mezcal(kukac)mexico.com - Mexikó, 2004
A mexikói konyha tanulmányozása kedvenc foglalatosságommá vált, főként persze gyakorlati alapon. Általános jellemzője a gazdag fűszerezettség, az ízek kavalkádja, no meg a szinte páratlanul színpompás tálalás, amit az adalékanyagok változatossága és színvilága kölcsönöz. Gasztronómiai szakértők szerint a mexikói konyha diverzitása az egyik leggazdagabb a világon, értve ezalatt azt, hogy mind ízben, mind elkészítési módban rendkívül változatos, nem mellesleg gazdag fehérjékben, vitaminokban és ásványi anyagokban. Amikor a spanyol hódítók megérkeztek Tenochtitlanba, a korabeli azték fővárosba, azt tapasztalták, hogy a helybeliek alapétele a különféle változatokban elkészített kukorica és a bab, de az igazi meglepetéseket a különféle paprikák, a paradicsom, a csokoládé és a vanília jelentették. Ehhez már csak a rizst, a marhahúst, a bort és néhány apróságot kellett hozzáadni Európából és nagyjából kialakult a ma is ismert mexikói varázslat, mely tehát ilyenképpen az azték és maja, valamint a spanyol konyha elemeit vegyíti, helyenként megspékelve némi karibi beütéssel. A mexikói ételekre az egyes régiók földrajzi helyzete is rányomta a bélyegét. A klíma helyenként szinte néhány tíz kilométerenként változik, a spanyol ráhatás vidékről vidékre ugyancsak különbözött. Északon, ahol sajnos nem jártam, a húsok, különösképp a marha dominál, délkeleten viszont sokkal több a zöldségféle, a fűszer és a csirke a húsételek alapja. Ritkán, de találkozhatunk a „prehispán” konyha egzotikus kreatúráival, mint leguán, csörgőkígyó, majom, sőt rovarok is.
Az alapétel, mondhatni, a kenyér, a tortilla. (Ne keverjük a „spanyol tortillával”, mert az sok étlapon egyfajta omlett.) A hagyományos tortilla kukorica- vagy búzalisztből készül. Az ősi módszer szerint a kukoricát zöldcitromos vízben áztatták, megőrölték, előfőzték, kevés zsiradékkal tésztát gyúrtak belőle, aztán kézzel nyújtották a lehető legvékonyabbra. Végül nagyon forró vaslapon kisütötték. Mi tehát már a gépesített lapítást láttuk, a vékony tésztalap vasplatnira helyezése azonban külön művészet. Persze, nekünk is felkínálták a lehetőséget, hogy próbáljuk ki, de a tészta annyira vékony, hogy erre gyűrődések, ráncolódások, szakítások nélkül képtelenek voltunk. Mármost annak is megvan a maga jelentősége, hogy a kukoricát zöldcitromos vízben ki kell áztatni. A savas hatásra ugyanis egy igen fontos vitamin és aminosav szabadul fel. E lépést Európában sokszor kifelejtették (talán azért, mert nem volt zöldcitromjuk – helyi nevén lima, angolul lime –, csak sárga), ezért olyan vidékeken, Spanyol- és Olaszországban, vagy az Egyesült Államok déli részein, ahol a kukorica főétellé vált, sokan hiánybetegségekkel küszködtek. A kukoricalisztből készült tortillát melegen, sőt forrón kell fogyasztani, mert ha kihűl, gumiszerűvé válik. A búzaliszt alapú tortilla azután terjedt el, hogy az Óvilágból Amerikába hozták és termeszteni kezdték a búzát. A lisztet hántolatlan búzából őrlik, amúgy a készítés módja ugyanaz, mint a kukoricás változaté.
