mezcal(kukac)mexico.com - Mexikó, 2004
Ott tartottunk, hogy megérkeztünk San Cristóbal de las Casasba, mely nem azért „álmaim városa”, mert annyi szépet-jót hallottam róla; itt tudtam meg, hogy egyáltalán létezik. Kereken százezren lakják, ami éppen elviselhető, egy völgyben fekszik, de így is 2100 méteres magasságban, ilyenképpen a több napos hőség után elő kell szedni a pulóvert. A várost spanyolok alapították 1528-ban. „Utónevét” egy dominikánus szerzetesről (utóbb Chiapas püspökéről), Bartolomé de las Casasról kapta, aki az indiánok legfőbb védelmezője volt a gyarmatosítókkal szemben. San Cristóbalban igazából semmi különös látnivaló nincs; ahogy mondani szokás, az atmoszférája ragadja meg a látogatót, de az nagyon. Szűk, kockaköves utcák, egy-kétszintes színes falú, nagy gonddal rendben tartott házak, sehol egy falfirka vagy szemét. Egyszerűen bóklászik az ember és nem unja meg. De mit látok egyik templom agyonbarokkozott homlokzatán? A kétfejű sasos Habsburg-címert! Ez meg hogy kerül ide? Mexikó 1821-ben vált spanyol gyarmatból független köztársasággá. Elnöke rövidesen a katonából megalomániás vezetővé vált Santa Anna lett (különös neve ellenére férfi volt), aki elfoglalta, majd elvesztette a néhány évig független államként létező Texast. Országa súlyos árat fizetett a kalandért, kénytelen volt hatalmas terülteket átengedni az Egyesült Államoknak. Rövidesen spanyol, brit és francia intervenció zúdult az országra, melynek következtében III. Napóleon Mexikóvárost is elfoglalta. A trónt Habsburg Miksa főhercegnek ajánlotta föl, aki 1864-ben Mexikó császára lett. Nem sokáig élvezhette címét, mert amerikai nyomásra III. Napóleon kivonta a francia csapatokat, a bolond Miksa viszont ellenállt. A korábbi elnök, Juárez csapatai 1867-ben legyőzték, őt magát kivégezték.
Egy kellemes utca a sok közül San Cristóbalban
A főtéren, ahol esténként mindig élő zene szól, okkersárga, stukkódíszes katedrális áll, bejáratánál gyerekekkel megrakott indián asszonyok koldulnak, vagy a téren kószálva próbálnak eladni némi szőttest, nyakbavalót, bármit. A városlakók többsége indián, de a „mexikóiak” zöme is meszticféle. Szembeszökő a különbség, utóbbiakat kezdetben japán turistának néztem. A hosszú sétálóutca (melyen csak-csak átszlalomozik néhány autó) túlsó végén üzemel a piac, ahol a zöldségfélék választékát messze meghaladja a szuvenírnek szánt textíliák és egyéb indián mütyürök iszonyatos mennyisége. Esténként az el nem adott árut óriási zsákokban cipelik haza a tömzsi kis asszonyok. Egyik késő délután a tömegben meghatározhatatlan korú indián asszony jött velem szembe, karkötőkkel, kézen fogva vezette 5-6 év körüli kislányát. Épp egy játékbolt előtt állva fotóztam, ahol pénzbedobós villanyhintaló hátán ügetett egy jól öltöztetett kissrác. Eltöprengtem, bizonyára ez a kislány is örömest felülne, de nekik az életben nem lesz pénzük ilyesmire. Hát, én befizetném, de a hintalovat még előző bérlője nyúzta, hogy magyarázzam meg nekik, várjanak, míg lejár. Anyja, persze, jobban örülne pár pesónak, élelemre nagyobb szükségük lenne, mint holmi játszadozásra, és ez a kislány nyilván nem is érti, ő miért nem ülhet föl soha, miért kell majd egy-két évvel később ugyanazokkal a karkötőkkel nyúznia a gringókat. Képtelen voltam kezelni a helyzetet, lassan továbbmentek.
