kabinom számával, ott látom viszont a hátizsákom legközelebb. Mi magunk meg busszal utazzuk le azt a kétszáz métert a mólóig, ez a szabály.

   Hajónkat Lyubov Orlovának hívják (a felirat így szerepel rajta), maga a megtestesült internacionalizmus. 1976-ban készült Jugoszláviában, szovjet megrendelésre, jó ideig utas- és teherszállítóként szolgált az Északi-tengeren (életmentésért még valami szovjet kitüntetést is kapott), 2002-ben alaposan feljavították, az utóbbi időkben a déli-sarkvidéki vizeken jár, s mivel La Vallettában jegyezték be, máltai zászló alatt közlekedik. A Quark Expeditions nevű amerikai utazási iroda bérli a Fekete-tenger partján fekvő Novorosszijszkban székelő orosz Losco cégtől. A Quark nem csupán maga szervezi utasait, hanem alvállalkozókkal is; én magam például a kanadai GAP irodán keresztül kerültem a fedélzetre. (És e nemzetköziség még semmi, folytatás később!) Ha valakit érdekel, elmondom: a hajó hossza kereken 70 méter, legnagyobb szélessége 12,6 méter, 6100 tonna vízkiszorítású, két darab, egyenként 2200 lóerős dízelmotor hajtja, utazósebessége 12 csomó (ez kereken 20 km/ó), személyzete 56 fő, utaskapacitása 124, mi nagyjából 90-en voltunk. (Utóhang! A GAP túravezetőjével, Ernestóval, azon kívül, hogy beszedte az ilyenkor szokásos „helyi költséget”, egyéb dolgunk nem akadt, talán ha pár szót váltottam vele. 2005 májusában aztán, amikor a brazíliai útra gyülekeztünk a kis riói hotel halljában, kit látok, hát Ernestót. Ismét ő volt a túravezetőnk. Még hogy nagy a világ…)

                                                A Lyubov Orlova Ushuaia kikötőjében

   De ki a csuda az a Ljubov Orlova? Arisztokrata családból származott, némafilmszínésznőként kezdte pályáját (még Lev Tolsztojjal is lefényképezték annak Jasznaja Poljana-i birtokán, sőt tízéves korában magával Saljapinnal is fellépett), aztán a szovjet mozi egyik legragyogóbb sztárjává vált. Játszott Sztálin kedvenc zenés filmjében, a „Volga-Volgá”-ban is, később színpadi szerepeket is alakított 1975-ben bekövetkezett haláláig. Amint a társalgóban kifüggesztett képei is mutatják, igen szép nő volt. Nos, ennyit róla, végül is nem filmmúzeumba, hanem az Antarktiszra készülünk. Mi? Hogy én az Antarktiszra? Még most se hiszem el.

                                                               Az igazi Ljubov Orlova

    Este hatkor (haha, este!… 10-kor még vígan sütött a nap) fölszedjük a horgonyt és harsány dudaszóval, ocsmány fekete füstöt okádva nekivágunk a Beagle-csatornának, mely a Tűzföld főszigetét a kisebbektől elválasztja. Nyolckor a kapitány, Dmitrij Pavlenko pezsgős fogadást ad tiszteletünkre az előadóteremben. Az iroda előzetesében, hogy tudniillik milyen ruhafélét hozzunk, szerepelt az is, hogy esetleg öltönyt az ilyen ceremoniális alkalmakra. Elképzeltem, amint én, aki évente maximum egyszer veszek fel öltönyt, begyömöszölöm a hátizsákba. Mások is így gondolhatták, viszont a tisztek valóban elegáns egyenruhában jelentek meg, amit aztán ők is csak a búcsúesten öltöttek fel újra. 

                                              Kihajózás Ushuaiából

   Kapitányunk bemutatta a tisztikart, majd elővett egy (mű)bőr mappát és a benne levő papírról köszöntésként felolvasott angolul két mondatot. Nem idézném, sejtik. Hogy hogyan kommunikálhat a térségben csellengő többi hajóval meg a kutatóállomásokkal, el nem tudom képzelni, az viszont tény, hogy az orosz tengerészeket a sarkvidéki vizek legtapasztaltabbjai között jegyzik. A ceremóniamester, reggeli ébresztőnk, állandó mikrofonhangunk, egyben történészszakértőnk az ír Jonathan Shackleton. Ha ismerős a név, nem véletlen, ő ugyanis a neves sarkutazó, Sir Ernest Shackleton unokaöccse, sokadszor vág neki az Antarktisznak. Még világosban látjuk a világ legdélebbi állandó települését, a Chiléhez tartozó Port Williamset (Ushuaiával ellentétben csak vízen közelíthető meg), még délebbre, a Tűzföld vége felé meg olyan parti sziklaalakzatokat, hogy azt mutogatni kéne. Mint egy sorház (vagy házsor), puhább és keményebb kőzetrétegekből erózió által kifaragva, aranysárgában csillogva a horizont felé hanyatló nap fényében.

                                    Tűzföldi sziklák

    Közben átesünk a kötelező „riadón”, vagyis adott jelre minden utasnak a kijelölt mentőcsónakhoz kell rohannia, mentőmellényestől. A rohanás enyhe túlzás, mert a tájékoztatóban azt is megírták, hogy csak az jelentkezzen az utazásra, aki segítség nélkül legalább 4-5 lépcsőfokon fel tud hágni (no meg le). Megjegyzem, társaságunkban szép számban akadtak, akiknek 6-7 lépcsőfok talán már sok lett volna, vagyis némi malíciával mondva akár nyugdíjas otthont is nyithattunk volna. Volt olyan hölgy is, aki a terepen bottal közlekedett. De azért ment! A derékhadat a középkorú generációk alkották, amerikaiak, kanadaiak, britek, hollandok, ausztrálok, argentinok, akadt még olasz, japán, hongkongi is. A mentőmellény mellesleg igen könnyű és praktikus; ha víz éri, magától felfújódik. Más kérdés, hogy a szokásokkal ellentétben nem narancsvörös, hanem fekete. Igaz, ha itt hajótörést szenvedünk és önmagunkat nem tudjuk kimenteni, egyéb hajóra hiába várnánk, hogy észrevegyen bennünket; a jeges vízben percek alatt kihűlnénk. Az argentin révkalauz menet közben szállt ki egy motorcsónakba, de akkor mi már vacsoráztunk.

   A mentőcsónak-akció során megtanultunk néhány hajózási szakkifejezést is. Igazából sosem érintett meg mélyen a hajózás – mostanáig (az örök szerelem azért a repülés maradt). Tettem ugyan néhány hosszabb (némelyik tényleg hosszúnak tűnt), 8-10 órás, 1-2 napos tengeri utakat, de ezeken többnyire szenvedtem, és – Galápagos kivételével – fedélzeti lakókörülményeim sem voltak ideálisnak nevezhetők, vagy mondjuk ki egyenesen: katasztrofálisak. Ez azonban más; igazi hajó, igazi tenger, szerény, szubjektív luxussal. Kabinom és a részemre kijelölt csónak a „starboard”-on, vagyis a hajó menetirány szerinti jobb oldalán van. E kifejezés azokból az időkből származik, amikor a hajókon a kormánylapát és az azt mozgató rúd még nem középen, hanem a tat jobb oldalához közelebb volt. Mivel jobbkezesek mindig is többen voltak, mint balkezesek, a kormányos legtöbbször a hajó jobb oldalán állt. Az elnevezés azonban angol félrefordítás (a norvég vikingek nyelvéből): a steering board egyszerűen kormánylapátot jelent. (A tatot egyébként angolul sternnek hívják, semmi köze a német csillag szóhoz, ez is viking eredetű. Aki nem tudná, a tat a hajó vége.) A starboardot a hajókon zöld lámpa jelzi. A bal oldal neve „portside”, vagy egyszerűen port, ugyanis hajdan, hogy a kikötésnél a lehető legjobban óvják a kormánylapátot, a hajó bal oldalával próbáltak a mólóhoz simulni. Jele piros lámpa. Tudták-e, hogy a városi közlekedésben ma használatos piros-zöld lámpák is alighanem a hajózásból erednek? Ha ugyanis két hajó keresztezte egymás útját, mindig a balról jövőnek kellett elsőbbséget adnia (s így van ez ma is). Ilyenkor az utóbbi a zöld lámpáival fordul az elsőbbséget élvező felé, jelezve, hogy utat ad, míg az a portside-ját, vagyis a piros lámpáit mutatja amannak.

   Vagy például honnan ered ez a bizonyos „csomó”? Ehhez előbb tisztáznunk kell egy ugyancsak régi eredetű mértékegységet, a tengeri mérföldet, ami pontosan 6080 láb (egy láb kb. 30 cm). Az Egyenlítő mentén számítva egy fokperc (vagyis a földrajzi fok hatvanad része) felel meg egy tengeri mérföldnek, ilyenképpen az Egyenlítő hossza (360×60) 21 600 tengeri mérföld. A 16-17. században már használtak a hajókon egy meglehetősen primitív sebességmérőt. Ez egy fahengerre feltekercselt vékony kötélből állt, melyet meghatározott szakaszonként (47 láb 3 hüvelykenként) csomóval láttak el, egy nehezékkel a vízbe eresztették és a hajó húzta maga után. A tengerészek számolták, hogy hány csomó fut le 28 másodperc alatt (ezt homokórával mérték) és így ki tudták kalkulálni a hajó sebességét, vagyis hogy hány tengeri mérföldet tesz meg egy óra alatt. A 47 láb 3 hüvelyk ugyanis úgy aránylik a 6080 lábhoz, mint 28 másodperc egy órához. Egy csomó egyébként 1 tengeri mérföldes (1855 méter) óránkénti sebességnek felel meg.

   Más. Aki valamelyest tud angolul, sokszor hallhatta és talán használta is a „feeling blue”, vagyis a bánatosnak, szomorúnak érzem magam kifejezést. Hogy az ördögbe lett a „kék”-ből szomorú? Hát úgy, hogy réges-rég, ha egy hajó elveszítette kapitányát vagy valamely magas rangú tisztjét, kék zászló alatt folytatta útját, oldalára pedig kék sávot festettek, úgy érkeztek be a kikötőbe. Félreértés az is, hogy az S.O.S. eredeti jelentése a Save Our Souls (mentsétek meg a lelkeinket). Azért pont ezt a betűkombinációt választották, mert a Morze-jelrendszerben ez semmi mással nem téveszthető össze. Filmekből tudjuk, hogy ha egy hajó vagy repülőgép súlyos bajba kerül, a rádiós a „mayday” szót kiabálja az éterbe (jelentése egyébként május elseje). Nos, a maydaynek semmi köze a májushoz; francia eredetű, a m’aidez szó azt jelenti, segítsetek, ám az angol nyelv köztudomásúlag mindent, amit lehet, a saját kiejtéséhez idomít. Ha már belevágtunk, elmondom még azt is, miért használják a repülésben (de alighanem a hajózásban is) rádiózáskor a „roger” szót, mely azt jelzi, hogy megértettük az üzenetet. Minden, az angol ábécében szereplő betűnek van egy szókódja, így az „R”-re sokáig a rogert alkalmazták (jó ideje viszont már a „romeo”-t).

   Időközben bejárom a hajót. A kapitányi híd alatti részen még ott díszeleg a felejthetetlen CCCP, fölötte a „Druzsba narodov”, vagyis a népek barátsága felirat. A híd mögött van egy teljesen nyitott félfedélzetünk, afölött egy még kisebb kilátófedélzet úszómedencével, melyben valahogy senkinek sem akaródzott megmártózni. Igaz, víz sem volt benne. A „felső” fedélzeten kapott helyet minden közösségi létesítmény, úgymint előadóterem, bár, étterem, irodák, ajándékbolt, társalgó, könyvtár, kis kondiszoba. Kabinom, a 416-os a „főfedélzeten” van, még csak nem is a legolcsóbb, oda ugyanis már nem kaptam helyet. Ára kereken 2200 dollár, kétágyas, 11 négyzetméteres, amiből jócskán foglalnak helyet a beépített szekrények, valamint a fürdőszoba. (Megjegyzem, manapság az általam fizetett összegnek minimum a duplájáért lehet eljutni a legolcsóbban az Antarktiszra, nem is szólva arról, hogy akkoriban a forint jóval erősebb volt a dollárhoz képest, mint napjainkban.) Nem tudom, miféle extrát kaphatnak dupla árért a „felső”, illetve a „kapitányi” fedélzeten lakók, legföljebb tévét. Adás amúgy nincs, videóról futnak a programok, amiket mellesleg a társalgóban is éppúgy meg lehet nézni. Na jó, az ő ablakaik négyszögletesek, a mieink meg kerekek, pár méterre a vízszint fölött (minden kabin ablaka a tengerre néz, szóval nincs „bunker”). Az oldalra néző hajóablakot „porthole”-nak hívják, szó szerint kikötőlyuk, ám a kikötőhöz (port) semmi köze. Az 1400-as évek vége felé uralkodó VI. Henrik angol király csatahajóit túlságosan is méretes ágyúkkal kívánta felszerelni, ám ezeket a hajó több részén nem lehetett úgy elhelyezni, hogy az ellenség ne lássa azokat. Egy korabeli francia hajómérnök azt ötlötte ki, hogy az ágyúkat a hajó oldalain, a hajótest belsejében helyezte el, a kimeneti nyílást pedig ajtóval zárta le. Ez megvédte az ágyúkat a tengervíztől, tüzeléskor kinyithatták őket. Mármost az ajtó franciául porte, amit később a britek anglicizáltak porttá. Azóta így nevezik a hajók oldalán nyíló réseket, ha van rajtuk ágyú, ha nincs. Szóval, a mieink alig valamivel a vízszint fölött vannak, ám az utóbbi, persze, a tenger állapotától függ. Ettől féltem, a tenger állapotától. Egyébként jobb is az alacsonyabb szinteken lakni, közelebb lévén a hajó súlypontjához kevésbé érezni a hullámzást.

     A jól védett Beagle-csatornából éjszaka kifutottunk a Drake-átjáróba, amit a hajósok a világ egyik legviharosabb, többnyire hatalmas hullámokkal játszó tengerszakaszaként tartanak számon. A Horn-fokot simán átalusszuk. Dél-Amerika a legdélebbi pontja nevét egyik körülhajózójától, a holland Schouten kapitánytól kapta, szülővárosa, Hoorn emlékére. Az első megkerülője honfitársa, Dirk Gerritsz volt 1599-ben. A Drake-átjáró meg persze Sir Francis Drake kapitányról vette nevét, a Nagy Armada 1588-as legyőzőjéről, Földünk egyik első körülhajózójáról, aki ugyan jóformán bele se szagolt az igazán déli tengerekbe, ám 1578-ban errefelé hajózva megállapította, hogy a Tűzföld nem a dél-amerikai kontinens része, hanem sziget (sőt több).

                                      Így búcsúztatott bennünket a Beagle-csatorna

    Az átjáró kb. 35 millió éve kezdett szétnyílni, vagyis ekkortájt vált el fokozatosan Dél-Amerika az Antarktiszi-félszigettől. Arról még ma is vitatkoznak a geológusok, hogy a közel 900 km hosszú, helyenként 3000 méter mély tengerszakasz mikor alakult ki; nagyjából 25-23 millió évvel ezelőttre teszik. Mindez klimatológiai szemszögből érdekes igazán, hiszen az átjáró kialakulásával jött létre az az áramlási rendszer, mely végső soron hozzájárult a nagy déli kontinens máig tartó eljegesedéséhez. Az Antarktisz körül, északabbra, állandó nyugatias szelek fújnak. Ezek egy óriási – hőmérséklet, sótartalom és irány szempontjából eltérően viselkedő –, hármas rétegződésű víztömeget mozgatnak. A felső és az alsó réteg észak felé tart a melegebb égtájak felé és hideget szállít, míg a középső, magasabb hőmérsékletű és sótartalmú réteg délnek. A legfontosabb a legfelső réteg, mely hideg, csekély sótartalmú és észak felé haladva eléri a melegebb, szubantarktikus felszíni vizeket. Itt alakul ki az ún. antarktiszi konvergencia, más néven déli-sarkvidéki front, melynek lefutása ugyan évről éve vándorol, de mindig a déli szélesség 50. és 60. foka között kanyarog. Tőle délre a víz jóval hidegebb (2-3 fokos a hőmérséklet-különbség, ami nem csekélység), kevésbé sós, teljesen más a tengeri élővilág, és az itt fújó keleties szelek egy óriási vízmennyiséget szállító, az egész kontinenst megkerülő tengeráramlatot kergetnek. Errefelé mindennaposak a 80-100 kilométeres szelek és a két áramlási rendszer között fennálló alacsony légnyomású övben egymást érik a ciklonok. Hát ezért tartottam a Drake-átjárótól, annak is a déli szakaszától. Hajdan, Izlandra hajózva olyan tengeribeteg voltam, mint a kutya (de azért nem a lakodalmas fajtából).

   Az indulást követő reggelen arra ébredtem, ahogy csakugyan, dübörög a rock and roll, imbolygunk rendesen. Billegünk föl-le, meg jobbra-balra is, egyszer csupa ég, másszor csupa tenger, a kabinablakon túl meg több méteres hullámok tajtéka habzik. Minden erőmmel a reggeli magamban tartására összpontosítok és kellemes meglepetésemre különösebb nehézség nélkül sikerül is. Az étkezőig eljutni – faltól falig mandinerezve – nehezebb, pedig megéri. Felejtsük el a pirítós-vaj-lekvár kontinentális mesterhármast, ez itt igazi angolos büféreggeli, gyümölcssalátával, sült kolbásszal és baconnel, tojásrántottával, vagy négyféle péksüteménnyel, ha meg valaki nem fél liter langyos disznózsírral egyenértékű kalóriabombával kívánja kezdeni napját, annak ott vannak a gyümölcssaláták, joghurtok, cereáliák, magok, miegyéb. Mármost, hogyan lehet megoldani, hogy az asztalra helyezett tányérok ne álljanak önálló röppályára a billegések során? Hát úgy, hogy enyhén megnedvesítik az abroszt, akkor aztán a porcelán nem csúszik rajta, legföljebb az étkezők ruhaujja lesz vizes kissé. Az asztalokat és a székeket a padlóhoz rögzítették. Végszükség esetére szerte a hajón gyakorlatilag méterenként elhelyeztek néhány hányózacskót, de amint láttam, mindenki jól viselte a megpróbáltatásokat, jómagam meg már-már virgonc módon élveztem. Reggeli általában héttől van, de ha valaki nem bírná ki addig, korábban is fölmehet a társalgóba, „early bird specialra”, kávézhat, teázhat, kekszezhet, bár ezt a nap minden órájában is megteheti.

     Holtidő ez bizony, látni nincs mit, ezért is szerződtettek a hajóra szakértőket. Van például tengerbiológusunk, geológusunk, ornitológusunk, klímaszakértőnk, történészünk, no meg orvosunk (az orosz személyzetnek is van saját doktora), akire, hálistennek, senkinek sem volt szüksége, bár a rendelőt kisebb műtétek elvégzésére, életmentésre is berendezték. A specialisták tartják szabadidőnkben a szakterületüknek megfelelő előadásokat. Bevallom, nem mindegyiket bírtam végigülni, mert amikor például az ornitológus immár a huszadik madárnevet mondta angolul (hogyan is másként), elvesztettem a fonalat. Azért ha már itt tartunk, mégiscsak van mit látni. Madarakat. Albatroszokat, sirályokat, viharmadarakat, mely utóbbiak (egyik alfajuk) szép fehérfoltos szárnyukkal vitorlázva kisebb kötelékekben kísérik a hajót. Ezek vajon hol lakhatnak? Két-háromszáz kilométerre járunk a legközelebbi szárazföldtől!

                                                    Viharmadarak a semmi közepén

November 22-én a hetes ébresztőkor Shackleton úr szokás szerint közölte pontos földrajzi helyzetünket (átléptük a déli szélesség 60. fokát), időjárás-jelentést adott (4 fok, enyhén hullámos tenger) és minden reggel elmondott egy aznapra szóló idézetet valami okos vagy/és bátor embertől. (Néha viccet. Apuka és fia a Milói Vénuszt nézegetik. Látod, kisfiam, így jár, aki folyton rágja a körmét.) Egyébként tudják, mi van nagyjából ezen a szélességen az északi féltekén? Oslo, Stockholm, Szentpétervár, Helsinki, milliónyi lakossal. Itt meg a nagy büdös semmi, csak víz meg víz. Ha érdekel valakit, a morcos tenger ellenére jól aludtam, csupán az zavart egy darabig, hogy mivel az ágy a hajó hossztengelyéhez képest keresztirányban áll, hol a fejem, hol a lábam volt úgy 5 centivel följebb. (A motorok állandó, monoton zúgását hamar megszokja az ember.) No meg a billegés azzal is jár, hogy az ember teste hosszirányban mozog az ágyon. Mivel azonban annak hossza pontosan 190 centire be van lőve, lecsúszni nem lehet, a pizsama meg kellőképp súrlódik a lepedőhöz, az utas teste saját bőrén szánkázik előre-hátra. Furcsa érzés önmagamon csúszkálni.

      A látszatát is el kívánom kerülni, hogy utunk középpontjában a folytonos zabálás áll, ám mivel egyelőre nincs látnivaló, bemutatnám ellátó részlegünket. Az ebéd és a vacsora mindig négyfogásos, úgymint előétel (sokféle saláta, öntetekkel), leves, három választható főétel, valamint desszert. A négy-hatszemélyes asztalokra minden főétkezéskor házilag nyomott, aznapra készült étlapot tesznek (ezek zömét lenyúltam), elején pingvin, belsején az alkalomhoz illő rajzok, fotók, dátummal, földrajzi helyzetünk megjelölésével. A főétel háromféle néven fut: Ocean (tenger gyümölcsei, többnyire ezt választottam, például kardhalat, garnélarákot, kagylót, királyrákot, lazacot, tintahalat), aztán az Explorer, mely afféle tradicionális fogásokból áll, mint pl. argentin steak, magyar gulyás (valójában pörkölt), kínai sertéssült és hasonlók, mind dús fantázianevekkel felruházva és különleges zöldfélékkel körítve. Igény szerint az efféle borzalmakat bárki kiválthatta vegetáriánus főétellel. Ha valakit

még ezek ellenére is az éhhalál kerülgetett volna, az ínséges időszakban négyórai tea volt a társalgóban, pazar tortákkal és egyéb édes ínyencségekkel. Mindezekhez vegyük figyelembe, hogy friss alapanyagokról itt szó sem lehet, hiszen már Ushuaiába, „a világ végére” is mindent pokoli messziről kell odahurcolni.

       Idehaza röpke véleménykutatást végeztem ismerőseim körében, ha ilyen utat szerveznének nemzetközi társulatnak, miféle szakácsokat szerződtetnének. Említettek franciát, olaszt, mexikóit, kínait, magyart. Jó ideig nem is tudtam, kik a séfjeink, aztán kiderült, hogy ausztrálok és hollandok. Szóljon, ha valaki már hallott az ausztrál és a holland konyha világhíréről. Mi tagadás, ördögien kitanulták a szakmájukat, olyan tálakat szervíroztattak, mintha ételkiállításra készültek volna. De nem arra, hanem evésre rendeltettek, így viszont szinte minden tökéletesen íztelennek bizonyult. S végül a fénypont, a felszolgálóink. Mind orosz csajok, úgy 20 és 24 év között, feszes fekete nadrágban, fehér blúzban, őket is Novorosszijszkban toborozták. Többségüknek ez az első szezonja az Antarktiszon, bár már a negyedik körüket futják a mi turnusunkkal.

     Revideálnom kellett az orosz nőkről eddig alkotott véleményemet. Sokáig úgy    képzeltem, az átlag szovjet-orosz nő negyven körüli, enyhén, de feltétlenül molett, karcos modorú, szőkére festett, száján fél kilónyi vérpiros rúzzsal. A hetvenes években a Szovjetunióban járva az lehetett az idegen érzése, hogy szőnyegbombázással sok ezer hektónyi szőke hajfestéket szórtak szét szerte az országban és míg a férfiak fedezékbe vonultak, ez a borzalom az összes nő hajkoronáját egyöntetűvé tette. Mármost, a mieink többsége fekete volt, karcsú, magas, ápolt, kedves arcú, tökéletes és diszkrét sminkkel. A rendelésfelvételnél használt szavakat rendesen tudták és értették angolul, aztán kiderült, még elég gyengécskén beszélnek. Mindez úgy derült ki, hogy én már csak dafke oroszul szóltam hozzájuk. Egyik este szolid „buli” volt, egyik kedvencem, az örökké komoly, de amúgy kedves Olimpiada (a másik az örökké mosolygós és szintén kedves Liza) születésnapja. (Nem, nem a moszkvai olimpia tiszteletére kapta a nevét, hanem a nagyanyja után.) Kolléganői új frizurát varázsoltak neki, volt gyertyás torta, aztán ugyanúgy dolgozott tovább,

mint a többiek. Vacsoránk végeztével látom ám, hogy a konyhában állva esznek a lányok, mint a lovak. Kihívtam, meggratuláltam, kérdeztem, lefényképezhetem-e (hát persze), aztán mire szóba elegyedtünk oroszul, jött a többi is. Rém boldogok voltak, hogy végre valami idegennel is az anyanyelvükön társaloghatnak, nem csak mindig egymással. Adhatok egy puszit, már csak a születésnap végett is? Adhattam. Másnap a reggelinél olyan lesütött szemekkel nézett rám, mintha legalábbis együtt töltöttük volna az éjszakát. (Megjegyzem, az se… tudják mit, nem jegyzem meg.)