Tortillasütés - ahogy a profik csinálják
Tortillát készíteni – amúgy magyarosan – nem nagy boszorkányság, magam is kipróbáltam. Kell hozzá némi búza- vagy kukoricaliszt, egy kevés vaj, zsír vagy étolaj, víz, csipetnyi só, ezeket jól összegyúrjuk, s próbáljunk olyan állagot elérni, hogy kényelmesen nyújtható legyen, de ne ragadjon a gyúródeszkához. Ha valakinek ez meghaladná az erejét, némelyik szuper-hipermarketben már nálunk is árulnak konyhakész tortillát, csak meg kell sütni. Ekkor következhet a töltés művelete, ám előbb el kell döntenünk, mit is akarunk készíteni. A tortilla lehet lágy és ropogósra sütött. Utóbbi neve tostada, amit afféle előételként szervíroznak, azzal lehet mártogatni avokádókrémet, olvasztott sajtot, babpürét, salsát (utóbbi paprikából, paradicsomból, hagymából készül, többnyire erős fűszerezéssel). A lágy tortillát tölcsérszerűen össze lehet csavarni, belsejébe a legkülönfélébb, apróra vágott sült húsokat tenni; így keletkezik a taco. A hús elvileg bármi lehet; kísértetiesen hasonló módon sütik, mint a görögök a gyrost, vagy a törökök a döner kebabot; forgó rúdra felhalmozva, jól megfűszerezve és az átsült rétegeket borotvaéles késsel vagdossák le róla. Ez utóbbit hívják taco al pastornak, zömmel disznóhúsból készül. Taqueríák (olyan vendéglők, vagy akár utcára nyíló árudák, ahol tacót árulnak) ezerszám akadnak szerte Mexikóban, egy-két százasért (úgy értem, forintért) pár órára jóllakhatunk. Ha azonban valaki az Egyesült Államok megszámlálhatatlan mexikói éttermében ismerkedik e fogással, nem ezt a változatot kapja. Az amerikaiak ugyanis nem lágy, hanem ropogósra sütött tortillát használnak hozzá (ez inkább a tostadához hasonló). Jut eszembe, első önálló amerikai utazásom, 1985 óta szenvedélyes rajongójává, mi több, főzés terén elismert mesterévé váltam a chili con carne (darált marhahús, bab és chili fűszerkeverék fantasztikus ízkombinációjú remeke) nevezetű ételnek. Előre fentem fogam-ínyem, milyen finomakat fogok lakmározni belőle Mexikóban. Aztán szomorúan tapasztaltam, hogy egyetlen, általam felkeresett kajálda étlapján sem szerepel. Talán északabbra, sokkal északabbra kellett volna menni. A chili con carne (amerikaiasan chili and beans) valójában tex-mex étel, vagyis a mexikói és a texasi konyha fúziójából ered, „fővárosának” pedig a texasi San Antoniót tartják.
A burrito (magyarul csacsi) már agyafúrtabb mexikói étek. A búzalisztből sütött lágy tortillába tesznek babot, esetleg rizst, disznóhúst, csirkét, tengeri étkeket, sajtot, salsát és palacsintaszerűen felgöngyölik. Az enchilada (szó szerinti jelentése: chilivel fűszerezett) alapja ugyancsak tortilla (kukoricalisztből), bármivel tölthető, csak ezt megmártják valamilyen chilis szószban és újból átsütik. A szószok ugyancsak fontos kellékei a mexikói konyhának; összefoglaló nevük mole. Az igazi háziasszony otthon készíti a piacon összevásárolt milliónyi összetevőből, melyek közül itt csak a különféle chiliket és a csokoládét emeljük ki. Ez utóbbi alkatrész természetesen nem valami agyonfinomított, édesített csoki, hanem keserű és natúr. Minthogy ez a változat Puebla városból ered, mole poblano, vagyis pueblai szósz a neve. Módfelett meglepődtem, amikor egyik étteremben a