A katedrális
Szépek ezek a koloniális városok meg romok, de szólít a természet is, elugrom a nem túl messzi Sumidero-kanyonhoz. A kanyargós hegyi utakon száguldozó „helyi járat” némi képet ad arról is, hogy az eddig igénybe vett luxusbuszok mellett miként közlekedik a vidéki nép egyszerű gyermeke. Hát, körülbelül úgy, mint nálunk Borsod vagy Baranya aprófalvas településeinek lakói. A vastag mészkőbe – egy a pleisztocén korszakban támadt szerkezeti törés nyomán – a Grijalva-folyó vájta be magát, mígnem 1981-ben elgátolták, így motorcsónakkal is járható. Persze, nem ezért gátolták el; a vízerőmű Mexikó egyik fontos áramellátója. De ha már járható, akkor bőgnek is a motorok. A csónakos fiúk bő két óra alatt lezavarják a kétszer 35 kilométert, nem foglalkoznak azzal, hogy az utas a gazdag madárvilágot is szemrevételezze. Be kell érnünk a helyenként 800 méter magasra fölénk tornyosuló kanyonfalak látványával, ami a legszűkebb – 20-30 méter széles – szakaszokon fölöttébb hátborzongató. A kanyon fő látványossága a „Karácsonyfa”, ami nem más, mint a mészkőből kioldódott lógó cseppkövekre rakódott roppant mohatömeg. Azt már én is csak utólag, a fotó kinagyított változatán vettem észre, hogy a képződmény tetején egy emberi archoz kísértetiesen hasonló profil vehető ki. Az istenért, nehogy valakinek eszébe jusson, hogy esetleg ez is valami azték, maja (Horribile dictu! földönkívüli) alkotás.
A Sumidero-kanyon
A "karácsonyfa"
San Juan Chamula a legkülönösebb kisváros, ahol valaha jártam, bár ez csak később derült ki. Első látásra semmiben nem különbözik egy átlagos falutól. Ide aztán csakugyan elengedhetetlen a helyi vezető, egyrészt, mert az idegennek fogalma sincs az itteni különös hagyományokról és szokásokról, másrészt pontosan tudnia kell, kit, mit, mikor szabad (vagy nem) fényképeznie. A chamulaiak a maják leszármazottai, a tzotzil népcsoporthoz tartoznak, mely 1524-ben keményen ellenállt a spanyoloknak. Számukat úgy 80 ezerre teszik, ebből alig háromezren élnek Chamulában. A temető és leégett kápolnája mellett ballagunk befelé, a sírok között épp egy kisebb birkanyáj vágtat keresztül, nyomukban zömök indián asszonyka, bottal. Külön nyugszanak azok, akik természetes halállal haltak, külön a meggyilkoltak. A keresztek is különböző színűek. A gyermekeké fehér, a felnőtteké kék, az öregeké fekete, némelyik síron három kereszt is látható. Még a temetésnek is megvan a maga rendje: a legfiatalabbakat kora délután, a legidősebbeket napszállta után teszik sírba. Odébb egy lányka is birkacsapatot pesztrál. Az állatokon textilből készült szájkosár; ezt tereléskor teszik rájuk, ne álljanak meg minden bokornál legelni. A birka amúgy olyasféle szent állat errefelé, mint Indiában a tehén. Pátyolgatják, gondozzák őket, s ha valamelyik elpusztul, ugyanúgy elsiratják, mintha családtag lett volna. A faluszéli házak itt is siralmasak, de kissé beljebb a kétszintes, garázsos, parabolaantennás házak jelzik, akadnak a faluban módos emberek is.
A chamulai temető
Chamula a mai napig saját törvényei szerint él. Megvan a maga bírósága, tanácsa, börtöne. Csak igen súlyos bűnesetben, pl. gyilkosság elkövetésekor engedik át a tettest a hivatalos mexikói hatóságoknak, egyéb ügyekben maguk bíráskodnak. A falubeliek körében nem létezik a hagyományos házasság intézménye; a férj és a feleség minden évben újabb házassági szerződést köt. Ha meg nem, akkor a gyerekek az anyához kerülnek, de a férjnek gondoskodnia kell róluk. Ha nem teszi, lecsukják. Egy férfinak három felesége lehet, egy asszony legföljebb hét gyereket szülhet. A falu körüli termőföldek a közösség tulajdonai, egy-egy családi parcella művelési joga apáról fiúra száll. Más falubeli férfi nem nősülhet be a közösségbe, asszony viszont jöhet kívülről is. Más kérdés, hogy az „asszony” már 13-14 éves korában férjhez megy a helyi hagyományok szerint.
