HTML

Utas és Világ

Egy blog azoknak, akiket érdekel a világ és mindaz, ami bennünket, embereket összeköt és elválaszt

Friss topikok

Címkék

Abomey (1) Addisz-Abeba (1) Akakusz (1) Albánia (1) Albuquerque (1) Aleppo (1) állatvásár (1) Altiplano (1) Amarula (1) Amundsen (1) anasazi (1) Andok (1) Angel (1) Angkor (1) Annapurna (1) Antarktisz (2) Antilop-kanyon (1) Ararát (1) Arches (1) árvíz (1) Asszad (1) atombomba (2) Avacsinszkij (1) ayurvéda (1) Azori-szigetek (1) azték (1) A világ közepe (1) Bacardi (1) Bahariya (1) baleset (1) bálna (1) Bangkok (1) Barentsburg (1) Batumi (1) bazár (1) Beagle (1) Beagle-csatorna (1) bélyeg (1) Benin (3) berber (1) Bering (1) betegség (2) bifurkáció (1) bódéváros (1) bódhi fa (1) bolhapiac (1) Bolivar (1) borjadzás (1) Borneó (1) Borobudur (1) Botafogo (1) Bryce (1) Buddha (1) buddhizmus (1) Budweiser (1) Buenos Aires (2) Burkina Faso (1) Burma (3) Bwindi (1) Cancún (1) Canyon de Chelly (1) Cao Dai (1) Capitol Reef (1) Castro (1) Cerro Torre (1) Chamarel (1) Chamula (2) Chávez (1) Che Guevara (1) Chiapas (1) Chichén Itzá (1) Chitwan (1) citromos sör (1) cölöpfalu (1) Colorado (2) Coober Pedy (1) Copacabana (1) Corcovado (1) Córdoba (1) cseresznyevirágzás (1) cukornád (1) Cukorsüveg (2) curry (1) Damaszkusz (1) Darwin (1) datolya (1) Da Nang (1) delta (1) dia (1) diabáz (1) Diamond Head (1) Dian Fossey (1) dodó (1) dogon (2) durian (1) dzsambija (1) Dzselada pávián (1) Egyiptom (1) elefántmenhely (1) elefántteknős (1) Entebbe (1) esőerdő (1) esti piac (1) eszkimó (2) Etióp-magasföld (1) Etiópia (2) etióp ábécé (1) Everest (1) evőpálcika (1) ezüstkard (1) fétis (1) fez (1) Fitz Roy (1) fjord (1) flamingó (1) fóka (1) földrengés (1) fotózás (1) fregattmadár (1) Fudzsi (1) fügekaktusz (1) függőágy (1) fulani (1) füstölőpálcika (1) Galápagos (1) garnélarák (1) Garni (1) gaviál (1) Gejzírek völgye (1) Ghamames (1) Ginza (1) gleccser (2) Glen Canyon (1) Gonder (1) gorilla (1) gránátalma (1) Grand Canyon (1) Gran Sabana (1) Greyhound (1) grizzly (1) Grönland (4) Grúzia (1) gurka (1) gyorsétterem (1) hacsapuri (1) Hacsiko (1) Hailé Szelasszié (2) Halál-völgy (1) Haleakala (1) Halemaumau (1) halfarkas (1) Halon-öböl (1) Halong-öböl (1) halottégetés (1) halpiac (2) halszósz (1) Hama (2) Hamed (1) Hanoi (1) Havanna (2) Hawaii (3) hegyi gorilla (1) helikopter (1) Hilo (2) Himalája (1) Himedzsi (1) hindu (1) Hirosima (1) hőguta (1) Hoi An (1) Homsz (1) Honolulu (2) Hoover-gát (1) Ho Chi Minh (1) Hué (1) Humboldt (1) idegenvezető (1) időzóna (1) Iguacu (1) Illatos folyó (1) ima (1) Indonézia (1) Inle-tó (2) internet (1) Ipanema (1) Irrawaddy (1) ír kávé (1) iszapfortyogó (1) iszlám (1) Izland (1) jackfruit (1) japán konyha (1) japán WC (1) Jáva (1) jegesmedve (2) jéghegy (3) jégtakaró (1) Jemen (1) Jereván (1) Jimmy Angel (1) John Lennon (1) joruba (1) José Martí (1) jövendőmondó (1) Júda oroszlánja (1) jurta (1) kajmán (1) kaldera (1) Kamcsatka (3) Kampala (2) Kandovan (1) Kandy (1) Kappadókia (1) Karimszkij (1) karszt (1) Katmandu (1) Kaukázus (1) kávé (1) Kazbek (1) kefir (1) Kék-Nílus (2) kéklábú szula (1) kénkiválás (1) kígyópálinka (1) Kilauea (2) Kilauea Iki (1) kínai konyha (1) Kiotó (1) Kipling (1) kirablás (1) Kőedény síkság (1) koldus (1) kölessör (1) kolostor (1) Kona (2) Korán (1) korjak (1) kötélláva (1) Krak de Chevaliers (1) kráter (1) krikett (1) krill (1) Kuba (1) Kukulkán (1) kultúrsokk (1) kumari (1) kumisz (1) kvász (1) labdapálya (1) Lalibela (1) lao-lao (1) Laosz (2) Las Vegas (1) láva (2) lávaalagút (1) lávafolyás (1) lazac (1) La Paz (1) legészakibb templom (1) legészakibb Lenin (1) Lenin (1) Leningrád (1) levélvágó hangya (1) Livingstone (1) lobélia (1) lombkokona (1) Lomé (1) Longyearbyen (1) Luang Prabang (1) Lyubov Orlova (1) madárpiac (1) magassági betegség (1) Mahéburg (1) maja (1) makadámia dió (1) malária (1) Mali (1) Mandalay (1) Maracana (1) Márquez (1) maté (1) Matmata (1) Maui (1) Mauna Kea (2) Mauna Loa (2) Mauna Ulu (1) Mauritius (1) mauzóleum (1) mecset (1) medresze (1) Megváltó Krisztus (1) méhkasházak (1) Mekka (1) Mekong (1) Mekong-delta (1) Mesa Verde (2) Mesztia (1) méterrendszer (1) Mexikó (1) mezcal (1) Mianmar (1) MIG (1) Miss India (1) miszó (1) Mohamed (1) Moher sziklái (1) mojito (1) mokka (1) Molokai (1) molokán (1) Monteverde (1) Moreno-gleccser (1) muzulmán temető (1) My Lai (1) Nagaszaki (1) Nagy-sziget (1) nat (1) nene lúd (1) Nepál (1) newar (1) nikáb (1) Nílus (1) Nordenskjöld (1) noria (1) nummulitesz (1) nyomtáv (1) Oahu (1) oázis (1) Ofra Haza (1) Ohia lehua (1) olmék (1) olvadékvíz (1) Omajjád (1) onszen (1) orangután (1) Orinoco (2) örök fagy (1) Orontesz (1) oroszlán (1) oroszlánfóka (1) ORWO (1) padaung (1) páfrány (1) pagoda (2) pahoehoe (1) pakkjég (1) Palenque (1) pálmabor (1) Palmira (1) Pantanal (1) Paraty (1) Patagónia (1) periglaciális (1) permafrost (1) pingo (1) pingvin (2) piramis (1) Piton de la Fournaise (1) Playa del Carmen (1) Pokhara (1) poligonális tundra (1) Popa-hegy (1) pörölycápa (1) Porto Novo (1) portré (1) Powell-tó (1) Practica (1) Protea (1) púpos bálna (1) Pyramiden (1) qat (1) rablás (1) Rafflesia (1) ramadan (2) Rangun (1) rénszarvas (3) Réunion (2) Rio de Janeiro (1) rizs (1) rizspálinka (1) Roland Garros (1) Rusztaveli (1) ryokan (1) Saigon (1) Santa Fe (1) Santiago de Cuba (1) San Cristóbal (1) saslik (1) séga (1) Serengeti (1) Sevilla (1) Shackleton (1) Shibam (1) Sibuja (1) Simien (1) Sindzsuku (1) sinkanszen (1) Siratófal (1) sivatagi rózsa (1) Siwa (1) skanzen (1) sombrero (1) Spitzbergák (3) Srí Lanka (1) St-Denis (1) Svalbard (1) Svalbard-egyezmény (1) Szahara (4) szaké (2) szakura (1) szalmakalap (1) szamovár (1) szamurájkard (1) szánhúzó kutya (1) szárong (1) szegénység (2) Szentpétervár (1) szerzetes (2) Szevan (1) szikh (1) sziklarajzok (1) színes földek (1) Szíria (2) szivar (1) szolfatára (1) Sztálin (1) sztúpa (2) szuahéli (1) szúnyog (1) szuvenír (2) talajfolyás (1) tamil (1) Tana-tó (2) Taos (1) Taos pueblo (1) tatami (1) tavaszi tekercs (1) Tbiliszi (1) tea (1) teázó (1) temetés (1) templom (1) tepui (1) tequila (1) természetfotó (1) tévé (1) tevetej (1) Togo (2) Tokió (2) Tolbacsik (1) Tonlé Sap (2) toradzsa (2) tuareg (2) tukán (1) tundra (1) Tűzföld (1) tűzhangya (1) Uganda (2) Új-Zéland (1) újgyarmatosítás (1) újság (1) uro (1) Ushuaia (1) úszó piac (2) Utah (1) utcagyerek (1) vályog (1) vályogkunyhó (1) Varig (1) Venezuela (1) Vientiane (1) Vietnam (1) vietnami háború (1) viking (1) Viktória-tó (1) Virunga (1) víziló (1) vízipipa (1) vudu (3) Vulcano (1) vulkán (1) Waikiki (1) Weddell-fóka (1) White Sands (1) Yazd (1) Yogjakarta (1) Yucatán (1) Zapata (1) Zenit (1) Zion (1) zsiráfnyakú nő (1) Címkefelhő