                                                         A születésnapos Olimpiada

   A kapitányi hídra elméletben akkor mehettünk föl, amikor csak akartunk. Gyakorlatban a nagyobb odafigyelést követő manővereknél, pl. jéghegyek közelségében udvariasan megkértek bennünket, hogy most inkább ne. (Az út legvégén még oklevelet is kapott az az utas, aki a legtöbbször látogatta meg a hídon ügyködő személyzetet, enyhítvén unalmukat. Nem én voltam az illető.) Az Orlova ugyan nem jégtörő, de felszerelték minden olyan eszközzel és műszerrel, mely a jeges körülmények közti hajózáshoz szükséges, a törzsét is megerősítették. A hídon normál üzemmenetben többnyire csak a kormányos és egy beosztott tiszt tartózkodott. Nagyot néztek, mikor oroszul szóltam hozzájuk (ilyesmit utastól a déli vizeken még sosem hallottak), hát még akkor, amikor kiderült, alig pár hónapja jártam Kamcsatkán. Elmondták, jóformán az egész hajózó állomány odavalósi, Petropavlovszk-Kamcsatszkijba (szerintem a haditengerészetnél dolgoztak, hol másutt arrafelé…).

                                                    A hídon (jobbról a második a kapitány)

   Gyakran csevegtem szobalányunkkal (legyen inkább stewardess), a kedves, szőke, kék szemű, tipikusan szláv Szvetlánával is, aki mindennap rendbe tette kabinunkat (nem volt velünk sok baja), este ágyat vetett, a párnára helyezte a „Good night-csokit”, mint valami jobb hotelben szokás és az ajtó külső felén lévő rekeszbe betette a másnapra szóló információs anyagokat. Ő már a negyedik szezonját húzza a sarkvidéken. Rajta például már időnként észrevettem a fáradtság jeleit, ám ez munkáján csöppet sem látszott. Egyik reggel, amikor kissé nyúzottnak tűnt, egy rég hallott szép orosz kifejezést idézett föl: szpáty hócsetszá, ami szó szerint azt jelenti, aludni akaródzik, magyarán: álmos vagyok. Meg tudtam érteni. Kérdésemre elmondta, hogy havi ötszáz dollár a fizetésük (bár, teszem hozzá, a borravalókkal ez fölmehet akár ezerre is), de itt semmire sem kell költeniük, és a szezon végeztével a cég ingyen hazarepteti őket. A lányok napi tizennégy órát dolgoznak szinte megállás nélkül, nincs vasárnap, karácsony, semmi sincs fél éven át, csak munka, étel-előkészítés, felszolgálás, mosogatás, s ha a reggelivel végeznek, már kezdik az ebédet. Amikor a hajó kiköt Ushuaiában, pár órára kiszállhatnak, meg kisebb csoportokban az utasokkal is kimehetnek a partra, mármint az Antarktiszra. A felszolgálók két supervisora, főnöke egyébként nem orosz. Egyikük argentin, a másikat külleme, neve alapján kiköpött németnek véltem, erre kiderült, hogy brazil, bár amúgy tényleg német származású. Főiskolát végzett vendéglátó menedzseri szakon, gondolta, eljön kissé világot látni. A bárpincér kínai-amerikai volt, a borszakértő és kínáló meg egy japán lányka. Ugye, önök is hallották már a japán borok világhírét? A legtöbb japán szerintem azt se tudja, mi fán terem a bor. A kínálatban egyébként vagy húszféle nedű szerepelt, utolsó vacsorámon engedtem meg magamnak három deci dél-afrikai vöröset, az volt a legolcsóbb, potom öt dollár.

   De ha már bor! Egy üveg kiváló minőségű francia fehérbor volt feldobva második napunkon arra, ha valaki eltalálja, mikor jelenik meg az első jéghegy. Mindenki felírhatta egy listára saját tippjét, az enyém 17 óra 26 perc volt. Alaposan mellétrafáltam. Már negyed egy körül jelentették a hídról, hogy megvan! Távoli és ezért (is) kicsi, szürke, de a mienk. A bort    egyébként egy idős amerikai úr nyerte, ő saccolta a legközelebbi időpontot. 

                                         Első jéghegyeink egyike (lesznek sokkal szebbek is)

   Két nap után, délután fél öt körül végre szárazföld! Igaz, egyelőre még csak a Déli-Shetland-szigetek, de ez már csakugyan a Déli-sarkvidék. Legközelebb itt folytatjuk.

                                                   Így irtunk mi - Kamcsatka (2004)

Elérkezett utolsó esélyünk a Gejzírek völgye felkeresésére. És igen! Az istenadta idő kitartott. Tízkor már ott tipródtunk a repülőtéren, vagy ha szabad így neveznem, helikoptertéren, aztán elvittek előttünk egy japán csoportot, meg még valakiket. Dél lett, mire bekászálódtunk a 24 személyes MI-8-as helikopterbe, mely természetesen a hadseregtől levetett jószág narancssárga és kék festékkel, plüssülésekkel feljavított változata. Hajdan, katonaidőmben már ültem hasonlóban, csak hogy gyakoroljuk a deszant hadműveletet, ám egyetlen métert sem repültünk. Sokba került volna. Most már – remélem – soha nem fogom megtudni, hogyan kell a felszín fölött tempózó helikopterből kiugrálni. Megjegyzem, két amerikai is velünk jött, aminek csak az a pikantériája, hogy a szovjet időkben se amerikai, se testvéri magyar a közelébe se juthatott volna Kamcsatkának, nemhogy még a levegőből fotózza is. Mi több, Aeroflot-gépekről szigorúan tilos volt fényképezni a Szovjetunió bármely területe fölött. Ha mégis, a gépet, de legalább a filmet a személyzet elkobozta.

   A monstrum irtózatos, a továbbiakban sem csillapodó zajjal ellibbent a betonról. Egy ideig a Kamcsatka folyó völgyét követtük, majd sorban megjelentek a vulkánok.

                                            A Kamcsatka folyó

A vulkánok valójában már sokkal régebben megjelentek. A mai Kamcsatka a Csendes-óceánt körbevevő „tűzgyűrű” része; ebben a régióban is a nagyobb fajsúlyú bazaltos kőzetekből álló Csendes-óceáni-lemez alábukása zajlik a kontinentális kéreg, vagyis Ázsia alá. A folyamat még átlagos földi viszonylatban is elég gyors, a Pacifikus-lemez évi átlagban 8 centiméteres sebességgel nyomódik Ázsiához. Ez persze nem úgy kell elképzelni, hogy ezredmilliméterenként csúszkálnak-araszolnak a lemezek. Az elmozdulások ugrásszerűen, földrengések kíséretében egy-egy szakaszban történnek, ilyenképpen Kamcsatkán is gyakoriak a földmozgások. Az ilyen alábukás mindenütt a világon először vulkanikus szigetíveket hoz létre. Kamcsatka úgy 3 millió éve egyáltalán nem létezett. Tenger alatti működés folyt, aztán a vulkánok fokozatosan szigetekké nőtték ki magukat. Idővel – ez már úgy 1-1,5 millió éve, a pleisztocén korszakban történt – a szigetek anyaga összeforrt, és együttesen hozzákapcsolódtak a kontinenshez. A szigetív azonban folytatódik délre, a Kuril-szigetekben, ahol még talán Kamcsatkánál is több és duhajabb vulkán működik. A kereken 1200 km hosszú félsziget geológiai felépítése erősen aszimmetrikus. Az Ohotszki-tenger felőli oldala részben feltöltődés, részben idősebb kőzetek lepusztulásának eredményeként kialakult síkvidéki jellegű táj, ezt követi az ún. Központi vulkáni vonulat, melyet csupa idősebb, még a negyedidőszak előtt tevékenykedő hajdani tűzhányó épít fel. Közülük már csak egy aktív.

   De mi az, hogy aktív? Semmi esetre sem az, hogy éppen működik. A szakma – valljuk be, nem valami tudományos egzaktsággal – azokat a vulkánokat tekinti aktívnak, melyek a történelmi időkben mutattak valamilyen tevékenységet és azt dokumentálták is. Csak hát micsoda különbség van mondjuk a Vezúv i. sz. 79-es kataklizmájának Plinius általi megörökítése és Kamcsatka alig 200-250 évre visszanyúló „történelme” között! Szóval az a bizonyos „egy aktív”, az Icsinszkij is csak fumarólatevékenységével hívja fel magára a figyelmet, kitörni nemigen fog. Az említett vonulatot egy hosszú süllyedék követi, tavakkal, vízfolyásokkal, köztük a legnagyobbal, a Kamcsatka-folyóval. A Keleti vulkáni vonulat a legfiatalabb, mely a félsziget legdélebbi csücskében a Kambalnijjal kezdődik, északon pedig, a félsziget közepe táján a Siveluccsal végződik. No, hát pont ezekből nem látunk semmit, ám a bő másfél órás helikopterút során számos csoda tárul elénk. Itt van mindjárt a legaktívabb, az éppen csendesen füstölgő Karimszkij, mely egy hatalmas, 5 kilométer átmérőjű kalderából 1486 méterig kiemelkedő igen fiatal, mindössze 6500 éves rétegvulkán. Szabályos, meredek oldalú kúpját, lejtőit barrankók (vízmosások) tömege szabdalja. Az igazi látvány csak ezután következik: az 1571 méter magas Kis Szemjacsik-vulkán, mely egy óriási kalderában foglal helyet, három kráterrel. Egyikben, a csupán 400-500 éve létrejött Troickij nevezetűben erősen savas (kénes), 30-45 fokos (mikor milyen), türkizkék(zöld) színű, 800 méteres átmérőjű tó ül. Ez is főként bazaltból, kisebb részt andezitből felépült rétegvulkán. A biztonság, vagyis a látvány kedvéért meg is fordulunk fölötte. Helikopterünk mozgása inkább egy kis-közepes légcsavaros merev szárnyú repülőgépére emlékeztet; fölemelkedett, repült egyenesen, semmi flikkflakk. És persze zúgott kegyetlenül (addig jó, míg zúg…), iszonyatos méretű rotorlapátjait pörgetve. Említenem kellene még azokat a vulkánokat is, melyeket nem láttunk (ám igen szerettünk volna), hiszen épp ezek okozzák a legtöbb galibát. Főként robbanásos erupcióiról hírhedt a legészakibb, a Sivelucs, mely 15-20 kilométerre is ki-kilövi kitörési felhőjét. Aztán ott a legendás Kljucsevszkoj, a maga 4750 méterével Eurázsia legnagyobb aktív vulkánja, szinte tökéletes rétegvulkáni kúp. Akadnak időszakok, amikor szinte évente kitör, ilyenkor jól megszórja törmelékkel a közelében levő Kljucsi falut (neve forrásokat jelent). Ez is, miként a magasabb kúpok, erősen el van jegesedve. A nevezetes Névtelen, vagyis a Bezimjannij 2800 méter magas rétegvulkán 1956-ig hosszú időn át nem adott különösebb életjelet, azóta viszont szinte folyamatosan. Pár héttel kiutazásunk előtt is működött, rövid időre a Kamcsatka környéki légteret is le kellett zárni a szétterjedő törmelékfelhő miatt.

                                                      A füstölgő Karimszkij

                                       A Kis Szemjacsik és krátertava

                               Ennek a nevét sajnos nem tudom, de nagy, az biztos

                                                    További szépségek a helikopterről

   Hófoltos hegyek között landolunk, tenyérnyi (helikopternyi) betonplaccon. Igen, itt vagyunk, a Gejzírek völgyében. Tüstént a „Nagy” felé vesszük az irányt, mely épp érkezésünk pillanataiban fejezte be néhány szelíd böffenéssel nagyjából 70-75 percenként ismétlődő tíz perces kitörését. Semmi baj, tőle úgy húsz méterre tátong a Kis gejzír kürtője, némi várakozás után ki is lövi gőzfelhőbe burkolózó vízoszlopát. Mindezt nem fölfelé teszi, hanem oldalvást, úgy 45 fokos szögben áramlik ki a vize. Közben marad idő körülnézni. Alant zubog egy ásványkiválásokkal „kikövezett” szurdokban a nem túl merész fantáziával Gejzirnaja névre keresztelt patak, mely vizét a forrásokból, gejzírekből kapja, másodpercenként úgy 250-300 liternyit, ebből kifolyólag elég meleg, 26 fokos (csak?), viszont télen nem fagy be. Mert amúgy ami nem meleg, az befagy, október végétől áprilisig hó borítja a tájat. Mostanra, augusztus elejére is maradt hó foltokban, kellemes színegyveleget nyújtva a dús zöld növényzettel és a sárgásvörös ásványkiválásokkal. A völgytalp nagyjából 1000 méterrel fekszik a tengerszint fölött, magasabb oldalai 1600 méterig nyúlnak.

                                              A leszállás pillanatai

                                                Megérkeztünk

                              A "Nagy" gejzír éppen abbahagyta

                               Sebaj, kilőtt egy másik

                                            A Gejzirnaja patak

   A völgy felfedezése enyhén szólva is legendás. 1854 szeptemberében Karl von Dittmar ott húzott el mellette úgy 15 kilométerre, miközben a szomszédos Uzon-kalderában matatott. Utóbb még pár szovjet-orosz természetvizsgáló is dolgozott a közelben, de egyik sem bukkant rá. Persze, könnyebb dolguk lett volna, ha egyáltalán bárki is tud a létezéséről. De nem tudott. Szóljon az említettek mentségére, hogy a terep – amint ez föntről is kiderül – rendkívül tagolt, nehezen járható, az utak, de még az ösvények is messze elkerülik. Történt aztán, hogy 1941-ben a Kronockij Természetvédelmi Terület geológusnője, Tatjana Usztyinova és itelmen kísérője a Sumnaja- (Zajos-) folyó mentén haladtak fölfelé és betévedtek egy keskeny szurdokba, nem messze a Sumnaja egy addig ismeretlen mellékvizének torkolatától. Április volt, még mindent hó borított, fáradtan leültek falatozni. A patak túloldalán könnyű pára szállt föl egy sziklás, hómentes szakaszon, ahonnan hirtelen forró vízoszlop szökött a magasba, de szinte azonnal magába is roskadt. Usztyinova azonnal rájött, hogy gejzírt látott, a legelsőt Kamcsatka földjén. A nyár folyamán visszatért a völgybe és elkezdte kutatásait, de a völgy káprázatos értékeinek részletes felmérése még jó tíz évbe telt. Ama bizonyos gejzír a Pervenyec, vagyis Elsőszülött nevet kapta, majd a későbbiekben sorra elnevezték a többit is, persze, csak a legnagyobbakat, melyekből húsz is akad (a kisebbeknek se szeri, se száma). Így született meg a Velikán (Óriás – 25 métert elérő vízoszloppal), a Szaharnij (Cukros – gejziritkiválásai a pörkölt cukorra emlékeztetnek), a Fontan (Szökőkút – ez a völgy legmegbízhatóbb, szabályos időközönként kitörő gejzírje), a Trajnoj (Hármas), a Zsemcsuzsnij (Gyöngyös) stb. név.

   A szigorúan védett völgyben nem szabad összevissza lófrálni, csakis a deszkapallókon. A természet veszélyes lehet az emberre, az ember még inkább az a természetre. A nem túl messzi „hőskorban”, nagyjából 1967-ig, csak-csak elvetődtek ide is amolyan „vad” turisták (a legközelebbi, kocsival is járható út úgy 100 kilométerre fut innen) és szuvenír gyanánt letörögettek a gejziritekből. Azzal viszont nem számoltak, hogy a ragyogó ásványkiválások jórészt elveszítik színüket, amit az éltető közeg, a víz híján maradt hőkedvelő-hőtűrő baktériumok és algák kölcsönöztek nekik. Néha a természet is kárt tesz önmagában. 1981 októberében az Elza nevű tájfun olyan esőzéseket hozott a vidékre, hogy méterekkel megemelte a Gejzirnaja-patak szintjét és erejét, így az hatalmas kőtömböket hempergetett a medrében, és komoly kárt tett a képződményekben.

     Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy sétánk során éppen melyik kisebb-nagyobb gejzír böffen fel a völgyoldalakban, de itt aztán perc nem múlik el úgy, hogy ne bugyogna, sisteregne, gőzölögne, zubogna, rotyogna, csobogna, spriccelne, fortyogna valami. Ha nem gejzír, akkor melegforrás, iszapfortyogó. Utóbbiak vörös anyagát a feltörő gázok bugyborékoltatják szüntelen; akad sűrű, olvasztott tejcsokoládéhoz hasonló massza, híg bélsárral túltelített latrinára emlékeztető, ám legalább kénszagú gödör, vörös iszappal dúsult vizű tavacska. Utóbbi felszínén – micsoda elégtétel! – ezrével lebegnek a döglött szúnyogok tetemei. Ami nem mozog, az is csoda. A túlcsorduló melegforrások, gejzírek ásványi lerakódásai, a gejziritek káprázatos forma- és színvilággal mutatkoznak meg. S ha még a botanikához is konyítanék, elmondhatnám, miféle embermagasságú virágos növények teszik még tarkábbá ezt a palettát. S mindez alig 4-5 négyzetkilométernyi területen! Kiváltság itt lenni, igaz, kemény pénzen vett kiváltság. Évente legföljebb 2000 látogató juthat el a völgybe, többet ki sem igen bírna, másrészt a repülések jobbára a nyári hónapokra korlátozódnak, s akkor is csak megfelelő időjárási körülmények között. Május-júniusban ugyancsak tilos a belépés, akkor ugyanis a téli álomból ébredő éhes medvék lepik el a völgyet, jóízűen falatozva a másutt még hiánycikknek számító, itt azonban a mikroklíma miatt dúsan tenyésző zöldfélékből. S ha már itt vannak, egyúttal párzanak is. A Baraka „fantasztikus” ebédet is ígért, de hát – gondoltuk – ugyan, mit tudnak előadni itt, a semmi közepén egy újszerűnek látszó kellemes kis faházban. Tudtak. Nekem az orosz konyháról senki többet rosszat ne merjen mondani, ráadásul lazacból is lehet isteni hallevest főzni.

                                              Egy forró vízesés

                               Akármerre nézünk, minden spriccel, gőzölög

                                         Iszapfortyogó

                                                  Gejziritek (ásványkiválások a gejzírek vizéből)

     Aki eddig elolvasta e leírást, az most – részben – felejtse el. 2007. június 3-án a természetnek ismét sikerült kárt okoznia – önmagában, de sokkal nagyobbat, mint amit az előbb említettem. Egy hatalmas iszapcsuszamlás elborította a völgynek az egyharmadát, mely szinte a felismerhetetlenségig átalakult. Az iszapból, hóból, kőtömbökből és fákból álló tömeg másfél kilométer hosszan, kb. 200 méter szélességben, helyenként 60 méteres vastagságban beborított egy csomó gejzírt, melegforrást, fortyogót. Bár emberek is voltak a völgyben, személyi sérülés nem történt. A csuszamlás anyaga csupán pár méterre állt meg attól a faépülettől, ahol annak idején ebédeltünk. Egy német filmes csoport épp akkoriban forgatta a nálunk a NatGeón „Kinn az orosz vadonban” címmel rendszeresen vetített hatrészes természetfilm Kamcsatkáról szóló részét, így vannak képeik a csuszamlás előtti és utáni állapotokról is.    

                                             A csuszamlás után

                             Annak idején itt ebédeltünk (netről lopva)

   A völgytől egyetlen – ötperces – ugrás helikopterrel az Uzon-kaldera. Azt tartják róla, hogy szinte a fél Mengyelejev-táblázatot ki lehetne tölteni az itt található elemekkel. A helyi túravezető rajtunk veri le a kései indulást, röpke óra alatt végighajszol bennünket az itt is kiépített deszkasétányon, percnyi szemlélődést hagyva egy-egy helyen, pedig ha egy egész napot elbóklászhatnék, akkor se unnám. Géppisztolyos ember kísérget bennünket, a nagyjából 10 km átmérőjű üstben ugyanis medvék is élnek. Csak velünk szembe nem jött egy sem. Az Uzon helyén egykoron hatalmas, úgy 3000 méter magas vulkán emelkedhetett, mely többnyire erős törmelékszórással járó tevékenységet folytatott. Ellentétben Kamcsatka sok vulkánjával, itt nem elsősorban a korai működési időszak termékei, a bazaltos kőzetek, hanem későbbi, savanyúbb magmák származékai, andezit, dácit, riolit dominálnak, lávák, törmelékek formájában egyaránt. A kaldera maihoz hasonló kinézetét úgy 40 ezer éve nyerte el, részben robbanásos kitörés(ek) nyomán, részben a magmakamra kiürülését követő besüllyedéssel. A 700 méter átlagmagasságú kalderaaljzat fölé változatos magasságú, északon és nyugaton épebben maradt falak emelkednek 200-800 méterrel. A kalderában több tó, tavacska is van, hideg- és meleg vizű egyaránt, kénnel, radonnal s egyéb földi javakkal dúsulva. Gejzírek helyett óriási buborékokat fújó, vagy vízfelületüket sebes gáz- és gőzkiáramlással sisteregtető források fakadnak, köztük kristálytiszták éppúgy, mint lefolyószagú pocsolyák. Az itteni iszapfortyogók nem vörösek, hanem szürkék, peremük több helyütt is erősen repedezett, ami a

vízutánpótlás időszakos hiányával magyarázható. A vidék hidrotermális rendszere főként csapadékvízből, kisebb részt a magmából származó ún. juvenilis vízből táplálkozik. A hőt magát részint az Uzon alatti forró kőzetek, részint a Gejzírek völgye szomszédságában emelkedő Kihpinics-vulkán szolgáltatja. A völgy, a kaldera és környezetük a Kronockij Természetvédelmi Terület részei. Ezt az egységet eredeti formájában még 1882-be hozták létre, elsősorban a cobolyok védelmére, így kívánván biztosítani a cári udvar kielégíthetetlen szőrmeigényeit. Mai, kereken 1 millió hektáros területén természetesen egészen más céllal védik az élő és élettelen természeti értékeket egyaránt.

                                          Iszapfortyogók az Uzon-kalderában

    Visszafelé repülve Petropavlovszkba a nyugati égbolton sűrű, sötét felhőtakaró látszott közelegni és csakugyan, másnapra be is ütött a ménkű, ha nem is szó szerint. Zuhogó, majd szemerkélő esőben, úttalan utakon vergődtünk föl a közelinek tűnő Avacsinszkij-vulkán nagyjából 1000 méteren fekvő alaptáborába, ahol parányi fakunyhókban lett volna heringszerű fekvőhelyünk, ám egy előző csoport távoztával felszabadult a főbarakk, így annak emeletét is birtokba véve kissé szellősebben nyugodhattunk. Más egyebet amúgy se tehettünk, szó szerint földig ért a felhőzet. Nemhogy a 2751 méter magas csúcsot, de még az alig egy-kétszáz méterre emelkedő Teve nevű sziklaalakzatot is csak ritkán lehetett látni. Másnap hajnalban a csoport legelvetemültebb túrázói el is indultak volna a csúcsra, de még ők is úgy döntöttek, kivárják a legutolsó napot. Akkor aztán föl is mentek, láttak némi fumarólát, dermedt lávát, salakot, de leginkább tejfehér ködöt, felhőt. A lenn maradók szórakoztatásáról kis szőrös állatkák gondoskodtak. Azt mondta valaki, mormoták, mire Fjodor közbeszólt: nem mormota, hanem szuszlik, magyarán ürge. Hát, nem tudom, ő jobban ismeri. Szóval a szuszlikok kézből ették a kekszet, vájdlingból a konyhai maradékot (visszakaptuk két korábbi szakácsnőnket, akik változatlan szinten folytatták kulináris igényeink kielégítését). Némelyik hatalmas hím egyszerűen beült a kajakupac közepébe és két kézzel tömte magába a kosztot, s közben még arra is ügyelt, hogy kiosszon egy-két józanító pofont a tolakodó fiatalabbaknak.

                              Ama ritka pillanatok egyike, amikor az Avacsnszkijt látni lehetett a táborból

  Nagyjából így zajlott a Baraka-csoport 2004-es kamcsatkai túrája, mely több kilónyi füstölt lazac és kaviár Magyarországra irányuló magánexportjával zárult. Habarovszknál még láttuk a hatalmas Amurt, s persze, hogy mindenkinek eszébe jutott hajdani iskolai énekóráink egyik slágere: „Völgyvi-dékenéshegyge-rincenáát/Töre-lőre-a-hadse-reeg…Merta-váá-rostelfoglaalta-soka-múripar-tí-zán”. De ezt a maiak már úgyse értik.

                      Búcsú Kamcsatkától (az Amur)

ENNEK A FEJEZETNEK VÉGE, DE JÖVŐ CSÜTÖRTÖKÖN JÖN AZ ANTARKTISZ

A korábbi részeket az Archívumban találjátok

                                             Így irtunk mi - Kamcsatka (2004)

Eljött a Lapos Tolbacsik vulkán megmászásának napja – de nem nekem. Rosszak a tapasztalataim. Ha fölmegyek egy vulkánra, biztosan elromlik az idő. Talán az egy Stromboli a kivétel, de amúgy jó párszor pórul jártam. No meg, hogy el ne feledjem, lusta vagyok hegyt mászni; ezer méteres szintkülönbség egy nap alatt nekem sok. Így aztán még két lusta/kényelmes útitárssal együtt egy másik vezetővel, Szásával „könnyű” bámészkodó túrára nevezünk be. Elhaladva néhány szép salakkúp mellett óriási eróziós barázdák tagolják a terepet, többükben még ott a tavalyi hó, apró foltokban rózsaszínű az algáktól. Komótosan elérkezünk a vulkán lába környékére, amikor jön szembe Ica és Gyuszi egy vezetővel. Azért kell két vezető, hogy ha valaki útközben meggondolja magát, vagy bármi baj történik, lekísérje. Hát, ők meggondolták magukat, visszaballagnak a táborba, mi meg tovább. Egyszer csak kibontakozik az Ugyina-vulkán hó- és jégfoltos fenséges kúpja.