A főtéren (voltaképp az egyetlen téren), a San Juan-templom előtt hatalmas a tömeg; puszta megjelenésük is mutatja; utazó, itt valami egészen különös élmény vár rád! A férfiak fehér panamakalapot, fehér vagy fekete, vastag, durva gyapjúszövetből készült tunikafélét viselnek, aminek nincs oldala, széles bőrövvel fogják körül; a nők körében fehér és lila színkombinációjú hímzett blúz a divat. Az asszonyok-lányok puszta hagyományból csak elvétve hordanak lábbelit (annál többet költenek fogaik felékszerezésére), többek fején bojtos, kispárnára emlékeztető sapka trónol. Most éppen tilos fényképezni, még az utcán is, a templomban meg különösen. Chamulában egy templom és egyetlen gyülekezet van. A templom külsőleg átlagos képet mutat, százával látni hasonlókat Mexikóban.
Istentisztelet előtti csődület
Szuvenírárus asszonyok
A San Juan templom
Hanem odabenn… Elvarázsolt világba érkezünk. Vastagon gomolyog a füst, talán tömjén, talán valami más, no meg gyertyák, százszámra. Nincs oltár, nincsenek padsorok, se székek. A falakon üvegkalitkákban szentek szobrai sorakoznak. Akár katolikus szentek is lehetnének, de valójában maja isteneket ábrázolnak. Előttük asztalka, virággal megpakolva. A kőpadlót fenyőtű borítja, szerencsére nem azokból a szúrós fajtákból, melyek a mifelénk ismert fákat ékítik; hosszúak, lágyak, puhák. Ezeket egyrészt kellemes illatuk miatt használják, másrészt azért, hogy a mezítlábas hívők el ne csússzanak. Térdre borulva imádkoznak, mindegyikük előtt legalább három sor gyertya, a távolabbiak a legmagasabbak, legvaskosabbak, talán a fél métert is elérik. Először azokat gyújtják meg, aztán sorban a többit. Néhol a gyertyák különböző színűek, mindegyik másfajta kívánságot jelképez. Most éppen keresztelő is zajlik, a csecsemők kórusban üvöltenek. (A helybeliek Keresztelő Szent Jánost még Krisztusnál is jobban tisztelik.) A kicsiket a szülők ezután az oltárhoz viszik és Szent Sebestyén oltalmába ajánlják. Itt – habár elvben katolikusok – sosem miséznek, saját papjuk sincs. Az utolsót már évekkel ezelőtt elzavarták, mert mindenáron rájuk akarta kényszeríteni a tisztán katolikus liturgiát. Havonta egyszer Tuxtla Gutierrez városából, illetve egyházkerületéből – és csakis onnan – jön egy pap, aki megkereszteli a gyerekeket. Ez az egyetlen katolikus szertartás.
Attól, hogy papjuk nincs, a chamulaiak közt mégiscsak akadnak egyházi személyiségek, akik férfiak, nők egyaránt lehetnek. Őket nevezik ilolnak és szerepük a sámánéhoz hasonlatos. Fő feladatuk a betegségek gyógyítása, gyakran együtt imádkoznak a templomban a hívekkel, de ha kell, házhoz mennek. Az ősi maja hit szerint a chamulaiak lelke a test halhatatlan része. Alvás közben, heves esők után, vagy folyón való átkelés közben a lélek elhagyhatja a testet. Ilyenkor az illető megbetegszik és az ilolnak kell meggyógyítania, mégpedig oly módon, hogy felkeresi azt a helyet, ahol a lélek elveszett és megpróbálja megtalálni. Bár a helyi hitvilág szerint minden embernek megvan az állati megfelelője, azt senki sem tudja pontosan, hogy melyik az a bizonyos állat. Ezért járnak el a chamulaiak nagy óvatossággal az állatok leölésekor. A templomba sokszor visznek tojást és élő tyúkot; mindkettőt a gyógyítás folyamatában használják. A tojást, mely az új élet jelképe, elhúzzák a beteg személy feje fölött, aztán az égő gyertyák fölött, hogy a káros energiákat kivonják belőle. A tyúkot ugyancsak az ilol húzgálja a beteg feje fölött oda-vissza, mindaddig, amíg az illető nem érzi úgy, hogy a betegsége átszállt a tyúkba. Ha ez megtörtént, a csirke nyakát kitekerik, aztán a tojásokkal együtt elássák, hogy a betegség nehogy átszálljon valaki másra.