HTML doboz

TÚL NAGY A VILÁG - 7. fejezet, Antarktisz, 1. rész

2014.04.24. 18:15 Németh Géza

                          LEJJEBB MÁR NEM CSÚSZHATOK - ANTARKTISZ (2004)

 

Lassan már úgy leszek, mint a viccbeli paraszt bácsi, aki – miután fejre állt vele a műrepülőgép – csak ennyit szólt: hát, ezt tényleg nem gondoltam volna! Egyszer eljutni Ushuaiába (a Föld legdélebbi városa Argentínában, a Tűzföldön), amit a helybeliek szerényen „a világ végének” (Fin del mundo) neveznek, inkább csak afféle rekord. Szép vidék, mi tagadás, a város is kellemes, de mi az ördögért menne oda az ember még egyszer. Aztán 2004. november 20-án, másfél év múltán már megint ott sétáltam a színes házak között, megebédeltem ugyanabban az étteremben, ahol annak idején, és néztem a kikötőt, ahol már ott horgonyzott a hajóm. Még hogy „a világ vége”? Hol van az még innen?

ushuaia2004-12-01 124.jpg

                                            Ushuaia főutcája

2004-12-01 120.jpg

                                                           Milyen messze van a messze?

     Őrült rohanásban száguldottam végig a fél Földet. Negyven perces késés Frankfurtig, épp csak beestem az Airbus-360-asba, aztán 11 és félezer kilométer leszállás nélkül, 13 és fél órán át, Buenos Airesig. Ismételt vágta taxival az óriási város túlsó felén fekvő másik reptérre, beesés egy újabb gépbe, innen már csak 3 és fél óra Ushuaia.

   Amikor először itt jártam, a panziósék szerint csoportunk hozta meg a jó időt, egy hetes eső, zimankó után végre meleg napsütést. És már megint! Ingben-gatyában grasszáltak az emberek, én meg küszködtem otthonról hozott náthámmal, de a megpróbáltatások dacára aránylag fitten érkeztem. Másnap aztán jött kutyára a dér. Délelőtt még napoztam is kissé egy padon, ám egy óra tájára olyan sarkvidéki szelek kavartak be délről, hogy meggebedtem, mire a kikötő mellett kivártam a csomagszállító autót. Merthogy ez itt így megy: kaptam egy bilétát a kabinom számával, ott látom viszont a hátizsákom legközelebb. Mi magunk meg busszal utazzuk le azt a kétszáz métert a mólóig, ez a szabály.

   Hajónkat Lyubov Orlovának hívják (a felirat így szerepel rajta), maga a megtestesült internacionalizmus. 1976-ban készült Jugoszláviában, szovjet megrendelésre, jó ideig utas- és teherszállítóként szolgált az Északi-tengeren (életmentésért még valami szovjet kitüntetést is kapott), 2002-ben alaposan feljavították, az utóbbi időkben a déli-sarkvidéki vizeken jár, s mivel La Vallettában jegyezték be, máltai zászló alatt közlekedik. A Quark Expeditions nevű amerikai utazási iroda bérli a Fekete-tenger partján fekvő Novorosszijszkban székelő orosz Losco cégtől. A Quark nem csupán maga szervezi utasait, hanem alvállalkozókkal is; én magam például a kanadai GAP irodán keresztül kerültem a fedélzetre. (És e nemzetköziség még semmi, folytatás később!) Ha valakit érdekel, elmondom: a hajó hossza kereken 70 méter, legnagyobb szélessége 12,6 méter, 6100 tonna vízkiszorítású, két darab, egyenként 2200 lóerős dízelmotor hajtja, utazósebessége 12 csomó (ez kereken 20 km/ó), személyzete 56 fő, utaskapacitása 124, mi nagyjából 90-en voltunk. (Utóhang! A GAP túravezetőjével, Ernestóval, azon kívül, hogy beszedte az ilyenkor szokásos „helyi költséget”, egyéb dolgunk nem akadt, talán ha pár szót váltottam vele. 2005 májusában aztán, amikor a brazíliai útra gyülekeztünk a kis riói hotel halljában, kit látok, hát Ernestót. Ismét ő volt a túravezetőnk. Még hogy nagy a világ…)

04-11_1.jpg

                                                A Lyubov Orlova Ushuaia kikötőjében

   De ki a csuda az a Ljubov Orlova? Arisztokrata családból származott, némafilmszínésznőként kezdte pályáját (még Lev Tolsztojjal is lefényképezték annak Jasznaja Poljana-i birtokán, sőt tízéves korában magával Saljapinnal is fellépett), aztán a szovjet mozi egyik legragyogóbb sztárjává vált. Játszott Sztálin kedvenc zenés filmjében, a „Volga-Volgá”-ban is, később színpadi szerepeket is alakított 1975-ben bekövetkezett haláláig. Amint a társalgóban kifüggesztett képei is mutatják, igen szép nő volt. Nos, ennyit róla, végül is nem filmmúzeumba, hanem az Antarktiszra készülünk. Mi? Hogy én az Antarktiszra? Még most se hiszem el.

11812667_ori.jpg

                                                               Az igazi Ljubov Orlova

    Este hatkor (haha, este!… 10-kor még vígan sütött a nap) fölszedjük a horgonyt és harsány dudaszóval, ocsmány fekete füstöt okádva nekivágunk a Beagle-csatornának, mely a Tűzföld főszigetét a kisebbektől elválasztja. Nyolckor a kapitány, Dmitrij Pavlenko pezsgős fogadást ad tiszteletünkre az előadóteremben. Az iroda előzetesében, hogy tudniillik milyen ruhafélét hozzunk, szerepelt az is, hogy esetleg öltönyt az ilyen ceremoniális alkalmakra. Elképzeltem, amint én, aki évente maximum egyszer veszek fel öltönyt, begyömöszölöm a hátizsákba. Mások is így gondolhatták, viszont a tisztek valóban elegáns egyenruhában jelentek meg, amit aztán ők is csak a búcsúesten öltöttek fel újra. 