rendelt enchiladámat barna szósszal leöntve szervírozták; már-már azt hittem, feltalálták a Gundel-palacsintát és tévedésből hozták ki nekem. A mole poblano klasszikus változata a legenda szerint egy apáca nevéhez fűződik, aki egy magas rangú egyházi személyiség látogatására készülvén mindent, ami a keze ügyébe került, összekutyult. Láss csodát, a főpapnak ízlett. Engem meg aztán végképp nem zavarnak a bizarr ízkompozíciók, úgyhogy utólag csatlakozom a gasztro-paphoz. A mexikói ételekről az terjedt el a köztudatban, hogy csípősek, s bizony, ez így is van. Nem mindegy azonban, hogy mennyire. Ezért ha mást nem, két-három szót tanuljunk meg spanyolul, ha ételt rendelünk. Ha a pincér azt kérdezi, „picante?” és nem bírjuk az erőset, mondjuk azt, hogy „no”; nem számít, minden mexikói étel alapállásból erős kissé. Ha meg bírjuk, feleljünk „sí”-vel, a legmerészebbek pedig még a muy picante (nagyon erős) változatra is rávetődhetnek. Azért vigyázat! Chiliből annyiféle terem Mexikóban, mint égen a csillag, s ha például a jalapeńo szót látjuk az étlapon valamihez mellékelve, gondoljuk át, mire is vállalkozunk. Aki élből eszi idehaza a cseresznyepaprikát, ne aggódjon, ám ez a sárgászöld gonosz kis ördög még a legelszántabb erőkedvelőknek is tud meglepetést okozni.
A mexikói konyha néhány alapkelléke - a piacokon
A mexikóiak italban is adtak a világnak néhány különlegességet. A sör, ugyebár, mindenhol sör, a mexikói Corona és a Sol egyenesen világhírű (nem tudom, miért, annyira azért nem jó), na de mit kezdjünk azzal a gerezdnyi zöldcitrommal, amit az üveg szájára tesznek? Dísz, vagy szopogatni kell? Hát nem, a levét bele lehet facsarni. A sörbe! Hogy jó-e így? Szerintem nem. Amúgy a szokás onnan eredhet, hogy a mexikóiak, tudtukon kívül, nagyon átvágták a gringókat. A zöldcitrom-szeletkét eredetileg azért tették az üveg szájára, hogy elriasszák a legyeket, a bolond turista meg azt hitte, a mexikóiaknál a sört így, citromlével szokás inni.
A tequilaivás módszertanát előre tanulmányoztam, elméletben, ne maradjak szégyenben. Hogy sót kell nyalni a kézfejünkről, továbbá a zöldcitrom-gerezdet előtte vagy utána nyalogatni vagy csócsálni kell, az italt meg egy húzásra lezúdítani? Ez is csak afféle külföldiek által terjesztett marhaság. Én sónyaló mexikóit bizony egyet sem láttam, sima tequilaivót annál többet. Az italt a legalább 8-12 éves kék agavénak – és csakis annak – a leveleitől megfosztott, óriási ananászra emlékeztető tönkjéből készítik. Ezt hívják pińának. (Milyen jó, hogy a spanyolok kitalálták az n fölé azt a kis hullámvonalat, így aztán nem kell disznóságot írnom, no meg „ny”-nek ejtik.) Kemencében puhára sütik, kipréselik, kb. másfél napon át erjesztik, majd lepárolják. A blancót, vagyis az ezüst tequilát nem érlelik éveken át, miként – a közhiedelemmel ellentétben – a doradót, vagyis az arany tequilát sem. Utóbbit színezik és többnyire karamellel ízesítik. A tölgyfahordókban legalább két hónapig érlelt változat neve reposado, vagyis pihentetett, az ańejo viszont legalább egy évet tölt a hordókban. A kék agavét már évezredekkel ezelőtt is használták az indiánok, de nem italt, hanem a rostjaiból ruhaanyagot, papírfélét készítettek, sütve étkezési célra is használták.
