LEJJEBB MÁR NEM CSÚSZHATOK - ANTARKTISZ, 2004
Két nap után, délután fél öt körül végre szárazföld, igaz, egyelőre még csak a Déli-Shetland-szigetek, mely mintegy 500 kilométer hosszan nyúlik el, nagyjából az Antarktiszi-félsziget északi folytatásaként. 1819 februárjában pillantotta meg elsőnek ember, a brit William Smith, szokás szerint véletlenül, merthogy vitorlását a Horn-fok megkerülése közben az áramlatok délebbre sodorták. Jó angol hagyomány szerint tüstént a brit korona részévé nyilvánította és ugyancsak jellemző módon, ám csekély fantáziával hazája egyik szigetcsoportja után nevezte el. (Ugyanígy születtek a Déli-Georgia, Déli-Orkney stb. elnevezések). Rá egy évre Edward Bransfield kapitányt küldték le, hogy feltérképezze a vidéket. Róla kapta nevét a szigeteket a kontinenstől elválasztó 150 km széles „szoros”. Maga Smith még vagy négyszer visszatért a déli óceánokra és iszonyatos mennyiségű fókabőrt vitt haza. A szigetcsoport legnagyobbika a King George (III. György király után), mely aránylag kedvező klímája és Dél-Amerikához való viszonylagos közelsége miatt jó néhány kutatóállomásnak ad otthont. E szigeten töltött három hónapot 2003 nyarán az első magyar Antarktisz-expedíció hét tagja. Egyik vacsoránál egy amerikai lánnyal ültem egy asztalnál, s miután magyar mivoltom kiderült, megkérdezte, ismerem-e Nagy Balázst. Hogyne ismerném, geográfus kollégám, többször is írt a lapunkba (ő volt az említett expedíció vezetője). Stacey, aki egyébként pingvinkutató, magyar szavakat kezdett sorolni, köztük olyanokat is, amiket én például sosem használok. Kiderült, az amerikaiak tábora közel esett a magyarokéhoz, átjártak egymáshoz, ilyenkor kártyáztak is (én meg azt nem tudok). Szóval, Balázs, Stacey üdvözletét küldi.
Lehetőség szerint mindig más asztaltársaságot választottam, ez a legjobb alkalom az útitársakkal való ismerkedésre. De például gyakran kosztoltam együtt az egyetlen japánnal, Wataruval, aki személyemben először látott eleven magyart, s e felismerés olyannyira lenyűgözte, hogy az egyébként soha el nem mosolyodó fiatalember ki nem fogyott a kissé iskolásan megfogalmazott kérdésekből. Volt azután egy olasz nő, egyenest Velencéből, negyvenes korával nem föltétlen harmonizáló rockerszerelésben, vagyis bőrcuccokban, tele piercinggel és fél kilónyi ezüst kütyüvel. Nem jó helyre született, az biztos. Elmondta, életében nem nyaralt még tengerparton, kizárólag a hideg tájakat kedveli, régi vágya, hogy eltöltsön pár hetet Lappföldön vagy Alaszkában – télen.
A King George-sziget szürke ködbe burkolózva emelkedik ki a tengerből úgy 400 méterre, és jó vastag jégsapka borítja. Ám ez csak a látszat, hiszen – mint Balázsék filmjéből is kiderül – aránylag sok itt a száraz, jégmentes terület, az úgynevezett oázis is. Déli csücskében szépen látszik egy vöröses vulkánkúp, a Pingvin-sziget, mely igen fiatal, csupán a holocénban (az utóbbi 10-12 ezer évben) született. Ekkorra már kellőképp be volt sózva a társaság, hiszen másnap megejtjük első partraszállásunkat. Jut eszembe, Colin immár harmadik napja nem fürdött, sőt ruhát sem cserélt. Colin a kabintársam, hatvanhoz közeledő angol, valahonnan Southampton környékéről. A szelíd őrültek kategóriájába sorolnám. Hatalmas bőröndjét, mely végig ott hevert az ágya mellett, ki se csomagolta, többnyire ruhástól (mindig ugyanabban), néha cipőstől aludt. (Rettegve vártam a pillanatot, amikor náthám elmúltával visszatér szagérzékelésem, de a szellőző berendezés, mely 21-23 fokon tartotta a hőmérsékletet, kifogástalanul működött.) Beszélgetni vele nem volt egyszerű, egyrészt borzalmas akcentusa miatt, másrészt alighanem több ujja volt a kezén, mint fog a szájában, vagyis hát nehezen formálta a szavakat. Társaságát diszkréten, ám következetesen kerültem minden étkezésnél. Kétszer kérdeztem meg, mi a foglalkozása, egyszer se értettem, azt viszont igen, hogy húsz évet élt Új-Zélandon, meg hogy becsavarogta a fél világot. Nem értem, hogy volt rá képes. Az út vége felé előhalászott egy rikító narancssárga színű, legalább ötkilós kezeslábast. Az iroda előzetesében azt ajánlotta, hogy igyekezzünk feltűnő színű ruhában a terepre menni, hogy ha elkódorgunk, a szürkeségben észre lehessen venni. Nos, Colin direkt erre az alkalomra vásárolta a magáét valami ötszáz fontért, egyszer sem vette föl, s meggyőződésem, nem is fogja soha.
A King George-sziget
Fiatal vulkáni sziget
És eljött a nagy nap, az első partraszállás pillanata. A tájékoztatóban arra is felhívták a figyelmünket, hogy hozzunk gumicsizmát, mert itt ugyebár nincs kikötő, úgyhogy a csónakokból egyből a jeges vízbe lépünk. Azt már nem! Tíz éve, első sarkvidéki kalandomra, a Spitzbergákra elhurcoltam a dög nehéz gumicsizmát, melyben bár gyalogolni is cudar mutatvány volt a tundrán, eredeti funkcióját sem tölthette be maradéktalanul, ugyanis az olvadékvízpatakok szintje többnyire magasabb volt a csizma száránál. A mostani túrára ehelyett a következő agyafúrt tervet eszeltem ki. Elviszem a Skála áruházak végkiárusításakor számottevő engedménnyel vásárolt, garantáltan vízhatlan Goretex bakancsomat, arra partraszálláskor combig érő szemeteszsákot húzok, majd kiszállás után leveszem. Nem így történt. Laurie, az expedíció vezetője elárulta, akinek nincs gumicsizmája, talál a raktárban jó néhány párat, melyeket az előző csoportok tagjai lusták voltak hazacipelni. Azonnal akadt rám való is, a bakancs egész úton elő se került a hátizsákomból. (Itt kell elmondanom, hogy külön vezetője volt az expedíciónak, a „hotelnek”, és természetesen kapitánya magának a hajónak.) Az „invázió” a következőképp zajlott. Szépen sorba álltunk a főfedélzeten, a starboardon, egy listán bejelöltük a nevünket, aztán egy rögzített vaslétrán (inkább lépcsőn) leballagtunk a zodiacnak nevezett motoros gumicsónakokhoz, és tízesével elhelyezkedtünk azok peremén mint ülésen. Igen jó szolgálatot tett ülőfürdő ellen a Szendrő Szabolcs barátomtól kapott vízhatlan nadrág, hideg ellen meg egy kínai boltban nyári kiárusításon vásárolt polárdzseki. Amúgy nem is volt hideg. Aztán irány a part. A zodiacok hét, önállóan felfújható rekeszre vannak osztva, ha egy-kettő kilyukad, akkor is biztonságosak. Nyolc darab volt belőlük, az orr felőli alsó fedélzeten tárolták és daruval emelték le őket a vízre. Azt már csak később tudtam meg, hogy a legelső – utasok nélkül – élelmiszert, sátrakat és egyéb életmentő felszerelést tartalmazó hordókkal ment a partra, ha beütne valami gyalázatos idő és kinn rekedünk, ne pusztuljunk el nyomorultul, pár száz méterre a hajó luxusától. Ilyesmi egyébként pont itt már majdnem megesett 1961-ben, amikor 21 turista egy ideig nem tudott visszamenni „anyahajójára” csónakjuk meghibásodása miatt.