ushuaiahajóról1.jpg

                                              Kihajózás Ushuaiából

   Kapitányunk bemutatta a tisztikart, majd elővett egy (mű)bőr mappát és a benne levő papírról köszöntésként felolvasott angolul két mondatot. Nem idézném, sejtik. Hogy hogyan kommunikálhat a térségben csellengő többi hajóval meg a kutatóállomásokkal, el nem tudom képzelni, az viszont tény, hogy az orosz tengerészeket a sarkvidéki vizek legtapasztaltabbjai között jegyzik. A ceremóniamester, reggeli ébresztőnk, állandó mikrofonhangunk, egyben történészszakértőnk az ír Jonathan Shackleton. Ha ismerős a név, nem véletlen, ő ugyanis a neves sarkutazó, Sir Ernest Shackleton unokaöccse, sokadszor vág neki az Antarktisznak. Még világosban látjuk a világ legdélebbi állandó települését, a Chiléhez tartozó Port Williamset (Ushuaiával ellentétben csak vízen közelíthető meg), még délebbre, a Tűzföld vége felé meg olyan parti sziklaalakzatokat, hogy azt mutogatni kéne. Mint egy sorház (vagy házsor), puhább és keményebb kőzetrétegekből erózió által kifaragva, aranysárgában csillogva a horizont felé hanyatló nap fényében.

tűzföldsziklák1.jpg

                                    Tűzföldi sziklák

    Közben átesünk a kötelező „riadón”, vagyis adott jelre minden utasnak a kijelölt mentőcsónakhoz kell rohannia, mentőmellényestől. A rohanás enyhe túlzás, mert a tájékoztatóban azt is megírták, hogy csak az jelentkezzen az utazásra, aki segítség nélkül legalább 4-5 lépcsőfokon fel tud hágni (no meg le). Megjegyzem, társaságunkban szép számban akadtak, akiknek 6-7 lépcsőfok talán már sok lett volna, vagyis némi malíciával mondva akár nyugdíjas otthont is nyithattunk volna. Volt olyan hölgy is, aki a terepen bottal közlekedett. De azért ment! A derékhadat a középkorú generációk alkották, amerikaiak, kanadaiak, britek, hollandok, ausztrálok, argentinok, akadt még olasz, japán, hongkongi is. A mentőmellény mellesleg igen könnyű és praktikus; ha víz éri, magától felfújódik. Más kérdés, hogy a szokásokkal ellentétben nem narancsvörös, hanem fekete. Igaz, ha itt hajótörést szenvedünk és önmagunkat nem tudjuk kimenteni, egyéb hajóra hiába várnánk, hogy észrevegyen bennünket; a jeges vízben percek alatt kihűlnénk. Az argentin révkalauz menet közben szállt ki egy motorcsónakba, de akkor mi már vacsoráztunk.

   A mentőcsónak-akció során megtanultunk néhány hajózási szakkifejezést is. Igazából sosem érintett meg mélyen a hajózás – mostanáig (az örök szerelem azért a repülés maradt). Tettem ugyan néhány hosszabb (némelyik tényleg hosszúnak tűnt), 8-10 órás, 1-2 napos tengeri utakat, de ezeken többnyire szenvedtem, és – Galápagos kivételével – fedélzeti lakókörülményeim sem voltak ideálisnak nevezhetők, vagy mondjuk ki egyenesen: katasztrofálisak. Ez azonban más; igazi hajó, igazi tenger, szerény, szubjektív luxussal. Kabinom és a részemre kijelölt csónak a „starboard”-on, vagyis a hajó menetirány szerinti jobb oldalán van. E kifejezés azokból az időkből származik, amikor a hajókon a kormánylapát és az azt mozgató rúd még nem középen, hanem a tat jobb oldalához közelebb volt. Mivel jobbkezesek mindig is többen voltak, mint balkezesek, a kormányos legtöbbször a hajó jobb oldalán állt. Az elnevezés azonban angol félrefordítás (a norvég vikingek nyelvéből): a steering board egyszerűen kormánylapátot jelent. (A tatot egyébként angolul sternnek hívják, semmi köze a német csillag szóhoz, ez is viking eredetű. Aki nem tudná, a tat a hajó vége.) A starboardot a hajókon zöld lámpa jelzi. A bal oldal neve „portside”, vagy egyszerűen port, ugyanis hajdan, hogy a kikötésnél a lehető legjobban óvják a kormánylapátot, a hajó bal oldalával próbáltak a mólóhoz simulni. Jele piros lámpa. Tudták-e, hogy a városi közlekedésben ma használatos piros-zöld lámpák is alighanem a hajózásból erednek? Ha ugyanis két hajó keresztezte egymás útját, mindig a balról jövőnek kellett elsőbbséget adnia (s így van ez ma is). Ilyenkor az utóbbi a zöld lámpáival fordul az elsőbbséget élvező felé, jelezve, hogy utat ad, míg az a portside-ját, vagyis a piros lámpáit mutatja amannak.

   Vagy például honnan ered ez a bizonyos „csomó”? Ehhez előbb tisztáznunk kell egy ugyancsak régi eredetű mértékegységet, a tengeri mérföldet, ami pontosan 6080 láb (egy láb kb. 30 cm). Az Egyenlítő mentén számítva egy fokperc (vagyis a földrajzi fok hatvanad része) felel meg egy tengeri mérföldnek, ilyenképpen az Egyenlítő hossza (360×60) 21 600 tengeri mérföld. A 16-17. században már használtak a hajókon egy meglehetősen primitív sebességmérőt. Ez egy fahengerre feltekercselt vékony kötélből állt, melyet meghatározott szakaszonként (47 láb 3 hüvelykenként) csomóval láttak el, egy nehezékkel a vízbe eresztették és a hajó húzta maga után. A tengerészek számolták, hogy hány csomó fut le 28 másodperc alatt (ezt homokórával mérték) és így ki tudták kalkulálni a hajó sebességét, vagyis hogy hány tengeri mérföldet tesz meg egy óra alatt. A 47 láb 3 hüvelyk ugyanis úgy aránylik a 6080 lábhoz, mint 28 másodperc egy órához. Egy csomó egyébként 1 tengeri mérföldes (1855 méter) óránkénti sebességnek felel meg.

