„Azért szeretjük a tévét, mert olyan világot hoz el hozzánk, melyben nincs tévé” (Barbara Ehrenreich)
Ha száz magyart megkérdeznénk, mivel tölti a szabadidejét, legtöbbjük alighanem azt válaszolná, hogy munkával. (E sorokat például magam is jobbára hétvégén írom. Csakhogy ez nekem szórakozás.) Éppen ezért külföldön járva az is módfelett érdekel, mit csinálnak a helybeliek, ha éppen nem dolgoznak. Az itt összegyűjtögetett morzsákból, persze, ne vonjanak le általános következtetéseket; csupán felületes szemlélődés eredményei.
Indiában, Kínában (elég nagy mintavétel, végtére is a Föld népességének nagyjából egyharmadát teszik ki), de hozzávehetjük szinte egész Délkelet-Ázsiát, a hétköznapi emberek életének nagy része a legteljesebb nyilvánosság előtt, az utcán zajlik. Napközben ott dolgoznak, esznek, esetleg alszanak is, nem ritkán ott végzik természetes szükségleteiket, ott nevelik gyermekeiket (mondjuk inkább így: a közelükben vannak a gyerekek), parányi boltjuk, műhelyük, kifőzdéjük előtt. Ha pár napot sikerült egy helyen töltenem, reggel, délben, de még késő este is ugyanott láttam ugyanazokat az embereket, a hét minden napján. Éjszaka nyilván ők is alszanak, de hogy ismerik-e egyáltalán a szabadidő vagy a szórakozás fogalmát, nem tudom. Azt viszont láttam, hogy akinek van mit, az többnyire látástól vakulásig dolgozik.
Talán ezért is alakult úgy, hogy az ázsiaiak, jobb híján, szenvedélyes tévénézőkké váltak. Láttam például Manilában vagy Mumbaiban, két hírhedetten túlzsúfolt és elviselhetetlen nagyvárosban olyan irtózatos nyomornegyedeket, melyekben az élet egyedüli látható luxusát a tévéantenna jelezte, az viszont szinte mindenhol. És persze nemcsak városban, hanem faluhelyen is, sőt ott terjed csak igazán. Ha nincs is villany, de nézik a tévét, ha máshogy nem, akkumulátorról, vagy aggregátorral termelt árammal.
Benini kisfiú akkumulátorról működtetett tévét néz egy cölöpökön álló faluban
Az utóbbi időkben már valósággal gyűjtöttem a leglehetetlenebb helyeket, ahol tévéantennát, parabolaantennát látni. Mert bizony az ott meredezik a vietnami Mekong-delta lakóbárkáin éppúgy, mint ahogy a legeslegszegényebb laoszi falvak viskói mellett-fölött is. A legbizarrabb látványban talán egy laoszi buddhista monostorban volt részem: ahogy beléptem az udvarára, egy hatalmas parabolaantenna szinte eltakarta az épületet – talán így tartják a kapcsolatot égi feljebbvalóikkal.
Antennaerdő a vietnami Mekong-deltában
A parabolaantenna a legnyomorúságosabb viskók
mellett is ott van Laoszban
Ugyanez a helyzet persze Latin-Amerikában is. Ilyenkor érti meg az ember, miért van akkora keletjük a luxuskörnyezetben játszódó, vagy a szegény sorsú szereplők felemelkedését bemutató szappanoperáknak. És ezért fontosak ott – talán sokkal fontosabbak, mint mifelénk – az ünnepek, legyenek vallási, hazafias kötődésűek, vagy akár egy lakodalom; mert akkor pár napra kizökken a világ. Sok kínai vagy vietnami egész éven át arra spórol, hogy a holdújévet bőségben megünnepelhesse és felkereshesse távol élő rokonait, családtagjait.
Ilyenkor fogjuk fel azt is, hogy ilyen országokban mekkora jelentősége van egy-egy sportsikernek, vagy pusztán egy-egy olcsón, szinte bárhol űzhető sportágnak. Felejthetetlen emlékem a szöuli olimpia, melynek jó része alatt Törökországban voltam. Talán még akad, aki emlékszik, akkor nyert súlyemelésben aranyat a kis-nagy ember, a korábban bolgár színekben versenyző, de visszatörökösödött Naim Szulejmanoglu. Történetesen török társaságban néztem tévén az eseményt. Ilyen egetverő boldogságot ritkán látni. Gyakorlatát bemutatták reggel, délben, este, elölről-hátulról, a tévések járókelőket szólaltattak meg, nyilatkozott a köztársasági elnök, a miniszterek, bejelentkeztek a külföldi tudósítók. Egy szó mint száz, történhetett ezután bármi Szöulban, egyetlen török számára sem volt kétséges, hogy ez az ő olimpiájuk.
Meg merem kockáztatni, hogy az indiaiak 99 százaléka csak hírből vagy tévéből ismeri a sport fogalmát. Nem hiszem, hogy valaki hallott volna közülünk indiai úszóról, atlétáról, súlyemelőről, ellenben teljesen ismeretlenek mifelénk az indus gyeplabdázók vagy krikettezők, akik viszont tényleg világszínvonalon űzik sportágukat, és a legjobbak odahaza hatalmas sztárok. A sors fintora, hogy az amúgy is ősellenségnek számító Pakisztán mindkét sportágban a legnagyobb vetélytársak közé tartozik. Srí Lankán ugyancsak a krikett a nemzeti sport, de még abban sem vagyok biztos, hogy más sportágat űznek-e egyáltalán. Egyik helybeli idegenvezetőnk, aki hosszasan magyarázott egy műemlék-együttesről és többször is használta a BC (Before Christ – vagyis Krisztus előtt) rövidítést, csak úgy móka gyanánt megkérdezte tőlünk, tudjuk-e, mi egyebet jelent még náluk a BC. Nos, azt, hogy Before Cricket, vagyis a krikett előtt. Nem kell ahhoz szabványos pálya, kifinomult felszerelés, hogy a srácok egy husánggal az utcán, mezőn, téren, bárhol, ugyanúgy püföljék a krikettlabdát, mint ahogy gyerekkorunkban mi is rúgtuk a focit, ahol csak akadt egy kis szabad felület. Mi meg azt se tudjuk, hogy eszik-e vagy isszák ezt a britek által sokfelé meghonosított játékot. Nekem például a legcsekélyebb fogalmam sincs a szabályokról, így arról sem, mi élvezetet találnak benne. Nota bene, az indiai szubkontinens óriási népessége miatt a krikett a világ második legnépszerűbb sportága a foci után. Imádják Dél-Afrikában is, még Durban hatalmas strandján, a homokon is főleg ezt játsszák.
Alkalmi krikettpálya a dél-afrikai Durban strandján
Azt hihetnénk, Latin-Amerikában annyira közkedvelt a futball, hogy akárhová megyünk, mindenütt ezt játsszák és élvezik a meccsek látványát. Jártam két olyan latin-amerikai országban is, ahol a foci egyenesen smafu – a baseballhoz képest. Az egyik Venezuela, melynek futballválogatottja rendszerint a legtöbb mérkőzését elveszíti (bár az utóbbi években jönnek fölfelé), ellenben baseballban elég jók. Vagy ott van Kuba! Még Havanna szűk utcáiban is dobálják és püfölik a baseball-labdát a gyerekek, ha már egyszer nincs a közelben pálya.
Bármennyire is felfutott a labdarúgás népszerűsége az Egyesült Államokban (érdekes módon a női foci kedveltebb, sőt a világ élmezőnyéhez tartozik), ott még mindig az amerikaifutball és a baseball az isten. Mit is látunk az amerikai családi filmekben? Apu és a fia a kertben azt az ormótlan, tojás alakú labdát dobálja egymásnak. Vagy: apu dobja a baseball-labdát, a srác pedig vagy megpróbálja visszaütni egy – bármiféle labda megütésére teljesen alkalmatlannak tűnő, elkeskenyedő hengerre emlékeztető – husánggal, vagy elkapni egy ormótlan bőrkesztyűvel. Az a mondás járja, hogy ha Európában valaki felé labda repül, ösztönszerűen belerúgunk, míg Amerikában, ha valaki felé labda száll, biztosan a kezével érinti meg először. Az ottani nagyvárosokban nehéz úgy végigmenni egy szegényebb negyeden, hogy valami grundon ne kosaraznának a srácok. Kanadában a hoki az isten, de ahogy visszaemlékszem leningrádi hónapjaimra, mihelyt bejöttek a fagyok, azonnal minden parkot fellocsoltak és jéghokiztak a fiúk.
A Fülöp-szigeteken ugyancsak lépten-nyomon kosaraznak; egy kisebb településen például azt láttam, hogy pont a városháza előtti kis betonplaccon vívtak hatalmas csatákat a helybeli srácok a palánk alatt. Hasonlóképpen igen népszerű a biliárd is.
Malajziában minden talpalatnyi helyen a sepak takraw nevű játék megy. Nagyjából a röplabdához hasonló szabályok szerint egy kb. 15 centis átmérőjű, belül üres labdával játsszák. A labda ratángpálma rostjaiból készül, azt kell a másik térfélre átjuttatni, gyakorlatilag bármely testrésszel, kivéve a kezet. Láttam az Eurosporton a 2011-es világbajnoki döntőt, Malajzia és Thaiföld csapatai között (az utóbbi években e két ország osztozik a világbajnoki címen). Hárman alkotnak egy csapatot. Egyik játékos feldobja a labdát, mire csapattársa akrobatikus mozdulattal átbombázza a másik térfélre, de olyan ügyesen és erővel, hogy védeni szinte lehetetlen. Hamar meg is untam. Az ezzel némileg rokon, ugyanilyen labdával játszott sepak raga játékban a csapattagoknak addig kell a labdát a levegőben tartani – fejjel, lábbal, vállal –, amíg csak tudják. Higgyék el, nagyon sokáig tudják, emellett egyedül is játszható, mint amikor mi dekázgatunk a focilabdával.
És ha már futball… a világ kétségkívül legnépszerűbb sportága. Elképesztő helyeken láttam focipályákat és focizó gyerekeket, férfiakat, a világ szinte minden sarkában. Az első döbbenet a meglehetősen kietlen Feröer-szigeteken ért, 1979-ben. Egy szlovák alkalmi útitárssal és egy német sráccal az utóbbi lakóbuszában próbáltuk kihúzni az esős időt. Rádiót is hallgattunk, s egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy mintha focimeccset közvetítenének. Erre csupán a hanghordozásból következtethettünk, ugyanis egy szót sem értettünk a feröeri nyelvből. Mivel Tórshavn nagyon kicsi város, gondoltuk, megkeressük. Alig ötperces gurulás után meg is találtuk a helyi „stadiont”, mely nem lehetett nagyobb egy itthoni, megyei bajnokságban játszó egyesület pályájánál. A látvány döbbenetes volt. A sűrűn zuhogó esőben huszonkét, tetőtől talpig csatakos játékos kergetett egy piros labdát, bokáig sárban, mintegy száz néző drukkolása mellett. S ha most kissé lenézően gondolunk a feröeri focira, emlékeztetnék rá, hogy pár évvel később Feröer legyőzte Ausztria válogatottját!
Focimeccs a Feröer-szigeteken
Láttam futballpályát Grönlandon is, egy Qeqertarsuaq nevű városkában. Fű persze nem volt, helyette szürkés-fekete natúr „borítás”, viszont ha éppen meccs folyik, a nézők és a játékosok a közeli öböl hatalmas jéghegyeinek látványát élvezhetik. Grönlandon egyébként van futballszövetség is, ám mivel nem FIFA-tagok, hivatalos válogatott mérkőzést nem játszhatnak. Mindemellett a sziget kereken 58 ezer lakójából 4000 igazolt játékos és nyolc csapat küzd a Coca-Cola Ligában a bajnokságért.
Futballpálya Grönlandon - szép kilátással
A futballszurkolók között jó ismert, hogy a legnevesebb európai klubok tele vannak nemzetközi klasszist képviselő nyugat-afrikai (Nigéria, Elefántcsontpart, Ghána stb.) származású játékosokkal is, de ezt akkor, amikor Maliban jártam, még nemigen tudtam. Djenné városában a piacon odajött hozzám egy srác azzal, hogy a helyi focicsapat javára gyűjt, felszerelésre. Nem vettem komolyan a dolgot, nem adtam. A mali ifjak számtalan trükköt bevetnek némi pénzszerzésre. Ha például azt mondja az ember, hogy Magyarországról jött, azonnal rávágják, hogy „lakik (járt) ott egy barátom”. Természetesen, ha azt feleljük, hogy Finnországból vagy Paraguayból jöttünk, akkor is azt mondják. Késő délután, amikor már kiürült a hatalmas piactér a nagymecset előtt, előkerültek a kapuk és két csapat szabályos és őrülten lelkes focimeccset vívott a poros, göröngyös terepen. Egyik társaságnak volt meze, a másik meztelen felsőtesttel játszott (mint mi itthon, gyerekkorunkban), sokan mezítláb. Akkor kezdtem megérteni, hogy ezek a srácok kezüket-lábukat törik, hogy leszerződtessék őket valamilyen (akármilyen) európai klubhoz, hiszen ha igazán befutnak, egy hét alatt a többszörösét megkereshetik, mint az egész falujuk lakossága egy év alatt. Úgyhogy, amikor ismét körbejártak pénzt gyűjteni a közönség között, már adtam.
Ha jól emlékszem, Beninben, valahol az isten háta mögött egy kis falu közelében, ahol az égvilágon semmi sincs – se orvos, se bolt –, focipálya az volt. Annak gyepén kaptunk engedélyt éjszakai táborozásra. Amúgy ez még a 2010-es futball-világbajnokság kvalifikációs szakaszában történt, és az egész ország tele volt a benini válogatottat buzdító plakátokkal (sajnos hiába, nem jutottak ki a dél-afrikai vébére).
Hajrá Benin!
Érdekes nemzetközi szóvá vált ez az angol football; többé-kevésbé hasonló változatban sok nyelvben előfordul. Németül Fußball, nálunk futball, törökül futbol, portugálul futebol (fucsibolnak ejtik), de ahogy nálunk labdarúgásnak (is) nevezik, úgy pl. indonézül sepak bola, mongolul hölbömbög, vietnamiul bóng dá, olaszul meg a jól ismert calcio a neve. Észak-Amerikában, Ausztráliában, Új-Zélandon viszont soccernek nevezik az európai labdarúgást, merthogy ott egészen mást értenek football alatt. Ebből azt gondolhatnánk, hogy a soccer szó valamiféle amerikai furmányosság lehet, de nem. Ha hiszik, ha nem, brit eredetű. Az 1860-as években, megkülönböztetésül a többi labdarúgó játéktól, pl. a rögbitől, association footballnak nevezték a focit, ami, ma már nehezen kideríthető módon rövidült soccerré. Brit földön azonban már időtlen idők óta nem használják. Még érdekesebb a gól szó. Attól tartok, száz magyarból 99 nem tudja, mi az eredeti angol jelentése, pedig naponta használja, sőt ordítja. (Szüleim szerint a legelső szavak egyike volt, amit kiejtettem, ami nem csoda, hiszen az Aranycsapat fénykorában kezdtem gügyögni, akkortájt pedig Szepesi György a rádióban állandóan ezt kiabálta.) Nos, azt jelenti, hogy cél, ugyanúgy, mint a franciában a but, a dánban a mål, a hollandban a doel, ám németül kapu, vagyis das Tor.
Ha viszont ellátogatunk a Föld túlsó felére, mondjuk Ausztráliába, azt tapasztaljuk, hogy az európai futball ott legföljebb az európai emigránsokat és leszármazottaikat mozgatja meg. Az „igazi” ausztrálok az úgynevezett aussie rules footballért őrülnek meg leginkább. Ez szó szerint annyit jelent, hogy ausztrál szabályok szerinti futball. Ha valaki figyelemmel kíséri a nálunk fogható sportcsatornákat, időnként elcsíphet egy-egy meccset. Első látásra olyannak tűnik, mint az amerikaifutball és a rögbi sajátos keveréke. Itt is a nagy, H alakú kaput használják, de a játékosok nincsenek jedi lovagnak beöltözve, mint az amerikaiak, nem olyan kemény, belemenős, mint a rögbi, ám a tojás alakú labdát lehet rúgni is, vinni is, de dobni nem, és a pálya ellipszis alakú. Amúgy fogalmam sincs az egészről. Új-Zélandon a rögbi a sportok sportja (de Dél-Afrikában is ez a nemzeti sport). A válogatottnak saját megkülönböztető neve is van (mint az európai focicsapatoknál pl. vörös ördögök, azzurrik, narancsosok stb.): az All Blacks valóságos fogalom. Arra utal, hogy a játékosok tiszta feketében játszanak, és immár több mint 100 éve! (folyt. köv.►)