                                                 Az Ugyina vulkán

      Ez is a Kljucsevszkoj-csoport tagja, miként a Tolbacsik, vagy a gyakori kitöréseiről híres Bezimjannij. Játsszunk kicsit – oroszul nem tudók kedvéért – az utóbbival. Hogy hívják ezt a vulkánt? Névtelen. Hogyhogy, nincs neki neve? De igen, az, hogy Névtelen. Földrajzos kolléganőm, Marika (egyben utódom az érdi Vörösmarty Gimnáziumban, az ország alighanem legeredményesebb földrajztanára az utóbbi években), akivel csak a ferihegyi találkozáskor jöttünk rá, hogy ugyanoda készülünk, vad elszántsággal szeretne pillantást vetni a legendás Kljucsevszkojra is. Még addig elsétálunk, mondja vezetőnk, aztán talán. Háromnegyed óra. Mi, fiúk leszavazzuk. Nekünk lett igazunk. Kalauzunk más utat választ visszafelé, így aztán bóklászunk kis lávatornyok között, átbukdácsolunk vagy tíz salakdombon, csúszunk-mászunk, cipőket ürítünk, átkozódunk, Marika térdig beszakad a terepbe (ez elvileg bárhol a környéken megtörténhet, ahol a hó kiolvad a törmelék alól) s mire visszakecmergünk a bázisra, nekiered az eső. Késő délután megjönnek a Lapos Tolbacsik hősei, kissé/nagyon fáradtan, csatakosan. Kaptak esőt, havat, hideget, fentről úgyszólván semmit se láttak, legkevésbé magát a kalderát, de úgy fest, boldogok. (El kéne dönteni, hogy Kljucsevszakaja, vagy Kljucsevszkoj, ugye? Ha szopka, akkor nőnemű, vagyis „-szkaja”, ha vulkán, akkor hímnemű, tehát „-szkoj”.)

                                                   A törmelékmezőbe könnyű beszakadni

   A Lapos Tolbacsik 1975-76-ban élte ki rossz természetét. Hasadékkitörés ma már elég ritka a Földön, mondjuk, Izlandról ismert a Laki-hasadék. A vulkán kitörése során nemcsak a központi kráter egy része roskadt be, hanem egy hasadék mentén, úgy 18 kilométerre a hegytől néhány koromfekete salakkúp is felépült. Mindezt törmelékszórás, lávaömlés, vulkáni felhők felemelkedése kísérte, s a műsor eltartott egy évig. Ide, az ún. északi hasadékba is elugrunk, immár komfortosan, az Urállal. Két kúp kereken 300 méter magas, mi a legkisebbre evickélünk fel, az épp túl van a 100 méteren, viszont egy nyeregből egyszerre két kráter is elérhető. Színpompás ásványkiválások, gázkiáramlások, hatalmas vulkáni bombák, forró gázt lehelő kis hasadékok, s közben feltárul a csonka kráter és a belőle kiömlött hatalmas bazaltár. A kúp lábánál, mint valami emlékmű, olyan két méter átmérőjű bazaltszikla áll. Vulkáni bombaként került ide, s elképzelhetjük, micsoda erőkkel játszottak itt a tűzhányók, ha egy (és nyilván nem is egy) többtonnás kőzettömbbel dobálóztak.

                                           Az Éles Tolbacsik

                                        A Lapos Tolbacsik

                                         Salakkúpok a táborunk közelében

                                           ...és egy másik, kb. 18 km-re a vulkántól

                                                 (azok a parányok lenn balra az autóink)

                                                Ugyanennek a salakkúpnak a krátere

   Elemózsiánkat a közeli „Holt erdő” állva elhalt fenyői között vesszük magunkhoz. Annyi hamu és egyéb törmelék szóródott itt szét, hogy a növényzet nem bírta ki. Amerre csak néz az ember, kis salakkúpok sötétlenek, de akad itt lávaalagút, no meg testközelből tanulmányozhatjuk a szép fonatos (vagy kötél-) lávákat. Az erdő szívósan küzd a feltámadásért, szűk harminc év elteltével már megjelentek kisebb bokrok, fenyőcsemeték is. A helyszínen akad még alkalmi futballpálya, meg egy helikopterroncs is, félig a törmelékbe fúródva.

 A Holt erdő

    Ha még nem említettem volna, Kamcsatkán annyi a vulkán, mint égen a csillag. Na jó, annyi nincs, de háromszáz biztosan. Ebből 29-ről tudják, hogy az utóbbi 200-250 évben volt valamilyen megnyilvánulása. Sehol a világon ilyen töménységben nem fordulnak elő tűzhányók, s ahol ilyenek vannak, ott bőséggel akad vulkáni utóműködés is, de erről majd később.

   Most pedig vissza a jövőbe! A nagy kitörés után hosszú, békés időszak következett, az újabb feléledésre 36 év után került sor. 2012. november végén néhány földrengés jelezte, hogy valami készülhet, bár ezek nem utalnak egyértelműen kitörésre. 27-én hamufelhő tört fel a Tolbacsiktól délre fekvő lávamezőről, majd ugyanazon a napon, szinte ugyanott, ahol 1975-76-ban, 5-7 kilométerre a vulkántól megnyílt a föld és ismét salakkúpok nőttek ki, majd rövidesen ömleni kezdett a bazaltos láva és mindez, változó intenzitással 2013 tavaszáig eltartott. Amennyire tudom, úgy százas nagyságrendben turisták is megjelentek a környéken és valószínűleg nem a közelből jöttek – ide, a világ végére. Így változnak az idők. Ha ezt Brezsnyev elvtárs megérhette volna…     

                                      A 2012-13-as kitörés (Gyenyisz Budkov felvétele)

                                        (Jurij Gyemjancsuk felvétele - egy sajátnak jobban örültem volna)

     Kamcsatkát, természetesen, nem kellett felfedezni, sem Beringnek, sem pedig Krasenyinnyikovnak. Ez a bűvös „felfedezni” szó valahogy hibásan ragadt meg a dölyfös európai köztudatban, pedig jobb lenne fönntartani kizárólag olyan vidékekre, ahol ember korábban még sosem járt. Márpedig Kamcsatkán már legalább 18 ezer évvel ezelőtt megjelentek az emberek, legalábbis erre utalnak egy paleolit település maradványai. Az Amerikát és Ázsiát időszakosan összekötő Beringia-földszoroson a jégkorszaki általános tengerszint-süllyedés idején két hullámban is átkelhettek ázsiai népcsoportok Amerikába és igen valószínű, hogy velük együtt keveredtek ide, a félszigetre is a nagyvadakat mint élelemforrást követő ősi törzsek. Ezzel a tettükkel azonban számukra meg is állt az idő. Amikor az első európaiak – orosz kozákok – a 17. század közepén kezdtek beszállingózni a birodalom távol-keleti részébe, csak lassan jöttek rá, hogy egy hatalmas félsziget nyúlik le dél felé. Majd fél évszázadba telt, mire Vlagyimir Atlaszov kozák kapitány és csapata 1697-ben, mélyen behatolva a félsziget belsejébe, Kamcsatkát – képletesen – az Orosz Birodalom térképére rajzolta. Egyébként Kamcsatka már (már? – Amerika akkor már régen „fel volt fedezve”) egy 1667-es orosz térképen megjelent („Szibéria képe” volt a neve), de nem a félsziget, hanem csupán a folyó, mely benyúlt a kontinens belsejébe. Felfedezője nyilván a torkolatvidéktől követte a völgyét egy darabig, de fogalma sem volt arról, hogy egy félszigeten jár. A félsziget szót akkoriban amúgy sem használták az orosz nyelvben, helyette az „orr” dívott. Aztán egy 1672-es kiadású térképen a folyót szárazföld is övezte, mely lassan kezdett úgy kinézni, mint amilyen valójában. Hogy honnan ered a „kamcsatka” szó? Magyarázat akad tömérdek. Krasenyinnyikov azt írja, az őslakos korjakok hívták így – honcsalo – az itelmeneket, egy másik népcsoportot, melyet később kamcsadál néven emlegettek. Mások egy 17. századi kozák, bizonyos Iván Kamcsatoj nevéből származtatják. Visszatérve Atlaszov (valójában meghódítóinak) többsége, nem volt jó ember, amit mi sem mutat jobban, mint hogy 1711-ben sajátjai ölték meg. Esze ágában nem volt felfedezni semmit; harácsolni akart. Aki csak az útjába került, azt megsarcolta. Kamcsatka őslakói voltak az illetők, s mi egyébbel tudtak volna fizetni, mint az oroszok számára oly értékes prémekkel, főként cobollyal. Ilyenképpen a kozákok vették fel a kapcsolatot először Kamcsatka „indiánjaival”, akik ugyanolyan kőkorszaki körülmények között éltek, mint eleik úgy 10-15 ezer éve. (Ne feledjük, az itteni ősnépek ugyanazon nagyobb népcsoport tagjai, igen hasonló életmódúak, mint az alaszkai tlingit vagy atapaszka indiánok.) Nemhogy a világról nem tudtak, hanem szinte egymásról sem. A félsziget északi fertályát ugyanazok a korjakok lakták, akiket az Ohotszki-tenger partvidékéről már ismertek az oroszok, a belső és a déli vidékeken viszont a külvilágtól elzárt itelmenek éltek. Számukra ez az időszak volt a vég kezdete.

     Számunkra meg 2004. július vége kamcsatkai utazásunk félideje. Elhagyva a Tolbacsik-vulkán környékét, ismét átkelünk a Kamcsatka-folyón, de mivel a révészek épp ebédszünettel múlatják az időt, még vívunk egy utolsó, véres csatát a szúnyogokkal. Expedíciós teherautónk, az Urál buszszerű részlegének ajtaját elég pillanatokra kinyitni, már özönlenek befelé, mi meg csak fújunk, kenünk, ütünk, nyomunk, irtunk, önnön vérünket tartalmazó parányi bendők tartalmát mázoljuk szét nekikeseredett kéjjel az ablakokon.

   Esszóba tartunk, melyet a Baraka iroda előzetese az even népcsoport központjaként aposztrofált, nyilván nem véletlenül, de sokat mondok, ha a három nap alatt tíz event láttunk. Óvatos becslésem szerint úgy másfél ezren – zömmel oroszok, ukránok – lakhatják a vadnyugatias települést, már ha a vadnyugatot meglehetős rendszertelenséggel telepített faházak, burkolatlan utcák, szanaszét heverő rozsdálló vasdarabok jelentik. Itt-ott kocsma is akad, helyi sörfőzdére is bukkanunk, a parányi boltok árukészletében is szeszek dominálnak. A hegyekkel körülvett Esszo („Kamcsatka Svájca”) egy dologról azonban mindenképpen nevezetes. A rossz nyelvek (a helyiek!) szerint ez Oroszország ama kevés településeinek egyike, melyben minden házban mindig van meleg víz. A környéken melegforrások fakadnak, ezek vizét pedig bevezették a lakóépületekbe is, ráadásul ingyen van. Minden udvar elengedhetetlen tartozéka az üvegház is, ahol paradicsomot, uborkát termesztenek, a kertekben meg krumplit, hagymát, virágot. A faházak egy része takaros, a többi nem az, már ha az udvarokon szanaszét heverő, a szovjet hadseregből kiszuperált különféle harc- és haszonjárművek kerítésként funkcionáló, vagy egyszerűen csak „majd jó lesz valamire” alapon tartott alkatrészeit tekintjük. A fauna tartozékai a csaholó kutyák, kapirgáló tyúkok, a Bisztraja folyóban (Kamcsatkán több Bisztraja, vagyis „Gyors” nevű folyó is van) hemzsegő halak.

                                    Esszói lakóház

                                                                             A Bisztraja folyó

   Három magánháznál elosztva szállunk meg; négy nomád nap után mennyei a forró tus az enyhén kénszagú vízzel. A mi házigazdánk decens negyvenes, kissé szomorú szemű hölgy (két kamaszkorú gyerekkel, férj nem tűnik fel, tán katona, tengerész, vagy csak lelépett?). Csehov „Három nővér”-ének folytonos Moszkvába vágyódása jutott eszembe róla, amikor sóhajtva úgy említette Petropavlovszk-Kamcsatszkijt, mintha az színházával, üzleteivel legalábbis a földi világ közepe lenne, ilyenképpen Moszkva vagy Szentpétervár maga lehet az univerzum központja. Kamcsatkán P-K-ig terjednek az álmok, mellesleg a 600 kilométerre fekvő nagyváros napi buszjárattal elérhető. A nagyfiú, ha tapintatból ki nem vonul a nekünk átengedett nappaliból, csendesen internetezik, számítógépes játékot játszik a sarokban, anyja hajnaltól napestig süt-főz, kalákában a másik vendéglátó ház lakóval, akik még csitri lányaikat is bevonták a felszolgálói munkába. Kellenek a dolgos kezek a négyfogásos ebéd és vacsora előteremtéséhez. Szerintem az úton két kilót híztam. Amúgy kedvünkre bitorolhatjuk a lakásokat, szabály csak egy van: az előszobában cipőt le!

     Hatalmas hiba lenne, ha a termálvizet nem használnák ki egyéb célra is. De kihasználják. Két nyitott strandmedencében élvezhetjük Kamcsatka geotermikus energiájának cseppfolyós változatát, s bár társaim zöme órákat ücsörgött az őslevesben, hideg söröket használván hűtőfolyadékul, magam öt-tíz percnél tovább nem bírtam. Esszónak van jövője. Sosem lesz egy Baden-Baden vagy Karlovy Vary, de még Hévíz sem, ám a medencék közelében álló bungalók és a faluszerte épülő panziószerű új házak jelzik, számítanak akár messzi idegenből érkező vendégekre is.

   Esszónak, miként Kamcsatkának is, komoly múltja is van, erre a helyi, igen színvonalas kis múzeum kiállítása a tanúbizonyság. Néhány udvari famedve-, faeven-szobor után megtekinthetők Kamcsatka ősnépeinek mindennapi használati tárgyai, ruházatuk, korábbi, a 20. század elejéről származó és mai életüket dokumentáló fotók. Az őslakosok legnagyobb, a félsziget északi részén élő csoportja a korjak. Ők álltak ellen a legkeményebben a kozák behatolásnak. Nem asszimilálódtak, nem keresztelkedtek meg, nem voltak hajlandóak adót fizetni az orosz cárnak. Mai számukat 9000-re teszik, nagyjából a felük még beszéli anyanyelvét is. Két, életmód szempontjából jól elkülönülő csoportjuk volt: a nomádok, akik csavcsuvennek, vagyis rénszarvasnépnek hívják magukat, valamint a nimilanok, akik letelepültek. (A korjak elnevezést az oroszoktól kapták.)

    A nomádok szinte mindent rénszarvasaikból nyertek. Húst az étkezéshez, csontot az eszközkészítéshez, bőrt a ruházathoz, lábbelihez és a sátorhoz, zsírt a mécsesekhez. Olvastam egy érdekes „kulturális” különbségről is a két korjak csoport között. A nomádok féltékenyen őrizték feleségüket, akiknek már-már kötelességük volt elcsúfítani magukat, hogy ne vonják magukra a férfiszemeket. E célért, őszintén szólva, európai szemmel nézve fényképeiket, túlzottan nem kellett strapálniuk magukat. A letelepedett korjakoknál viszont a vendégnek úgyszólván kutya kötelessége volt együtt hálni a ház asszonyával, jobb esetben a vendéglátó lányával. A korjakok, amennyire tudtak, őrizkedtek attól, hogy más népcsoportokkal keveredjenek. Letelepedett csoportjuk létalapja a hal volt, főként folyókban halásztak, kisebb részt a tengeren, bőrcsónakkal, ahol bálna és fóka volt a célpontjuk. Utóbbiak bőrét használták kajakkészítéshez, lábbeliként, a csontokból, valamint fából pedig használati tárgyak készültek. A nimilanok nem sátorban, hanem hatszög alakú, gerendákból ácsolt, kívülről mohával és földdel szigetelt, félig a talajszint alá süllyesztett házakban laktak, melynek volt egy normálisnak nevezhető, oldalról nyíló nyári bejárata, valamint egy téli, mely az építmény tetején nyílott. Ez szolgált a füst kivezetésére is, körülötte pedig szél- és hófogó gyanánt egy kifordított ernyőre emléketető faszerkezet meredt az égnek. Az esszói múzeum udvarán rekonstruáltak egy ilyen építményt, melybe be is mehettünk. Nem akármilyen mutatvány lehetett egy szál függőleges gerendán legalább négy métert mászni fölfelé, úgyhogy azt hiszem, telente kétszer is meggondolták, kimenjenek-e a szabadba. Akárcsak az amerikai indiánok, a korjakok is elégetik halottaikat. Ehhez dúsan díszített halotti ruházatot készítenek, még az illető életében, de nem fejezik be addig, amíg el nem jön a vég. A ruhát az asszonyok varrják éjjelente, hogy senki ne lássa. A múzeumban ilyet is megtekinthetünk, persze, nem „használtat”.

                                           Rekonstruált korjak lakóház

    Kamcsatka talán legérdekesebb őslakói az itelmenek; nevük, saját nyelvükön, egyszerűen azt jelenti: az itt élők. Ez az „itt” főleg a félsziget belső, illetve délebbi részeit jelenti, ami arra is utalhat, hogy ők talán a legrégebbi őslakók leszármazottai. Steller, valamint Krasenyinnyikov számos meglepő adalékot jegyzett fel róluk. Küllemük európai szemmel igen primitív volt, sosem mosdottak, nem fésülködtek, hosszú, zsíros hajukban tetvek tanyáztak, szánhúzó kutyáikkal egy edényből ettek. Viszont az idegenek megjelenéséig meglepően jó egészségnek örvendtek. Magas életkort értek meg, hajuk nem őszült, fogaik tökéletes állapotban voltak, nem tizedelték őket fertőző betegségek, legföljebb skorbutban szenvedtek. Fő táplálékuk, minthogy folyópartokon éltek, a hal volt, növényi származékokkal

kiegészítve. A lazacot sütötték-főzték is, de főleg nyersen, szárítva fogyasztották. Ezt hívták jukkolának, mellyel Bergmanék expedícióját is rendesen etették. A svéd utazó azt is följegyezte, hogy még a kaviárt is szárítva ették, némi nyírfakéreg-zúzalékkal, mert a szárított kaviár önmagában ragasztóként tapasztotta össze a fogukat. Említést tesz egy másik itelmen ételről is, melynek alapanyaga ugyancsak lazac: a frissen kifogott, félig-meddig még élő halakat beleszórják egy gödörbe, majd betemetik földdel. Ez a kupac szépen erjedni kezd, és amikor télen kibontják, rettenetes bűzt áraszt. Ez a kizla. Bergmanék a félsziget nyugati partvidékén tett utazásuk során kénytelenek voltak meg is kóstolni. (Gondoljuk el, Bergman könyve a 20. század húszas éveinek legelején uralkodó állapotokat tükrözi. Mi minden volt már akkoriban Európában, Észak-Amerikában…)

     Az itelmenek azonban nem voltak mindig túlzottan előrelátók, télire nem tároltak elegendő élelmet (ráadásul még hegedülni sem tudtak, mint La Fontaine tücske – vagy tücsökje), így a szezonbeli bőséget a hosszú zimankós hónapokban ínség, sokszor éhhalál követte. Furcsa ez a természeti népeknél, különösképp Kamcsatkán, hiszen élelemforrás akadt bőven. Talán a Természet-anyácska terelgette ilyen irányba életüket-halálukat, megakadályozva a túlnépesedést. A kozákok megjelenésekor úgy 25 ezer itelmen élt a félszigeten, ám számuk a futótűzként terjedő fertőző betegségek miatt drámaian csökkent. Ma nagyjából 2500-an élnek még, zömük már nem beszéli anyanyelvét. A korjakokkal ellentétben nem álltak ellen az idegeneknek, sőt keveredtek velük. Sok választásuk az oroszoknak sem volt, orosz nő a pioníridőkben nem jött Kamcsatkára. Az itelmenek kétféle, szezonfüggő lakóhelyet alakítottak ki. Télire vermet ástak, ágakkal, majd földdel fedték be, csak egy lyukat hagytak a füst számára. Nyárra viszont cölöpökön álló házféléket, balagánt ácsoltak. Körükben nem volt ritka a többnejűség; ha az asszonyok bírták egymást, egy lakhelyen éltek, ha nem, akkor külön, a férj meg ingázott. Ugyancsak furcsa szokásaik közé tartozott, hogy az asszonyok mindig a hajlékon kívül, az egész közösség szeme láttára szültek, bár mérgező növényekkel, sőt mechanikai eszközökkel magzatelhajtást is végeztek, a zord időjárásban születetteket pedig veszni hagyták.

   Hitviláguk nemkülönben érdekes. Több istent is tiszteltek, hittek a túlvilági (pontosabban alvilági) létben. Az itelmenek számára a legnagyobb megtiszteltetés – egyben az alvilágba jutás biztosítéka – volt, ha tetemüket életerős, jó kutyák falták fel. Akadtak olyanok is, akik betegnek érezvén magukat kérték családtagjaikat, hogy szenvedés helyett vessék ki a kutyáknak. Ha valakinek konfliktusa támadt a közösségben, vagy megöregedett és magatehetetlenné vált, az öngyilkosságot választotta, ha meg már erre is képtelen volt, a fiát kérte, hogy akassza föl. Az pedig szemrebbenés nélkül megtette. Az itelmenekről e néven Bergman könyve egy árva szót sem ejt, viszont kiderült, hogy amikor kamcsadálokról ír, róluk beszél. A két említett népcsoporttal szemben az evenek nem őslakói Kamcsatkának. Érdekes, hogy sem Atlaszov, sem Krasenyinnyikov nem tesz említést róluk, pedig a 17–18. században Kamcsatkán tevékenykedő orosz hivatalnokok aránylag jól ismerték a félsziget valamennyi népcsoportját. Erre csak egyetlen magyarázat kínálkozik: az evenek abban az időben még nem is voltak Kamcsatkán. És csakugyan, e nomád, rénszarvastenyésztő és vadászó nép csak a 19. század folyamán szivárgott be a félszigetre, rokonaik ma is élnek az Ohotszki-tenger északi partvidékén, de még Jakutföldön is. Karl von Dittmar német kutató naplójában az írja, hogy 1852-ben merészkedtek be először Petropavlovszkba. Feltevése szerint azért vándoroltak át a félszigetre Szibériából, hogy rénszarvasaiknak újabb legelőterületeket találjanak. Ez kevéssé valószínű, mert az evenek nem tartottak nagy csordákat, rénszarvasaikat inkább szállításra, szánhúzásra használták, de lovagoltak is rajtuk. Húsukat is csak a legritkább esetben ették meg, inkább vadásztak és halásztak. Más vélekedés szerint azért cseréltek hazát, mert az 1800-as évek elején Szibériában, a Kolima és az Ingyigirka folyók vidékén éhínségek pusztítottak. Kezdetben nemigen keresték a kapcsolatot sem az őslakos népekkel, sem pedig az oroszokkal, attól való félelmükben, hogy kiűzik őket. Amikor aztán azt tapasztalták, hogy senki sem zaklatja őket, fokozatosan beilleszkedtek a kamcsatkai életbe. Mai számukat a félszigeten 900-ra teszik, Esszo és Anavgaj falu környékén, az erdőségekben élnek. Bergman könyvében egyetlen szó utalást nem találtam az evenekről, beszélt ellenben a lamutokról, akiknek körében csapata elég sokat időzött. Vaslogikával kikövetkeztettem, hogy nem lehetnek mások, mint az evenek. A lamut nevet egyébként a jakutoktól kapták. Az őshazában maradt társaik ma is a Jakut Köztársaság területén élnek.

   Be kell vallanunk, csoportunk egy része csaknem elszabotálta a múzeumlátogatást. Történt, hogy útközben egy tankon akadt meg a szemük. Egy arra csellengő helybelitől megtudták, még működőképes, innen aztán már csak egy lépés volt a kérdés: nem lehetne-e egy kicsit tankozni? Természetesen lehetett, némi készpénz fejében, s miközben mi szívtuk a kultúrát, ők az erdőben vágtattak szilaj lánctalpakon. Kalandvágyó társaim mentségére szóljon, később bepótolták a múzeumi sétát (én meg, bár mindenféle militáns dolgot elvből gyűlölök, akkor kissé irigyeltem őket).

                                 Harcjármű az udvarban. Valamire csak jó lesz

   Esszo másik nevezetessége a helyi néptánccsoport, a Nulgur, mely az evenek nyelvén nomádot jelet. A helyi szocreál kultúrház színpadán, csak nekünk, csak akkor (másoknak meg máskor) mintegy másfél órás előadást prezentáltak. Vezetőjüktől, egy csukcs asszonytól (lánya is fellépett) megtudtuk, hogy a csoport 1985-ben alakult, 16 művészből áll és igen szép karriert futottak be. Végigturnézták Kamcsatkát, eljutottak Moszkvába, sőt 1998-ban felléptek a New York-i Természettörténeti Múzeum színpadán is. A show-t enyhén technósított népi gépzene és fényjáték kísérte, az előadott műsorszámok főként az even, korjak, csukcs kultúra mondáit elevenítették meg népdalokkal, táncokkal, fiúk, lányok vegyesen, vagy külön-külön. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy a társulatnak legalább a fele orosz, vagy inkább fogjuk fel a jó oldaláról: a helybéli oroszok is szívügyüknek érzik, hogy magukévá tegyék és megőrizzék ezt az ősi kultúrát. A szomszéd helyiségben egyébként gyerekdiszkó dübörgött.