   Más. Aki valamelyest tud angolul, sokszor hallhatta és talán használta is a „feeling blue”, vagyis a bánatosnak, szomorúnak érzem magam kifejezést. Hogy az ördögbe lett a „kék”-ből szomorú? Hát úgy, hogy réges-rég, ha egy hajó elveszítette kapitányát vagy valamely magas rangú tisztjét, kék zászló alatt folytatta útját, oldalára pedig kék sávot festettek, úgy érkeztek be a kikötőbe. Félreértés az is, hogy az S.O.S. eredeti jelentése a Save Our Souls (mentsétek meg a lelkeinket). Azért pont ezt a betűkombinációt választották, mert a Morze-jelrendszerben ez semmi mással nem téveszthető össze. Filmekből tudjuk, hogy ha egy hajó vagy repülőgép súlyos bajba kerül, a rádiós a „mayday” szót kiabálja az éterbe (jelentése egyébként május elseje). Nos, a maydaynek semmi köze a májushoz; francia eredetű, a m’aidez szó azt jelenti, segítsetek, ám az angol nyelv köztudomásúlag mindent, amit lehet, a saját kiejtéséhez idomít. Ha már belevágtunk, elmondom még azt is, miért használják a repülésben (de alighanem a hajózásban is) rádiózáskor a „roger” szót, mely azt jelzi, hogy megértettük az üzenetet. Minden, az angol ábécében szereplő betűnek van egy szókódja, így az „R”-re sokáig a rogert alkalmazták (jó ideje viszont már a „romeo”-t).

   Időközben bejárom a hajót. A kapitányi híd alatti részen még ott díszeleg a felejthetetlen CCCP, fölötte a „Druzsba narodov”, vagyis a népek barátsága felirat. A híd mögött van egy teljesen nyitott félfedélzetünk, afölött egy még kisebb kilátófedélzet úszómedencével, melyben valahogy senkinek sem akaródzott megmártózni. Igaz, víz sem volt benne. A „felső” fedélzeten kapott helyet minden közösségi létesítmény, úgymint előadóterem, bár, étterem, irodák, ajándékbolt, társalgó, könyvtár, kis kondiszoba. Kabinom, a 416-os a „főfedélzeten” van, még csak nem is a legolcsóbb, oda ugyanis már nem kaptam helyet. Ára kereken 2200 dollár, kétágyas, 11 négyzetméteres, amiből jócskán foglalnak helyet a beépített szekrények, valamint a fürdőszoba. (Megjegyzem, manapság az általam fizetett összegnek minimum a duplájáért lehet eljutni a legolcsóbban az Antarktiszra, nem is szólva arról, hogy akkoriban a forint jóval erősebb volt a dollárhoz képest, mint napjainkban.) Nem tudom, miféle extrát kaphatnak dupla árért a „felső”, illetve a „kapitányi” fedélzeten lakók, legföljebb tévét. Adás amúgy nincs, videóról futnak a programok, amiket mellesleg a társalgóban is éppúgy meg lehet nézni. Na jó, az ő ablakaik négyszögletesek, a mieink meg kerekek, pár méterre a vízszint fölött (minden kabin ablaka a tengerre néz, szóval nincs „bunker”). Az oldalra néző hajóablakot „porthole”-nak hívják, szó szerint kikötőlyuk, ám a kikötőhöz (port) semmi köze. Az 1400-as évek vége felé uralkodó VI. Henrik angol király csatahajóit túlságosan is méretes ágyúkkal kívánta felszerelni, ám ezeket a hajó több részén nem lehetett úgy elhelyezni, hogy az ellenség ne lássa azokat. Egy korabeli francia hajómérnök azt ötlötte ki, hogy az ágyúkat a hajó oldalain, a hajótest belsejében helyezte el, a kimeneti nyílást pedig ajtóval zárta le. Ez megvédte az ágyúkat a tengervíztől, tüzeléskor kinyithatták őket. Mármost az ajtó franciául porte, amit később a britek anglicizáltak porttá. Azóta így nevezik a hajók oldalán nyíló réseket, ha van rajtuk ágyú, ha nincs. Szóval, a mieink alig valamivel a vízszint fölött vannak, ám az utóbbi, persze, a tenger állapotától függ. Ettől féltem, a tenger állapotától. Egyébként jobb is az alacsonyabb szinteken lakni, közelebb lévén a hajó súlypontjához kevésbé érezni a hullámzást.

     A jól védett Beagle-csatornából éjszaka kifutottunk a Drake-átjáróba, amit a hajósok a világ egyik legviharosabb, többnyire hatalmas hullámokkal játszó tengerszakaszaként tartanak számon. A Horn-fokot simán átalusszuk. Dél-Amerika a legdélebbi pontja nevét egyik körülhajózójától, a holland Schouten kapitánytól kapta, szülővárosa, Hoorn emlékére. Az első megkerülője honfitársa, Dirk Gerritsz volt 1599-ben. A Drake-átjáró meg persze Sir Francis Drake kapitányról vette nevét, a Nagy Armada 1588-as legyőzőjéről, Földünk egyik első körülhajózójáról, aki ugyan jóformán bele se szagolt az igazán déli tengerekbe, ám 1578-ban errefelé hajózva megállapította, hogy a Tűzföld nem a dél-amerikai kontinens része, hanem sziget (sőt több).

