Így irtunk mi - Kamcsatka (2004)
Elérkezett utolsó esélyünk a Gejzírek völgye felkeresésére. És igen! Az istenadta idő kitartott. Tízkor már ott tipródtunk a repülőtéren, vagy ha szabad így neveznem, helikoptertéren, aztán elvittek előttünk egy japán csoportot, meg még valakiket. Dél lett, mire bekászálódtunk a 24 személyes MI-8-as helikopterbe, mely természetesen a hadseregtől levetett jószág narancssárga és kék festékkel, plüssülésekkel feljavított változata. Hajdan, katonaidőmben már ültem hasonlóban, csak hogy gyakoroljuk a deszant hadműveletet, ám egyetlen métert sem repültünk. Sokba került volna. Most már – remélem – soha nem fogom megtudni, hogyan kell a felszín fölött tempózó helikopterből kiugrálni. Megjegyzem, két amerikai is velünk jött, aminek csak az a pikantériája, hogy a szovjet időkben se amerikai, se testvéri magyar a közelébe se juthatott volna Kamcsatkának, nemhogy még a levegőből fotózza is. Mi több, Aeroflot-gépekről szigorúan tilos volt fényképezni a Szovjetunió bármely területe fölött. Ha mégis, a gépet, de legalább a filmet a személyzet elkobozta.
A monstrum irtózatos, a továbbiakban sem csillapodó zajjal ellibbent a betonról. Egy ideig a Kamcsatka folyó völgyét követtük, majd sorban megjelentek a vulkánok.
A Kamcsatka folyó
A vulkánok valójában már sokkal régebben megjelentek. A mai Kamcsatka a Csendes-óceánt körbevevő „tűzgyűrű” része; ebben a régióban is a nagyobb fajsúlyú bazaltos kőzetekből álló Csendes-óceáni-lemez alábukása zajlik a kontinentális kéreg, vagyis Ázsia alá. A folyamat még átlagos földi viszonylatban is elég gyors, a Pacifikus-lemez évi átlagban 8 centiméteres sebességgel nyomódik Ázsiához. Ez persze nem úgy kell elképzelni, hogy ezredmilliméterenként csúszkálnak-araszolnak a lemezek. Az elmozdulások ugrásszerűen, földrengések kíséretében egy-egy szakaszban történnek, ilyenképpen Kamcsatkán is gyakoriak a földmozgások. Az ilyen alábukás mindenütt a világon először vulkanikus szigetíveket hoz létre. Kamcsatka úgy 3 millió éve egyáltalán nem létezett. Tenger alatti működés folyt, aztán a vulkánok fokozatosan szigetekké nőtték ki magukat. Idővel – ez már úgy 1-1,5 millió éve, a pleisztocén korszakban történt – a szigetek anyaga összeforrt, és együttesen hozzákapcsolódtak a kontinenshez. A szigetív azonban folytatódik délre, a Kuril-szigetekben, ahol még talán Kamcsatkánál is több és duhajabb vulkán működik. A kereken 1200 km hosszú félsziget geológiai felépítése erősen aszimmetrikus. Az Ohotszki-tenger felőli oldala részben feltöltődés, részben idősebb kőzetek lepusztulásának eredményeként kialakult síkvidéki jellegű táj, ezt követi az ún. Központi vulkáni vonulat, melyet csupa idősebb, még a negyedidőszak előtt tevékenykedő hajdani tűzhányó épít fel. Közülük már csak egy aktív.
De mi az, hogy aktív? Semmi esetre sem az, hogy éppen működik. A szakma – valljuk be, nem valami tudományos egzaktsággal – azokat a vulkánokat tekinti aktívnak, melyek a történelmi időkben mutattak valamilyen tevékenységet és azt dokumentálták is. Csak hát micsoda különbség van mondjuk a Vezúv i. sz. 79-es kataklizmájának Plinius általi megörökítése és Kamcsatka alig 200-250 évre visszanyúló „történelme” között! Szóval az a bizonyos „egy aktív”, az Icsinszkij is csak fumarólatevékenységével hívja fel magára a figyelmet, kitörni nemigen fog. Az említett vonulatot egy hosszú süllyedék követi, tavakkal, vízfolyásokkal, köztük a legnagyobbal, a Kamcsatka-folyóval. A Keleti vulkáni vonulat a legfiatalabb, mely a félsziget legdélebbi csücskében a Kambalnijjal kezdődik, északon pedig, a félsziget közepe táján a Siveluccsal végződik. No, hát pont ezekből nem látunk semmit, ám a bő másfél órás helikopterút során számos csoda tárul elénk. Itt van mindjárt a legaktívabb, az éppen csendesen füstölgő Karimszkij, mely egy hatalmas, 5 kilométer átmérőjű kalderából 1486 méterig kiemelkedő igen fiatal, mindössze 6500 éves rétegvulkán. Szabályos, meredek oldalú kúpját, lejtőit barrankók (vízmosások) tömege szabdalja. Az igazi látvány csak ezután következik: az 1571 méter magas Kis Szemjacsik-vulkán, mely egy óriási kalderában foglal helyet, három kráterrel. Egyikben, a csupán 400-500 éve létrejött Troickij nevezetűben erősen savas (kénes), 30-45 fokos (mikor milyen), türkizkék(zöld) színű, 800 méteres átmérőjű tó ül. Ez is főként bazaltból, kisebb részt andezitből felépült rétegvulkán. A biztonság, vagyis a látvány kedvéért meg is fordulunk fölötte. Helikopterünk mozgása inkább egy kis-közepes légcsavaros merev szárnyú repülőgépére emlékeztet; fölemelkedett, repült egyenesen, semmi flikkflakk. És persze zúgott kegyetlenül (addig jó, míg zúg…), iszonyatos méretű rotorlapátjait pörgetve. Említenem kellene még azokat a vulkánokat is, melyeket nem láttunk (ám igen szerettünk volna), hiszen épp ezek okozzák a legtöbb galibát. Főként robbanásos erupcióiról hírhedt a legészakibb, a Sivelucs, mely 15-20 kilométerre is ki-kilövi kitörési felhőjét. Aztán ott a legendás Kljucsevszkoj, a maga 4750 méterével Eurázsia legnagyobb aktív vulkánja, szinte tökéletes rétegvulkáni kúp. Akadnak időszakok, amikor szinte évente kitör, ilyenkor jól megszórja törmelékkel a közelében levő Kljucsi falut (neve forrásokat jelent). Ez is, miként a magasabb kúpok, erősen el van jegesedve. A nevezetes Névtelen, vagyis a Bezimjannij 2800 méter magas rétegvulkán 1956-ig hosszú időn át nem adott különösebb életjelet, azóta viszont szinte folyamatosan. Pár héttel kiutazásunk előtt is működött, rövid időre a Kamcsatka környéki légteret is le kellett zárni a szétterjedő törmelékfelhő miatt.
A füstölgő Karimszkij
A Kis Szemjacsik és krátertava
Ennek a nevét sajnos nem tudom, de nagy, az biztos
További szépségek a helikopterről
Hófoltos hegyek között landolunk, tenyérnyi (helikopternyi) betonplaccon. Igen, itt vagyunk, a Gejzírek völgyében. Tüstént a „Nagy” felé vesszük az irányt, mely épp érkezésünk pillanataiban fejezte be néhány szelíd böffenéssel nagyjából 70-75 percenként ismétlődő tíz perces kitörését. Semmi baj, tőle úgy húsz méterre tátong a Kis gejzír kürtője, némi várakozás után ki is lövi gőzfelhőbe burkolózó vízoszlopát. Mindezt nem fölfelé teszi, hanem oldalvást, úgy 45 fokos szögben áramlik ki a vize. Közben marad idő körülnézni. Alant zubog egy ásványkiválásokkal „kikövezett” szurdokban a nem túl merész fantáziával Gejzirnaja névre keresztelt patak, mely vizét a forrásokból, gejzírekből kapja, másodpercenként úgy 250-300 liternyit, ebből kifolyólag elég meleg, 26 fokos (csak?), viszont télen nem fagy be. Mert amúgy ami nem meleg, az befagy, október végétől áprilisig hó borítja a tájat. Mostanra, augusztus elejére is maradt hó foltokban, kellemes színegyveleget nyújtva a dús zöld növényzettel és a sárgásvörös ásványkiválásokkal. A völgytalp nagyjából 1000 méterrel fekszik a tengerszint fölött, magasabb oldalai 1600 méterig nyúlnak.
A leszállás pillanatai
Megérkeztünk
A "Nagy" gejzír éppen abbahagyta
Sebaj, kilőtt egy másik
A Gejzirnaja patak
A völgy felfedezése enyhén szólva is legendás. 1854 szeptemberében Karl von Dittmar ott húzott el mellette úgy 15 kilométerre, miközben a szomszédos Uzon-kalderában matatott. Utóbb még pár szovjet-orosz természetvizsgáló is dolgozott a közelben, de egyik sem bukkant rá. Persze, könnyebb dolguk lett volna, ha egyáltalán bárki is tud a létezéséről. De nem tudott. Szóljon az említettek mentségére, hogy a terep – amint ez föntről is kiderül – rendkívül tagolt, nehezen járható, az utak, de még az ösvények is messze elkerülik. Történt aztán, hogy 1941-ben a Kronockij Természetvédelmi Terület geológusnője, Tatjana Usztyinova és itelmen kísérője a Sumnaja- (Zajos-) folyó mentén haladtak fölfelé és betévedtek egy keskeny szurdokba, nem messze a Sumnaja egy addig ismeretlen mellékvizének torkolatától. Április volt, még mindent hó borított, fáradtan leültek falatozni. A patak túloldalán könnyű pára szállt föl egy sziklás, hómentes szakaszon, ahonnan hirtelen forró vízoszlop szökött a magasba, de szinte azonnal magába is roskadt. Usztyinova azonnal rájött, hogy gejzírt látott, a legelsőt Kamcsatka földjén. A nyár folyamán visszatért a völgybe és elkezdte kutatásait, de a völgy káprázatos értékeinek részletes felmérése még jó tíz évbe telt. Ama bizonyos gejzír a Pervenyec, vagyis Elsőszülött nevet kapta, majd a későbbiekben sorra elnevezték a többit is, persze, csak a legnagyobbakat, melyekből húsz is akad (a kisebbeknek se szeri, se száma). Így született meg a Velikán (Óriás – 25 métert elérő vízoszloppal), a Szaharnij (Cukros – gejziritkiválásai a pörkölt cukorra emlékeztetnek), a Fontan (Szökőkút – ez a völgy legmegbízhatóbb, szabályos időközönként kitörő gejzírje), a Trajnoj (Hármas), a Zsemcsuzsnij (Gyöngyös) stb. név.
A szigorúan védett völgyben nem szabad összevissza lófrálni, csakis a deszkapallókon. A természet veszélyes lehet az emberre, az ember még inkább az a természetre. A nem túl messzi „hőskorban”, nagyjából 1967-ig, csak-csak elvetődtek ide is amolyan „vad” turisták (a legközelebbi, kocsival is járható út úgy 100 kilométerre fut innen) és szuvenír gyanánt letörögettek a gejziritekből. Azzal viszont nem számoltak, hogy a ragyogó ásványkiválások jórészt elveszítik színüket, amit az éltető közeg, a víz híján maradt hőkedvelő-hőtűrő baktériumok és algák kölcsönöztek nekik. Néha a természet is kárt tesz önmagában. 1981 októberében az Elza nevű tájfun olyan esőzéseket hozott a vidékre, hogy méterekkel megemelte a Gejzirnaja-patak szintjét és erejét, így az hatalmas kőtömböket hempergetett a medrében, és komoly kárt tett a képződményekben.
Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy sétánk során éppen melyik kisebb-nagyobb gejzír böffen fel a völgyoldalakban, de itt aztán perc nem múlik el úgy, hogy ne bugyogna, sisteregne, gőzölögne, zubogna, rotyogna, csobogna, spriccelne, fortyogna valami. Ha nem gejzír, akkor melegforrás, iszapfortyogó. Utóbbiak vörös anyagát a feltörő gázok bugyborékoltatják szüntelen; akad sűrű, olvasztott tejcsokoládéhoz hasonló massza, híg bélsárral túltelített latrinára emlékeztető, ám legalább kénszagú gödör, vörös iszappal dúsult vizű tavacska. Utóbbi felszínén – micsoda elégtétel! – ezrével lebegnek a döglött szúnyogok tetemei. Ami nem mozog, az is csoda. A túlcsorduló melegforrások, gejzírek ásványi lerakódásai, a gejziritek káprázatos forma- és színvilággal mutatkoznak meg. S ha még a botanikához is konyítanék, elmondhatnám, miféle embermagasságú virágos növények teszik még tarkábbá ezt a palettát. S mindez alig 4-5 négyzetkilométernyi területen! Kiváltság itt lenni, igaz, kemény pénzen vett kiváltság. Évente legföljebb 2000 látogató juthat el a völgybe, többet ki sem igen bírna, másrészt a repülések jobbára a nyári hónapokra korlátozódnak, s akkor is csak megfelelő időjárási körülmények között. Május-júniusban ugyancsak tilos a belépés, akkor ugyanis a téli álomból ébredő éhes medvék lepik el a völgyet, jóízűen falatozva a másutt még hiánycikknek számító, itt azonban a mikroklíma miatt dúsan tenyésző zöldfélékből. S ha már itt vannak, egyúttal párzanak is. A Baraka „fantasztikus” ebédet is ígért, de hát – gondoltuk – ugyan, mit tudnak előadni itt, a semmi közepén egy újszerűnek látszó kellemes kis faházban. Tudtak. Nekem az orosz konyháról senki többet rosszat ne merjen mondani, ráadásul lazacból is lehet isteni hallevest főzni.
Egy forró vízesés
Akármerre nézünk, minden spriccel, gőzölög
Iszapfortyogó
Gejziritek (ásványkiválások a gejzírek vizéből)
Aki eddig elolvasta e leírást, az most – részben – felejtse el. 2007. június 3-án a természetnek ismét sikerült kárt okoznia – önmagában, de sokkal nagyobbat, mint amit az előbb említettem. Egy hatalmas iszapcsuszamlás elborította a völgynek az egyharmadát, mely szinte a felismerhetetlenségig átalakult. Az iszapból, hóból, kőtömbökből és fákból álló tömeg másfél kilométer hosszan, kb. 200 méter szélességben, helyenként 60 méteres vastagságban beborított egy csomó gejzírt, melegforrást, fortyogót. Bár emberek is voltak a völgyben, személyi sérülés nem történt. A csuszamlás anyaga csupán pár méterre állt meg attól a faépülettől, ahol annak idején ebédeltünk. Egy német filmes csoport épp akkoriban forgatta a nálunk a NatGeón „Kinn az orosz vadonban” címmel rendszeresen vetített hatrészes természetfilm Kamcsatkáról szóló részét, így vannak képeik a csuszamlás előtti és utáni állapotokról is.
A csuszamlás után
Annak idején itt ebédeltünk (netről lopva)
A völgytől egyetlen – ötperces – ugrás helikopterrel az Uzon-kaldera. Azt tartják róla, hogy szinte a fél Mengyelejev-táblázatot ki lehetne tölteni az itt található elemekkel. A helyi túravezető rajtunk veri le a kései indulást, röpke óra alatt végighajszol bennünket az itt is kiépített deszkasétányon, percnyi szemlélődést hagyva egy-egy helyen, pedig ha egy egész napot elbóklászhatnék, akkor se unnám. Géppisztolyos ember kísérget bennünket, a nagyjából 10 km átmérőjű üstben ugyanis medvék is élnek. Csak velünk szembe nem jött egy sem. Az Uzon helyén egykoron hatalmas, úgy 3000 méter magas vulkán emelkedhetett, mely többnyire erős törmelékszórással járó tevékenységet folytatott. Ellentétben Kamcsatka sok vulkánjával, itt nem elsősorban a korai működési időszak termékei, a bazaltos kőzetek, hanem későbbi, savanyúbb magmák származékai, andezit, dácit, riolit dominálnak, lávák, törmelékek formájában egyaránt. A kaldera maihoz hasonló kinézetét úgy 40 ezer éve nyerte el, részben robbanásos kitörés(ek) nyomán, részben a magmakamra kiürülését követő besüllyedéssel. A 700 méter átlagmagasságú kalderaaljzat fölé változatos magasságú, északon és nyugaton épebben maradt falak emelkednek 200-800 méterrel. A kalderában több tó, tavacska is van, hideg- és meleg vizű egyaránt, kénnel, radonnal s egyéb földi javakkal dúsulva. Gejzírek helyett óriási buborékokat fújó, vagy vízfelületüket sebes gáz- és gőzkiáramlással sisteregtető források fakadnak, köztük kristálytiszták éppúgy, mint lefolyószagú pocsolyák. Az itteni iszapfortyogók nem vörösek, hanem szürkék, peremük több helyütt is erősen repedezett, ami a
vízutánpótlás időszakos hiányával magyarázható. A vidék hidrotermális rendszere főként csapadékvízből, kisebb részt a magmából származó ún. juvenilis vízből táplálkozik. A hőt magát részint az Uzon alatti forró kőzetek, részint a Gejzírek völgye szomszédságában emelkedő Kihpinics-vulkán szolgáltatja. A völgy, a kaldera és környezetük a Kronockij Természetvédelmi Terület részei. Ezt az egységet eredeti formájában még 1882-be hozták létre, elsősorban a cobolyok védelmére, így kívánván biztosítani a cári udvar kielégíthetetlen szőrmeigényeit. Mai, kereken 1 millió hektáros területén természetesen egészen más céllal védik az élő és élettelen természeti értékeket egyaránt.
Iszapfortyogók az Uzon-kalderában
Visszafelé repülve Petropavlovszkba a nyugati égbolton sűrű, sötét felhőtakaró látszott közelegni és csakugyan, másnapra be is ütött a ménkű, ha nem is szó szerint. Zuhogó, majd szemerkélő esőben, úttalan utakon vergődtünk föl a közelinek tűnő Avacsinszkij-vulkán nagyjából 1000 méteren fekvő alaptáborába, ahol parányi fakunyhókban lett volna heringszerű fekvőhelyünk, ám egy előző csoport távoztával felszabadult a főbarakk, így annak emeletét is birtokba véve kissé szellősebben nyugodhattunk. Más egyebet amúgy se tehettünk, szó szerint földig ért a felhőzet. Nemhogy a 2751 méter magas csúcsot, de még az alig egy-kétszáz méterre emelkedő Teve nevű sziklaalakzatot is csak ritkán lehetett látni. Másnap hajnalban a csoport legelvetemültebb túrázói el is indultak volna a csúcsra, de még ők is úgy döntöttek, kivárják a legutolsó napot. Akkor aztán föl is mentek, láttak némi fumarólát, dermedt lávát, salakot, de leginkább tejfehér ködöt, felhőt. A lenn maradók szórakoztatásáról kis szőrös állatkák gondoskodtak. Azt mondta valaki, mormoták, mire Fjodor közbeszólt: nem mormota, hanem szuszlik, magyarán ürge. Hát, nem tudom, ő jobban ismeri. Szóval a szuszlikok kézből ették a kekszet, vájdlingból a konyhai maradékot (visszakaptuk két korábbi szakácsnőnket, akik változatlan szinten folytatták kulináris igényeink kielégítését). Némelyik hatalmas hím egyszerűen beült a kajakupac közepébe és két kézzel tömte magába a kosztot, s közben még arra is ügyelt, hogy kiosszon egy-két józanító pofont a tolakodó fiatalabbaknak.
Ama ritka pillanatok egyike, amikor az Avacsnszkijt látni lehetett a táborból
Nagyjából így zajlott a Baraka-csoport 2004-es kamcsatkai túrája, mely több kilónyi füstölt lazac és kaviár Magyarországra irányuló magánexportjával zárult. Habarovszknál még láttuk a hatalmas Amurt, s persze, hogy mindenkinek eszébe jutott hajdani iskolai énekóráink egyik slágere: „Völgyvi-dékenéshegyge-rincenáát/Töre-lőre-a-hadse-reeg…Merta-váá-rostelfoglaalta-soka-múripar-tí-zán”. De ezt a maiak már úgyse értik.
Búcsú Kamcsatkától (az Amur)
ENNEK A FEJEZETNEK VÉGE, DE JÖVŐ CSÜTÖRTÖKÖN JÖN AZ ANTARKTISZ
A korábbi részeket az Archívumban találjátok