                                         Színpadon a Nulgur

     A látottak-olvasottak-hallottak alapján úgy tűnik, mintha a birodalom központja magára hagyta volna a világ végi Kamcsatkát. Stratégiai jelentősége lehanyatlott, elég nagy a munkanélküliség. Korábban, a hidegháború időszakában ugyan ki az ördög jött volna ide, ha nem a katonák és családtagjaik. A közel sem teljes, de azért számottevő leszerelés nyomán mihez kezdhetnek? El innen, de hová? Petropavlovszk ugyan fejődni látszik, de mintha csak látszana. Pár hónappal hazaérkezésünk után, a tél közepén láttam egy rövid híradótudósítást (ilyesmi is ritka magyar televíziókban) arról, hogy a mínusz 40 fok körüli zimankóban P-K-ban egyszerűen elfogyott a fűtőolaj és hetekig nem érkezett utánpótlás. (Kamcsatkán egyébként nem annyira zordak a telek, mint Szibéria belsejében, itt nincsenek mínusz 50-60 fokok, de a mínusz 40 is elég ritka.)

   1991-92-ben privatizálták a hajdani kolhozokat és szovhozokat (ifjabb korosztályok kedvéért: kollektivizált termelőszövetkezeteket és állami gazdaságokat). Ahogy az a vadkapitalizmus korszakában lenni szokott, magánkézbe kerültek a rénszarvasok is, csak éppen azoknak jutott belőlük a legkevesebb, akiknek létalapjuk volt ősidők óta: a bennszülött népcsoportoknak. Becslés szerint már csak kb. 4000 rénszarvas él a félszigeten, az őslakók meg – piacgazdaság van – élnek, amiből tudnak.

     A már jól ismert úton nyolcvanas átlaggal vágtatott velünk az Urál vissza, P-K felé. Már Milkovo táján sejtettük, végre csodaszép, napsütéses meleg nap(ok) elébe nézünk és csakugyan, a városhoz közelegve kibukkant a deréktájban felhőövet viselő Korjakszkij-vulkán kúpja, de pár pillanatra megmutatta magát jövendő úticélunk, az Avacsinszkij is. Azt hiszem, elalvás előtt mindenki csendben elmormolt egy imát, hogy a kamcsatkai nyár másnapig is kitartson. Hiszen talán mindannyian, kimondva-kimondatlanul, elsősorban azért jöttünk, hogy lássuk a Gejzírek völgyét.

                                         A Korjakszkij vulkán

   Az este még tartogatott számunkra egy programot: Fjodor vetített. Fjodor volt túránk helybeli vezetője, s mint később kiderült, másoké is. Már hazatérve átfutottam a National Geographic egyik pár évvel ezelőtti számát, melyben egy német stáb járta és fotózta Kamcsatka legérdekesebb vulkánjait. Egyáltalán nem lepett meg, hogy vezetőként Fjodor nevét olvastam. Vulkánkutató szülők gyermeke, apja, anyja ott dolgozott a Tobalcsik már említett 1975-76-os kitörésénél is. Fiuk megmutatta ott készített, mára kissé megfakult diáikat; maga volt a földi pokol, vulkanológus számára azonban a paradicsom. Fjodor a negyvenes éveit tapossa, profi hegymászó, túravezető és amúgy elég elvarázsolt fickó. Vetített arról is, amikor évekkel korábban hónapokra kiment a tajgába télen, maga ácsolta kunyhóban lakott és cobolyokat számlált. (Fogalmam sincs, hogyan kell és lehet cobolyokat számolni, tény, hogy prémje ma már az aranynál is értékesebb, annyit levadásztak belőlük.) Szomszédja úgy negyven kilométerre lakott, oda síelt át hetente egyszer fürödni.

   Szólnom kell még a Baraka túravezetőjéről, Leventéről is, aki szintén nem mindennapi fazon. Ő aztán igazi vulkánőrült, legalább annyit tud a vulkánokról, mint sok szakember és mindezt meg is osztotta velünk. Maga se tudja már, hányszor járt Szicília és a Lipari-szigetek tűzhányóin, ott ismerkedett össze Christinával és Marcóval, egy rokonszenves fiatal vulkanológushallgató párral, akik ezen az úton velünk tartottak. Levente egyébként szabadidejében sebész (azóta már főorvos) a Honvéd Kórházban. Kérdem tőle, hát ha már ennyire, akkor miért nem lettél vulkanológus. Ostoba kérdésre logikus választ kaptam: valamiből meg is kell élni.

(Legközelebb utunk fénypontja, a GEJZÍREK VÖLGYE következik!)

                                                       Így Irtunk mi - Kamcsatka (2004)

(folytatás) Napjainkban Petropavlovszk-Kamcsatszkij (a továbbiakban P-K) afféle átmeneti állapotban leledzik a szovjet vadnyugat és a modernizálódó Oroszország között. (Érdekes, hogy a 19. század végén errefelé utazók akkori kinézete alapján alaszkai és kanadai aranyásó településekhez hasonlították.) Legatyásodott, nyilván újkorukban sem túl fényes, szürke, 4-5 szintes lakótelepi dobozházak, némelyik oldala (tűzfala) tetőtől talpig bádoggal burkolva, az erkélytetőkön itt-ott már fácskák sarjadnak. Egyik ház földszintjén rózsaszínűre mázolt portál, Trikotázs felirattal, előtte luxus terepjáró. A maradék meg omlik, pusztul. Ismerős kép, ugye?

                                          Lakótelep P-K-ban

                                                A modernizálódó városrész

   Egyetlen magas épület emelkedik a belvárosban, olyan húszemeletes lehet, de vajon minek… Annyi kiderült, hogy japán tervek alapján épült, ők tudniillik képesek aránylag földrengésbiztos házakat építeni, márpedig földmozgásokból Kamcsatka fiatal földjén nincs hiány. Akad itt még Leninről meg a Nagy Októberről elnevezett utca, kőemelvényen kiállított T-52-es tank, egykor valamennyi szovjet város szériatartozéka. Amúgy hemzsegnek a sörsátrak, a játéktermek, játékautomatát minden sarkon látni. Orosz Vegasz. A trikotázsról jut eszembe, az egész városban rengeteg az idegen nyelvű felirat, cégtábla, csak éppen a többségük cirill betűkkel. Iszonyú furcsa. Kis élelmiszerbolt áll a szállodához közeli sarkon, olyan árukkal, amilyenekről két évtizede szovjet polgár álmodni sem mert. Kapható például többféle felvágott, nyugati cigaretták, márkás italok, tucatnyiféle sör. Na de mit láttam! Hotelszobánkban a televízión bejön vagy nyolc-tíz csatorna, köztük egy japán, de van helyi, kamcsatkai is. És mi tűnik fel egyik központi orosz adón? A „Legyen ön is milliomos!” helyi változata. Minden megy a licence szerint, aztán a műsorvezető megkérdezi a játékost, hogy ugye, szereti a sört. Hát persze. Erre előkapnak az asztal alól egy-egy pohár sört és meghúzzák, a műsorvezető pedig elkezd áradozni, milyen finom is a Baltyika sör (a főszponzor, nyilván, de a termék tényleg finom és némelyik változata bitang erős). Elképzeltem Vágót, amint feltép egy üveg Drehert…

    A szeszeket immáron – elméletben – mellőzve még egy különlegességre hívom fel a figyelmet. Egyik utastársunk a piac szomszédságában fölfedezett egy üzletet, melyben vodkát (is) árultak. Poharast. Egy decis („szto gramm”, ahogy kell) üvegpohár, zárjeggyel, lecsavarható tetővel. Munkába menet a dolgozó megveszi, lecsavarja a tetőt, felhúzza, és már megy is, nincs bajmolódás az üveggel, ráadásul lesz egy jó kiállású pohara. Reggeli ital kamcsatkai módra.

                                                              Szto gramm

     Egyik sarkon kvászt árul egy lány, tőszomszédságában egy könyvesbolt utcára települt kínálata, köztük bőséggel hevernek szexuális felvilágosító munkák, orosz nyelven. Azt hittem, már ez se létezik, mármint a kvász. Rozskenyérből erjesztett, nagyon alacsony alkoholtartalmú italféleség, még a legenyhébb szalonspicc eléréséhez is több litert kéne bevedelni belőle, de hát az orosz ember nem is azért issza. Nyári melegben, jól behűtve egészen tűrhető. Pusztán a nosztalgia, no meg az íze kedvéért lehúzok egy pohárral. Most se nagyon ízlett. A szovjet időkben az a szokás járta, hogy a kvászárus mindenkit egyazon pohárból kínált, s azt a két forduló között leöblítette egy vödör vízben. Emlékszem, hajdan léteztek szódavízárusító automaták is, pár kopejkáért meg lehetett őket fejni, de ott is csak egy pohár volt, azt az ember maga mosta el egy félautomata szerkentyű segítségével.

                                                     Kvászárus

   A piac nem világszám; ruhaféle, műanyag edény, műszaki cikkek alkatrészei, egy bódéban katonai egyenruhák, kitüntetések. A világszám a szomszédos halpiac. Lazac és kaviár, szó szerint mázsaszám, ilyenkor, augusztus elején van a szezonjuk. Egy kiló vörös kaviárért 600 rubelt kérnek, az nagyjából 4200 forint. Nézzék meg, nálunk mennyiért adnak öt dekát. Egy anyóka olyan zsémbesen néz és mordul rám, ahogy csak az orosz anyókák tudnak, amikor a rákjait meg őt magát videózom.

                                   Bolhapiac (felhívom a figyelmet a változatos színű vécékefékre)

   Ahogy sejtettük, a repülésből nem lett semmi. Levente mesteri érzékkel tapintott az egyetlen lehetséges megoldásra: felcserélni az első és utolsó nap programját, vagyis hogy ma hajótúra, a végén a heli-túra. Ha akkorra kiderül. Több vulkánőrült, köztük magam is, a rituális öngyilkosság gondolatával foglalkoztunk arra az esetre, ha már eljöttünk idáig és nem láthatjuk meg a Gejzírek völgyét. Akkor hát hajózzunk az Avacsa-öbölben. Már önmagában kis orosz csoda, hogy ezt gyakorlatilag egy-két óra alatt sikerült elintézni és nem kellett kérvénnyel folyamodni a Legfelsőbb Tanácshoz. A személykikötő (ha szabad így neveznem, csupán megkülönböztetésül a megközelíthetetlen hadikikötőtől) nagyjából úgy fest, mint egy leamortizálódott, rendszerváltozásba belerokkant pesti gyártelep: kivert ablakok, gaz, szürkeség, rozsdaette vasak. A hajónk sem egy Queen Mary, amúgy Csajkának (Sirály) hívják, roppant kicsinek tűnik, és az is. A parányi társalgóban viszont első osztályú éttermeket megszégyenítő dizájnú ebédet terített két szakácsnőnk, akik aztán a későbbi tereptúrákon is jól tartottak bennünket. Nem ám csak úgy odalökjük az uborkát, paradicsomot… Szépen ki is cifrázták, színesztétikailag összedolgozták a tálakon lazaccal, sajttal, miegymással. Még pelmenyit is főztek, legnagyobb örömömre. Ez az orosz-ukrán húsos derelye, és csakugyan főzni kell. El is lennénk így hasilag, csak hát látni jöttünk, de nemigen van mit, még esik is. Innen, az öböl felől kellene eszményi panorámának nyílnia a város fölé emelkedő két hatalmas vulkánra, az Avacsinszkijra és a Korjakszkijra, de a partot is alig lehet kivenni, csupán néhány szirt sötétlik, vagy éppen fehérlik a guanótól. Az óriási öblöt egyébként tökéletes védelemmel áldotta meg a természet önnön gonosz erőivel szemben, ráadásul télen sem fagy be. A gyakori viharok nem hatolnak be, de egy 1952-es, a Kuril-szigetek környékéről elinduló cunamihullám is elhalva érkezett az Avacsa-öbölbe. Bő órás hajózás után lehorgonyzunk, egyik matróz kissé ódivatú búvárruhát ölt és alámerül, hogy rákot fogjon, esetleg vacsorára. A lényeg kivételesen nem a zabáláson van, inkább afféle bemutató. Úgy öt perc múlva feljön, hálójában két szép nagy vörös rákkal. Itt már annyira közel vagyunk az egyik parányi öböl falaihoz, hogy nem lehet nem látni; például a kellemesen erodálódott vulkanikus sziklafalakat, a szirteken tanyázó tengernyi madarat. Egy nagy nyílt vízfolton annyi madár nyüzsög, hogy semmi kétség, hatalmas szardínia- vagy szardellarajra leltek.

                                                    Hajózás az Avacsa-öbölben

                                                           Madárszikla

                                                Búvárunk zsákmánya

     Egy újabb öbölben ismét megállunk, a srácok horgászni akarnak, fognak is egyet-mást. Indulnánk vissza, de nem jön föl a horgony. Leszakadt. Újabb búvárbeöltözés, lemerülés, semmit se látás. Sebaj, van másik horgony, de ma már úgyse kell. Ezt bírom az oroszokban, mármint a nép egyszerű gyermekében; hogy tudják a dolgokat lazán, derűsen kezelni. Néha rettenetesen bosszantó tud lenni ez a ráérős nyugalom, de hát itt (ezt már Bergman is megjegyzi, mély megvetéssel) senki sem siet, nem idegeskedik.

   Másnap reggel ott áll a szálloda előtt járművünk, egy Urál teherautóval keresztezett buszféleség. Kényelmesnek nem mondanám, viszont egyszer sem hagyott cserben bennünket. Kezdem megérteni, miért vesztették el a németek a második világháborút. (Egy német csoport egyébként IFÁ-t kapott, nyilván, hogy érezzék otthon magukat.) Velünk jön egy a seregtől levetett ellátó kocsi is (a „páncélkonyha”). Északnak tartunk, úgy 500 kilométer vár ránk. Az aszfaltot hamarost felváltja a köves-kavicsos út, de az Urál vígan vágtat nyolcvannal. A táj jellegtelen, főként Erman-nyírfákból álló erdőkkel, meg az égerbokorerdővel, helyi nevén alsovnyikkal. Érdekes, valami egészen másra, amolyan igazi oroszos fenyőfás, nyírfás tajgára készültem, pedig tudhatnám, hogy a szűz területek első fás szárú megtelepedőinek egyike éppen az éger. Márpedig szűz területből itt tömérdek van. Kamcsatka földjét számtalan alkalommal borította el láva vagy vulkáni törmelék, melyen az életnek mindent elölről kellett kezdenie.        

                                 A "páncélkonyha" - árkon-bokron át                                                                                    

Rövid megálló egy parányi falunál. Úgy fest, itt mindenki megáll. Van benzinkútja, számos kis üzlete, az út mentén a helybeli lányok-asszonyok pirogot árulnak ládákból, kis kézikocsikból, szemmel látható sikerrel. A pirog kelt tésztából készült hosszúkás sülemény, melyet a legkülönbözőbb töltelékekkel lehet fölszerelni: hagymás, fűszeres darált hússal, káposztával, tojással, túróval, lekvárral. Veterán „oroszként” tobzódom a régen ízlelt finomságokban, de friss jövevény társaim is hamar barátságot kötnek vele.

     Milkovóban ebédelünk, klasszikus szovjet stílusú étteremben, ahol még van kis színpad zongorával; nyilván hajdani esztrádműsorok színhelye. Káposztaleves, lazac (ezúttal fasírtként), öblítésnek pedig egy régen ízlelt borzalom, a szovjet önkiszolgáló éttermek italspecialitása, a kissé füstízű kompótlé. Attilának ízlik, ledönt három pohárral. Egy panelház oldalán megint ismerős látvány: a hős szovjet űrhajós „freskója”, egy másikon „Békét a világnak!” felirat. (Tudták, hogy oroszul a világot és a békét ugyanaz a szó – mir – jelöli?) Milkovót Bergman is említi mint „nagy falut”, de ezen kívül semmit nem árul el róla. A közölt képen egy behavazott kis falu látszik, semmi egyéb. Mára a kis faluból kisváros lett, környékén – ilyet se túl sokat láttunk Kamcsatkán – gabonaföldek (a termés részben még lábon, részben már learatva), konyhakertek, krumplival, zöldségfélével. Kész csoda, hogy bármi is megterem, olyan rövid a tenyészidőszak a félszigeten, pedig hát „csak” az 55. északi szélességen járunk, ahol Európában Észak-Írország, vagy Dánia déli része terül el.

   Nem bírom megállni, hogy szót ne ejtsek a hajdani szovjet önkiszolgáló éttermekről, helyi nevükön a sztalóvajákról. Ösztöndíjból (meg persze a farmernadrágok és egyebek eladogatásából) mindennap nem futotta jobb étteremre, ezért aztán többnyire e nem túl változatos kínálatot felvonultató műintézetekbe jártunk táplálkozni. Valami rejtélyes okból soha egyetlen ilyen étteremben sem volt kés. Csak villa meg kanál. Na jó, a 20-30 kopejkáért kapható előétel (merthogy előétel, vagyis zakuszka nélkül az orosz konyha elképzelhetetlen) még csak lement, de ha nagy ritkán hús is akadt, azzal meg kellett küzdeni. Két lehetőség kínálkozott. Felszúrni a húst a villára és körberágni, míg el nem fogy. A másik, hogy két villával valahogy lenyiszetelni egy-egy darabkát. Hogy nem volt hús? Nem bizony, vagy csak elvétve. Volt ellenben hal, vagy snyícel. Persze, nem tudják, mi az a snyícel. Ha azt mondom, hogy Wiener Schnitzl, feltehetően mindenkinek beugrik, hogy ez a bécsi szelet, vagyis a Schnitzl nem lehet más, mint szelet. Normális esetben hússzelet. A Szovjetunióban azonban ez többnyire valamiféle ismeretlen mibenlétű rettenetes adalékokból összedolgozott fasírt volt. A fasírtnak is van „orosz” neve, a „kátléti”, vagyis kotlett.

     Megérkezünk a Kamcsatka-folyóhoz, mely két nagy hegyvonulat közé szorulva csörgedez széles völgyében. Korábban is kiszálltunk már a kocsiból, hogy a szükséges időkben „körülnézzünk” az árokparton, és persze nem lepődtünk meg, hogy tüstént szúnyoghadak ostroma alá kerültünk. Ám az semmiség volt ahhoz képest, ami a folyóparton várt ránk. Felelőtlenségem teljes tudatában elismerem, előzetesen nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a tajga rettegett urainak, még riasztót is elfelejtettem hozni. Többen már P-K piacán felfegyverkeztek méhészkalaphoz hasonlító, a teljes fejet hálóval védő sapkával, akinek meg nem volt, kapott orosz kísérőinktől. (Egyik utastársunk biofegyverrel kísérletezett. Folyamatosan fokhagymát evett, gondolván, annak illói majd kiütköznek a bőrén és elriasztják a dögöket. De nem!) Támadási felületnek még mindig maradt a kéz és láb, merthogy ezeknek a zokni átdöfése meg se kottyant. Fújtunk, kentünk, csapkodtunk, füstöltünk, mindhiába. Úgy féldeci vért kentem szét magamon, aztán még hetekig úgy néztem ki, mint aki rettenetes himlőjárványon esett át. Érkezett egy teherautó, az anyósülésen peckesen kutya ült. Pórázra kötve gazdájával kiszállt és ott kergült volna meg a nyomorult, ha el nem eresztik. Azonnal nyakig merült a folyóba. Irigyeltem. Jött a komp, talán még magát Lenint is látta, viszont átvitt a túlpartra. Orosz barátaink, ki tudja, milyen megfontolásból, nem a közeli falu mellett, hanem kissé odébb, az erdőben képzelték el éjszakai nyughelyünket. Sátorállítás, táborverés, vacsora. Szúnyoghálós sapkában nem lehet enni, megkaptuk hát arcra, nyakra is. A friss vér mámorában Kamcsatka szúnyogjai diadalünnepet ültek rajtunk. Míg ettünk, állandó lakótársam, András szúnyogriasztó füstölőt aktivizált a sátorban. Szúnyog tényleg alig maradt, viszont büdös és fullasztó levegőben dőltünk le aludni. Reggel a sátorkupolában néhány kövér, delíriumos példány aludta másnaposságát, de a hálón kívül már gyülekezek a várólistások ezerszám. Közben azon fantáziáltam, hogy egyszer majd visszatérek gigantikus lángszórókkal, napalmbombákkal, peszticidágyúkkal, és afféle terminátorként halomra gyilkolom, végképp eltörlöm a föld színéről Kamcsatka összes szúnyogját.

                                          A szerző - harcban a szúnyogokkal

                                                       ... és az eredmény

     A továbbiakban átkeltünk egy uszadékfákkal jól teleszórt széles völgyben csatangoló folyón, mely szerencsére több sekély ágra szakadt; az Urálnak semmiség. Az alsovnyik tengerébe vágott folyosószerű földúton emelkedünk, föl úgy 1200 méterig. A növényzet (s vele a szúnyoghad is) fokozatosan eltűnik, fölváltja a koromfekete lapilli, aprószemcsés, a homoknál durvább vulkáni törmelék. Bázisunk a Holdkomp tábor, ahol egykor a szovjetek valamiféle holdjáró berendezéssel kísérleteztek. Mára három rozzant barakk maradt, mi azonban továbbra is sátrazunk. Ez lesz az alaptáborunk a Lapos (Ploszkij) Tolbacsik-vulkán ostromához. Egyelőre azonban nemhogy a Lapos, hanem még a Hegyes (Osztrij) Tolbacsik sem látszik. Amúgy sem vagyok sátorrajongó, ráadásul az orosz irodától kapottak (bár nyugati gyártmányúak) kicsik, kényelmetlenek, nehéz összetákolni (különösképp itt, a laza vulkáni törmeléken), a cipzárak se nagyon szuperálnak.

                                                 A Holdkomp-tábor

                                                 Virágok a lapilliban(ben)

    Elballagok víznyerő helyünkhöz, melyet orosz barátaink „lednyiknek”, vagyis gleccsernek neveznek. Igazából nem gleccser, hanem afféle firnhó, melyet betemetett a törmelék. E több méter vastag törmelékmező belsejében nyaranta rengeteg olvadékvíz szivárog le a vulkáni masszívumról. Ami nem jön ki, megfagy, majd kijön a következő nyáron. A víz egyébként kristálytiszta. Túlzottan messze elcsatangolni nem szabad, ezt Fjodor (róla még mesélek), orosz túravezetőnk a lelkünkre kötötte. Az időjárás pillanatok alatt megváltozhat, s ha leszáll a köd, hosszú órákra elveszhetünk, annyira egynemű a táj. Elrettentésül elmesélte, hogy korábban egy túravezető néhány rábízott delikvenssel kószált a környéken, de ellepte őket a köd. Az illető úgy ismerte a vidéket, mint a tenyerét, mégis hosszú órákba telt, mire visszakeveredtek a táborba. Pedig ott tébláboltak tőle pár száz méterre.

                                                    Innen nyertük az ivóvizünket  

     Délutánra már gyönyörűen látszik a Tolbacsik-masszívum. Oda kéne holnap fölmászni. Mármint a Laposra, az csak 3085 méter magas, vagyis szintben 1800 méter. A Hegyes Tolbacsik úgy 600 méterrel emelkedik föléje, és miként a Lapos lapos, a Hegyes hegyes. Rémálmaimban se jöjjön elő. A vulkánpár egyébként mai formájára emlékeztető mivoltában úgy 10 ezer éve jött létre, amikor a Lapos Tolbacsik kalderája kialakult, magyarán beszakadt. Ezért lapos. Nos, oda indultak kora hajnalban az elszántak. (folyt. köv.)

                                      Így irtunk mi - Kamcsatka, 2004

Nem találok szavakat. Néha még a legegyszerűbbeken is agyalnom kell, de hát nem csoda. Legalább tíz éve meg se mukkantam oroszul. Nem találok szavakat Szentpétervárra sem, igaz, itt még nem jártam. Csak Leningrádban. Csupán az ifjabb korosztály kedvéért nyomatékosítom: e két név gyakorlatilag ugyanazt a várost fedi. Bár most éppen az orosz birodalom túlsó végébe készülök, ám ha már erre visz az út, ragadjunk le a Néva-parti városnál kicsit.

   Időutazás. A Pulkovo Légitársaság TU-134-es, hellyel-közzel fapados gépe csakugyan a régi időket idézi. Annak a bizonyos helynek az ülőkéje a szó legszorosabb értelmében fából készült, fölötte felirat: „Ráállni tilos!”. Nemigen értik már ezt a mai nemzedékek, hát elmagyarázom. A hajdan volt Szovjetunióban gyakorlatilag minden közvécé ülőkéje hiányzott; vagy eleve nem is volt, vagy ellopták. Ha meg valami csoda folytán mégiscsak megmaradt, jóérzésű ember rá nem ült. Ezért, meg már csak úgy zsigerből is, használói ráálltak a fajansz peremére. Tudom, nem éppen ildomos ilyen témával kezdeni, de mondom, most időutazunk. Negyedszázada nem jártam a városban, akkor viszont, egyetemistaként, négy hónapot töltöttem itt, puszta kalandvágyból. Ismertem a belváros minden utcáját, terét, nevezetes épületét, jó és kevésbé jó éttermét, legkevesebb ötször jártam az Ermitázsban (az egyetemen se sokkal többször), tuszkolódtam metrón, buszon, pirogot vettem az utcán árusító anyókáktól, mínusz húsz fokban is nyaltam (inkább haraptam) a fagylaltot, s miként a helybeliek, én is sokat álltam sorba. És akkor még folyékonyan beszéltem oroszul.

     A repülőtér homlokzatán a „Szankt-Petyerburg” mellett ma is ott áll a „Leningrád, a hős város” felirat. Bukott rendszer ide vagy oda, ami emlékezésre méltó, azt meg kell becsülni. Talán ma már azt se tanítják, hogy mint a kommunizmus szülőhelyét, Hitler mindennél jobban kívánta a város bevételét. 1941 szeptemberétől 1944. január végéig közel 900 napos német blokád alatt állt. Legalább egymillióan haltak meg a bombázások és az éhínség következtében. Sokuk a piszkarjovói temető tömegsírparcelláiban nyugszik, névtelenül. Még a Nyevszkij sugárút kövezetét is fölszedték, hogy krumplit termeszthessenek. A műkincsek egy részét még időben az Urálon túlra menekítették, a híres műemléképületek aranykupoláit, tornyait álcázásképpen szürkére festették. Iszonyatos szenvedések és áldozatok árán, de ellenálltak, kitartottak. Hát, ezért hős város Leningrád. 1991-ben népszavazáson döntöttek, mi legyen a neve. Maradjon Leningrád, legyen ismét Petrográd, miként volt 1914-től 1924-ig, vagy térjenek vissza az „ősi”, még az alapító I. (Nagy) Péter cár adományozta németes hangzású változathoz, a Szankt-Petyerburghoz (ennek szó szerinti magyar megfelelője a Szentpétervár). A többség az utóbbi mellett döntött, de a város körüli megyét (oroszul ugyan nem így nevezik, de lényegében ugyanaz), ma is Lenyingrádszkaja oblasztynak hívják.

     Csoportunkat a reptérhez közel, egy meglehetősen siralmas külvárosi lakótelep házai közé olvadó igen puritán tranzithotelben szállásolták el. Vaságyak, emeletenként egy vizesblokk, reggelire parányi sült hal rizzsel. Az értünk küldött városnéző busz viszont egészen európai, a 60 körüli idegenvezető hölgy meg teljesen. Hibátlanul, csekély akcentussal beszéli a magyart, pedig soha hosszabb időt nem töltött nálunk. A helyi egyetem finnugor szakán tanulta szép, de átkozottul nehéz nyelvünket, legföljebb néha jutott el hozzánk egy-egy nyári egyetemi kurzusra. Az utóbbi tizenöt évben nem bővelkedett magyar csoportokban. Hiába, ha mehetünk Mallorcára, snassz lenne pont az oroszokhoz, gondolhatják sokan. Pedig… Pedig Leningrád már az „ősidőkben” is a legeurópaibb szovjet város volt, olyan csodákkal, melyekről sok nyugati nagyváros csak álmodott. Még azokban a régi, ronda, szürke, rövid nappalú téli hónapokban is, amikor itt „éltem”, nem szűntem csodálni pazar palotáit, múzeumait, nyüzsgő kulturális életét. Most meg… Lenin (úgy értem, szobor) már csak elvétve, Ikarusz még bőven, a pártot éltető neongigászok tartóvasai még ott meredeznek némely lakótelepi ház tetején. Amúgy viszont régi fényében csillog-villog minden, az Admiralitás, a Péter-Pál-erőd tornyai, az Izsák-székesegyház aranyozott kupolája. (Tudták, hogy itt lengedezik a világ egyik leghosszabb Foucault-ingája?) A Vérző megváltó temploma egyik csatorna partján áll, gyönyörű, színes hagymakupolás épület, más kérdés, hogy hajdani ittlétem idején ezt sem templomnak használták, sőt, alighanem semmire sem használták. (Ez még a jobbik eset, mert így legalább kárt nem tettek benne. A Szovjetunióban sok templom raktárként funkcionált.) Ma elképesztő színekben pompázó múzeum. Azért még mindig jobban járt, mint a közeli Kazányi székesegyház, melyet a szovjet időkben az ateizmus múzeumának rendeztek be. Nem vagyok szentfazék, de ennél világra szólóbb pofátlanságot keveset hallottam. Ma egyébként vallástörténeti múzeum. Mindig szerettem volna valami jó képet villantani a Nyevszkij sugárútra néző oszlopcsarnokos homlokzatáról, de télen, amikor itt éltem, délelőtt még túl sötét volt, délután meg ellenfény.

                                    A Vérző megváltó temploma Szentpéterváron

   2003-ra, a város alapításának 300. évfordulójára tökéletesen kiglancoltak mindent, az utóbbi években kávéházak, éttermek, butikok tömege nyílt, mindemellett az Auróra cirkáló előtt sorba állnak a nyugati turisták. (A parton elhelyezett mobilvécék „hangulata” alapján viszont úgy tűnik, mintha semmi sem változott volna…) Hiába, azt még odaát is tudják, hogy e hajó ágyúdöreje adta meg a jelet 1917. november 7-én a Téli Palota ostromára. Más kérdés, hogy tényleg csak jelet adott, vaktölténnyel, azt is később a megbeszéltnél. Az „ostrom” nem ott zajlott (a főlépcsőn), ahol Ejzenstejn híres filmje ábrázolta, s nem tömegek részvételével, hanem csupán egy maroknyi fegyveres tört be, könnyedén legyűrve egy másik maroknyi fegyveres ellenállását. Lenin messze a palotától, a Szmolnijban tartózkodott, és esze ágában sem volt személyesen vezényelni az eseményeket. Emlékszem, annak idején külön könyvet lehetett kapni térképpel a leningrádi Lenin-emlékhelyek megtekintéséhez. Ebben nem kevesebb, mint 230 különféle objektum szerepelt. Tudják, mi volt a hivatalos neve a város földalatti-rendszerének? „A Lenin-renddel kitüntetett Leningrádi Lenin-metró”.

   Vicc következik! A belvárostól kissé messzebb található az úgynevezett Finnország pályaudvar, előtte hatalmas érc-Lenin, egyik kezével a messzeségbe mutat. No de miért? (A vicc valójában most kezdődik.) Immár a forradalom után járunk, amikor odamegy Leninhez egyik harcostársa, legyen mondjuk Trockij, és megkérdezi: Mondd, Vlagyimir Iljics, hol vetted ezt a klassz bőrkabátot? Mire az a messzeségbe mutatva így válaszol: Ott, Finnországban. A maiak már ezt se értik, persze. Úgy két évtizede egy „klassz bőrkabát” jószerével elérhetetlen luxuscikknek számított a Szovjetunióban, az én időmben meg 120-140 rubelért simán el lehetett passzolni egy nyugati farmernadrágot. Ez akkoriban egy havi átlagfizetésnek felelt meg (a külföldi diákok, így jómagam is, 80 rubel ösztöndíjat kaptunk), ám mivel az embereknek nemigen volt mire költeniük (egy buszjegy ára 5 kopejka volt), hát futotta ilyesmire is. Ma meg minden kapható, csak éppen a buksza sovány.

   Azt eddig is tudtam, hogy az orosz lányok szépek, hát még ha divatosan ki is öltöznek… Nem tudom, miért pont itt jutott eszembe, de szexshopok is elővillannak a mellékutcákban. Egy szó mint száz, Szentpétervár (is) évekkel jár Budapest előtt, már ami a küllemét illeti. Amúgy a rendszerváltozás nagyon betett a városnak. Rengeteg ipari üzem bezárt, magas a munkanélküliség, a fizetések, a nyugdíjak alacsonyak, az árak meg persze európaiak. Ezt rögtön megtapasztaljuk egy kis étteremben, ahol két útitársnőmmel habozás nélkül, szinte az étlapra sem pillantva szoljankát rendelünk. A tisztelt olvasó bizonyára nem tudja, mi az a szoljanka, s ha ez így van, óriásit mulasztott. Ez ugyanis a világ egyik legjobb levese. Kell hozzá legalább két-háromféle hús (halból is készíthető), savanyú uborka, némi egyéb zöldség, kanálnyi paradicsompüré, füstölt szalonna, csöppnyi tejföl, kísérőnek meg az enyhén savanykás orosz rozskenyér. Fenséges, már ha jól csinálják. Ez most olyan jó közepesre sikerült, korsó sörrel együtt fejenként úgy hat dollárnyi rubelt fizettünk érte.

   A világ hajdan legnagyobb légiflottájának, az Aeroflotnak a darabokra hullásával tömérdek regionális légitársaság született. (E már-már freudi elszólással nem arra akarok célozni, hogy a nem legendás biztonságáról híres Aeroflot gépei elég gyakran hulltak darabokra.) Ezek egyike az azóta már megszűnt Pulkovo (nevét a szentpétervári reptérről vette, az meg egy közeli dombvonulatról), melynek Il-86-os gépével a késő délutáni órákban nekivágunk Szibériának. Négy és fél órás repülés után éjszakai leszállás Krasznojarszk igen nívós repülőterén, újabb négy óra múltán immár a Távol-Keleten, az Amur-parti Habarovszkban. Zil teherautó vezetőfülkéjéhez installált, roggyant, fenekével a betont súroló busz visz a tranzitba, egyetlen mellékhelyisége előtt félórás sor kígyózik. A betontetőről – ilyet se láttam még – „cseppkövek” lógnak, a lassú, de biztos összeomlás csalhatatlan jelei. A fedélzeti szolgáltatások is meglehetősen puritánok, tévé helyett végig Nagy Péter lovas szobrának (figyelem, oroszóra: Médnyij vszádnyik, a Bronzlovas – emlékeznek?) képét nézegetjük, a koszt az ehetetlenség határát súrolja. Csirkét csonttal? Itt igen. Magára adó légitársaság ilyesmit nem szolgál fel, nehogy már az utas torkán akadjon. Egy hölgy Szentpétervár óta az ölében hozza a cicáját. Úgy fest, jól viseli. A macska is.

     Még két és fél óra, aztán késő délután betont fogunk Petropavlovszk-Kamcsatszkij (a továbbiakban P-K) repülőterén. 18 fok, 11 órás időeltérés (téli időszámításkor 12). A csomagokat egy hosszú fabódéhoz szállítják, oda tódul be egyetlen szűk ajtón úgy kétszáz utas, benn valami bányából leselejtezett futószalagfélén vágtatnak bőröndök, dobozok. De nem a mieink. Azok az új csarnokba érkeznek, legalább háromszázan tuszkolódunk úgy ötven négyzetméteren. Koreai busz visz be a városba, úgy értem, Koreában leselejtezett, még ottani felirattal ékesített jobbkormányos jármű. P-K utcáin már többnyire koreai meg japán használt kocsik futnak a rozsdamarta Ladák, Moszkvicsok, Volgák mellett, úgyhogy akár át is térhetnének a bal oldali közlekedésre.

   Ha úgy húsz éve megkérdezik, mondjak három olyan vidéket a világból, ahová semmilyen esélyét nem érzem, hogy valaha is eljutok, az Antarktisz mellett Kamcsatka lett volna az egyik. (A sors különös csodája, hogy a végén mindkettőt egyazon évben abszolváltam. A harmadikon még nem gondolkoztam.) 1990-ig külföldi a lábát se tehette Kamcsatkára, de még a Szovjetunió egyéb vidékeiről származók is csak engedéllyel. Hogy miért? A félszigetet a hatvanas évek elejétől teletömték interkontinentális ballisztikus atomrakétákkal, melyek természetesen az Egyesült Államokra irányultak, no meg itt volt (van) a csendes-óceáni hadiflotta egyik központja, atom-tengeralattjárókkal. A félsziget eldugott részein, ami itt legalább 99 százalékot jelent, nyilván még ma is bőséggel találnánk rakétasilókat, reptereket, radarállomásokat, de ezekre – a CIA-n és hasonlókon kívül – nyilván senki nem kíváncsi. Mindezek ellenére manapság már jöhet – jön is – boldog-boldogtalan. Találkoztunk amerikai, holland, japán, szlovén, német stb. csoportokkal, nyáridőben a város szállodái (nem sok van) dugig teltek. Ezen egyébként csodálkozom. Utazásaim során külföldi társaimmal való beszélgetésekkor rendszerint előkerül, ki merre járt az utóbbi időben. Világjárókkal voltam körülvéve, de a leghalványabb fogalmuk sem volt Kamcsatka puszta létezéséről, nemhogy földrajzi helyzetéről.

   Bennünket a központban, az egyik legjobb hotelben, az Avacsában kvártélyoztak el. Angolul is beszélő recepciós, pénzváltó, ajándékbolt, bár, szóval minden, ami kell, igaz, a szobai nemzetközi telefonvonalért külön kérvényt kell benyújtani (de legalább nem írásban), egy alkalommal még meleg vízért is. A két lift közül az egyik rendszerint naponta elromlik, de már az új idők szele, hogy másnapra meg is javítják. Aki járt a Szovjetunióban, tudja, hogy minden szállodai emeleten trónolt egy érdes modoráról, vasszigoráról elhíresült (ám egy-egy Amo vagy Fa szappannal szükség esetén megszelídíthető) házisárkány, úgynevezett gyezsurnaja (ügyeletes), aki a vendégnek átadta, illetve tőle átvette a szobakulcsot, felírta, kihez ki és mikor jött vagy ment el, meg még az ördög tudja, mit csinált. Egyszóval afféle bizalmi állás volt. Nos, a gyezsurnaja intézménye, legalábbis az Avacsában, fennmaradt. Kulcsot már nem ők adnak, a vendéget közönnyel szemlélik, csak ülnek asztalkájuknál és füzetük fölé hajolva a roppant felelősségteljes és kemény munka látszatát igyekeznek kelteni.

   Első teljes napunk a reményteli várakozás szellemében telik. A programba mára illesztették be a helikopteres kirándulást a Gejzírek völgyébe. Ahogy nyolc táján kinézek az ablakon, legföljebb az alant rozsdálló kukákra látok, de az úttest túloldalára már nem. Egyelőre egyéb dolgunk, mint a reggeli nincs is. Minden, ami csak kellhet, ráadásul kaviár. Elmondhatom, a 15 nap egyike sem múlt el úgy, hogy kaviár és/vagy lazac ne lett volna asztalunkon. Több társamon, de legfőképp magamon a vége felé már határozott lazacfüggőséget figyeltem meg. Ettük füstölve, főve, sülve, fasírtnak, hallevesként. Magam a füstöltért vesztem meg. Nem olyan papírvékony ám, mint idehaza a hipermarketekben, hanem többnyire házilag tartósított, vastag, húsos, akár ha otthoni paraszt bácsikat látnék szalonnázni.

   Csoportvezetőnk, Levente és az orosz partneriroda képviselője óránként telefonál a reptérre, de már valahogy zsigerileg érezzünk, helikopter itt ma fölszállni nem fog. Közben a busszal el-elszaladunk körülnézni a városban. A 470 ezer négyzetkilométernyi területű Kamcsatka félszigetet csupán 400 ezer ember lakja (kb. 80 százalék orosz, a többi „bennszülött”), ebből közel 300 ezer P-K-ban és környékén él. Nevének eredete összeforr Kamcsatka felfedezésével. Nagy Péter egyik utolsó tette halála előtt az volt, hogy 1724-ben expedíciót indított a Távol-Keletre, Vitus Bering dán tengerész vezetésével, aki két évtizedet töltött cári szolgálatban. Feladata annak kiderítése volt, hogy létezik-e földhíd északon Ázsia és Amerika között. A sors különös fintora, hogy bár ilyet nem talált, földhíd egykoron, a pleisztocén jégkorszak mainál jóval alacsonyabb tengerszintje miatt valóban létezett, azon járt-kelt ember, állat, növény a két kontinens között, s a hálás utókor Beringiának nevezi ma is, az általa fölfedezett Parancsnok-szigetek egyike is róla kapta a nevét (maga a szigetcsoport szintén róla, mint parancsnokról).

     Bizonyára több fejezetben is feltűnt az olvasónak (mert nekem igen), hogy a nagy felfedezések idején milyen sok, világhírnévre szert tett tengerész nem a szülőhazája, hanem más ország színeiben jeleskedett. Bering Dániában született, rövid ideig dán hajókkal járta a Távol-Keletet, de általam ismeretlen okból, alig 22 évesen, már az orosz balti flottánál szolgált. Idővel orosz nőt vett feleségül, s bár még egyszer visszalátogatott Dániába, soha többé nem látta szülőföldjét. Az oroszok egyszerűen Ivan Ivanovicsnak nevezték. Az első kamcsatkai expedíció két részből állt, mindkettő szárazföldi úton próbálta megközelíteni a félszigetet. Ez már önmagában igen furcsa, hiszen az egyik csoportot Bering tengerészkapitány vezette, s ha már tengerész, vajon miért nem hajózott. A másik csapat, Miller és Gmelin szentpétervári professzorok vezetésével haladt lovas kocsikkal, Szibérián át. Utóbbiak nem siettek, amúgy se tehették az útviszonyok miatt, viszont előreküldték tanítványukat, Sztyepan Krasenyinnyikovot, hogy készítse elő a terepet tudományos kutatásra. Mellesleg a professzorok sosem jutottak el Kamcsatkára, nem úgy a fiatalember. Krasenyinnyikov három és fél éven át utazgatott a félszigeten, megismerte természetrajzát, őslakos népeit és azok kultúráját. Hazatérve Szentpétervárra, tíz éven át írta utazása tapasztalatait, könyve kiadását azonban – mely máig alapmű – már nem érte meg.

                                                      Kamcsatkai tájkép Krasenyinnyikov könyvéből

   Közben Beringék elérték a távol-keleti Ohotszkot, onnan átkeltek Kamcsatkára és hajót építettek, a Szent Gábrielt. 1728-ben a kapitány észak felé hajózott a félsziget keleti partvidékén, egészen addig, amíg már sem észak, sem kelet felé nem látott szárazföldet. 1730-ben, ismét csak Szibériát át, hazautazott Szentpétervárra, s annak ellenére, hogy öt gyermeke meghalt az úton és maga is súlyosan megbetegedett, pár év múltán visszatért Ohotszkba. Két helyi mester segítségével két hajót építettek, a Szent Pétert és a Szent Pált, melyekkel 1740 szeptemberében elérték az Avacsa-öblöt, s ha már ott jártak, megalapították Petropavlovszk városát (a Kamcsatszkijt 1924-ben biggyesztették hozzá).

                                 A Szent Péter és Szent Pál hajók emlékműve Petropavlovszkban

Ezután Észak-Amerika északnyugati partjai felé vették az irányt, s bár a viharos idők miatt a két hajó elvált egymástól, Bering elérte Alaszka partvidékét, igaz, csak egy kis szigeten szállt partra. A másik hajó viszont, Alekszandr Csirikov kapitány irányításával, „bevette” Alaszkát, ilyenképpen került rövid idő múltán a félsziget orosz cári kézbe. Bering visszafordult, felfedezett néhányat az Aleut-szigetek tagjai közül, ám az orosz partok felé tartva már olyan súlyos beteg volt, hogy képtelenné vált kapitányi teendőinek ellátására. A hajó végül a lakatlan Parancsnok-szigeteknél kötött ki, Bering maga is ott halt meg, 28 társával együtt, skorbutban. Ott is temették el, a szigetcsoport egyik tagja ma az ő nevét viseli. A súlyosan megrongálódott Szent Péter maradványaiból a legénység egy mindössze 12 méter hosszú új hajót fabrikált, fedélzetén 77 ember szorongott, ám mire hazai kikötőbe, az Avacsa-öbölbe értek, már csak harmincan voltak életben. Így ért véget a Csendes-óceán északi szegletére irányuló felfedezések hőskora. Bering utazásaiból sokat profitáltak utódai. Érdekes, hogy egyetlen, hitelesnek tekinthető arckép sem maradt fenn róla. Ezért aztán 1991-ben orosz és dán régészek megkeresték a sírját (valamint öt másik, ott eltemetett társáét), Moszkvába szállították maradványait, leszármazottainak DNS-mintái segítségével azonosították a csontvázát, aztán régészek és orvosok a koponya csontozata alapján egészen tűrhető portrét készítettek róla. Aztán persze visszavitték nyughelyére.

                                                    Bering rekonstruált képe

   Bering nem volt kutató, így hát nem is maradhatott fenn tőle ilyen tárgyú feljegyzés. Második expedícióján azonban – amint ez már azokban az időkben szokássá vált – vitt magával egy igazi tudóst, Georg Stellert. Steller német földön született, orvostudományból és természettörténetből szerzett diplomát, aztán Szentpéterváron próbált szerencsét. Bering második kamcsatkai expedícióján vett részt és voltaképp neki köszönhető, hogy e küldetés tudományos eredményeket is hozott. Magán Kamcsatkán, valamint a Parancsnok-szigeteken is számos földrajzi, botanikai, állattani megfigyelést tett. A Szent Péter hajó legénységének jó része az ő növényi főzeteinek köszönheti, hogy megmenekült a skorbuttól és túlélte az áttelelést. Krasenyinnyikov meglehetős szakmai féltékenységgel tekintett tudományosan sokkal képzettebb, alaposabban dolgozó kollégájára, s maguk az oroszok is lebecsülték Steller kutatásainak jelentőségét. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy a kamcsatkai utazásról szóló könyve csupán 1999-ben jelent meg orosz nyelven. Steller, akinek nevét több állatfaj (pl. a Steller-oroszlánfóka) is őrzi, túlélte a Bering-expedíció borzalmait, ám miközben Szibérián át hazafelé utazott, 1746-ben Tyumeny városa közelében meghalt.

     Őszintén szólva elég elnagyolt kép élt bennem Kamcsatkáról. Több itthoni ismerősöm még azt se tudta, milyen országhoz tartozik. Nálunk legtöbben a Kljucsevszkaja szopkát emlegették, nyilván a magyar fülben kissé bizarrul csengő neve ragadt meg iskolai tanulmányaikból. A szopka egyébiránt dombot jelent, úgy látszik, errefelé a 3000-4000 méter magas óriásvulkán is csak domb. Honnan is tudhattam volna bármit! Útifilm nemigen készült róla, illetve láttam egyet valamelyik ismeretterjesztő csatornán, de abból csak annyit lehetett megtudni, hogy két fiatal nyugati nő pár éve végig akart kajakozni a nyugati partvidékén. Ehhez a hatóságok csak úgy járultak hozzá, ha egy helybeli elkíséri őket. Ki is neveztek egy szerencsétlen ifjút, aki nemhogy tengeren nem kajakozott, de egyáltalán nem is ült kajakban. Így aztán a film jobbára az ő beborulásairól és balfácánkodásairól szólt, Kamcsatkáról alig.

   Nem sokkal indulásom előtt antikváriumban rábukkantam egy svéd kutató, Sten Bergman „Kamcsatka ősnépei, vadállatai és tűzhányói között” című könyvére, melyet a húszas évek legelején tett utazásáról írt. Számomra ez jelentette a legérdekesebb történeti forrást, ugyanis a szovjet-orosz kiadású, hozzáférhető irodalom mélyen hallgat a fölfedezések korát követő időszakok – a 19. század vége, a 20. század eleje – történéseiről. Bergman könyvéből legalább az kiderül, milyen állapotok uralkodtak errefelé a polgárháború éveiben. Attól viszont, hogy a korabeli könyvekben egyáltalán nem volt szokás közölni a kiadás dátumát, falnak tudok menni. Bergman ír októberről, februárról, de hogy éppen milyen évről van szó, arról az olvasónak legföljebb halvány fogalma lehet. Egyetlen pontos dátumot közöl, az expedíció befejeztének napját, „1923. januárius 9-ét”, s tudni még, hogy utazásuk kereken három évig tartott. Ahogy írja, a félsziget akkoriban még tele volt japán kereskedőkkel, kínai meg koreai halászokkal, munkásokkal. „…Petropavlovszkban az orosz forradalom előtt a kormányzó intézte a dolgokat. Most az ő helyét egy bolseviki ’forradalmi népbiztosság’ tölti be…, de alapjában maradt minden a régiben” – írja. Később ezt olvasom: „Kamcsatka 1920 óta a bolsevikik kezében volt, s most kezdtek olyan hírek szállongani, hogy Vladivosztok fölött elveszítették a vörösök a hatalmukat, s hogy nemsokára Kamcsatka is sorra kerül”. És csakugyan, pár hét múlva megjelent az öbölben egy fehér katonákkal teli hadihajó, mire „a büszke bolseviki rendőrosztag egy szempillantás alatt elpárolgott. (…) Poljakoff generális, amint partra ért…, néhány megnyugtató szót mondott az összesereglett embereknek… a hajdani kormányzósági palotára kitűzték a régi császári (nyilván cári – N.G.) lobogót, s ezzel egyszeriben vége volt a vörös Petropavlovszknak”. Mint tudjuk, csak átmenetileg.

    A szerző a továbbiakban nem „politizál”, csupán könyve vége felé említi, hogy Petropavlovszkban anarchia dúl és a vörösök meg a fehérek a városért harcolnak. Ezt írja: „… megkérdezi tőlem a japáni parancsnok, hogy miért ölik egymást ezek az emberek, hiszen ugyanahhoz a néphez tartoznak?!” A kérdés helyénvaló, csak azt nem értem, mit nem értett ezen a „japáni parancsnok”. Mintha a japánok soha nem ölték volna egymást, ugyanúgy, mint a világ bármely népe. Bergman említi azt is, hogy a japánok az oroszokkal vívott háború végén „a békekötéskor kikényszerítették maguk számra azt a jogot, hogy Kamcsatka partjain lazacra halászhatnak és a partokon a halakat konzervekké feldolgozó üzemeket létesíthessenek”. A város meglehetősen vegyes összetételű lakosságának számát ezerre teszi (a teljes félszigetét legföljebb tízezerre), képet is közöl a településről. A fotón úgy kétszáz ház látható, a mai kikötő környékén. A hely ismeretében és a kép alapján megállapíthattam, hogy a mai P-K-nak akkoriban még nyoma sem volt. A várost följebb építették fel, a kikötőbe meg idővel beköltöztek a tengeralattjárók.

     A következő részben már csakugyan nekivágunk az igazi Kamcsatkának. Feltöltés vasárnap, ne hagyjátok ki!

                              mezcal(kukac)mexico.com    -  Mexikó, 2004

A mexikói konyha tanulmányozása kedvenc foglalatosságommá vált, főként persze gyakorlati alapon. Általános jellemzője a gazdag fűszerezettség, az ízek kavalkádja, no meg a szinte páratlanul színpompás tálalás, amit az adalékanyagok változatossága és színvilága kölcsönöz. Gasztronómiai szakértők szerint a mexikói konyha diverzitása az egyik leggazdagabb a világon, értve ezalatt azt, hogy mind ízben, mind elkészítési módban rendkívül változatos, nem mellesleg gazdag fehérjékben, vitaminokban és ásványi anyagokban. Amikor a spanyol hódítók megérkeztek Tenochtitlanba, a korabeli azték fővárosba, azt tapasztalták, hogy a helybeliek alapétele a különféle változatokban elkészített kukorica és a bab, de az igazi meglepetéseket a különféle paprikák, a paradicsom, a csokoládé és a vanília jelentették. Ehhez már csak a rizst, a marhahúst, a bort és néhány apróságot kellett hozzáadni Európából és nagyjából kialakult a ma is ismert mexikói varázslat, mely tehát ilyenképpen az azték és maja, valamint a spanyol konyha elemeit vegyíti, helyenként megspékelve némi karibi beütéssel. A mexikói ételekre az egyes régiók földrajzi helyzete is rányomta a bélyegét. A klíma helyenként szinte néhány tíz kilométerenként változik, a spanyol ráhatás vidékről vidékre ugyancsak különbözött. Északon, ahol sajnos nem jártam, a húsok, különösképp a marha dominál, délkeleten viszont sokkal több a zöldségféle, a fűszer és a csirke a húsételek alapja. Ritkán, de találkozhatunk a „prehispán” konyha egzotikus kreatúráival, mint leguán, csörgőkígyó, majom, sőt  rovarok is.

   Az alapétel, mondhatni, a kenyér, a tortilla. (Ne keverjük a „spanyol tortillával”, mert az sok étlapon egyfajta omlett.) A hagyományos tortilla kukorica- vagy búzalisztből készül. Az ősi módszer szerint a kukoricát zöldcitromos vízben áztatták, megőrölték, előfőzték, kevés zsiradékkal tésztát gyúrtak belőle, aztán kézzel nyújtották a lehető legvékonyabbra. Végül nagyon forró vaslapon kisütötték. Mi tehát már a gépesített lapítást láttuk, a vékony tésztalap vasplatnira helyezése azonban külön művészet. Persze, nekünk is felkínálták a lehetőséget, hogy próbáljuk ki, de a tészta annyira vékony, hogy erre gyűrődések, ráncolódások, szakítások nélkül képtelenek voltunk. Mármost annak is megvan a maga jelentősége, hogy a kukoricát zöldcitromos vízben ki kell áztatni. A savas hatásra ugyanis egy igen fontos vitamin és aminosav szabadul fel. E lépést Európában sokszor kifelejtették (talán azért, mert nem volt zöldcitromjuk – helyi nevén lima, angolul lime –, csak sárga), ezért olyan vidékeken, Spanyol- és Olaszországban, vagy az Egyesült Államok déli részein, ahol a kukorica főétellé vált, sokan hiánybetegségekkel küszködtek. A kukoricalisztből készült tortillát melegen, sőt forrón kell fogyasztani, mert ha kihűl, gumiszerűvé válik. A búzaliszt alapú tortilla azután terjedt el, hogy az Óvilágból Amerikába hozták és termeszteni kezdték a búzát. A lisztet hántolatlan búzából őrlik, amúgy a készítés módja ugyanaz, mint a kukoricás változaté.

                                            Tortillasütés - ahogy a profik csinálják

   Tortillát készíteni – amúgy magyarosan – nem nagy boszorkányság, magam is kipróbáltam. Kell hozzá némi búza- vagy kukoricaliszt, egy kevés vaj, zsír vagy étolaj, víz, csipetnyi só, ezeket jól összegyúrjuk, s próbáljunk olyan állagot elérni, hogy kényelmesen nyújtható legyen, de ne ragadjon a gyúródeszkához. Ha valakinek ez meghaladná az erejét, némelyik szuper-hipermarketben már nálunk is árulnak konyhakész tortillát, csak meg kell sütni. Ekkor következhet a töltés művelete, ám előbb el kell döntenünk, mit is akarunk készíteni. A tortilla lehet lágy és ropogósra sütött. Utóbbi neve tostada, amit afféle előételként szervíroznak, azzal lehet mártogatni avokádókrémet, olvasztott sajtot, babpürét, salsát (utóbbi paprikából, paradicsomból, hagymából készül, többnyire erős fűszerezéssel). A lágy tortillát tölcsérszerűen össze lehet csavarni, belsejébe a legkülönfélébb, apróra vágott sült húsokat tenni; így keletkezik a taco. A hús elvileg bármi lehet; kísértetiesen hasonló módon sütik, mint a görögök a gyrost, vagy a törökök a döner kebabot; forgó rúdra felhalmozva, jól megfűszerezve és az átsült rétegeket borotvaéles késsel vagdossák le róla. Ez utóbbit hívják taco al pastornak, zömmel disznóhúsból készül. Taqueríák (olyan vendéglők, vagy akár utcára nyíló árudák, ahol tacót árulnak) ezerszám akadnak szerte Mexikóban, egy-két százasért (úgy értem, forintért) pár órára jóllakhatunk. Ha azonban valaki az Egyesült Államok megszámlálhatatlan mexikói éttermében ismerkedik e fogással, nem ezt a változatot kapja. Az amerikaiak ugyanis nem lágy, hanem ropogósra sütött tortillát használnak hozzá (ez inkább a tostadához hasonló). Jut eszembe, első önálló amerikai utazásom, 1985 óta szenvedélyes rajongójává, mi több, főzés terén elismert mesterévé váltam a chili con carne (darált marhahús, bab és chili fűszerkeverék fantasztikus ízkombinációjú remeke) nevezetű ételnek. Előre fentem fogam-ínyem, milyen finomakat fogok lakmározni belőle Mexikóban. Aztán szomorúan tapasztaltam, hogy egyetlen, általam felkeresett kajálda étlapján sem szerepel. Talán északabbra, sokkal északabbra kellett volna menni. A chili con carne (amerikaiasan chili and beans) valójában tex-mex étel, vagyis a mexikói és a texasi konyha fúziójából ered, „fővárosának” pedig a texasi San Antoniót tartják.

   A burrito (magyarul csacsi) már agyafúrtabb mexikói étek. A búzalisztből sütött lágy tortillába tesznek babot, esetleg rizst, disznóhúst, csirkét, tengeri étkeket, sajtot, salsát és palacsintaszerűen felgöngyölik. Az enchilada (szó szerinti jelentése: chilivel fűszerezett) alapja ugyancsak tortilla (kukoricalisztből), bármivel tölthető, csak ezt megmártják valamilyen chilis szószban és újból átsütik. A szószok ugyancsak fontos kellékei a mexikói konyhának; összefoglaló nevük mole. Az igazi háziasszony otthon készíti a piacon összevásárolt milliónyi összetevőből, melyek közül itt csak a különféle chiliket és a csokoládét emeljük ki. Ez utóbbi alkatrész természetesen nem valami agyonfinomított, édesített csoki, hanem keserű és natúr. Minthogy ez a változat Puebla városból ered, mole poblano, vagyis pueblai szósz a neve. Módfelett meglepődtem, amikor egyik étteremben a rendelt enchiladámat barna szósszal leöntve szervírozták; már-már azt hittem, feltalálták a Gundel-palacsintát és tévedésből hozták ki nekem. A mole poblano klasszikus változata a legenda szerint egy apáca nevéhez fűződik, aki egy magas rangú egyházi személyiség látogatására készülvén mindent, ami a keze ügyébe került, összekutyult. Láss csodát, a főpapnak ízlett. Engem meg aztán végképp nem zavarnak a bizarr ízkompozíciók, úgyhogy utólag csatlakozom a gasztro-paphoz. A mexikói ételekről az terjedt el a köztudatban, hogy csípősek, s bizony, ez így is van. Nem mindegy azonban, hogy mennyire. Ezért ha mást nem, két-három szót tanuljunk meg spanyolul, ha ételt rendelünk. Ha a pincér azt kérdezi, „picante?” és nem bírjuk az erőset, mondjuk azt, hogy „no”; nem számít, minden mexikói étel alapállásból erős kissé. Ha meg bírjuk, feleljünk „sí”-vel, a legmerészebbek pedig még a muy picante (nagyon erős) változatra is rávetődhetnek. Azért vigyázat! Chiliből annyiféle terem Mexikóban, mint égen a csillag, s ha például a jalapeńo szót látjuk az étlapon valamihez mellékelve, gondoljuk át, mire is vállalkozunk. Aki élből eszi idehaza a cseresznyepaprikát, ne aggódjon, ám ez a sárgászöld gonosz kis ördög még a legelszántabb erőkedvelőknek is tud meglepetést okozni.

                                              A mexikói konyha néhány alapkelléke - a piacokon

     A mexikóiak italban is adtak a világnak néhány különlegességet. A sör, ugyebár, mindenhol sör, a mexikói Corona és a Sol egyenesen világhírű (nem tudom, miért, annyira azért nem jó), na de mit kezdjünk azzal a gerezdnyi zöldcitrommal, amit az üveg szájára tesznek? Dísz, vagy szopogatni kell? Hát nem, a levét bele lehet facsarni. A sörbe! Hogy jó-e így? Szerintem nem. Amúgy a szokás onnan eredhet, hogy a mexikóiak, tudtukon kívül, nagyon átvágták a gringókat. A zöldcitrom-szeletkét eredetileg azért tették az üveg szájára, hogy elriasszák a legyeket, a bolond turista meg azt hitte, a mexikóiaknál a sört így, citromlével szokás inni.

     A tequilaivás módszertanát előre tanulmányoztam, elméletben, ne maradjak szégyenben. Hogy sót kell nyalni a kézfejünkről, továbbá a zöldcitrom-gerezdet előtte vagy utána nyalogatni vagy csócsálni kell, az italt meg egy húzásra lezúdítani? Ez is csak afféle külföldiek által terjesztett marhaság. Én sónyaló mexikóit bizony egyet sem láttam, sima tequilaivót annál többet. Az italt a legalább 8-12 éves kék agavénak – és csakis annak – a leveleitől megfosztott, óriási ananászra emlékeztető tönkjéből készítik. Ezt hívják pińának. (Milyen jó, hogy a spanyolok kitalálták az n fölé azt a kis hullámvonalat, így aztán nem kell disznóságot írnom, no meg „ny”-nek ejtik.) Kemencében puhára sütik, kipréselik, kb. másfél napon át erjesztik, majd lepárolják. A blancót, vagyis az ezüst tequilát nem érlelik éveken át, miként – a közhiedelemmel ellentétben – a doradót, vagyis az arany tequilát sem. Utóbbit színezik és többnyire karamellel ízesítik. A tölgyfahordókban legalább két hónapig érlelt változat neve reposado, vagyis pihentetett, az ańejo viszont legalább egy évet tölt a hordókban. A kék agavét már évezredekkel ezelőtt is használták az indiánok, de nem italt, hanem a rostjaiból ruhaanyagot, papírfélét készítettek, sütve étkezési célra is használták.

                                                       Tequila minden mennyiségben

     Oaxaca állam a mezcal hazája (is). Jóval híresebb rokonához, a tequilához hasonlóan agavéból, de többféléből készül, mézsárga, de amúgy kristálytiszta ital. A palackok némelyikébe, ki tudja, miért, olyan 4-5 centi hosszú kukacot (nem gilisztát) tesznek, melynek teteme kecsesen lebeg az italban. Ha a palack kiürül, a kukacot illik megenni. Hoztam egy üveggel a kollégáknak, de még egy év elteltével sem tartottunk az alján. Hosszas kínszenvedés után, hogy tudniillik mi legyen írásom címe, végül is a kukac ihletett meg; kreáltam belőle egy e-mail címet. El is küldtem a vakvilágba, ha valaki megkapja, válaszoljon, de a rendszer visszaküldte, ilyen cím nem létezik.

                                                          Mezcal - kukaccal

    Oaxaca államban a zapotékok és a mixtékek földjére lépünk. Hasonnevű, negyedmilliós fővárosa legalább olyan megkapó, mint San Cristóbal, csak másképpen. Árkádos házakkal körülvett főtere, a zócalo (ez a piacterek neve szerte Mexikóban) hatalmas tölgyeivel és lila virágú jacarandafáival, zenepavilonjával, tömérdek cipőpucolójával és léggömbárusával, utcazenészeivel, kávéházaival, fedett vásárcsarnokával (melyben hétköznapi cikkeket éppúgy árulnak, mint hiábavaló vacakokat) azt sejteti, rendesen aláfekszenek a turizmusnak. Meglehet, de nekem úgy tűnt, itt a mexikóiak is remekül érzik magukat.

     Oaxacától tíz perc buszozással elérhető Monte Albán, a hajdani zapoték főváros. Már Kr. e. 200 körül is éltek itt, sőt a hieroglifák azt sejtetik, ez volt az első hely Mexikó területén, ahol ismerték az írást és a naptárt. A ma látható romok zöme a Kr. u. 300 és 700 közötti időkből származik, amikor a környező öntözött, teraszos művelésű dombok akár 25 ezer embert is eltarthattak, aztán a vidék 950-től lassan elnéptelenedett. A múlt mintha ma is kísértene; ellentétben a korábban látott romvárosokkal, alig kószál néhány látogató. Maják és aztékok – nagyjából ezeket a magas kultúrájú mezoamerikai népeket ismeri a külvilág, bár őket is leginkább csak arról, hogy egykor igen gazdagok és fejlettek voltak, aztán irtották őket a spanyolok. A zapotékok önmagukat a felhők lakónak nevezték, bár fővárosuk, központjuk azonban éppenséggel nem a völgyekben, hanem a Sierra Madre 1800 méter magas hegyvonulatán állt. Monte Albán lakói több mezoamerikai kultúra elemeivel gazdagodtak (főként a maja hatás volt erős). Különösen öntözéses kultúrájukat fejlesztették magas fokra. E vidék ugyanis nem bővelkedik csapadékban, az is időben egyenlőtlen eloszlású, ezért a víz tárolásáról és elosztásáról gondoskodni kellett, hogy a növekvő számú népességet a mezőgazdaság eltarthassa. Volna mit tanulni az „öregektől”.

                                                  Monte Albán

                                                       Reliefek Monte Albánból

   Pueblát tartják a legspanyolabb mexikói városnak, s valóban, a helybeli spanyol leszármazottak mindenben megfelelnek eleiknek: mélyen katolikusok (a 2 milliós városban hetven templom emelkedik), konzervatívok, építészetük pedig csakugyan egy kiköpött hispán város képét idézi. A gazdag kerámiakultúrára támaszkodva amit csak lehet, becsempéztek (nem is beszélve a külön negyedet alkotó kerámiaárusokról), s ez kétségkívül mór hatásokat tükröz. Hogy aztán a sok lakóépületet és templomot is ellepő hófehér, 18. századi stukkódíszítés mit tükröz, nem tudom, ám úgy néz ki, mintha tébolyult cukrászok Guinness-könyvbe kívánkozván habcsókkölteményekkel fújták volna be őket. A központban éppen óriási a felfordulás, restaurálják a főteret, ahogy egy Világörökséghez illik.

                                          Pueblai utca

                                                   "Habcsókház"

                                Nem feltétlenül makulátlan ízlésű kerámiák Pueblában

    Még nem szóltam szállásainkról, pedig érdemes. A yucatáni Méridában, San Cristóbalban és Pueblában is hűs, növényekkel teli, kovácsoltvas-díszes, belső udvaros panziókban laktunk. A szobákban semmi extra, de ezekben az udvarokban üldögélni önmagában élmény. A mexikói mellékhelyiségekben már nem annyira. Tisztaságukkal semmi gond, ám a sajátos helybeli szokás mellbe vágja a gyanútlan (a hajdani Szovjetuniót nem ismerő) nyugati utazót. Mindenütt felirattal figyelmeztetnek, ne dobjuk a papírt a kagylóba, mert eldugul, hanem melléje egy kosárkába. Na, azt már nem! Inkább duguljon el egész Mexikó, öntse el a szenny, de ilyen gusztustalanságra az én fürdőszobámban nem vagyok hajlandó.

   Mexikóvárostól úgy tartottam, mint ördög a tömjénfüsttől. Nekem már Puebla is nagynak tűnt, de mit kezdek egy húszmilliós metropoliszban (az ország összlakossága már 107 millió körüli), mely jelenleg a világ leghatalmasabb városi népességtömörülése? Igazság szerint az ördög se tudja, tényleg ez-e a legnagyobb. Említik Tokiót, New Yorkot, a lényeg az, hogy iszonyú sokan vannak. Szorongásomat némileg enyhítette Mexikó két, 5000 méter fölé magasodó óriásvulkánjának, a Popocatepetlnek és az Iztacchihuatlnak a látványa – jobb híján a buszból.

                                      Az Iztacchihuatl - jobb híján buszból

   Az autóbusz-pályaudvar (egyik a sok közül) akkora, mint egy repülőtér várócsarnoka és úgy is néz ki. A mexikóvárosi taxisokról rémtörténeteket olvastam, ehhez képest a buszállomáson taxijegyet kell váltani (árszabás zónák szerint), diszpécser kezeli, adja a soros sofőrnek, aki pénzt az utastól nem is lát. A szállodákban is kinn lógnak a tarifák, hívásra jön a kocsi, az ár pontosan annyi, amennyi. Azért a szabadon futók még lehetnek persze hétpróbás gazemberek, de velük nem próbálkoztam.

     Mexikóvárosban tömérdek a látnivaló, s ha valakinek csak fél napja van rá, legjobb, ha bemegy a központba, a Zócalóra. A szó eredeti spanyol jelentése egyébként talapzat, ugyanis 1843-ban magas függetlenségi emlékművet akartak itt emelni, de csak a talapzatig jutottak. Mára a szó a főtér, piactér szinonimája lett szerte az országban, de csak a fővárosit írják nagy kezdőbetűvel. Úgy hat futballpályányi tér, elnöki palotával, katedrális barokkban, némi reneszánsz beütéssel, szolid tömeg. El kéne menni a világhírű Archeológiai Múzeumba, de csak nem fogom a fél napomat beltérben tölteni! Kószálni, ténferegni akarok, ám hamarost megbánom. A járdákon szinte moccanni sem lehet, elindulok hazafelé, a belváros külvárosába. Nem adtam föl, hiszen az még úgy öt-hat kilométer.   Csakhamar belebotlok a Torre Latinoamericanába, már amennyire egy 44 emeletes épületbe bele lehet botolni. 1956-ben épült egy biztosítótársaság számára és 182 méteres magasságával még a maga korában sem rúgott labdába a felhőkarcolók már akkoriban is ádáz világversenyében. (Megáll az eszem, hogy jönnek ki belőlem ilyen képzavarok; még hogy egy felhőkarcoló labdába rúgjon…)

                                                    A Torre Latinoamericana

                                                       A Zócalo a barokk katedrálissal

    Csakhogy Mexikóváros vidéke igen földrengésveszélyes terület, arról nem is beszélve, hogy a metropolisz tekintélyes része majdhogynem hajdani mocsarak helyére épült. Egy mexikói mérnök tervezte, előtte azonban igen részletes talajmechanikai vizsgálatokat végeztetett, ami manapság természetes, ám akkoriban még nem volt az. Nem kellett sokat várni, hogy túlessen a tűzkeresztségen. Egy évvel felavatása után máris ki kellett állnia egy elég erős földmozgást, s mivel ez baj nélkül sikerült is neki, valami amerikai mérnöktestülettől megkapta „a legmagasabb épület, mely ellenállt egy erős földrengésnek” címet. Hogy milyen erősségű volt, nem tudom. Egy nagyvárosi legenda szerint a tervezőmérnök épp a tetőn végzett valami vizsgálatokat, amikor a rengés megrázta a várost és látta, hogy a környező épületek jó része összeomlik. Egy korabeli napilap karikatúrát is közölt az esetről, amint Leonardo Zeavert fönn áll a tetőn, néz lefelé a romokra, miközben egyik segítője mögötte így szól: Szép munka, mérnök úr! 1985-ben egy még súlyosabb, kereken 8-as magnitúdójú rengést kellett kibírnia, de ezúttal sem szenvedett károsodást. Azóta a „legmagasabb” címet elveszítette, mert a Pemex olajtársaság 1984-ben emelt épülete 22 méterrel meghaladta. A toronyházat 2002-ben megvásárolta Carlos Slim, aki több mint 10 milliárd dolláros vagyonával pár éve a Forbes magazin gazdagsági ranglistáján az előkelő 25. helyen állt. Neve, gondolom, ismeretlen mifelénk, nem így Mexikóban. Libanoni bevándorló családban született, gyerekkorában cukorkát árult Mexikóváros utcáin, de már 15 éves korában részvényei voltak a Mexikói Nemzeti Bankból. Manapság főként telekommunikációban utazik. Az észak-amerikaiak persze viccet csináltak a nevéből, mondván, a neve vékony, de a pénztárcája vastag (slim angolul vékonyat jelent). Amikor 1968-ban Mexikóváros rendezte az olimpiát, gyakran láttam a tévében a toronyházat, mely akkoriban szimbolikus épületnek számított, de tán még ma is az.

                                                     Valahogy így kell földrengésálló épületet emelni

     Most fönn állok a 44. emeletén és ameddig a szem ellát, város mindenütt. Ugyanaz a város és így felülről még csak nem is visszataszító. A földkerekség talán legszennyezettebb levegőjű metropolisza most éppen szokatlanul tiszta ég alatt nyújtózik mohó amőbaként a horizontig. Igazából a guta ütöget, amikor magyar nyelvű írásokban ilyesmit olvasok, hogy Mexikó (Mexico) City. Merthogy ez az angol neve, mi pedig ugyebár nem angolok (amerikaiak) vagyunk. Van neki tisztességes spanyol elnevezése, Ciudad de México, vagyis Mexikóváros, megkülönböztetésül az országétól. Egyébként az ország kapta a nevét a főváros után. De vajon honnan ered a Mexico név, amit egyébként valahogy így ejtenek: méhiko. Nos, legjobb tudomásom szerint az aztékoknál Mexitli volt a háború istene (innen a „mex”, mely holdat jelent), a „-co” pedig helyet jelent, ahol a mexikák éltek. A korabeli aztékok a nahuatl nyelvet beszélték, ezt próbálták a spanyol hódítók saját írásukhoz idomítani. A mexikói spanyolban manapság az „x”-nek legalább öt kiejtési módja is létezik. Az említett „méhikó”-n kívül az Oaxaca szóban „h”-ként ejtendő (oahaka), a „Xochimilco”-ban „sz”-nek (szocsimilkó), a hajdani maja város, Uxmal nevében „s”-nek (usmál), a szövegünkben szintén előforduló Tuxtla Gutierrezben pedig „x”-hez hasonló hangnak. Az ördög sem tud eligazodni ezen a töméntelen ikszen. 

                                            Ameddig a szem ellát - Mexikóváros

   Utolsó napom, Teotihuacánban. Az írja útikönyvem, hogy csak 10 kilométerre van Mexikóvárostól. Na igen, attól függ, honnan számítjuk. Szállodásaink tízen tízféle útvonalat javasolnak, végül metróval, aztán busszal megyünk, utóbbival úgy másfél órát. Nancy elkísér. A metróról is rémtörténeteket hallottam, hogy így meg úgy fosztják ki az embert. Ehhez képest tiszta, könnyű eligazodni (pedig Mexikóváros büszkélkedhet Moszkva és London után a világ leghosszabb földalatti-hálózatával), nincs iszonyú tömeg. A busszal átszelt külvárosok aránylag konszolidált képet mutatnak, sok egykori bódévárost szanáltak, vízzel, villannyal láttak el.

     Teotihuacaán romvárosa iszonyatos méretű, kereken harminc négyzetkilométeres. Nevét, melynek jelentése: ahol az emberek istenekké váltak, az aztékoktól kapta. A hasonnevű kultúra központjaként már Kr. e. 300 körül fejlett település volt, jó 150 évvel később pedig elkészült a közel 70 méter magas, 222 méter hosszú alapélű Nappiramis, több millió tonnányi tufakőzetből és szárított agyagtéglából. Ez a világ 3. legnagyobb piramisa az ugyancsak mexikói Cholula, illetve a gizai Kheopsz után. Ez azonban nem temetkezési célokat szolgált, hanem teraszosan megépített templom volt. Valamivel későbbi keletű a Holdpiramis, mely az előzőhöz hasonló magasságúnak látszik, de csak azért, mert eleve kissé magasabb felszínre épült. A rácsos utcaszerkezetű város tengelyében nyílegyenesen fut „A holtak útja”. E nevet a jóval később megjelenő aztékoktól kapta, akik azt gondolták, hogy az utat szegélyező építmények sírok, pedig valójában azok is különféle templomok, illetve régi főemberek palotái voltak.

                                                   A Nappiramis

                                                     A Holdpiramis

                                             Lenn a "Holtak útja"

    A 7. században a csodálatos várost részben lerombolták és fölégették. Mélyebb ismeretek híján erről csak annyit, hogy a pusztítás okozóiként a források említenek külső (talán tolték) inváziót, esetleg belső lázongásokat. Újabb elméletek szerint a pusztítás elsősorban a hatalmi szimbólumokat érintette, a köznépnek a központtól távolabb eső lakónegyedeit nem. Nagyot nézhettek az aztékok, amikor meglátták a romjaiban is impozáns várost. Kultikus helyként tartották számon, de itt nem telepedtek meg. Így két hét után kissé már romtúltengésben szenvedek, de azért végigballagunk a Holtak útján, kétharmadig fölcaplatok a Nappiramisra (följebb szinte lehetetlen, a keskenyedő lépcsősorokat úgy ellepi a nép), a Holdnak szentelt piramist már csak alulról bámulom.

     Most már csak azt kéne megtudni, létezik-e Mexikóban nyári időszámítás, mert ha igen, épp ezen a hétvégén kell átállítani az órákat. (Most nagyon nem mindegy, reggel indulok haza.) Elvileg igen, 1996 óta, de 2001-ben Fox elnök a nép nyomásának engedve megkurtította az erre szánt hónapok számát. Csakhogy közbelépett Mexikóváros polgármestere (szavazatokat remélve), hogy ez alkotmányellenes, és döntse el a kongresszus, mi légyen. (Ugye, ismerős!) Az lett, hogy a mexikóiak is akkor térnek át, mint a világ legtöbb részén, így nálunk is. Biztos, ami biztos, három órával az indulás előtt már kinn ülök a reptéren. Az útlevelemet egyszerűen elfelejtették kezelni, úgyhogy elvileg még mindig ott vagyok. Voltaképpen nem is ártana. Jó, ha negyedét-ötödét láttam Mexikónak. (Vége)

(Mexikó, sajnos, korántsem vonzott annyi olvasót, mint az előző fejezetek, talán nem elég egzotikus. Na, majd a következő: KAMCSATKA)

                                      mezcal(kukac)mexico.com   - Mexikó, 2004

    Ott tartottunk, hogy megérkeztünk San Cristóbal de las Casasba, mely nem azért „álmaim városa”, mert annyi szépet-jót hallottam róla; itt tudtam meg, hogy egyáltalán létezik. Kereken százezren lakják, ami éppen elviselhető, egy völgyben fekszik, de így is 2100 méteres magasságban, ilyenképpen a több napos hőség után elő kell szedni a pulóvert. A várost spanyolok alapították 1528-ban. „Utónevét” egy dominikánus szerzetesről (utóbb Chiapas püspökéről), Bartolomé de las Casasról kapta, aki az indiánok legfőbb védelmezője volt a gyarmatosítókkal szemben. San Cristóbalban igazából semmi különös látnivaló nincs; ahogy mondani szokás, az atmoszférája ragadja meg a látogatót, de az nagyon. Szűk, kockaköves utcák, egy-kétszintes színes falú, nagy gonddal rendben tartott házak, sehol egy falfirka vagy szemét. Egyszerűen bóklászik az ember és nem unja meg. De mit látok egyik templom agyonbarokkozott homlokzatán? A kétfejű sasos Habsburg-címert! Ez meg hogy kerül ide? Mexikó 1821-ben vált spanyol gyarmatból független köztársasággá. Elnöke rövidesen a katonából megalomániás vezetővé vált Santa Anna lett (különös neve ellenére férfi volt), aki elfoglalta, majd elvesztette a néhány évig független államként létező Texast. Országa súlyos árat fizetett a kalandért, kénytelen volt hatalmas terülteket átengedni az Egyesült Államoknak. Rövidesen spanyol, brit és francia intervenció zúdult az országra, melynek következtében III. Napóleon Mexikóvárost is elfoglalta. A trónt Habsburg Miksa főhercegnek ajánlotta föl, aki 1864-ben Mexikó császára lett. Nem sokáig élvezhette címét, mert amerikai nyomásra III. Napóleon kivonta a francia csapatokat, a bolond Miksa viszont ellenállt. A korábbi elnök, Juárez csapatai 1867-ben legyőzték, őt magát kivégezték.

                                               Egy kellemes utca a sok közül San Cristóbalban

    A főtéren, ahol esténként mindig élő zene szól, okkersárga, stukkódíszes katedrális áll, bejáratánál gyerekekkel megrakott indián asszonyok koldulnak, vagy a téren kószálva próbálnak eladni némi szőttest, nyakbavalót, bármit. A városlakók többsége indián, de a „mexikóiak” zöme is meszticféle. Szembeszökő a különbség, utóbbiakat kezdetben japán turistának néztem. A hosszú sétálóutca (melyen csak-csak átszlalomozik néhány autó) túlsó végén üzemel a piac, ahol a zöldségfélék választékát messze meghaladja a szuvenírnek szánt textíliák és egyéb indián mütyürök iszonyatos mennyisége. Esténként az el nem adott árut óriási zsákokban cipelik haza a tömzsi kis asszonyok. Egyik késő délután a tömegben meghatározhatatlan korú indián asszony jött velem szembe, karkötőkkel, kézen fogva vezette 5-6 év körüli kislányát. Épp egy játékbolt előtt állva fotóztam, ahol pénzbedobós villanyhintaló hátán ügetett egy jól öltöztetett kissrác. Eltöprengtem, bizonyára ez a kislány is örömest felülne, de nekik az életben nem lesz pénzük ilyesmire. Hát, én befizetném, de a hintalovat még előző bérlője nyúzta, hogy magyarázzam meg nekik, várjanak, míg lejár. Anyja, persze, jobban örülne pár pesónak, élelemre nagyobb szükségük lenne, mint holmi játszadozásra, és ez a kislány nyilván nem is érti, ő miért nem ülhet föl soha, miért kell majd egy-két évvel később ugyanazokkal a karkötőkkel nyúznia a gringókat. Képtelen voltam kezelni a helyzetet, lassan továbbmentek.

                                            A katedrális

   Szépek ezek a koloniális városok meg romok, de szólít a természet is, elugrom a nem túl messzi Sumidero-kanyonhoz. A kanyargós hegyi utakon száguldozó „helyi járat” némi képet ad arról is, hogy az eddig igénybe vett luxusbuszok mellett miként közlekedik a vidéki nép egyszerű gyermeke. Hát, körülbelül úgy, mint nálunk Borsod vagy Baranya aprófalvas településeinek lakói. A vastag mészkőbe – egy a pleisztocén korszakban támadt szerkezeti törés nyomán – a Grijalva-folyó vájta be magát, mígnem 1981-ben elgátolták, így motorcsónakkal is járható. Persze, nem ezért gátolták el; a vízerőmű Mexikó egyik fontos áramellátója. De ha már járható, akkor bőgnek is a motorok. A csónakos fiúk bő két óra alatt lezavarják a kétszer 35 kilométert, nem foglalkoznak azzal, hogy az utas a gazdag madárvilágot is szemrevételezze. Be kell érnünk a helyenként 800 méter magasra fölénk tornyosuló kanyonfalak látványával, ami a legszűkebb – 20-30 méter széles – szakaszokon fölöttébb hátborzongató. A kanyon fő látványossága a „Karácsonyfa”, ami nem más, mint a mészkőből kioldódott lógó cseppkövekre rakódott roppant mohatömeg. Azt már én is csak utólag, a fotó kinagyított változatán vettem észre, hogy a képződmény tetején egy emberi archoz kísértetiesen hasonló profil vehető ki. Az istenért, nehogy valakinek eszébe jusson, hogy esetleg ez is valami azték, maja (Horribile dictu! földönkívüli) alkotás.

                                        A Sumidero-kanyon

                                                            A "karácsonyfa"

     San Juan Chamula a legkülönösebb kisváros, ahol valaha jártam, bár ez csak később derült ki. Első látásra semmiben nem különbözik egy átlagos falutól. Ide aztán csakugyan elengedhetetlen a helyi vezető, egyrészt, mert az idegennek fogalma sincs az itteni különös hagyományokról és szokásokról, másrészt pontosan tudnia kell, kit, mit, mikor szabad (vagy nem) fényképeznie. A chamulaiak a maják leszármazottai, a tzotzil népcsoporthoz tartoznak, mely 1524-ben keményen ellenállt a spanyoloknak. Számukat úgy 80 ezerre teszik, ebből alig háromezren élnek Chamulában. A temető és leégett kápolnája mellett ballagunk befelé, a sírok között épp egy kisebb birkanyáj vágtat keresztül, nyomukban zömök indián asszonyka, bottal. Külön nyugszanak azok, akik természetes halállal haltak, külön a meggyilkoltak. A keresztek is különböző színűek. A gyermekeké fehér, a felnőtteké kék, az öregeké fekete, némelyik síron három kereszt is látható. Még a temetésnek is megvan a maga rendje: a legfiatalabbakat kora délután, a legidősebbeket napszállta után teszik sírba. Odébb egy lányka is birkacsapatot pesztrál. Az állatokon textilből készült szájkosár; ezt tereléskor teszik rájuk, ne álljanak meg minden bokornál legelni. A birka amúgy olyasféle szent állat errefelé, mint Indiában a tehén. Pátyolgatják, gondozzák őket, s ha valamelyik elpusztul, ugyanúgy elsiratják, mintha családtag lett volna. A faluszéli házak itt is siralmasak, de kissé beljebb a kétszintes, garázsos, parabolaantennás házak jelzik, akadnak a faluban módos emberek is.

                                   A chamulai temető

   Chamula a mai napig saját törvényei szerint él. Megvan a maga bírósága, tanácsa, börtöne. Csak igen súlyos bűnesetben, pl. gyilkosság elkövetésekor engedik át a tettest a hivatalos mexikói hatóságoknak, egyéb ügyekben maguk bíráskodnak. A falubeliek körében nem létezik a hagyományos házasság intézménye; a férj és a feleség minden évben újabb házassági szerződést köt. Ha meg nem, akkor a gyerekek az anyához kerülnek, de a férjnek gondoskodnia kell róluk. Ha nem teszi, lecsukják. Egy férfinak három felesége lehet, egy asszony legföljebb hét gyereket szülhet. A falu körüli termőföldek a közösség tulajdonai, egy-egy családi parcella művelési joga apáról fiúra száll. Más falubeli férfi nem nősülhet be a közösségbe, asszony viszont jöhet kívülről is. Más kérdés, hogy az „asszony” már 13-14 éves korában férjhez megy a helyi hagyományok szerint.

     A főtéren (voltaképp az egyetlen téren), a San Juan-templom előtt hatalmas a tömeg; puszta megjelenésük is mutatja; utazó, itt valami egészen különös élmény vár rád! A férfiak fehér panamakalapot, fehér vagy fekete, vastag, durva gyapjúszövetből készült tunikafélét viselnek, aminek nincs oldala, széles bőrövvel fogják körül; a nők körében fehér és lila színkombinációjú hímzett blúz a divat. Az asszonyok-lányok puszta hagyományból csak elvétve hordanak lábbelit (annál többet költenek fogaik felékszerezésére), többek fején bojtos, kispárnára emlékeztető sapka trónol. Most éppen tilos fényképezni, még az utcán is, a templomban meg különösen. Chamulában egy templom és egyetlen gyülekezet van. A templom külsőleg átlagos képet mutat, százával látni hasonlókat Mexikóban.

                                                        Istentisztelet előtti csődület

                                             Szuvenírárus asszonyok

                                                      A San Juan templom

   Hanem odabenn… Elvarázsolt világba érkezünk. Vastagon gomolyog a füst, talán tömjén, talán valami más, no meg gyertyák, százszámra. Nincs oltár, nincsenek padsorok, se székek. A falakon üvegkalitkákban szentek szobrai sorakoznak. Akár katolikus szentek is lehetnének, de valójában maja isteneket ábrázolnak. Előttük asztalka, virággal megpakolva. A kőpadlót fenyőtű borítja, szerencsére nem azokból a szúrós fajtákból, melyek a mifelénk ismert fákat ékítik; hosszúak, lágyak, puhák. Ezeket egyrészt kellemes illatuk miatt használják, másrészt azért, hogy a mezítlábas hívők el ne csússzanak. Térdre borulva imádkoznak, mindegyikük előtt legalább három sor gyertya, a távolabbiak a legmagasabbak, legvaskosabbak, talán a fél métert is elérik. Először azokat gyújtják meg, aztán sorban a többit. Néhol a gyertyák különböző színűek, mindegyik másfajta kívánságot jelképez. Most éppen keresztelő is zajlik, a csecsemők kórusban üvöltenek. (A helybeliek Keresztelő Szent Jánost még Krisztusnál is jobban tisztelik.) A kicsiket a szülők ezután az oltárhoz viszik és Szent Sebestyén oltalmába ajánlják. Itt – habár elvben katolikusok – sosem miséznek, saját papjuk sincs. Az utolsót már évekkel ezelőtt elzavarták, mert mindenáron rájuk akarta kényszeríteni a tisztán katolikus liturgiát. Havonta egyszer Tuxtla Gutierrez városából, illetve egyházkerületéből – és csakis onnan – jön egy pap, aki megkereszteli a gyerekeket. Ez az egyetlen katolikus szertartás.

   Attól, hogy papjuk nincs, a chamulaiak közt mégiscsak akadnak egyházi személyiségek, akik férfiak, nők egyaránt lehetnek. Őket nevezik ilolnak és szerepük a sámánéhoz hasonlatos. Fő feladatuk a betegségek gyógyítása, gyakran együtt imádkoznak a templomban a hívekkel, de ha kell, házhoz mennek. Az ősi maja hit szerint a chamulaiak lelke a test halhatatlan része. Alvás közben, heves esők után, vagy folyón való átkelés közben a lélek elhagyhatja a testet. Ilyenkor az illető megbetegszik és az ilolnak kell meggyógyítania, mégpedig oly módon, hogy felkeresi azt a helyet, ahol a lélek elveszett és megpróbálja megtalálni. Bár a helyi hitvilág szerint minden embernek megvan az állati megfelelője, azt senki sem tudja pontosan, hogy melyik az a bizonyos állat. Ezért járnak el a chamulaiak nagy óvatossággal az állatok leölésekor. A templomba sokszor visznek tojást és élő tyúkot; mindkettőt a gyógyítás folyamatában használják. A tojást, mely az új élet jelképe, elhúzzák a beteg személy feje fölött, aztán az égő gyertyák fölött, hogy a káros energiákat kivonják belőle. A tyúkot ugyancsak az ilol húzgálja a beteg feje fölött oda-vissza, mindaddig, amíg az illető nem érzi úgy, hogy a betegsége átszállt a tyúkba. Ha ez megtörtént, a csirke nyakát kitekerik, aztán a tojásokkal együtt elássák, hogy a betegség nehogy átszálljon valaki másra.

   A hívő katolikus némi megrökönyödéssel nézheti, amint a chamulaiak Coca-Colás vagy éppen sörösüveggel a kezükben lépnek be a templomba. Már senki sem tudja megmondani, miért vált a Coca-Cola a chamulaiak szent italává. Hallottam egy magyarázatot, miszerint azért, mert jól megböfögteti őket, s a böfögéssel eltávoznak a testből a gonosz szellemek. Persze, az se kizárt, hogy ízlik nekik. Korábban e célból rengeteg vizet ittak, de így nyilván egyszerűbb és gyorsabb a folyamat. Ha így megy tovább, még az se lehetetlen, hogy pár év múlva egy McDonald’s lesz a szentélyük.

     Ahhoz, hogy különös szokásaikat megértsük, valamelyest ismernünk kell a múltjukat. Ha a spanyol hódítást követően tiszta formában átveszik a katolicizmust, fel kellett volna adniuk maja gyökereiket, ha meg nem veszik át, akkor a katolikus környezetben eltűnt volna az ősi kultúrájuk. A hódítók nézetei az őslakosokról sokat változtak az idők során. Kezdetben a spanyolokra különösen kedvezően hatott, hogy könnyen megtéríthetők a kereszténységre. Az már nehezebben ment, amikor a világ keletkezését a keresztény vallás szerint próbálták velük megértetni, és ez teljesen sosem sikerült Ebből azt a következtetést vonták le, hogy a bennszülöttek valami hibás fajt képviselnek, akik távoli rokonságban állnak az emberrel. Ez a vélekedés elég hamar megváltozott. Azt nem vonták kétségbe, hogy ők is Isten teremtményei, de arra jutottak, hogy olyan teremtmények, akiken uralkodni kell. Isten magára hagyta ezeket az embereket, akiknek nincs meg a tudásuk ahhoz, hogy szavait megértsék. Isteni küldetésnek érezték tehát, hogy megtérítsék az elkóborlott lelkeket. A magam részéről még azt sem tartom kizártnak, hogy ezt a hódítók tényleg el is hitték. A spanyolok körében zavart okozott, hogy a bennszülöttek egyes ábrázolásain ott volt a kereszt, s ebben annak bizonyítékát látták, hogy valamikor korábban talán keresztények lehettek. Keresztény történeteket magyaráztak bele az őslakosok hitvilágába, pl. Jézusban látták Quetzalcóatl személyét. Ez beépült a chamulaiak hitvilágába is. A chamulai keresztek nagyon hasonlóak azokhoz, melyeket spanyolok találtak, de ezek a chamulaiak számára maja jelentéseket hordoznak. Krisztus például az ő hitvilágukban a Teremtő szerepét veszi át és az ősi napistennel azonosítják. Máriát nem is nevezik nevén; ő a Nap anyja, és a Holddal azonosítják. A harmadik kulcsfigura, Keresztelő Szent János náluk mint Krisztus fivére jelenik meg és mint San Juan Chamula alapítója, ilyenképpen ő a vidék védőszentje.

     A chamulaiak teremtéstörténete némileg hasonló a zsidó-keresztény valláséhoz, kissé még jobban is, mint a majákéhoz. Az első embert az Úr náluk agyagból, sárból formázta meg, ami gyakorlatilag megfelel a porból teremtett Ádámnak. A kezdet kezdetén csupán egyetlen ember, egy férfi létezett, aki jól meg is volt magában, ám az Úr figyelmeztette, hogy nőnemű társának is kell lennie, különben nem születnek utódai és nem lesz mit ennie. Ez pontosan tükröződik a chamulai nők társadalmi szerepében, a gyermekszülésben és a főzésben. Ugyanakkor a férfi is megkapja a maga alapfeladatait, melyek a mai társadalmi kötelezettségeit tükrözik, vagyis a föld előkészítése a kukorica számára és a tűzifagyűjtés. Az eredendő bűn a chamulaiaknál eltér mind a maja, mind a keresztény hitvilágtól, ez pedig a szexualitással kapcsolatos és a promiszkuitás, a hűtlenség ellen szól, mint manapság is. A maja hitvilágban minden emberi léleknek van egy állati lélektársa is; a legerősebb állat felel meg a leggazdagabb, legerősebb embernek és így tovább lefelé. E téren tehát a chamulai hitvilág a majákéhoz áll közel.

     A chamulaiak évről évre szellemi vezetőket (mayordomo) választanak maguk közül, akik mindig a tehetősek köréből kerülnek ki, mindegyikük egy-egy (keresztény) szent méltó megünnepléséért felelős. A mayordomóknak ezen alkalmakra külön házuk van (ők maguk nem ott laknak), egyikbe mi is belátogathattunk. A virágokkal, főként orchideákkal és száraz növényekkel gazdagon feldíszített kis házban kiállítják az illető mayordomo gondjaira bízott szent szobrát, ott is lehet imádkozni, füstölőket és gyertyákat égetni és persze kólát inni. A mayordomónak azért kell jómódúnak lennie, mert a számára kiszabott évben neki kell gondoskodni a rábízott szent megünnepléséről, ami egyebek mellett abból is áll, hogy a templomtéren petárdákat durrogtatnak. Mindez rendszerint több ezer dollárnyi pesót igényel. Ezért is választanak két párt, melyek húsznaponként váltják egymást. Szabadidejükben hazamennek, hogy gazdaságukban elvégezhessék az időszerű munkákat. A nagyobb ünnepek előtt napokig böjtölniük kell, két hétig tartózkodniuk kell a szexuális élettől és hasonlók. Mégis, szellemi vezetőnek lenni a lehető legnagyobb megtiszteltetés a chamulaiak körében.

     Kísérőnk megkínált bennünket a helyben főzött cukornádpálinkával, a „posh”-sal. Ízre egész jó és bitang erős. Hivatalosan azért isszák, hogy közelebb kerüljenek szentjeikhez, no meg, hogy gyógyuljanak. Sajnos, a helybéli indiánok általában nem állnak meg egy kupicánál (a három úgyszólván kötelező), mondja is kísérőnk, hogy szép számban vannak nagyivók a faluban. A tiszta katolicizmus ugyan nem vonzó a chamulaiak számára, nem úgy a protestáns vallás. Az utóbbi évtizedekben, ha nem is tömegesen, de fokozódó számban térnek át, ám e jelenség ebben a különleges környezetben veszélyekkel jár. 1995-ben például a falubeliek megöltek egy férfit, aki áttért, annak családja pedig hatot a gyilkosok környezetéből.     Megjegyzem, a mexikóiak többsége minden jel szerint erősen vallásos, természetesen katolikus. Azon azért kissé elcsodálkoztam, hogy Yucatán egyik szupermarketlánca Assisi Szent Ferenc nevét viseli.

                                                   A piac

       Az ünnepnek vége, a tömeg kitódul a térre, immár lehet fényképezni. Zajlik a piac, a választék nem túl nagy, viszont színes. Művészi kupacokba rakott narancsok, paradicsomok, chilipaprikák, a turistáknak meg színes szőttesek. Ez utóbbi inkább a szomszédos falu, Zinacantán fő profilja. Akkor hát játsszunk turistát, látogassunk szövőműhelyt.

                                                      Zinacantáni szőttesek

Egyik asszony bemutatta, hogyan szőnek. A szövőkeret egyik végét egy oszlophoz erősítette, letérdelt és a sarkára ült tőle úgy két méterre, a derekát széles bőröv fogta körül, mely a has felőli oldalán foglalta keretbe a művet. Nem tudom, meddig bírják ebben a pózban, de kegyetlen munka lehet. És nem ám tenyérnyi, hanem akár két méter hosszú, fél méter széles, elképesztő színvilágú remekművek kerülnek ki a kezük alól. Ugyanezt a szövési technikát már a sok évszázaddal ezelőtt élt indián őseik is alkalmazták.

                                                            Szövés ősi módon

A tortillasütést immár „gépesítették”. Félmaréknyi tésztát celofánnal borított kerek sablonba tesznek, aztán ráfordítják és rápréselik a sablon tetejét, amitől a tészta kör alakú és úgy milliméternyi vékony lesz. Pillanatok alatt megsül, ehető magában, de leginkább valamivel töltve. Nekünk például e helyt pörkölt tökmag héjának porrá őrölt változata jutott.

(folyt. köv.)

                                        mezcal(kukac)mexico.com - Mexikó, 2004

Képzeljük el a következő életképet. Maja piramisok tövében, egy hatalmas kaktusz csenevész árnyékában olajbarna bőrű, bajuszos férfi ül, fején sombrero, testét színes poncho burkolja, egyik kezében tequilásüveg, melyet időnként meghúz, a másikban ódivatú puska, melyet eldurrant néha, mögötte mariachizenekar játszik, körülötte színes bőszoknyás lányok táncolnak. Előtte egy tálon bab, kukorica, tortilla. Ez nem lehet más, csak Mexikó. Ehhez képest kaktuszt úgy 2000 kilométernyi utazás után láttam először (ez persze attól is függ, hogy az ország melyik vidékén kezdi az ember), a majákon kívül pedig több indián nép is épített piramisokat. Nem minden mexikói férfi bajuszos, bár kétségtelenül elég sokan. Sombrerót az égvilágon senki nem visel, visszaszorult a szuvenírpiacokra, az emberek nem hordanak puskát, ponchót is csak módjával, és nem játszik minden utcasarkon mariachizenekar. Úgy jöttem haza, hogy egy korty tequilát sem ittam, bár tagadhatatlan, hogy babbal, kukoricával és tortillával készült ételekből elég rendesen kitűrtem. Akkor hát ez Mexikó?

Igazság szerint jobb lett volna fordítva; mármint nem a gigapolisz-Mexikóvárosban, hanem Cancúnban befejezni és némi parti pihenéssel megfejelni az utazást, de így jött ki. Miután a newarki repülőtéren először áldoztam ujjlenyomatommal Amerikának a terrorizmus elleni harca oltárán, késő este érkeztem Mexikó első számú üdülőparadicsomába. Meglehet, Acapulco után csak a második számú; épp annak karibi versenytársaként kezdték építeni a Yucatán-félsziget északi csücskében, a 60-as évek végétől egy hosszú, több mint húsz kilométeren elnyúló keskeny homoksávon. A minibuszból félórán keresztül mást se látok, csak dús fantáziával, ám nem mindig makulátlan ízléssel fölhúzott, fényben úszó szállodákat; ezt nevezik Zona Hotelerának. Amerikai egyetemisták, meg sokan mások is, ide járnak vigadni, vízi sportokat űzni, jókat enni, esténként diszkózni és rendesen berúgni. Évente mintegy 2 millió külföldi fordul meg csupán itt, Cancún környékén, ahol három-négy évtizede még csak néhány eldugott halászfalu lakói élték csendes, mindennapi életüket.

   A turizmus azonban egyáltalán nem korlátozódik Cancúnra. A félsziget partvidékén hatalmas kiterjedésű állami tulajdonú földet parcelláztak fel és adtak el a jó üzletet szimatoló vállalkozóknak, akik se istent, se embert nem nézve estek neki a fejlesztésnek. Ez magyarul annyi tesz, hogy súlyos ökológiai károkat okoztak, mely többek között a természetes élőhelyek visszaszorításával és a vízkészletek elapasztásával és szennyezésével járt együtt. Akkor, meg azóta, kereken 150 ezer ember áramlott ide Yucatán más vidékeiről, hogy a turizmus rabszolgájává szegődjék, építőmunkásként, pincérként, szobalányként, kinek mi jutott. Tekintélyes részük nemhogy a nemzetközi turizmus első számú nyelvét, az angolt nem beszélte, hanem spanyolul sem tudott. Hogyhogy, de hiszen Mexikó hivatalos nyelve a spanyol! Csakhogy az őslakosok az európai hódítók érkezése előtt töméntelen nyelvet, nyelvjárást beszéltek, melyek közül úgy 130-at immár senki sem használ. Kereken félszáz indián nyelv még így is fennmaradt, és az immár 100 millió fölötti lakosságú Mexikóban 7 millióan még beszélik indián anyanyelvüket. Kereken 1 millióan viszont csak azt. Képzelhetjük, miféle munkára tudták befogni ezeket az írástudatlan, a földművelésen kívül szinte semmihez sem értő egyszerű embereket…

   Magam, persze, közepesen sovány pénztárcámmal mély megvetéssel viseltetetek az említett hívságok iránt, beérem a „régi” Cancúnnal, meg amúgy is ott a találkozóhely a csoportommal. A kanadai GAP, melynél immár törzsutasnak számítok, kiagyalt egy ún. roaming (barangoló) túrát: a vezető elintézi a szállást, a közlekedést (ezeket az esetleges tortúrákat utálom a legjobban), aztán a gondjaira bízott utas (nyolcan voltunk, nemzetközi összetételben) az előre ismert útvonalon azt csinál, amit akar. Ezért olcsó, pontosabban szólva nem annyira drága.

   Első éjszakára nincs előre foglalt szállásom, elfogadom azt, amit a sofőr ajánl, egyetlen kikötésem, hogy közel essék a Novotelhez, ne kelljen holnap reggel a hőségben (merthogy még késő este is az volt) teljes cuccal sokat gyalogolnom. A sofőr még meg is mutatja, innen jobbra aztán balra, vagy fordítva, de ki a bánat emlékszik már másnap az előző estére, pláne napfényben, meg aztán a hosszú repülés után kissé elgyötörten. Kérdezek egy arra korzózó bácsit (már amennyire én spanyolul egyáltalán kérdezni tudok), merre van a merre. Ő meg, hogy én honnan. Hungría – felelem, mire ő azonnal köpi: Puszkasz. Öcsi bácsi élt, él, élni fog, persze, hogy itt is bejött. Az út nem lehet több négy-ötszáz méternél, már magam is simán odatalálnék, de a bácsi elkísér. Lehet, hogy ezt az Aranycsapatnak köszönhetem?

   Ez a Novotel speciel nem olyan Novotel; így hívják. Elég puritán – az egyetlen „extra” a nem túl terjedelmes úszómedence –, de kényelmes. A part, mármint a strand nincs túl közel, marad a medence, melynek partján iszonyú sovány, ennek ellenére jó alakú, „olyan csúnya, hogy már szinte szép” lány üldögél. Hamar megismerkedünk, egyik útitársam lesz a követező két hétben; Brooke Kanadából. Először azt hittem, anorexiás, de közös étkezéseink során kiderült, egy jól tartott kőtörő munkás porcióját verő mennyiséget képes bekebelezni. (Lehet, hogy bulimiás?) Csakhamar megjelenik egy újabb sorstárs, enyhén molett, iszonyatos leégésekre kiválóan alkalmas hófehér bőrrel megvert huszonéves lány: Linke, Angliából. Utóbb elmondta, a hajdani Csehszlovákiából léptek meg a szülei, ő már Britanniában született és nem Linkének, hanem Lenkának hívják. A kettő ugyanaz, csak másképp ejtik. Így lesz egy csehből tudtán, akaratán kívül angol, bár szerintem egyáltalán nem bánja.

   A tengerparti henyélést (egy nap – nekem bőven elég) mi sem ússzuk meg, csak egy házzal odébb, Playa del Carmenen. Tömeg, simogatóan meleg tengervíz, a latin lányok némi zsírfölösleggel küzdő ülepén madzagszerű, húsba vágó tangák. Egy darab árnyék a homokfövenyen, mármint a napernyőbérlés 8 dollár. Akkor már inkább… na nem, mégse kellett volna… Faktorszám ide vagy oda, irgalmatlanul leégek. Nancy, a Kaliforniából átmenetileg ideszerződött túravezető kérdi, próbáltam-e rá az Aloe verát. Mondom, nem hoztam. Á, van itt a panzióban, gyere. Azt hittem, előszed valami orvosságos ládikából egy tubust, de nem; letörte egy cserépből kiálló növény pozsgás levelét, s a kibuggyanó nedvre mutatott. Azzal kenekedtem.

                                                Playa del Carmen

    Gál Magdolna rajza

     Azért nem szerettem volna errefelé járni úgy 65 millió éve. Akkortájt csapódott a Földbe – épp Yucatán környékén – az a meteor vagy kisbolygó (helyét a tengerszint alatti rétegekben az ún. Chicxulub-kráter képében vélik felfedezni), mely állítólag a dinoszauruszok és még sok ezer egyéb állatfaj kipusztulását okozta. Ez nem úgy kell elképzelni, hogy a világ összes dinoszaurusza idegyűlt, hogy a paleontológusok, valamint Spielberg és a fröccsöntő kisiparosok nagy örömére halomra dögöljön. Ha igaz (de azért nem teljesen biztos, hogy így igaz), a becsapódás kiváltotta drasztikus globális környezeti változások okozták a kihalást. Úgyhogy teljesen mindegy, hogy éppen a sárgolyó melyik vidékén kószáltam volna akkoriban. (Hiszik vagy sem, a Jurassic Park megjelenését követően végzett felmérések szerint a megkérdezettek igen nagy hányada úgy vélte, hogy az ember és a dinoszauruszok kortársak voltak.)

     Yucatán falvai, miként a táj is, elég siralmas képet mutatnak. Kőből, botokból összetákolt nád- vagy bádogfödeles kunyhók, termőföldet tenyérnyit sem látni, legföljebb néhány megkötött lábú disznó legelészik a satnya fűben. Előzetes tájékozottságomra jellemző, hogy trópusokról lévén szó, valami dzsungelfélét vártam; hát, az van is, de inkább tüskés-bozótos, csenevész fákból álló átjárhatatlan erdő. Pedig nem kellene úgy meglepődnöm, egyrészt, mert a március itt a legszárazabb hónap, másrészt egész Yucatánt egy igen vastag, változatos korú rétegsorokból felépülő mészkőtábla alkotja, mely úgy nyeli el a csapadékvizet, mint a szivacs. 2300 méter mélyen kezdődnek a kréta mészkőrétegek, melyeket kb. 1000 méteres vastagságban borítanak be a harmadidőszak karbonátjai; azoknak legfelső részében tömérdek barlang keletkezett.

    Errefelé ritka a felszíni víz, se tó, se patak, annál több rejtőzik a felszín alatt. Yucatán őslakóinak legfontosabb vízlelőhelyeit éppen a beszakadt tetejű barlangok mint természetes ciszternák jelentették. Ezeket nevezik cenotének. A félsziget legnagyobb része csupán néhány méterrel emelkedik a tengerszint fölé, geológiai értelemben gyakorlatilag self, vagyis szárazföldi párkány, mely kelet felé néhány kilométerrel a víz alatt is folytatódik. Itt kezdődik egy korallzátony, mely Yucatán északi részétől egészen Belizéig húzódik, s a maga nemében a leghosszabb az egész északi féltekén. A zátony szárazföld felőli oldalán igen sekély a víz, mely kellemesen átmelegedve fürdésre, vízi sportokra, búvárkodásra eszményi, ám a túlsó oldalán helyenként már 10 kilométer után hirtelen több ezer méter a tengermélység.

   Yucatán volt a maja civilizáció egyik területe. Chichén Itzá a legnagyobb és legjobban megőrződött maja romváros a félsziget Mexikóhoz tartozó részén. Bár már a 7. században számottevő központnak számított, fénykorát akkor élte, amikor a tőle délre fekvő síkvidékeken a maja városok már elnéptelenedtek. A belépőt egy irdatlan nagy térség közepén emelkedő piramis fogadja, melynek a ma embere számára a fényképezésen kívül az a fő funkciója, hogy föl lehet rá mászni. Ellentétben az egyiptomi piramisokkal, erre négy oldalon lépcsősort építettek (egyenként 91 fokkal), északi felén föntről lefelé a lépcsősort kísérő „korlát” tollas kígyóalakot mintáz. A piramis teteje nem csúcsos, hanem platformban végződik, melyen egy 6 méter magas templom áll. Talán nem véletlen, hogy az összes lépcső száma együtt pontosan 365-öt ad ki. Spanyolul az El Castillo (kastély) nevet viseli, de hívják Kukulkán piramisának is. Kukulkán a maják legfőbb istenségének, a tollas kígyónak a neve; az aztékok Quetzalcóatlnak hívták. Igazság szerint Kukulkán már nem is volt igazán maja, hanem egy másik, magas kultúrájú indián népcsoport, a toltékok vezetője, aki maja szövetségeseivel Chichén Itzát tette meg birodalma fővárosává a 900-as évek végén. Mezoamerikában elég gyakorinak számított, hogy már meglévő piramisok tetejére újabbat, nagyobbat emeltek; ez történt itt is. A régészek az északi oldal lépcsősorának alján találtak egy alagutat, mely a korábbi, a 9. század elején épült piramishoz vezet, s amelyen át el lehet jutni Kukulkán király jádekövekkel ékesített, vörösre festett kőből készült jaguárfejes trónjához. A piramis korántsem volt ilyen jó állapotban, amikor újra felfedezték. Két oldalát teljesen újjáépítették 1920 és 1940 között.

                                        Kukulkán piramisa napjainkban....

                                            ... és az 1880-as években

   Aránylag csekély magassága (24 méter, az alapéle 55 méter) ellenére a piramismászás nem könnyű feladat, mert a lépcsősor igen meredek (lefelé a legtöbben négykézláb farolnak), egymást kell kerülgetni, továbbá cudar meleg van. Rólam ne is beszéljünk, csúful leégett combjaimon a nadrág puszta érintése is elfojtott nyüszítésre késztetett, úgyhogy nem másztam sehová, viszont sűrűn dőltem le hűs kövek árnyékába pihegni. Csakugyan elmondhattam: romokban hevertem.

                                          A piramisról való lemászás módszertana

                                  Az Ezer harcos templomának oszlopsora

   Pedig az egykori városban igen sok a látnivaló. Itt terül el Mezoamerika legnagyobb labdapályája, kereken 160 méter hosszú és 70 méter széles. Ezt a bizonyos játékot a legtöbb hajdani indián kultúrában űzték, méghozzá tömörgumi- (kaucsuk-) labdával. Az effajta játékokra a legkorábbi utalásokat a Kr. e. 13. századból találták a mai Mexikóváros közelében, Tenochtitlánnál. Ezek szerint az olmékok űzték először. A játék felbukkan különböző mítoszokban mint a nappal és az éjszaka istenségeinek harca, vagy a menny és az alvilág urainak küzdelme. A labda a Napot, a Holdat, a csillagokat jelképezte, a kőlyukak pedig talán a napfogyatkozásokat. A játék a maják idején virágzott fel, de az aztékoknál is elterjedt. Hogy mire ment ki a küzdelem? Többnyire életre-halálra. A két ellenfélcsapat tagjainak combbal, vállal, csípővel addig kellett leesés nélkül a levegőben tartani a labdát, amíg tudták. A kőbe vésett rajzolatok szerint a szabályok változtak az idők folyamán; lehetett például rúgni is, kézzel érinteni viszont tilos volt. Más variáció szerint a most is látható kör alakú kőlyukakon kellett átdobni vagy átütni (l. még Harry Potter és a bölcsek köve). Azért jó lenne, ha a régészek, történészek végre kiegyeznének valamiben, akkor nem írnék esetleg hülyeségeket. Érdekes, hogy a labdatér magas falai közel, vagy egészen függőlegesek, ami azt sejteti, hogy azok is részei voltak a játéknak. Lehet, hogy a mandiner is maja találmány?

   Helyenként tényleg puszta játék volt, másutt egy ősi monda megelevenítése, amit a városi előkelőségek végignéztek, aztán némely játékosokat – áldozatul az isteneknek – lefejeztek. A pálya melletti kőfalakon szépen megörökítették az eseményt, a koponyákkal együtt. A játéknak mai változata is létezik Oaxaca államban, la pelota mixteca néven (a mixték egy népcsoport neve). Kivégzés már nincs, bár tudott, hogy némely latin-amerikai országban egy-egy elégedetlen szurkoló néha lepuffantja a neki nem tetsző játékost, jobb esetben a bírót.

                                       Lehet, hogy a kőlyukak voltak a kapuk?

                                        A koponyák fala

     Yucatán lapos mészkőplatójáról, átkelvén a félsziget legnagyobb folyóján, az Usumacintán, 1000 méteres magasságba emelkedve megjelenik az igazi dzsungel, benne Palenque, mely buja zöld környezetében jóval látványosabb a kopár Chichén Itzánál. Alig 15 négyzetkilométernyi területen kereken 500 építmény bújik ki (vagy meg) a fák közül. A Baakal nevű maja városállam székhelyeként Kr. e. 600 és 700 között élte virágkorát, Pakal király uralkodása alatt. (Nevét spanyolosan Pacalnak írják, de hát hogy nézne ez ki magyarul…) Az ő mauzóleuma a piramisszerű Feliratok temploma. A sírkamrát és a díszes szarkofágot 1949-ben találták meg a piramis belsejében, pontosabban úgy másfél méterrel a központi tér szintje alatt. Nevét három, falra vésett hieroglifaszerű írásról kapta, mely a második leghosszabb maja nyelvemlék, és Pakal felmenőinek történetét írja le. A nagy király egyébként valami nyolcvan évet élt meg, ami akkortájt kivételesen magas életkornak számított.

                                  Palenque - a feliratok temploma

                                          A Palota (részlete)

                                                    ... és egyik folyosója

                                                         Palenque-i reliefek

   A városban a 9. század elejétől már nincs királyokra emlékeztető templom vagy síremlék. A parasztok még maradtak egy ideig, de ők is elhagyták, benőtte az őserdő. Mire a spanyol hódítók ideértek az 1520-as években, már a hajdani királyváros környékén is alig találtak embereket. Az első európai, aki felkereste, egy spanyol pap, de la Nada volt, s a helybeliek a dzsungelbe temetkezett várost Otulumnak nevezték; kb. azt jelenti, föld, erős házakkal. A spanyol atya ezt kissé átformálta és ő nevezte el Palenque-nek, ami erődítményt jelent. Ősi, eredeti neve Lakam Ha volt, ami nagy vizet jelent, utalva a környék sok forrására.

   Szállásunk – egyszerű, de kényelmes bungalók – is a némi kertészkedéssel feljavított dzsungelben van. Jó régen láttam először egy Attenborough-filmben levélvágó hangyákat, természetben még soha. Most ott dolgoztak pár lépésre az ajtómtól. A friss zöld levelekből úgy fél négyzetcentiméternyit szépen körberágnak (vágnak), aztán a náluknál sokszorta méretesebb teherrel elindulnak a boly felé. De nem eszik ám meg! A bomló leveleken gombát tenyésztenek, azt kajálják.

   Mielőtt a tisztelt olvasó – velem egyetemben – végképp belezavarodna a mezoamerikai kultúrák időrendjébe, földrajzi kiterjedésükbe, ideje némi rendet rakni közöttük, legalább jelzésértékűen. E kultúrák némelykor átfedték egymást időben és térben, máskor viszont – egészen más vidéken – egy-egy újabb indult virágzásnak. Az első ismert civilizáció az olmék volt, nagyjából Kr. e. 2300-tól, bár ha igaz, Mexikó területén már ennél 6000-7000 évvel korábban is termesztettek (!) kukoricát, kicsit később pedig babot, tököt, chilit az indiánok, amellett, hogy gyűjtögettek és vadásztak. Ne feledjük, épp akkortájt (mármint úgy 10 ezer évvel ezelőtt) ért véget a pleisztocén jégkorszak, amikor még Közép-Amerika klímája is merőben különbözött a maitól. A napjainkban meglehetősen száraz és meleg Mexikói-völgy éghajlata hűvösebb és csapadékosabb volt, még mamutok is szép számban legeltek errefelé, míg a vadászok obszidián lándzsahegyére nem kerültek. Az olmékok eredeti szállásterülete a mai Palenque vidékétől kissé északnyugatra, a Mexikói-öböl partján terült el. Igazi városaik még nem voltak, a régészek a leletek alapján legföljebb ezerre teszik egy-egy nagyobb település lélekszámát. Viszont ők építettek először piramisokat s készítettek hatalmas fejszobrokat. Kultúrájuk egyáltalán nem tűnt el nyomtalanul, sőt igen erős hatással volt sok, őket követő mezoamerikai civilizációra. Az olmékokat időben Teotihuacán követte, nagyjából Kr. e. 300-tól. Ez lett úgy 400 évvel később az első, nagyvárosnak tekinthető település Amerikában, de micsoda város! Hatása hatalmas területekre terjedt ki szerte Mezoamerikában. Erre még a vége felé, az aktuális résznél visszatérünk.

   E rendkívül nagy befolyású államszervezettel gyakorlatilag egy időben, Kr. u. 250 és 650 között élte virágkorát a maja civilizáció. Nem csupán a mai Mexikó több államára, főként a yucatániakra, Chiapasra, Tabascóra, hanem több jelenlegi közép-amerikai országra is kiterjedt a kultúrájuk, így Guatemalára, Belizére, Hondurasra. Közel kéttucat kisebb-nagyobb városállamban éltek, melyek időnként katonai szövetségben léteztek egymás mellett, máskor harcban álltak egymással. Bár az írás és a naptár „kitalálása” nem hozzájuk kötődik, náluk érte el legfejlettebb formáját, akárcsak a mezőgazdaság, vagy az építészet és a hozzá kapcsolódó művészetek. A klasszikus maja civilizáció a 8-9. századtól hanyatlásnak indult, legalábbis a központi síkvidékeken elterülő városok többsége elnéptelenedett. E téren az okokat keresve rengeteg a spekuláció, említenek háborúkat, a termőterületek kimerülését, bár szakértők egy része szentül meg van győződve arról, hogy iszonyú szárazság dúlt akkoriban Közép-Amerikában, s erre nézvést geológiai bizonyítékok is vannak. Hogy aztán ez lehetett-e az (egyik) oka a maja kultúra hanyatlásának, azt itt és most nem fogjuk megfejteni.

   A maja civilizáció azonban nem tűnt el, hiszen láttuk, Yucatán északabb vidékein még jó ideig tovább élt és virágzott Chichén Itzá és Uxmal és több más városállam. Az 1520-as években aztán a majákat is elérte a spanyol hódítás, ám az őslakosok némely helyen sokáig sikerrel ellenálltak. Bár a klasszikus civilizáció szinte semmivé lett, a maja kultúra, sőt a maja emberek és hagyományaik nem „haltak ki”. Ma is ott élnek Mexikó számos vidékén és a lehetőségekhez képest őrzik tradícióikat. Az azték civilizáció kezdetei a 14. század első felére tehetők. Ők maguk nem is aztéknak nevezték magukat (de még a spanyolok sem), hanem nahuának vagy mexikának. Az azték szó angolszász kutatók „találmánya”, a mexikák nyelvén (ezt nevezik nahuatlnak) az azteca szó azt jelenti „aki Aztlánból érkezett”. Aztlán egy mitikus hely volt valahol a mai Mexikó északi vidékein. Saját legendáik szerint kiválasztott (és nem mellesleg nomád) nép voltak, és a mai Mexikóváros környékén települtek meg. Fővárosuk Tenochtitlán volt, az 1300-as évek elején alapították. Fénykorában becslés szerint akár 100 ezren is lakhatták, s e népességszámmal vetekedett a korabeli európai nagyvárosokkal is. A 15. század közepétől szövetségre léptek két másik völgybeli államalakulattal („Hármas szövetség”), melyek együtt hatalmas területeket tartottak ellenőrzésük alatt a Csendes-óceán partvidékétől a Mexikói-öbölig. A spanyol hódítók 1520-ben foglalták el Tenochtitlánt, ez azonban csak a vég kezdete volt. Az azték összeomlás nem hatott azonnal a többi mezoamerikai kultúrára. Jó másfél évszázadba telt, mire a spanyolok teljes ellenőrzésük alá vonták és gyarmatosították a mai Mexikó területét. Paradox módon Tenochtitlán eleste és az aztékok visszaszorulása határozottan fejlesztő hatással volt egyéb indián kultúrákra. Időközben persze jöttek a misszionáriusok, jöttek a fertőző betegségek, melyek sokkal inkább tizedelték a bennszülött lakosságot, mint maga a spanyol katonai tevékenység. Himlőben és tífuszban halt meg a 15 milliósra becsült lakosság legalább 75 százaléka, alig fél évszázad leforgása alatt.

   Túravezetőnk, Nancy, aki egyaránt mutat némi hasonlóságot Demjén Rózsihoz és René Russóhoz (ezt képzeljék el!), kibérelt egy a hetvenes évekből eredeztethető station wagont (Amerikában így hívták a nagy batárok kombi változatát), hogy a további egynapos úton ott álljunk meg, ahol akarunk. Mert amúgy menetrend szerinti buszokkal közlekedtünk, s merem állítani, sehol a világon olyan kényelmes és elegáns de luxe járatokon nem utaztam, mint a nem éppen dúsgazdag Mexikóban, nem is szólva a buszpályaudvarokról, melyek egy kisebb repülőtér csarnokát idézték. Szóval, két vízesésnél akartunk megállni, az egyik keskeny, de magas, a másik alacsony, viszont széles; utóbbit hívják Agua Azulnak, Kék víznek. Igen népszerű a mexikóiak körében, hétvégénként ide jár szórakozni a környékbeli középosztály.

                                                  A Misol Ha vízesés

                                                          Az Agua Azul                                                      

    Mert amúgy Chiapas állam, ahol éppen járunk, az egyik legszegényebb Mexikóban. A lakosság zöme indián földműves, sokuk írástudatlan. 1994-ben egy szélsőbaloldali parasztszervezet Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg néven fellázadt a szegénységben tartott népért és több településen is elfoglalta a kormányzati épületeket. A kormányzat hadserege, mely azóta is komoly erőket állomásoztat Chiapasban, hamar leverte a rebelliót, de a lázadók vezetőjükkel, Marcossal visszavonultak a dzsungelbe, és időnként gerillaakciókat indítanak. Marcos maszkos figurája közben szuvenír is lett, sokhelyütt látni a piacokon. Még 1999-ben a fegyveres erők és az anti-Zapatista félkatonai szervezetek több mint húszezer embert űztek el falvaikból, azt vélelmezvén, hogy támogatják a felkelőket.

    A Zapatista mozgalom „őse” 1911-be nyúlik vissza, de nézzünk kicsit korábbra. 1876-ban egy liberális politikus, Porfirio Díaz – a félfeudális Mexikóban – lázadást robbantott ki azzal a céllal, hogy az ország elnöke egy ciklusnál hosszabb ideig ne maradhasson hatalmon. Egyetlen jelöltként meg is választották elnöknek, de olyan jól érezte magát, hogy még 33 éven át betöltötte hivatalát. Végül is ő vezette be az országot az ipari korba, gátat vetett a polgárháborúnak, azzal a szépséghibával, hogy gyakorlatilag diktátorként uralkodott; se demokratikus választások, se szabad sajtó, se ellenzék. Arról pedig, hogy hajdan liberális volt, végképp megfeledkezett. (Még hogy túl nagy a világ? Ilyen kicsi a világ!) Az ország természeti kincsei külföldi cégek kezébe, a termőföldek nagy része kisszámú nagybirtokos tulajdonába került, roppant méretű területekkel, melyeken gyakorlatilag kiskirályként uralkodtak. A parasztok jó része, mint a feudális időkben, röghöz kötötten tengette életét. Díazt Francisco Madero ugyancsak liberális politikus váltotta 1911-ben, az előző év novemberében általa kirobbantott forradalom után, melynek előkészületeit még emigrációban, az Egyesült Államokban tették meg. Ekkor lépett színre Emiliano Zapata, még radikálisabb törekvésekkel; azzal, hogy a nagybirtokokat osszák fel a szegényparasztok között. Az elnök nyomban csapatokat küldött a lázadás mielőbbi elfojtására, ám hiába. Mexikóban kezdetét vette a csaknem tíz évig tartó polgárháború, áldozatainak számát 2 millióra becsülik. Zapatát egyébként 1919-ben meggyilkolták.

   Sofőrünk járműve állagát meghazudtolva tépett tovább a szerpentinen, kanyarokban előzgetett az eső áztatta aszfalton, aztán a kocsi – 2000 méter fölé kellett jutnunk – feladta a kilátástalan küzdelmet az emelkedőkkel. A motorház vörösen izzó részei, meg a förtelmes bűz láttán-éreztén sejtettük, mi ezzel már nem megyünk sehová. Akkor hogyan tovább? Hát stoppal. Általában kicsi annak a valószínűsége, hogy kilenc embert megpakolt hátizsákkal egyetlen jármű fölvegyen, ám – ez is Mexikó – nem itt. Félórát ha vártunk, jött egy mikrobusz, Nancy megalkudott velük (na jó, de akkor egészen a szállodáig) és hosszas döcörészés után megérkeztünk álmaim városába, San Cristóbal de las Casasba. Döcögni azért kellett, mert Mexikó a fekvőrendőrök országa. Itt Chiapasban még a hegyvidéken is igen sűrűn követik egymást a tényleg elszomorítóan szegény indián falucskák, melyeknek be- és kimeneti oldalán – ha van iskola, akkor közben is – minimum két-két fekvőrendőr üzemel. San Cristóbal nem azért álmaim városa, mert annyi szépet-jót hallottam róla; itt tudtam meg, hogy egyáltalán létezik. A következő részben majd erről is mesélek. (folyt. köv.)