2004-12-01 116.JPG

                                      Így búcsúztatott bennünket a Beagle-csatorna

    Az átjáró kb. 35 millió éve kezdett szétnyílni, vagyis ekkortájt vált el fokozatosan Dél-Amerika az Antarktiszi-félszigettől. Arról még ma is vitatkoznak a geológusok, hogy a közel 900 km hosszú, helyenként 3000 méter mély tengerszakasz mikor alakult ki; nagyjából 25-23 millió évvel ezelőttre teszik. Mindez klimatológiai szemszögből érdekes igazán, hiszen az átjáró kialakulásával jött létre az az áramlási rendszer, mely végső soron hozzájárult a nagy déli kontinens máig tartó eljegesedéséhez. Az Antarktisz körül, északabbra, állandó nyugatias szelek fújnak. Ezek egy óriási – hőmérséklet, sótartalom és irány szempontjából eltérően viselkedő –, hármas rétegződésű víztömeget mozgatnak. A felső és az alsó réteg észak felé tart a melegebb égtájak felé és hideget szállít, míg a középső, magasabb hőmérsékletű és sótartalmú réteg délnek. A legfontosabb a legfelső réteg, mely hideg, csekély sótartalmú és észak felé haladva eléri a melegebb, szubantarktikus felszíni vizeket. Itt alakul ki az ún. antarktiszi konvergencia, más néven déli-sarkvidéki front, melynek lefutása ugyan évről éve vándorol, de mindig a déli szélesség 50. és 60. foka között kanyarog. Tőle délre a víz jóval hidegebb (2-3 fokos a hőmérséklet-különbség, ami nem csekélység), kevésbé sós, teljesen más a tengeri élővilág, és az itt fújó keleties szelek egy óriási vízmennyiséget szállító, az egész kontinenst megkerülő tengeráramlatot kergetnek. Errefelé mindennaposak a 80-100 kilométeres szelek és a két áramlási rendszer között fennálló alacsony légnyomású övben egymást érik a ciklonok. Hát ezért tartottam a Drake-átjárótól, annak is a déli szakaszától. Hajdan, Izlandra hajózva olyan tengeribeteg voltam, mint a kutya (de azért nem a lakodalmas fajtából).

   Az indulást követő reggelen arra ébredtem, ahogy csakugyan, dübörög a rock and roll, imbolygunk rendesen. Billegünk föl-le, meg jobbra-balra is, egyszer csupa ég, másszor csupa tenger, a kabinablakon túl meg több méteres hullámok tajtéka habzik. Minden erőmmel a reggeli magamban tartására összpontosítok és kellemes meglepetésemre különösebb nehézség nélkül sikerül is. Az étkezőig eljutni – faltól falig mandinerezve – nehezebb, pedig megéri. Felejtsük el a pirítós-vaj-lekvár kontinentális mesterhármast, ez itt igazi angolos büféreggeli, gyümölcssalátával, sült kolbásszal és baconnel, tojásrántottával, vagy négyféle péksüteménnyel, ha meg valaki nem fél liter langyos disznózsírral egyenértékű kalóriabombával kívánja kezdeni napját, annak ott vannak a gyümölcssaláták, joghurtok, cereáliák, magok, miegyéb. Mármost, hogyan lehet megoldani, hogy az asztalra helyezett tányérok ne álljanak önálló röppályára a billegések során? Hát úgy, hogy enyhén megnedvesítik az abroszt, akkor aztán a porcelán nem csúszik rajta, legföljebb az étkezők ruhaujja lesz vizes kissé. Az asztalokat és a székeket a padlóhoz rögzítették. Végszükség esetére szerte a hajón gyakorlatilag méterenként elhelyeztek néhány hányózacskót, de amint láttam, mindenki jól viselte a megpróbáltatásokat, jómagam meg már-már virgonc módon élveztem. Reggeli általában héttől van, de ha valaki nem bírná ki addig, korábban is fölmehet a társalgóba, „early bird specialra”, kávézhat, teázhat, kekszezhet, bár ezt a nap minden órájában is megteheti.

     Holtidő ez bizony, látni nincs mit, ezért is szerződtettek a hajóra szakértőket. Van például tengerbiológusunk, geológusunk, ornitológusunk, klímaszakértőnk, történészünk, no meg orvosunk (az orosz személyzetnek is van saját doktora), akire, hálistennek, senkinek sem volt szüksége, bár a rendelőt kisebb műtétek elvégzésére, életmentésre is berendezték. A specialisták tartják szabadidőnkben a szakterületüknek megfelelő előadásokat. Bevallom, nem mindegyiket bírtam végigülni, mert amikor például az ornitológus immár a huszadik madárnevet mondta angolul (hogyan is másként), elvesztettem a fonalat. Azért ha már itt tartunk, mégiscsak van mit látni. Madarakat. Albatroszokat, sirályokat, viharmadarakat, mely utóbbiak (egyik alfajuk) szép fehérfoltos szárnyukkal vitorlázva kisebb kötelékekben kísérik a hajót. Ezek vajon hol lakhatnak? Két-háromszáz kilométerre járunk a legközelebbi szárazföldtől!