A hívő katolikus némi megrökönyödéssel nézheti, amint a chamulaiak Coca-Colás vagy éppen sörösüveggel a kezükben lépnek be a templomba. Már senki sem tudja megmondani, miért vált a Coca-Cola a chamulaiak szent italává. Hallottam egy magyarázatot, miszerint azért, mert jól megböfögteti őket, s a böfögéssel eltávoznak a testből a gonosz szellemek. Persze, az se kizárt, hogy ízlik nekik. Korábban e célból rengeteg vizet ittak, de így nyilván egyszerűbb és gyorsabb a folyamat. Ha így megy tovább, még az se lehetetlen, hogy pár év múlva egy McDonald’s lesz a szentélyük.
Ahhoz, hogy különös szokásaikat megértsük, valamelyest ismernünk kell a múltjukat. Ha a spanyol hódítást követően tiszta formában átveszik a katolicizmust, fel kellett volna adniuk maja gyökereiket, ha meg nem veszik át, akkor a katolikus környezetben eltűnt volna az ősi kultúrájuk. A hódítók nézetei az őslakosokról sokat változtak az idők során. Kezdetben a spanyolokra különösen kedvezően hatott, hogy könnyen megtéríthetők a kereszténységre. Az már nehezebben ment, amikor a világ keletkezését a keresztény vallás szerint próbálták velük megértetni, és ez teljesen sosem sikerült Ebből azt a következtetést vonták le, hogy a bennszülöttek valami hibás fajt képviselnek, akik távoli rokonságban állnak az emberrel. Ez a vélekedés elég hamar megváltozott. Azt nem vonták kétségbe, hogy ők is Isten teremtményei, de arra jutottak, hogy olyan teremtmények, akiken uralkodni kell. Isten magára hagyta ezeket az embereket, akiknek nincs meg a tudásuk ahhoz, hogy szavait megértsék. Isteni küldetésnek érezték tehát, hogy megtérítsék az elkóborlott lelkeket. A magam részéről még azt sem tartom kizártnak, hogy ezt a hódítók tényleg el is hitték. A spanyolok körében zavart okozott, hogy a bennszülöttek egyes ábrázolásain ott volt a kereszt, s ebben annak bizonyítékát látták, hogy valamikor korábban talán keresztények lehettek. Keresztény történeteket magyaráztak bele az őslakosok hitvilágába, pl. Jézusban látták Quetzalcóatl személyét. Ez beépült a chamulaiak hitvilágába is. A chamulai keresztek nagyon hasonlóak azokhoz, melyeket spanyolok találtak, de ezek a chamulaiak számára maja jelentéseket hordoznak. Krisztus például az ő hitvilágukban a Teremtő szerepét veszi át és az ősi napistennel azonosítják. Máriát nem is nevezik nevén; ő a Nap anyja, és a Holddal azonosítják. A harmadik kulcsfigura, Keresztelő Szent János náluk mint Krisztus fivére jelenik meg és mint San Juan Chamula alapítója, ilyenképpen ő a vidék védőszentje.
A chamulaiak teremtéstörténete némileg hasonló a zsidó-keresztény valláséhoz, kissé még jobban is, mint a majákéhoz. Az első embert az Úr náluk agyagból, sárból formázta meg, ami gyakorlatilag megfelel a porból teremtett Ádámnak. A kezdet kezdetén csupán egyetlen ember, egy férfi létezett, aki jól meg is volt magában, ám az Úr figyelmeztette, hogy nőnemű társának is kell lennie, különben nem születnek utódai és nem lesz mit ennie. Ez pontosan tükröződik a chamulai nők társadalmi szerepében, a gyermekszülésben és a főzésben. Ugyanakkor a férfi is megkapja a maga alapfeladatait, melyek a mai társadalmi kötelezettségeit tükrözik, vagyis a föld előkészítése a kukorica számára és a tűzifagyűjtés. Az eredendő bűn a chamulaiaknál eltér mind a maja, mind a keresztény hitvilágtól, ez pedig a szexualitással kapcsolatos és a promiszkuitás, a hűtlenség ellen szól, mint manapság is. A maja hitvilágban minden emberi léleknek van egy állati lélektársa is; a legerősebb állat felel meg a leggazdagabb, legerősebb embernek és így tovább lefelé. E téren tehát a chamulai hitvilág a majákéhoz áll közel.
A chamulaiak évről évre szellemi vezetőket (mayordomo) választanak maguk közül, akik mindig a tehetősek köréből kerülnek ki, mindegyikük egy-egy (keresztény) szent méltó megünnepléséért felelős. A mayordomóknak ezen alkalmakra külön házuk van (ők maguk nem ott laknak), egyikbe mi is belátogathattunk. A virágokkal, főként orchideákkal és száraz növényekkel gazdagon feldíszített kis házban kiállítják az illető mayordomo gondjaira bízott szent szobrát, ott is lehet imádkozni, füstölőket és gyertyákat égetni és persze kólát inni. A mayordomónak azért kell jómódúnak lennie, mert a számára kiszabott évben neki kell gondoskodni a rábízott szent megünnepléséről, ami egyebek mellett abból is áll, hogy a templomtéren petárdákat durrogtatnak. Mindez rendszerint több ezer dollárnyi pesót igényel. Ezért is választanak két párt, melyek húsznaponként váltják egymást. Szabadidejükben hazamennek, hogy gazdaságukban elvégezhessék az időszerű munkákat. A nagyobb ünnepek előtt napokig böjtölniük kell, két hétig tartózkodniuk kell a szexuális élettől és hasonlók. Mégis, szellemi vezetőnek lenni a lehető legnagyobb megtiszteltetés a chamulaiak körében.
Kísérőnk megkínált bennünket a helyben főzött cukornádpálinkával, a „posh”-sal. Ízre egész jó és bitang erős. Hivatalosan azért isszák, hogy közelebb kerüljenek szentjeikhez, no meg, hogy gyógyuljanak. Sajnos, a helybéli indiánok általában nem állnak meg egy kupicánál (a három úgyszólván kötelező), mondja is kísérőnk, hogy szép számban vannak nagyivók a faluban. A tiszta katolicizmus ugyan nem vonzó a chamulaiak számára, nem úgy a protestáns vallás. Az utóbbi évtizedekben, ha nem is tömegesen, de fokozódó számban térnek át, ám e jelenség ebben a különleges környezetben veszélyekkel jár. 1995-ben például a falubeliek megöltek egy férfit, aki áttért, annak családja pedig hatot a gyilkosok környezetéből. Megjegyzem, a mexikóiak többsége minden jel szerint erősen vallásos, természetesen katolikus. Azon azért kissé elcsodálkoztam, hogy Yucatán egyik szupermarketlánca Assisi Szent Ferenc nevét viseli.
A piac
Az ünnepnek vége, a tömeg kitódul a térre, immár lehet fényképezni. Zajlik a piac, a választék nem túl nagy, viszont színes. Művészi kupacokba rakott narancsok, paradicsomok, chilipaprikák, a turistáknak meg színes szőttesek. Ez utóbbi inkább a szomszédos falu, Zinacantán fő profilja. Akkor hát játsszunk turistát, látogassunk szövőműhelyt.
Zinacantáni szőttesek
Egyik asszony bemutatta, hogyan szőnek. A szövőkeret egyik végét egy oszlophoz erősítette, letérdelt és a sarkára ült tőle úgy két méterre, a derekát széles bőröv fogta körül, mely a has felőli oldalán foglalta keretbe a művet. Nem tudom, meddig bírják ebben a pózban, de kegyetlen munka lehet. És nem ám tenyérnyi, hanem akár két méter hosszú, fél méter széles, elképesztő színvilágú remekművek kerülnek ki a kezük alól. Ugyanezt a szövési technikát már a sok évszázaddal ezelőtt élt indián őseik is alkalmazták.
Szövés ősi módon
A tortillasütést immár „gépesítették”. Félmaréknyi tésztát celofánnal borított kerek sablonba tesznek, aztán ráfordítják és rápréselik a sablon tetejét, amitől a tészta kör alakú és úgy milliméternyi vékony lesz. Pillanatok alatt megsül, ehető magában, de leginkább valamivel töltve. Nekünk például e helyt pörkölt tökmag héjának porrá őrölt változata jutott.
(folyt. köv.)