Beszállás a zodiacokba
Partot értünk
Útvonalunk
Enyhén szólva is pocsék időre ébredtünk, homályos, szürke, vigasztalan antarktiszi napra. Amúgy enyheség lengte át a tájat, 1-2 fok legföljebb, a szél is mérséklődött. Bokáig érő vízbe léptünk, majd lábaltunk ki a sziklás-kavicsos partra, ahol máris népes pingvincsapat sietett fogadásunkra. Ez a kicsiny Half Moon- (Félhold-) sziget, s mint a Déli-Shetland jóformán valamennyi tagja, vulkáni eredetű. A part köve pár méter után átment hóba, s immár minden okom megvolt arra, hogy örüljek a gumicsizmának. Ez ugyanis nem friss, hanem a tetején már megkérgesedett hó volt, melynek kemény burka minduntalan beszakadt alattunk, ilyenképpen sokszor térdig belesüppedtünk. Egy meglehetősen meredek hólejtőn, a pingvinsztrádán közlekedtek kisebb csoportokban a madarak. Időnként megálltak, lehasaltak és ittak egy-két csőrnyi havat. A lefelé jövők mellénye méltatlanul mocskos volt, a fölfelé tartóké immár patyolatfehér, koszos lábuk rózsaszíne is visszatért. Az ugyanis a helyzet, hogy a pingvinek a sziklák között, hómentes foltokon, saját mocskukban élnek, több száz vagy ezer egyedből álló kolóniákban. A mintegy 3 km hosszú, sarló alakú Félhold-szigeten kereken 3000 örvös pingvin él, sőt közéjük vegyülve néhány aranybóbitás („makaróni”) pingvint is látni. Az örvösök egyébként az álluk alatt húzódó fekete csíkról kapták a nevüket, így aztán jól megkülönböztethetők a többi fajtól. A csík mellesleg olyan látszatot kelt, mintha folyton vigyorognának.
Örvöspingvin-kolónia
Hazafelé a tengerről, szépen megtisztulva
A kolóniákban nagy a sürgés-forgás, párzási időszakban érkeztünk, folyik a fészekrakó program. Különösen kedvelik a magasra kiemelkedő sziklás helyeket, mert azok válnak először hómentessé, így kellő ideig szárazon tudják nevelni fiókáikat. No de miből építkezzen szegény pingvin? Amit talál. S mi egyebet találna, mint követ. Az ember nem érti: a leendő fészek helyén annyi a kő, mint a tenger, de a páros egyik tagja képes tíz-húsz méterrel is odébb totyogni, aztán a csőrében hurcolja a számukra nyilván legmegfelelőbb darabot, leejti, a nőstény pedig szépen a helyére rakja. A valódi ok persze az, hogy kevés az apró kődarab, ezért gondosan válogatni kell, s ha lusták maguk hurcolni, szemrebbenés nélkül elcsórnak egy-egy darabot a szomszéd fészkéből. Azt hiszem, a kőhurcolásnak lehet más oka is. Mert ha történetesen a hím hordja, ezzel nyilván szolgálatkészségét, rátermettségét igyekszik bizonygatni a nősténynek. Ha csak tehetik, mindig ugyanarra a helyre térnek vissza fészkelni évszakváltáskor, sőt az új otthont is a régi közelében készítik el. A hím érkezik elsőnek, kiválasztja a megfelelő helyet és várja előző évi párját. Ha úgy öt-hat napon belül nem jön meg, mást választ. Ám ha eközben mégiscsak beszédeleg a korábbi hitves, kitör a botrány, az asszonyok egymásnak esnek. A vesztessel még az is megtörténhet, hogy kitaszigálják a kolóniából.
Egy kő a fészekhez
Szemtanúi voltunk annak is, hogyan készül a kis pingvin. A nőstény hasra fekszik, a hím fölküzdi magát a hátára és teszi, amit tennie kell. Közben valóságos akrobatamutatvánnyal billeg asszonya hátán, szárnyaival egyensúlyozva, mint valami kötéltáncos, a nőstény hátrahajtja a fejét, ura pedig csőrével a nyakát birizgálja. Talán csókolóznak. A művelet mintegy másfél percig tart, akkor a hím egy elégedett szökkenéssel a talajon terem, nyilván örül, hogy leesés nélkül megúszta a dolgot. Mindkét nembeliek 4-5 kilósak, nagyjából 65-70 centi magasak. Az örvös pingvinek két tojást raknak, melyekből 7-8 hét után kelnek ki a fiókák. Ellentétben több más pingvinfajjal (melyek mindig a nagyobb, fejlettebb utódot részesítik előnyben), mindkét csibét egyenlően táplálják és gondozzák, már ha van mivel. A krillállomány csökkenése kihat a pingvinekre is, hiszen ha a part közelében nem találnak eleget, messzebb kell beúszniuk, nagyobb a ragadozóveszély és a hosszabb visszaérési idő miatt a fiókáknak szánt krill egy részét már útközben megemésztik. Az örvös pingvin természetesen nem a fészkelőhelyén telel ki. A nyár vége felé vedlenek, új ruhát öltenek, aztán útra kelnek észak felé, sokszor a sodródó jégtáblákon utazva, és az Antarktiszt övező jégpáncél peremén húzzák ki a téli hónapokat. Ahogy megfigyeltem, a pingvinek háromféle módon közlekednek a szárazföldön. Általában totyognak, a kövek között szökdécselnek, a havon pedig – csökött szárnyaikat síbotként használva – időnként hason csúsznak. Bezzeg a tengerben száguldanak, mint a torpedó, 20-25 kilométeres sebességgel is, merülési mélységük akár 50-60 méter is lehet. Általában nem távolodnak el túl messze a parttól, ami azért még mindig 20-30 kilométert jelent. Apró hallal, de főleg krillel táplálkoznak, ami meg is látszik fészkelőhelyükön. Ha a guanó rózsaszínes árnyalatú, akkor főként krill, ha fehér, akkor elsősorban hal a fő élelmük.
Készül a kis pingvin
A hal nyilván mindenkinek „megvan”, de mi az a krill? Maga a szó norvég eredetű, és apró halat jelent, ám a valóságban igen kicsiny planktonikus rákféléről van szó, melyeknek valami 85 faja ismeretes; csak a 4 foknál hidegebb vizekben élnek. Míg ők maguk fitoplanktonon (vagyis parányi lebegő növényi részeken) élnek, a jég aljáról csipegetik az algát, jószerével az egész antarktiszi tápláléklánc alapját képezik. (Ezennel közlöm, hogy ölni lennék képes, amikor valaki planktonokat ír vagy mond. A plankton lebegő életmódú lények gyűjtőneve, legyen az állat vagy növény, eleve többes szám.) Krillfogyasztó a kis halaktól kezdve a madarakon át az óriási bálnákon keresztül jóformán minden, ami él és mozog. Számuk százmilliárdos nagyságrendben fejezhető ki, néhol óriási rajokba gyűlnek, a bálnák nagy örömére, hiszen azok így egy „harapással” tekintélyes mennyiséget kebelezhetnek be. Több bálnafaj a krill szaporodási ciklusához alkalmazkodva minden nyáron levándorol a déli tengerekre, hogy az ínségesebb időkre belakjon. Azt olvastam, egy kifejlett kékbálna napi 5 tonna krillt képes elfogyasztani. Hogy ezt hogyan mérték meg, elképzelni sem tudom. Én úgy csinálnám, hogy lemérnék egy kiéhezett kékbálnát, elé raknék töméntelen krillt, aztán miután puffadásig jóllakott, lemérném újra és amennyivel több, annyi a krill. A fókák még falánkabbak; teljes populációjuk kereken 100 millió tonna krillt zabál fel évente, és akkor még nem is szóltunk a madarakról, a halakról, no meg az emberről, bár a mi részesedésünk elenyésző az állatokéhoz képest.
Az utóbbi két évtizedben, talán a globális felmelegedés miatt, számottevően csökkent a déli-sarkvidéki vizek krillállománya. Értem a kérdést: hogyan lehet krilleket számolni? Erre szakosodott kutatók hajókról úgy 15 mérföldenként mintavevő hálót eresztenek le kb. 150 méteres mélységbe, aztán kielemzik a tartalmát. Nézik az egyedszámot, a fajszámot, a testméretet, az egyedek nemét, reprodukciós állapotát. Egyébiránt, annak ellenére, hogy a krillt planktonként, vagyis lebegő parányként tartják számon, valójában nem lebeg. A többi planktonikus lénnyel szemben nehezebb a víznél, ezért mind a tíz lábával folyamatosan tapos, hogy fennmaradjon. Az sem mindennapi tulajdonságuk, hogy a többi lebegő lénnyel szemben 2-3 évet is megélnek (ha ugyan…), és amikor télen kevés a táplálék, testük összezsugorodik. Nyáron aztán megnövesztik nemi szerveiket és kezdik elölről reprodukciós ciklusukat.
De vissza a pingvinekhez! A vízben a leopárdfóka a halálos ellenségük. Láttam egy nyomorult jószágot kifeküdve, véresen, épp egy sirályféleség (nekem annak tűnt) lakmározott rajta, nyilván megsérült a vízben, de még ki tudott kecmeregni, hogy ott pusztuljon el. A szárazföldön a ragadozó madarak a felnőtt egyedeket nemigen bántják, ellenben tojásaikat, fiókáikat előszeretettel zsákmányolják.
Pingvinhalál
De hogyan lett a pingvin pingvin? E szót a brit tengerészek már jóval azelőtt is használták, hogy az Antarktisz köztelébe kerültek volna. Az a helyzet, hogy élt valaha az északi féltekén, az Atlanti-óceán partvidékén is egy, a pingvinekhez kissé hasonló röpképtelen madár, az óriás alka, melyről már az 1500-as évek végéről vannak írásos beszámolók. Walesi nyelven fehérfejűnek, vagyis „pen gwyn”-nek nevezték, ami nem teljesen állja meg a helyét, ugyanis a madárnak csupán két fehér folt világított a szeme alatt. Más magyarázat szerint Új-Fundlandon járt tengerészek a helybeliektől hallották a pinwing (kb. tűszárnyú, utalva csökevényes szárnyaikra) szót, aztán a hasonlóság láttán ugyanezt alkalmazták a déli félteke röpképtelen madaraira is. Az óriás alka egyébként 1844-ben kihalt. Utolsó két példányukra két múzeumi gyűjtő akadt rá Izland partjaitól nem messze egy kopár, lakatlan kis szigeten. A madarakat a múzeumukba vitték (nem sikerült kinyomoznom, melyikbe) és kitömték.
A kis szigeten egyéb madárfajok is élnek, így a fészküket harcosan védő antarktiszi csérek. Ellentétben északi-sarkvidéki rokonaikkal, melyek ott költenek, de télre lerepülnek egészen az Antarktiszig, az itteniek nem mennek túl messze télire, csupán a jégmentes vizekig. Velük aztán nagyon kell vigyázni, mert ha valaki a fészkük közelébe keveredik, azon nyomban megtámadják. Akár súlyos sérüléseket is okozhatnak. Sok éve Izlandon autóstopra vártam a tengerparton, egyszer csak két bőszült madár húzott el a fejem fölött, igencsak vészjóslóan. Nem tudtam mire vélni a dolgot, megpróbáltam egy marék apró kaviccsal elijeszteni őket, de kitartottak. Nekem kellett odébb mennem, s az ostrom tüstént abbamaradt. Akkor még azt se tudtam, hogy létezik sarki csér, vérmes természetüket meg végképp nem ismertem.
Látok aztán valami fehér, galambszerű jószágot is téblábolni a pingvintelepek között, ha igaz, tokoscsőrű madárnak hívják. Ujjaik között egészen csökevényes úszóhártya fejlődött ki (vagy vissza?), rövid szárnyukkal keményen kell dolgozniuk a levegőben, szóval nem valami nagy úszók és vitorlázók, ám ők a sarkvidék nagy hulladéktakarítói. Ami szerves, azt megeszik, legyen szó guanóról, fókaürülékről, felöklendezett pingvinkajáról, és mivel gyakorta cserkelnek a pingvinkolóniák körül, belekóstolnak a tojásokba, sőt az élő fiókákba is.
A hulladékeltakarítók
A havon, közel a parthoz négy vaskos fatörzs hever. Csak ahogy közelebb érek, fedezem föl, hogy ezek fókák. Hiába, színes kép itt ma nemigen készül, fehér-szürke-fekete minden. Weddell-fókák pihennek a havon. Nevüket felfedezőjükről, James Weddell angol tengerészkapitányról kapták, aki a maga korában, 1823-ban a legdélebbre (74. fok 15. perc) jutott (a később ugyancsak róla elnevezett tengeren) az Antarktisz-kutatás addigi története során. A Weddell-fókák a legdélebbi emlősök Földünkön, még a 78. déli szélesség környékén is élnek, sőt szaporodnak. Ellentétben sok emlőssel, náluk a nőstény kicsivel méretesebb a hímnél; hosszuk úgy 3 méter, súlyuk elérheti a 400 kilót is. Az oroszlánfókáknál például a hím gyakran kétszerte súlyosabb párjainál. Nem csoda, hogy Weddelléknél igen kicsi a hárem, a hím egy víz alatti területet ellenőriz csupán, ott, a tengerben, a jég alatt zajlik a frigy, amit a hímek közti verekedés előz meg. Ők a sarkvidéki élethez való alkalmazkodás csodái. A sötét, irtóztatóan hideg teleket a jég alatt töltik és erős metszőfogaikkal lyukakat vájnak a jégbe, hogy időnként kijöhessenek lélegezni. A gyors fagyás miatt a lyukak állandó „karbantartást” igényelnek. Bő egy órát is kibírnak egyetlen lélegzettel, ilyenkor kilométerekre is eltávolodhatnak attól a jégléktől, ahol alábuktak. Főként halat esznek, kedvencük az igen méretes antarktiszi tőkehal, melyért képesek akár 400-500 méterre is lemerülni. Földrajzi szélességtől függően szeptemberben-novemberben ellenek a jégen, méghozzá kolóniákban, de azon belül minden anyának jól elkülönült kis territóriuma van. Képzeljük el, hogy a szerencsétlen kölykök a 37 fokos anyaméhből egyből súlyos mínuszok között találják magukat. És még mi ordítunk, mikor napvilágra jövünk! A nagyjából 25 kilós borjak hat hét alatt csaknem megötszörözik súlyukat, köszönhetően anyjuk zsírdús tejének. Világosszürke prémmel születnek, ami később kissé elsötétül. A kifejlett állatok testét világosabb foltok, csíkok borítják.
Weddell-fóka
De ha már fóka, egyet sajnálok csupán. Nem volt szerencsénk elefántfókához. Aki látott ilyesmit természetfilmen, alighanem egyetért velem abban, hogy a földkerekség legrusnyább fókafaja, különösen az óriási hájzsák hímek, melyek párzási időszakban szumóbirkózó módjára esnek a vetélytársnak és véresre marcangolják egymást. Nem vagyok vérszomjas, de egy közepesen szelíd öklelődzést végignéztem volna. A Weddell-fókák viszont – csak rájuk kell nézni – igen megnyerő ábrázatú állatok. Arcuk kicsi, bajuszuk hatalmas, szemük nemkülönben; szükségük is van rá, hiszen a sötét vízben kell kiválóan tájékozódniuk, de lenn a jég alatt kilométerekre is elhallatszó hangokkal kommunikálnak egymással. A „mieink” egykedvűen heverésznek a havon, legföljebb a fejüket fordítják felénk lustán. Bár jó ideje védettek, elég sokat megöltek közülük a múltban, főként azért, hogy a szánhúzó kutyáknak vessék húsukat. Időközben a kutyákat, a Déli-sark meghódításának hőseit már kitiltották az Antarktiszról. (folyt. köv.)