DSCF3043.jpg

                                                    Viharmadarak a semmi közepén

November 22-én a hetes ébresztőkor Shackleton úr szokás szerint közölte pontos földrajzi helyzetünket (átléptük a déli szélesség 60. fokát), időjárás-jelentést adott (4 fok, enyhén hullámos tenger) és minden reggel elmondott egy aznapra szóló idézetet valami okos vagy/és bátor embertől. (Néha viccet. Apuka és fia a Milói Vénuszt nézegetik. Látod, kisfiam, így jár, aki folyton rágja a körmét.) Egyébként tudják, mi van nagyjából ezen a szélességen az északi féltekén? Oslo, Stockholm, Szentpétervár, Helsinki, milliónyi lakossal. Itt meg a nagy büdös semmi, csak víz meg víz. Ha érdekel valakit, a morcos tenger ellenére jól aludtam, csupán az zavart egy darabig, hogy mivel az ágy a hajó hossztengelyéhez képest keresztirányban áll, hol a fejem, hol a lábam volt úgy 5 centivel följebb. (A motorok állandó, monoton zúgását hamar megszokja az ember.) No meg a billegés azzal is jár, hogy az ember teste hosszirányban mozog az ágyon. Mivel azonban annak hossza pontosan 190 centire be van lőve, lecsúszni nem lehet, a pizsama meg kellőképp súrlódik a lepedőhöz, az utas teste saját bőrén szánkázik előre-hátra. Furcsa érzés önmagamon csúszkálni.

      A látszatát is el kívánom kerülni, hogy utunk középpontjában a folytonos zabálás áll, ám mivel egyelőre nincs látnivaló, bemutatnám ellátó részlegünket. Az ebéd és a vacsora mindig négyfogásos, úgymint előétel (sokféle saláta, öntetekkel), leves, három választható főétel, valamint desszert. A négy-hatszemélyes asztalokra minden főétkezéskor házilag nyomott, aznapra készült étlapot tesznek (ezek zömét lenyúltam), elején pingvin, belsején az alkalomhoz illő rajzok, fotók, dátummal, földrajzi helyzetünk megjelölésével. A főétel háromféle néven fut: Ocean (tenger gyümölcsei, többnyire ezt választottam, például kardhalat, garnélarákot, kagylót, királyrákot, lazacot, tintahalat), aztán az Explorer, mely afféle tradicionális fogásokból áll, mint pl. argentin steak, magyar gulyás (valójában pörkölt), kínai sertéssült és hasonlók, mind dús fantázianevekkel felruházva és különleges zöldfélékkel körítve. Igény szerint az efféle borzalmakat bárki kiválthatta vegetáriánus főétellel. Ha valakit

még ezek ellenére is az éhhalál kerülgetett volna, az ínséges időszakban négyórai tea volt a társalgóban, pazar tortákkal és egyéb édes ínyencségekkel. Mindezekhez vegyük figyelembe, hogy friss alapanyagokról itt szó sem lehet, hiszen már Ushuaiába, „a világ végére” is mindent pokoli messziről kell odahurcolni.

       Idehaza röpke véleménykutatást végeztem ismerőseim körében, ha ilyen utat szerveznének nemzetközi társulatnak, miféle szakácsokat szerződtetnének. Említettek franciát, olaszt, mexikóit, kínait, magyart. Jó ideig nem is tudtam, kik a séfjeink, aztán kiderült, hogy ausztrálok és hollandok. Szóljon, ha valaki már hallott az ausztrál és a holland konyha világhíréről. Mi tagadás, ördögien kitanulták a szakmájukat, olyan tálakat szervíroztattak, mintha ételkiállításra készültek volna. De nem arra, hanem evésre rendeltettek, így viszont szinte minden tökéletesen íztelennek bizonyult. S végül a fénypont, a felszolgálóink. Mind orosz csajok, úgy 20 és 24 év között, feszes fekete nadrágban, fehér blúzban, őket is Novorosszijszkban toborozták. Többségüknek ez az első szezonja az Antarktiszon, bár már a negyedik körüket futják a mi turnusunkkal.

     Revideálnom kellett az orosz nőkről eddig alkotott véleményemet. Sokáig úgy    képzeltem, az átlag szovjet-orosz nő negyven körüli, enyhén, de feltétlenül molett, karcos modorú, szőkére festett, száján fél kilónyi vérpiros rúzzsal. A hetvenes években a Szovjetunióban járva az lehetett az idegen érzése, hogy szőnyegbombázással sok ezer hektónyi szőke hajfestéket szórtak szét szerte az országban és míg a férfiak fedezékbe vonultak, ez a borzalom az összes nő hajkoronáját egyöntetűvé tette. Mármost, a mieink többsége fekete volt, karcsú, magas, ápolt, kedves arcú, tökéletes és diszkrét sminkkel. A rendelésfelvételnél használt szavakat rendesen tudták és értették angolul, aztán kiderült, még elég gyengécskén beszélnek. Mindez úgy derült ki, hogy én már csak dafke oroszul szóltam hozzájuk. Egyik este szolid „buli” volt, egyik kedvencem, az örökké komoly, de amúgy kedves Olimpiada (a másik az örökké mosolygós és szintén kedves Liza) születésnapja. (Nem, nem a moszkvai olimpia tiszteletére kapta a nevét, hanem a nagyanyja után.) Kolléganői új frizurát varázsoltak neki, volt gyertyás torta, aztán ugyanúgy dolgozott tovább,

mint a többiek. Vacsoránk végeztével látom ám, hogy a konyhában állva esznek a lányok, mint a lovak. Kihívtam, meggratuláltam, kérdeztem, lefényképezhetem-e (hát persze), aztán mire szóba elegyedtünk oroszul, jött a többi is. Rém boldogok voltak, hogy végre valami idegennel is az anyanyelvükön társaloghatnak, nem csak mindig egymással. Adhatok egy puszit, már csak a születésnap végett is? Adhattam. Másnap a reggelinél olyan lesütött szemekkel nézett rám, mintha legalábbis együtt töltöttük volna az éjszakát. (Megjegyzem, az se… tudják mit, nem jegyzem meg.)