Tequila minden mennyiségben
Oaxaca állam a mezcal hazája (is). Jóval híresebb rokonához, a tequilához hasonlóan agavéból, de többféléből készül, mézsárga, de amúgy kristálytiszta ital. A palackok némelyikébe, ki tudja, miért, olyan 4-5 centi hosszú kukacot (nem gilisztát) tesznek, melynek teteme kecsesen lebeg az italban. Ha a palack kiürül, a kukacot illik megenni. Hoztam egy üveggel a kollégáknak, de még egy év elteltével sem tartottunk az alján. Hosszas kínszenvedés után, hogy tudniillik mi legyen írásom címe, végül is a kukac ihletett meg; kreáltam belőle egy e-mail címet. El is küldtem a vakvilágba, ha valaki megkapja, válaszoljon, de a rendszer visszaküldte, ilyen cím nem létezik.
Mezcal - kukaccal
Oaxaca államban a zapotékok és a mixtékek földjére lépünk. Hasonnevű, negyedmilliós fővárosa legalább olyan megkapó, mint San Cristóbal, csak másképpen. Árkádos házakkal körülvett főtere, a zócalo (ez a piacterek neve szerte Mexikóban) hatalmas tölgyeivel és lila virágú jacarandafáival, zenepavilonjával, tömérdek cipőpucolójával és léggömbárusával, utcazenészeivel, kávéházaival, fedett vásárcsarnokával (melyben hétköznapi cikkeket éppúgy árulnak, mint hiábavaló vacakokat) azt sejteti, rendesen aláfekszenek a turizmusnak. Meglehet, de nekem úgy tűnt, itt a mexikóiak is remekül érzik magukat.
Oaxacától tíz perc buszozással elérhető Monte Albán, a hajdani zapoték főváros. Már Kr. e. 200 körül is éltek itt, sőt a hieroglifák azt sejtetik, ez volt az első hely Mexikó területén, ahol ismerték az írást és a naptárt. A ma látható romok zöme a Kr. u. 300 és 700 közötti időkből származik, amikor a környező öntözött, teraszos művelésű dombok akár 25 ezer embert is eltarthattak, aztán a vidék 950-től lassan elnéptelenedett. A múlt mintha ma is kísértene; ellentétben a korábban látott romvárosokkal, alig kószál néhány látogató. Maják és aztékok – nagyjából ezeket a magas kultúrájú mezoamerikai népeket ismeri a külvilág, bár őket is leginkább csak arról, hogy egykor igen gazdagok és fejlettek voltak, aztán irtották őket a spanyolok. A zapotékok önmagukat a felhők lakónak nevezték, bár fővárosuk, központjuk azonban éppenséggel nem a völgyekben, hanem a Sierra Madre 1800 méter magas hegyvonulatán állt. Monte Albán lakói több mezoamerikai kultúra elemeivel gazdagodtak (főként a maja hatás volt erős). Különösen öntözéses kultúrájukat fejlesztették magas fokra. E vidék ugyanis nem bővelkedik csapadékban, az is időben egyenlőtlen eloszlású, ezért a víz tárolásáról és elosztásáról gondoskodni kellett, hogy a növekvő számú népességet a mezőgazdaság eltarthassa. Volna mit tanulni az „öregektől”.
Monte Albán
Reliefek Monte Albánból
Pueblát tartják a legspanyolabb mexikói városnak, s valóban, a helybeli spanyol leszármazottak mindenben megfelelnek eleiknek: mélyen katolikusok (a 2 milliós városban hetven templom emelkedik), konzervatívok, építészetük pedig csakugyan egy kiköpött hispán város képét idézi. A gazdag kerámiakultúrára támaszkodva amit csak lehet, becsempéztek (nem is beszélve a külön negyedet alkotó kerámiaárusokról), s ez kétségkívül mór hatásokat tükröz. Hogy aztán a sok lakóépületet és templomot is ellepő hófehér, 18. századi stukkódíszítés mit tükröz, nem tudom, ám úgy néz ki, mintha tébolyult cukrászok Guinness-könyvbe kívánkozván habcsókkölteményekkel fújták volna be őket. A központban éppen óriási a felfordulás, restaurálják a főteret, ahogy egy Világörökséghez illik.
Pueblai utca
"Habcsókház"
Nem feltétlenül makulátlan ízlésű kerámiák Pueblában
Még nem szóltam szállásainkról, pedig érdemes. A yucatáni Méridában, San Cristóbalban és Pueblában is hűs, növényekkel teli, kovácsoltvas-díszes, belső udvaros panziókban laktunk. A szobákban semmi extra, de ezekben az udvarokban üldögélni önmagában élmény. A mexikói mellékhelyiségekben már nem annyira. Tisztaságukkal semmi gond, ám a sajátos helybeli szokás mellbe vágja a gyanútlan (a hajdani Szovjetuniót nem ismerő) nyugati utazót. Mindenütt felirattal figyelmeztetnek, ne dobjuk a papírt a kagylóba, mert eldugul, hanem melléje egy kosárkába. Na, azt már nem! Inkább duguljon el egész Mexikó, öntse el a szenny, de ilyen gusztustalanságra az én fürdőszobámban nem vagyok hajlandó.
Mexikóvárostól úgy tartottam, mint ördög a tömjénfüsttől. Nekem már Puebla is nagynak tűnt, de mit kezdek egy húszmilliós metropoliszban (az ország összlakossága már 107 millió körüli), mely jelenleg a világ leghatalmasabb városi népességtömörülése? Igazság szerint az ördög se tudja, tényleg ez-e a legnagyobb. Említik Tokiót, New Yorkot, a lényeg az, hogy iszonyú sokan vannak. Szorongásomat némileg enyhítette Mexikó két, 5000 méter fölé magasodó óriásvulkánjának, a Popocatepetlnek és az Iztacchihuatlnak a látványa – jobb híján a buszból.
Az Iztacchihuatl - jobb híján buszból
Az autóbusz-pályaudvar (egyik a sok közül) akkora, mint egy repülőtér várócsarnoka és úgy is néz ki. A mexikóvárosi taxisokról rémtörténeteket olvastam, ehhez képest a buszállomáson taxijegyet kell váltani (árszabás zónák szerint), diszpécser kezeli, adja a soros sofőrnek, aki pénzt az utastól nem is lát. A szállodákban is kinn lógnak a tarifák, hívásra jön a kocsi, az ár pontosan annyi, amennyi. Azért a szabadon futók még lehetnek persze hétpróbás gazemberek, de velük nem próbálkoztam.
Mexikóvárosban tömérdek a látnivaló, s ha valakinek csak fél napja van rá, legjobb, ha bemegy a központba, a Zócalóra. A szó eredeti spanyol jelentése egyébként talapzat, ugyanis 1843-ban magas függetlenségi emlékművet akartak itt emelni, de csak a talapzatig jutottak. Mára a szó a főtér, piactér szinonimája lett szerte az országban, de csak a fővárosit írják nagy kezdőbetűvel. Úgy hat futballpályányi tér, elnöki palotával, katedrális barokkban, némi reneszánsz beütéssel, szolid tömeg. El kéne menni a világhírű Archeológiai Múzeumba, de csak nem fogom a fél napomat beltérben tölteni! Kószálni, ténferegni akarok, ám hamarost megbánom. A járdákon szinte moccanni sem lehet, elindulok hazafelé, a belváros külvárosába. Nem adtam föl, hiszen az még úgy öt-hat kilométer. Csakhamar belebotlok a Torre Latinoamericanába, már amennyire egy 44 emeletes épületbe bele lehet botolni. 1956-ben épült egy biztosítótársaság számára és 182 méteres magasságával még a maga korában sem rúgott labdába a felhőkarcolók már akkoriban is ádáz világversenyében. (Megáll az eszem, hogy jönnek ki belőlem ilyen képzavarok; még hogy egy felhőkarcoló labdába rúgjon…)
A Torre Latinoamericana
A Zócalo a barokk katedrálissal
Csakhogy Mexikóváros vidéke igen földrengésveszélyes terület, arról nem is beszélve, hogy a metropolisz tekintélyes része majdhogynem hajdani mocsarak helyére épült. Egy mexikói mérnök tervezte, előtte azonban igen részletes talajmechanikai vizsgálatokat végeztetett, ami manapság természetes, ám akkoriban még nem volt az. Nem kellett sokat várni, hogy túlessen a tűzkeresztségen. Egy évvel felavatása után máris ki kellett állnia egy elég erős földmozgást, s mivel ez baj nélkül sikerült is neki, valami amerikai mérnöktestülettől megkapta „a legmagasabb épület, mely ellenállt egy erős földrengésnek” címet. Hogy milyen erősségű volt, nem tudom. Egy nagyvárosi legenda szerint a tervezőmérnök épp a tetőn végzett valami vizsgálatokat, amikor a rengés megrázta a várost és látta, hogy a környező épületek jó része összeomlik. Egy korabeli napilap karikatúrát is közölt az esetről, amint Leonardo Zeavert fönn áll a tetőn, néz lefelé a romokra, miközben egyik segítője mögötte így szól: Szép munka, mérnök úr! 1985-ben egy még súlyosabb, kereken 8-as magnitúdójú rengést kellett kibírnia, de ezúttal sem szenvedett károsodást. Azóta a „legmagasabb” címet elveszítette, mert a Pemex olajtársaság 1984-ben emelt épülete 22 méterrel meghaladta. A toronyházat 2002-ben megvásárolta Carlos Slim, aki több mint 10 milliárd dolláros vagyonával pár éve a Forbes magazin gazdagsági ranglistáján az előkelő 25. helyen állt. Neve, gondolom, ismeretlen mifelénk, nem így Mexikóban. Libanoni bevándorló családban született, gyerekkorában cukorkát árult Mexikóváros utcáin, de már 15 éves korában részvényei voltak a Mexikói Nemzeti Bankból. Manapság főként telekommunikációban utazik. Az észak-amerikaiak persze viccet csináltak a nevéből, mondván, a neve vékony, de a pénztárcája vastag (slim angolul vékonyat jelent). Amikor 1968-ban Mexikóváros rendezte az olimpiát, gyakran láttam a tévében a toronyházat, mely akkoriban szimbolikus épületnek számított, de tán még ma is az.
Valahogy így kell földrengésálló épületet emelni
Most fönn állok a 44. emeletén és ameddig a szem ellát, város mindenütt. Ugyanaz a város és így felülről még csak nem is visszataszító. A földkerekség talán legszennyezettebb levegőjű metropolisza most éppen szokatlanul tiszta ég alatt nyújtózik mohó amőbaként a horizontig. Igazából a guta ütöget, amikor magyar nyelvű írásokban ilyesmit olvasok, hogy Mexikó (Mexico) City. Merthogy ez az angol neve, mi pedig ugyebár nem angolok (amerikaiak) vagyunk. Van neki tisztességes spanyol elnevezése, Ciudad de México, vagyis Mexikóváros, megkülönböztetésül az országétól. Egyébként az ország kapta a nevét a főváros után. De vajon honnan ered a Mexico név, amit egyébként valahogy így ejtenek: méhiko. Nos, legjobb tudomásom szerint az aztékoknál Mexitli volt a háború istene (innen a „mex”, mely holdat jelent), a „-co” pedig helyet jelent, ahol a mexikák éltek. A korabeli aztékok a nahuatl nyelvet beszélték, ezt próbálták a spanyol hódítók saját írásukhoz idomítani. A mexikói spanyolban manapság az „x”-nek legalább öt kiejtési módja is létezik. Az említett „méhikó”-n kívül az Oaxaca szóban „h”-ként ejtendő (oahaka), a „Xochimilco”-ban „sz”-nek (szocsimilkó), a hajdani maja város, Uxmal nevében „s”-nek (usmál), a szövegünkben szintén előforduló Tuxtla Gutierrezben pedig „x”-hez hasonló hangnak. Az ördög sem tud eligazodni ezen a töméntelen ikszen.
Ameddig a szem ellát - Mexikóváros
Utolsó napom, Teotihuacánban. Az írja útikönyvem, hogy csak 10 kilométerre van Mexikóvárostól. Na igen, attól függ, honnan számítjuk. Szállodásaink tízen tízféle útvonalat javasolnak, végül metróval, aztán busszal megyünk, utóbbival úgy másfél órát. Nancy elkísér. A metróról is rémtörténeteket hallottam, hogy így meg úgy fosztják ki az embert. Ehhez képest tiszta, könnyű eligazodni (pedig Mexikóváros büszkélkedhet Moszkva és London után a világ leghosszabb földalatti-hálózatával), nincs iszonyú tömeg. A busszal átszelt külvárosok aránylag konszolidált képet mutatnak, sok egykori bódévárost szanáltak, vízzel, villannyal láttak el.
Teotihuacaán romvárosa iszonyatos méretű, kereken harminc négyzetkilométeres. Nevét, melynek jelentése: ahol az emberek istenekké váltak, az aztékoktól kapta. A hasonnevű kultúra központjaként már Kr. e. 300 körül fejlett település volt, jó 150 évvel később pedig elkészült a közel 70 méter magas, 222 méter hosszú alapélű Nappiramis, több millió tonnányi tufakőzetből és szárított agyagtéglából. Ez a világ 3. legnagyobb piramisa az ugyancsak mexikói Cholula, illetve a gizai Kheopsz után. Ez azonban nem temetkezési célokat szolgált, hanem teraszosan megépített templom volt. Valamivel későbbi keletű a Holdpiramis, mely az előzőhöz hasonló magasságúnak látszik, de csak azért, mert eleve kissé magasabb felszínre épült. A rácsos utcaszerkezetű város tengelyében nyílegyenesen fut „A holtak útja”. E nevet a jóval később megjelenő aztékoktól kapta, akik azt gondolták, hogy az utat szegélyező építmények sírok, pedig valójában azok is különféle templomok, illetve régi főemberek palotái voltak.
A Nappiramis
A Holdpiramis
Lenn a "Holtak útja"
A 7. században a csodálatos várost részben lerombolták és fölégették. Mélyebb ismeretek híján erről csak annyit, hogy a pusztítás okozóiként a források említenek külső (talán tolték) inváziót, esetleg belső lázongásokat. Újabb elméletek szerint a pusztítás elsősorban a hatalmi szimbólumokat érintette, a köznépnek a központtól távolabb eső lakónegyedeit nem. Nagyot nézhettek az aztékok, amikor meglátták a romjaiban is impozáns várost. Kultikus helyként tartották számon, de itt nem telepedtek meg. Így két hét után kissé már romtúltengésben szenvedek, de azért végigballagunk a Holtak útján, kétharmadig fölcaplatok a Nappiramisra (följebb szinte lehetetlen, a keskenyedő lépcsősorokat úgy ellepi a nép), a Holdnak szentelt piramist már csak alulról bámulom.
Most már csak azt kéne megtudni, létezik-e Mexikóban nyári időszámítás, mert ha igen, épp ezen a hétvégén kell átállítani az órákat. (Most nagyon nem mindegy, reggel indulok haza.) Elvileg igen, 1996 óta, de 2001-ben Fox elnök a nép nyomásának engedve megkurtította az erre szánt hónapok számát. Csakhogy közbelépett Mexikóváros polgármestere (szavazatokat remélve), hogy ez alkotmányellenes, és döntse el a kongresszus, mi légyen. (Ugye, ismerős!) Az lett, hogy a mexikóiak is akkor térnek át, mint a világ legtöbb részén, így nálunk is. Biztos, ami biztos, három órával az indulás előtt már kinn ülök a reptéren. Az útlevelemet egyszerűen elfelejtették kezelni, úgyhogy elvileg még mindig ott vagyok. Voltaképpen nem is ártana. Jó, ha negyedét-ötödét láttam Mexikónak. (Vége)
(Mexikó, sajnos, korántsem vonzott annyi olvasót, mint az előző fejezetek, talán nem elég egzotikus. Na, majd a következő: KAMCSATKA)