olimpiada2004-12-01 031.jpg

                                                         A születésnapos Olimpiada

   A kapitányi hídra elméletben akkor mehettünk föl, amikor csak akartunk. Gyakorlatban a nagyobb odafigyelést követő manővereknél, pl. jéghegyek közelségében udvariasan megkértek bennünket, hogy most inkább ne. (Az út legvégén még oklevelet is kapott az az utas, aki a legtöbbször látogatta meg a hídon ügyködő személyzetet, enyhítvén unalmukat. Nem én voltam az illető.) Az Orlova ugyan nem jégtörő, de felszerelték minden olyan eszközzel és műszerrel, mely a jeges körülmények közti hajózáshoz szükséges, a törzsét is megerősítették. A hídon normál üzemmenetben többnyire csak a kormányos és egy beosztott tiszt tartózkodott. Nagyot néztek, mikor oroszul szóltam hozzájuk (ilyesmit utastól a déli vizeken még sosem hallottak), hát még akkor, amikor kiderült, alig pár hónapja jártam Kamcsatkán. Elmondták, jóformán az egész hajózó állomány odavalósi, Petropavlovszk-Kamcsatszkijba (szerintem a haditengerészetnél dolgoztak, hol másutt arrafelé…).

DSCF3046.jpg

                                                    A hídon (jobbról a második a kapitány)

   Gyakran csevegtem szobalányunkkal (legyen inkább stewardess), a kedves, szőke, kék szemű, tipikusan szláv Szvetlánával is, aki mindennap rendbe tette kabinunkat (nem volt velünk sok baja), este ágyat vetett, a párnára helyezte a „Good night-csokit”, mint valami jobb hotelben szokás és az ajtó külső felén lévő rekeszbe betette a másnapra szóló információs anyagokat. Ő már a negyedik szezonját húzza a sarkvidéken. Rajta például már időnként észrevettem a fáradtság jeleit, ám ez munkáján csöppet sem látszott. Egyik reggel, amikor kissé nyúzottnak tűnt, egy rég hallott szép orosz kifejezést idézett föl: szpáty hócsetszá, ami szó szerint azt jelenti, aludni akaródzik, magyarán: álmos vagyok. Meg tudtam érteni. Kérdésemre elmondta, hogy havi ötszáz dollár a fizetésük (bár, teszem hozzá, a borravalókkal ez fölmehet akár ezerre is), de itt semmire sem kell költeniük, és a szezon végeztével a cég ingyen hazarepteti őket. A lányok napi tizennégy órát dolgoznak szinte megállás nélkül, nincs vasárnap, karácsony, semmi sincs fél éven át, csak munka, étel-előkészítés, felszolgálás, mosogatás, s ha a reggelivel végeznek, már kezdik az ebédet. Amikor a hajó kiköt Ushuaiában, pár órára kiszállhatnak, meg kisebb csoportokban az utasokkal is kimehetnek a partra, mármint az Antarktiszra. A felszolgálók két supervisora, főnöke egyébként nem orosz. Egyikük argentin, a másikat külleme, neve alapján kiköpött németnek véltem, erre kiderült, hogy brazil, bár amúgy tényleg német származású. Főiskolát végzett vendéglátó menedzseri szakon, gondolta, eljön kissé világot látni. A bárpincér kínai-amerikai volt, a borszakértő és kínáló meg egy japán lányka. Ugye, önök is hallották már a japán borok világhírét? A legtöbb japán szerintem azt se tudja, mi fán terem a bor. A kínálatban egyébként vagy húszféle nedű szerepelt, utolsó vacsorámon engedtem meg magamnak három deci dél-afrikai vöröset, az volt a legolcsóbb, potom öt dollár.

   De ha már bor! Egy üveg kiváló minőségű francia fehérbor volt feldobva második napunkon arra, ha valaki eltalálja, mikor jelenik meg az első jéghegy. Mindenki felírhatta egy listára saját tippjét, az enyém 17 óra 26 perc volt. Alaposan mellétrafáltam. Már negyed egy körül jelentették a hídról, hogy megvan! Távoli és ezért (is) kicsi, szürke, de a mienk. A bort    egyébként egy idős amerikai úr nyerte, ő saccolta a legközelebbi időpontot. 

2004-12-01 034.JPG

                                         Első jéghegyeink egyike (lesznek sokkal szebbek is)

   Két nap után, délután fél öt körül végre szárazföld! Igaz, egyelőre még csak a Déli-Shetland-szigetek, de ez már csakugyan a Déli-sarkvidék. Legközelebb itt folytatjuk.

komment

Címkék: jéghegy Antarktisz Ushuaia Beagle-csatorna Tűzföld

A bejegyzés trackback címe:

https://nemethgeza11.blog.hu/api/trackback/id/tr346081756

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása