„Ha leng a lehúzó, még meleg az ülőke”
(ismeretlen eredetű falfirka)
Mielőtt e rész írásához fogtam volna, töprengtem egy keveset, hogy papírra vessem-e a következőket. Merthogy most olyan helyiségeiről is szó esik, amik számunkra néha különös élményeket tartogatnak.
Nem kell túlságosan messzire mennünk itthonról, hogy a megszokottól merőben különböző, esetenként meghökkentő élményeket szerezzünk, bár ha egy nyugat-európai eljön hozzánk, hasonlóképpen zavarba esik, mint mi, mondjuk, a Balkán egyes vidékein. E nekibuzdulásomat kezdetben elsősorban amerikai tapasztalataim inspirálták. Az ottani kertvárosi lakóépületeket ugyan szigetelik rendesen, de ilyen házban – már bocsánat – egy szellentés sem igen suttyanhat ki titokban, olyan erős az áthallás. Vegyük továbbá a következőt. Míg nálunk ugye a vécékagylók belseje többnyire közel vízszintes, némi horpával a közepén, az amerikaiaknál a kagylóban állandóan félig áll a víz. Ez, amellett, hogy megkönnyíti az öblítést és a céleszköz tisztán tartását, két rettenetes következménnyel is jár: 1. az anyagcseretermék becsapódásakor egyben allövetet is kapunk az alant felzavart vízből; 2. a becsapódást, vagy az irányított vízsugár célba érését az egész háznép kristálytisztán hallja. Ahogy Magyarországon is van illedelmes „fedőneve” a vécének (mosdó), az amerikaiak erre sokkal eufemisztikusabb kifejezést találtak ki; ez a restroom, vagyis a „pihenőszoba”.
Hanem, tudják, mit láttam Alaszkában egy világ végi városkában? Igazi, békebeli budit. Nyaranta elvetődik arra pár ezer turista, mert a vidék amúgy gyönyörű, no meg állítólag ez – McCarthy – Alaszka legkisebb városa, hát kell néhány közvécé is. Azért elképzelem az átlag amerikai meglepetését, amint nagy szükségében beront egy ilyen kis bódéba, amilyenhez foghatót, gondolom, annak előtte még aligha látott. Még az sem kizárt, hogy élvezi is. Szagok, legyek, pottyanás – tiszta romantika.
A legfelemelőbb élményeket alighanem a japán mellékhelyiségekben szerezhetjük. Először is, mivel a japánok még otthonaikban is elég zsúfoltságban élnek, az illemhely a magánélet egyik szentélye. Ha egy mód van rá, külön helyiségben van a fürdőszobától és külön papucs dukál hozzá. Na de! Szállodákban, közintézményekben, de sok otthonban is, ha az ember leül, különös melegség járja át a testét. Ha másutt lennénk, egyből arra gondolhatnánk, hogy ez még az előttünk trónoló testmelege, de nem. Az ülőkéket ugyanis fűtik! De nem ám csak úgy ész nélkül; a használó maga állíthatja be a hőfokot. Egy japán mellékhelyiség felszereltsége csak kicsivel bonyolultabb egy hajdan volt Trabant műszerfalánál. Egy átlagos felszereltségű toalettműszer úgy hat-hét funkciót lát el; be lehet állítani altesti öblítésre, bidé üzemmódba kapcsolni, fokozni vagy csökkenteni az öblítés erejét stb. Mindez a külföldit elég gyakran összezavarja, s hogy a gombokkal véletlenül se balfácánkodjunk, a legtöbb helyen angolul is kiírják, mi mire való. Még így sem könnyű a kezelésük. Léteznek de luxe változatok is, melyek gyakorlatilag minden tudnak, a törlés kivételével. Például az ülőke automatikusan emelkedik-süllyed, a fedél nyílik, csukódik, az öblítés automatikus, távozáskor dezodort spriccel a levegőbe stb. Mindemellett maguk a japánok inkább a guggolós-pottyantós változatot kedvelik, néha még a nyugati típusú illemhelyet is úgy használják, hogy föléje guggolnak. Egyébként is, az ázsiaiak esküsznek rá, hogy a guggolós változat sokkal higiénikusabb, könnyebben tisztán tartható, egészségesebb, jobban elősegíti az ürítést, ráadásul erősíti a combizmokat stb. Sok ügyetlen nyugati azonban elég nehezen tudja elkerülni, hogy kellő gyakorlat híján le ne vizelje a saját lábát, nadrágját, de minimum az illemhely padlózatát, hogy aztán egy hasmenéskor a robbanó fekáliabomba környezetkárosító hatásairól ne is beszéljünk. Szeretném ugyanakkor megjegyezni, hogy a japán városokban szinte száz métert nem kell megtennünk, hogy 1. ingyenes, 2. tiszta nyilvános illemhelyet ne találnánk, s a legközelebbit felirat és nyíl jelzi. Budapesten, ha jól tudom, az ilyen intézmények száma még az ötvenet sem éri el. Módfelett meglepett az is, hogy a híres Sinkanzen vonatokon, amellett, hogy a normál WC mellett létezik egy-egy hatalmas is a mozgássérültek, kerekes székesek számára, van külön férfivécé is azoknak, akik csak kisdolgozni akarnak. Ebben önmagában nincs semmi különös, az már inkább meghökkentő, hogy az ajtón, úgy deréktól fölfelé, ablak van, vagyis belátni. Igaz, hogy a lényeg pont nem látszik a kinn elhaladók számára, de akkor is…
Átlagos japán mellékhelyiség műszerfala
Hanem tudják, mit hallottam? Látni nem láthattam, mert ilyesmi csak a női nyilvános vécékben van, olyan helyekre meg igen ritkán járok, ha egyáltalán... Szóval, a japán nők rendkívül szemérmesek, és amikor nyilvános illemhelyen végzik a dolgukat, nagyon zavarja őket, hogy a szomszédos fülkében ülők is hallják a csurgatásukat és minden egyéb, ilyenkor kibocsátott hangot. Hogy ezt elkerüljék, állandóan öblítenek, amivel tömérdek vizet pocsékolnak el. Hiába volt össztársadalmi kampány e bizarr szokás elhagyására, csak tovább húzták-nyomták az öblítőt. A japán azonban rendkívül leleményes nép. A világ legnagyobb vécégyártója, a TOTO kitalálta az otohime nevű eszközt (nevét egy istennőről kapta), aminek szó szerinti jelentése: hanghercegnő. Ez egy kis hangszóró, mely gombnyomásra, vagy fotocellás megoldással, a kéz előtte való elhúzásával, ugyanolyan hangot ad ki, mint a vízöblítő rendszer. Egy idő után automatikusan leáll, vagy újabb gombnyomással leállítható. A japán nők egy része azonban még ezzel sem elégedett, azt gondolván, ez nagyon mesterségesen hangzik, úgyhogy továbbra is öblítenek. Az otohime révén, állítólag, egy beüléskor mintegy 20 liter vizet lehet(ne) megspórolni. Amúgy Japánban is van diszkrét neve a vécének: az otearai, ami szó szerint kézmosást jelent.
A "hanghercegnő" (forrás: wikipedia)
Iránban, a jobb szállodák kivételével, csakis guggolós változatot találunk. Úgy hozta azonban a jó szerencsém, hogy vendégségbe hívott egy városi, modern fiatal házaspár, és előbb-utóbb sort kellett kerítenem ama bizonyos helyiség meglátogatására. A férj megmutatta a fürdőszobát, és mit láttam: két vécét. Egy nyugati mintájút, meg egy guggolóst. Azt mondta, az előbbit a vendégek számára készíttették, de ők maguk jobban kedvelik a hagyományosat.
Előfordulhat, hogy olyan országba keveredünk – említhetem például Mexikót, Costa Ricát, Venezuelát –, ahol az említett fajanszáru kimeneti nyílása, vagy a lefolyórendszer nem képes befogadni a papírt, amit ezért használat után – jó esetben – egy e célra rendszeresített kosárkába kell dobni. Rosszabb esetben a földre. Hát nem, erre akkor se volnék hajlandó, ha csak a sajátomat kellene nézegetnem (és szagolnom) a másnapi takarításig. Inkább duguljon el Mexikó össze klotyója, árassza el a fél kontinenst a trutymó, de akkor sem. Ez volt szokásban a megboldogult Szovjetunióban (sőt alighanem még ma is), azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ott zsigerből dobták mellé az elsődlegesen nem ilyen célokra előállított újságpapírt. Az oroszok különös perverziói közé tartozott, hogy a nyilvános illemhelyekről ellopkodták az ülőkét (vagy tán eleve nem is volt szériatartozék), ezért ráguggoltak a szélére. Aztán vagy beletaláltak, vagy nem. Nem is túl régen, már bőven a posztszovjet időkben, utaztam egy orosz légitársaság reliktumként használt TU-134-es gépén, ahol az amúgy fából (!) készült ülőkére ráírták: „Kérjük, ne álljon rá”. Ezek szerint ilyesmi egyes utasoknak egyáltalán eszébe juthatott! Hogy a földön, még csak-csak megértem, de tízezer méteres magasságban…
Meglepetés ért Grönlandon is, ahol meglehetősen nagy csoportunkat részletekben magánházaknál láttak vendégül a helyi eszkimók kaffemikkre, ami vasárnap délelőtti baráti összejövetelt jelent, kávéval, aprósüteménnyel. Egy idő után, persze, kikívánkozik az ember, s kérdi, merre van a mosdó. A háziasszony mutatja, de közben megjegyzi, nem egészen azt fogom tapasztalni, amire számítok. Amúgy modernül, szépen berendezett nagy családi ház volt. Belépek, s a vécé, egészen addig, amíg föl nem emeltem a fedelet, pontosan úgy nézett ki, mint egy tisztességes vízöblítéses toalett. Aztán kiderült a turpisság. A kagyló egy jó vastag műanyagból készült zsákot rejtett, és hát abban ott állt, valamilyen fertőtlenítő szerrel beszórva, a háznép többnapi anyagcsere-terméke. Utólag megtudtam, nem minden grönlandi városkában van szennyvíztisztító rendszer, s ezt úgy oldják meg, hogy bizonyos időközönként jön egy erre a célra rendszeresítetett autó és a kitett zsákokat valahova elszállítja.
Feledhetetlen emlékeim közé tartozik a taskenti piac nyilvános, válaszfalak nélküli illemhelye, ahol a derék üzbégek sorban guggoltak, s mintegy melléktevékenységként szívták cigarettájukat, közben pedig újságot olvastak. A Pravda kettős funkciót töltött be. Egyrészt, ugye, gondoskodott a művelet közbeni szórakoztatásról, ha ugyan a Pravda esetében ilyesmi egyáltalán szóba jöhet, másrészt…, de hiszen tudják. E témát lezárandó, egy adalék a muzulmán kultúrához. Már említettem, miért esznek a muzulmánok csak jobb kézzel. Azért, mert a ballal törölnek. (Esetleg papírral.) Törökországi vagy sok arab nyilvános illemhelyen például a lehúzás helyett a leöblítést alkalmazzák. Jó esetben van egy kis csap úgy térdmagasságban, meg egy edény. A kezet ugyanott lehet lemosni. Rossz esetben csak egy nagyobb bödön víz van, meg egy meregető edény. A legrosszabb esetben pedig semmi.
Ami a nagyon is nyilvános üzbég vécéket illeti, ez ősrégi találmány. Ha elvetődünk egy ókori római romvárosba, helyenként még láthatunk egymástól legföljebb arasznyi távolságban levő, kőlapokba faragott lyukakat (különösen a közfürdők környékén), ahol a korabeli polgárok szépen, egymás mellett ülve végezhették a dolgukat, bár azt olvastam, inkább álltak rajta. Egy biztos, sok intimitást nem élvezhettek. S ha már a gusztustalanságokba egyszer belevágtunk, merüljünk még mélyebbre. Köztudott, hogy a Római Birodalom hanyatlása idején, amikor a derék rómaiak már nem tudtak mit csinálni jó dolgukban, sokszor többet zabáltak, mint amennyi egyszerre beléjük fért. S hogy a drága, finom étel maradéka ne vesszen kárba, no meg a tobzódás kedvéért, az elsőre bekebelezett ételtől önként és szájon át megszabadultak, hogy ezzel helyet adjanak a következő adagoknak. Nos, e megszabadulás céleszköze volt a vomitorium, magyarul hányoda, mely több nemesi kúria tartozéka is volt: egy kőből faragott kádféleség. Ilyesmit a marokkói Volubilis romvárosában láttam.
Ókori közvécé a líbiai Sabrathában
Indiában Újdelhiben szereztem első élményeimet. Szerencsére találunk néhány nyilvános illemhelyet, de milyeneket! A város kellős közepén a férfiak mindenféle takarás nélkül végezhetik kisdolgukat a falak mentén kialakított vizeldékben, nagyobb gondok esetén pedig kis betonfülkében találhatunk menedéket, melynek belsejébe csigavonalban vezet az út a végcélig. Odabenn egyébként vaksötét honol, úgyhogy az ember sosem tudhatja, van-e már odabenn valaki – vagy a földön valami. Az indusok különben sem kerítenek nagy feneket az ilyesminek. Dzsaipurban láttam egy bácsit, aki az utca közepén egyszerűen fellibbentette szoknyaszerű ágyékkötőjét és egy arra haladó nyílt vízlevezető csatorna fölé guggolt.
Úgy tűnik, Ázsiában afféle népi sportnak számít, hogy a férfiak szeretnek csak úgy összevissza hugyozni. A Fülöp-szigeteken több helyen is láttam angol nyelvű feliratot egy-egy épület falán, mely arra hívta fel a figyelmet, hogy „Kérjük, ne vizeljen ide!”, vagy hogy „A falra vizelni tilos!”, továbbá „Ide csak kutyák vizelhetnek!”. És ez még semmi. Merő véletlenségből az interneten rábukkantam egy bizarr táblácska fotójára, mely egy szingapúri középület liftjében készült. A felirat arra figyelmeztet, hogy a lift vizeletérzékelő detektorral van felszerelve. Ebből csakis arra következtethetünk, hogy a liftben való vizelés nemhogy eszébe jut valakinek, de még rendszert is csinálnak belőle, különben miért kellene ellene ily módon védekezni.
"Vizeletdetektorral fölszerelve" (forrás: wikipedia)
Nemrég olvastam egy statisztikai becslést, miszerint a világon valamivel több mint egymilliárd ember egyáltalán nem használ semmiféle illemhelyet. Egy pillanatig sem kételkedem e döbbenetes szám nagyságában. Amint indiai nagyvárosokból kifelé (vagy befelé) húzott a vonatunk, a saját szememmel láttam, ahogy emberek százai, ezrei végezték guggolva szükségleteiket a sínek mentén, rettenetes bódételepeik tőszomszédságában. Csak Mumbaiban mintegy 5–6 millió embernek nincs bejelentett lakóhelye (a kb. 15 millióból), azok jó része nyilván ott végzi el, ahol éppen rájön. Emlékszem, a belvárosban, egy park szomszédságában százak hevertek a földön, akik nyilván ott is „laktak”, és az egész környéket valami iszonyú tömény vizeletszag lengte be. Fekete-Afrika vidéki részein, a falvakban semmiféle jelét nem láttam még egy nyomorult budinak sem. Jártunk például egy benini falusi iskolában, ahol több száz gyerek tanult, híre-hamva sem volt egy egyszerű árnyékszéknek sem.
A nyilvános illemhelyek sokfelé, sajnos, többnyire irgalmatlan koszosak és büdösek. Peking még megmaradt régi negyedeiben, a hutongokban egyik-másik mellékutcában például orrfacsaró vizeletszag terjeng, nyilván a félig-meddig nyitott kanálisokból. Az olcsóbb szállodák mellékhelyiségeiben ugyancsak. Ha kulturált körülmények között kívántam megkönnyebbülni, egyszerűen bementem egy jobbfajta hotelbe. Europid embertől senki meg nem kérdezi, mit keres ott egyáltalán. Kedvenc helyem volt pl. egy patinás pekingi hotel, ahol a vécés bácsi mindennel fel volt szerelkezve, cipőpucoló kellékekkel éppúgy, mint ruhakefével. Alig bírtam levakarni, nehogy erőnek erejével lekeféljen. Venezuelában egészen zseniális módon oldották meg egy buszállomás mellékhelyiségében a piszoárként szolgáló vályú szagmentesítését. Kifacsart citrom és narancs héját dobálták bele, ami bár bizarr szagelegyet alkotott az utasokból bőséggel áradó vizelettel, de legalább nem az utóbbi dominált.
De térjünk vissza a fürdőszobákhoz! Amerikában, azt hiszem, már mindent kitaláltak, amire az embernek élete folyamán szüksége lehet, sőt azt is, amire nem. Egyet nem sikerült még megnyugtatóan tisztázni: a fürdőszobai csapok átlagos intelligenciahányadoshoz igazított kezelésének módszertanát. Van olyan csap, ami csak addig folyik, ameddig nyomjuk, így kezeinket csak fölváltva tarthatjuk a vízsugár alá. Van azután olyan, amit megtekerünk vagy megnyomunk, pár másodpercig folyik, de mire a szappanozással végezvén kezünket lemosnánk, leáll a víz, újból nyomni vagy csavarni kell, immár kulimászos kézzel. Sosem fogom megérteni, hogy amikor a keverőcsap immár világszerte beváltotta a hozzá fűzött reményeket, miért ragaszkodnak az amerikaiak sokhelyütt a külön meleg-, illetve hideg vizes csaphoz. Ráadásul a mosdókagylók is olyan kicsik, hogy azonban vagy fölöttük legfeljebb egy szolid kézmosást lehet megejteni, tócsaképzés nélkül megoldani a mosakodást lehetetlen. A legborzalmasabb élményeket azonban a zuhanyozókban szerezhetjük, bár ez ma már nálunk is módfelett elterjedt. Itt általában csak egy csap van, ami olyanféleképpen működik, mint valami joystick. Ha balra tekerem, meleg víz folyik, ha jobbra, akkor hideg, ha húzom, erősebben folyik, ha nyomom, lassabban. Néha éppen ellenkezőleg, de ezt a beavatatlan előre nem tudja. Mire üggyel-bajjal kikeverjük a megfelelő hőmérsékletet, vagy leforrázzuk magunkat, vagy vacogunk a hidegtől. Van harmadik lehetőség is. Mielőtt belépnénk a tusolófülkébe, megpróbáljuk a kellő hőfokra és hőmérsékletre állítani a vizet, ilyenkor viszont annak egy része a fürdőszoba padlózatára spriccel.
Tudják, mi bosszantja az embert a fürdőszobákban? Az, hogy fürdés, tusolás közben a helyiség bepárásodik, s mindebből bőven jut a tükörre is. Ha borotválkozni, fésülködni akarunk, hiába törölgetjük a tükröt, pillanatokon belül újra lecsapódik a pára. Japánban, kiotói szállodámban azonban, miután kiléptem a tusolóból, egy nagyjából hússzor harminc centis páramentes felületet fedeztem fel a tükrön. Hát ezt meg hogy csinálják? Kezdetben valami vegyszerre gyanakodtam, de abban az esetben is kellett volna néhány nagyobb cseppnek maradni a felületen. Aztán bevillant valami, és megérintettem a tükör páramentes felületét. Langyos volt. Fűtötték azt a foltot, ugyanúgy, ahogyan az autók hátsó ablakát szokás. Őrület, de praktikus.
Fűtött, nem párásodó folt egyik japán hotel fürdőszobájában
A megfáradt, leizzadt, beporosodott utazó legnagyobb luxusa a tusolás. Lehetőleg meleg vízzel. Csakhogy ilyesmi nem mindenhol akad. Trópusokon semmi gond, ott a hideg víz is langyosan folyik a csapból – már ha folyik. Egy Fülöp-szigeteki kisvárosba éppen száraz évszak idején érkeztem. A szállodámban például egyáltalán nem volt víz, csak a portán. Marmonkannákban. Ha a vendégnek mosakodhatnékja vagy egyéb szükséglete támadt, fölcipelt egy-két kannát az emeleti szobájába, aztán pancsolhatott, öblíthetett kedvére. Uganda fővárosában, Kampalában – olcsóbb híján – egy ötvendolláros szállodai szobában töltöttem egy éjszakát. A kissé avítt fürdőszoba kádja fölött a következő feliratot pillantottam meg: „Ha meleg vízre van szüksége, folyassa a csapot 13 percig”. Folyattam, s bár a perceket nem számoltam, egy idő után tényleg megjött a meleg.
Sátrazásaim alkalmával, legyen az egyéni vagy csoportos, többször is napokra elkerült a fürdés, mosakodás luxusa. Ha akadt patak a környéken, egyszerűbb volt a helyzet, bár az Északi-sarkvidéken nem vitt rá a lélek, hogy a jéghideg patakvízben rendesen megmosdjak. Száraz helyeken, mondjuk, a Szaharában vagy más sivatagban az ember annyiból gazdálkodik, amennyije van. Ha kapunk mondjuk napi három liter vizet, azt be lehet osztani úgy, hogy reggel macska módjára megmosakodhassunk, sőt, mint a mellékelt kép mutatja, meg is borotválkoztam a homokdűnék között, s ezt minden egyes reggelen megtettem.
Borotválkozás a Szahara homokdűnéi között
Egy etiópiai városkába – lévén az utak irgalmatlan porosak – valami embertelen állapotban érkeztünk meg. Ráadásul igen kellemes kis szállodában laktunk, csakhogy a fürdőszobában nem volt víz. Semmilyen. Szóltam a gondnoknak, vagy kinek, ígért mindent, de víz sehol. Úgy két-három óra múltán kisebbfajta patáliát csaptam, hogy ez azért már sok. Néhány szárazan maradt társammal átköltöztettek bennünket másik szobákba, lett víz, igaz, csak módjával. Akkor aztán borzasztóan elszégyelltem magam. Utunk során ezrével láttunk nyomorúságos kunyhókat, melyeknek lakói soha az életben nem láttak még igazi fürdőszobát, se vízzel, se anélkül. A gyerekek a pocsolyákban fürödtek, az asszonyok onnan hordták a vizet, talán még főzéshez is. Már ha volt pocsolya, mert száraz időszakokban még az sincs. Sosem felejtem el például megérkezésünket a nyugat-afrikai Mali határvárosába. Éppen ömlött az eső, még a kecskék is behúzódtak az eresz alá, a gyerekek ellenben kitódultak az utcára és önfeledten „tusoltak”, a nők pedig szörnyűséges színű műanyag edényekbe fogták föl az esővizet. Fejletlen országokban sokfelé láttam, hogy az asszonyok a patak- vagy folyópartokon mostak, nem ritkán rettenetesen szennyezett vízben. Kínában szemtanúja voltam, hogy egy asszony a Li-folyó partján „fürösztötte” frissiben levágott csirkéjét, miközben a motorcsónakokból buzgón szivárgott az üzemanyag és még a jó ég tudja, mi minden került a partról a folyóba. Burkina Faso egyik nagyvárosán borzalmas büdösségű patak csordogált keresztül, s miközben engem szó szerint a hányinger kerülgetett, több asszony abban a vízben mosott, sőt mosogatott.
Mosás a patakparton Burkina Faso-ban....
... Madagaszkáron....
...a Gangesznél, Varanasiban, Indiában...
... és a Niger partján, Maliban
A víz krónikus hiánya sok vidéken jelent óriási problémát. Némely helyen nem azért, mert kevés van, hanem mert egyáltalán nincs. Gondolják el, a Galápagos-szigeteken nincs se patak, se édesvizű tó, se forrás, úgyhogy a teljes (kb. 25–30 ezres lakosságot) tengervíz-sótalanító művekben „készített” vízzel látják el. Az ilyen berendezések az itt nem részletezendő reverz ozmózis elve alapján működnek. Nekünk is volt ilyenünk a kis hajón, de azt csak tusolásra használtuk, a vécéöblítést natúr tengervízzel oldottuk meg, ivóvíz palackból került.
Egészen különleges vízmelegítési módot eszeltek ki több latin-amerikai országban. Bolíviában, Brazíliában vagy Costa Ricában a legtöbb szállodában, de lakásban is az elektromos tus dívik. Megrázó látvány. Valahogy rámesterkedik az áramot a zuhanyrózsa előtti csőszakaszra, így közvetve melegítik föl a vizet. A hőfokszabályozás minősége nem mindig kielégítő, azt meg végképp nem értem, miként oldják meg a szigetelést. A technológia némiképp a hajdani KGST-piacokról ismerős merülőforraló működési elvét követi. Nem tudok róla, hogy tömegesen hullanának az emberek áramütés következtében. Elég különleges fürdőszobai vízmelegítési módot agyaltak ki a franciák is. Árammal, gázzal egyaránt működtethetők. Először Réunion szigetén, egy panzióban találkoztam ezzel a korántsem egyszerű szerkezettel, mely után, ha elsajátítjuk a kezelését, akár űrrepülőgépet is vezethetünk. A háziasszony franciául elmagyarázta, hogy először ezt a csapot, aztán azt a gombot, utána meg amazt a tekertyűt kell nyomni, forgatni. Röviden szólva, be kell kapcsolni a gázt vagy a villanyt, kinyitni a vizet, szabályozni a hőfokot, meg még az ördög tudja, micsodát, de a hőfok attól is függ, hogy milyen erősen folyatjuk a vizet. Na, ez nekem már sok volt, úgyhogy maradtam a hideg víznél.
Villanytus Costa Ricában
Ha már fürdésről van szó, én a termálvízre esküszöm. Az új-zélandi Rotorua városában például még a hátizsákos szállók többségében is van kis melegvizes medence. Könnyű nekik, a világ termálvizekben egyik leggazdagabb térsége. Olyannyira, hogy ott még némelyik folyó vize is meleg. Feledhetetlen emlékem, hogy egy kiránduláson alkalmi túravezetőnk elvitt egy olyan patakhoz, melybe nemhogy eleve meleg víz került a forrásokból, hanem még a meder kövei is forróak voltak. Izlandon, jobb híján, mivel végig sátraztam, a híres gejzírvidéken egyik túlcsorduló forrásnál sikerült egyetlen egyszer tisztességesen lábat mosnom meleg vízben. Amikor a kamcsatkai Esszo városkában jártunk és magánházaknál szálltunk meg, háziasszonyunk némi malíciával jegyezte meg, hogy rossz nyelvek szerint ez Oroszország egyetlen olyan települése, ahol a házakban mindig van meleg víz. Nekik is könnyű, hiszen a félsziget olyan, mint egy gigantikus bojler, a vulkáni hő fűti az egészet, így a talaj- és rétegvizeket is. Kicsit büdös, kénszagú, de négynapi nem-fürdés után maga volt a mennyország. Ott egyébként a házakat is termálvízzel fűtik, akárcsak az izlandiak jó részét is.
A japán fürdő, az onszen külön fogalom. A szigetország, nagyrészt vulkáni eredetű lévén, bővelkedik a meleg vizes forrásokban, amiket ősidők óta ki is használnak. Melléjük igen gyakran települnek hagyományos japán fogadók, ryokanok, úgyhogy aki ilyenben száll meg, inclusive kiveheti a részét a japán fürdőkultúrából. Először is, mindent adnak. Köntöst, törülközőt, papucsot, szappant, sampont, szivacsot, s mindez a fürdő előterében, egy kosárkában oda van készítve minden vendégnek. De nem úgy van ám, hogy berontunk és már csobbanunk is. Először szépen lecsutakoljuk magunkat a tus alatt, ugyanis az onszen medencéjébe csak úgy „mocskosan” illetlenség beleereszkedni. A medence egyébként elég kicsi (férfiak, nők külön!), vize pedig olyan forró, hogy megfő az emberfia tojása.
Az amerikai háztartások egy része még büszkélkedhet néhány egyéb civilizációs vívmánnyal. Ilyen például a jégkockakészítő gép. Kisebbfajta hűtőszekrényt képzeljünk el, mely a szó szoros értelmében kilószámra gyártja a jégkockákat. Hogy minek, meg nem tudnám mondani. Persze, tudom, ezzel a jéggel töltik fel a piknikezéshez vitt hűtőládákat. Megvehetnék ugyan bármelyik benzinkútnál vagy szupermarketben is, de a saját gyártmány mégiscsak elegánsabb. Több konyhában a hideg-melegvizes csap mellett találunk egy harmadikat is. Abból tűzforró víz folyik, mégse kelljen egy nescafé vagy tea miatt bekapcsolni a vízmelegítő kannát, vagy ne adj’ isten, tűzhelyen forralni.
Az ellenpont kedvéért itt említem meg a vízhasználat igazi mestereit, a kelet-afrikai maszájokat. Faluikba érve rögtön feltűnik, hogy se forrás, se patak nincs a közelben. Higgyék el, van benne logika. A maszáj félig-meddig nomád állattartó nép, és a növényevő nagyvadak is oda járnak szomjukat csillapítani, ahová ők a marháikat hajtják. Eközben persze lelegelik a füvet előlük. Ezért aztán a maszájok (az asszonyok) több kilométerről hordják a vizet, de amint hallottam, ha csak lehet, vizelettel helyettesítik. Hogy mire, elképzelni sem tudom. A pusztai mongolok ugyancsak eljárnak vízért (ott ez speciel a gyerekek tiszte), merthogy a jurtákba nincs bevezetve. Így aztán fürdőszoba sincs és az a gyanúm, hogy a fürdőkultúra nem nagyon terjedhetett el a pusztai mongolok körében.
Az indusok ellenben igen ügyelnek a higiéniára. Köztudott, hogy a hinduk némely indiai folyót – elsősorban a Gangeszt – szentnek tartják, melyben megmártózni nemcsak testi, hanem lelki megtisztulást is jelent. (Érdekes módon a tengerben való fürdőzés valahogy nem terjedt el a körükben.) Ha az utazó napkelte előtt kimegy Varanasiban a folyópartra, már ezrével láthat fürdőzőket. A férfiak ágyékkötőben, a nők száriban gázolnak az iszonyú mocskos vízbe, alámerülnek, öblögetnek, sokan ruhát is ott mosnak. Meg fogat is, vagy csak az ujjukkal, vagy egy darab zsenge gallydarabkával tisztogatják, amit jól szétrágnak, hogy rostos legyen, úgy nyilván hatékonyabb. Tőlük pár méterre fölpüffedt bivalytetemet ringat a víz, melybe a helyben elégetett halottak hamvait is szórják.
Biztosan látták már filmekben, hogy az amerikai nagyvárosok szegénynegyedeiben nyári hőségben a gyerekek megnyitják tűzcsapokat, annak vizében fürdőznek. Nos, ezt Indiában is művelik, azzal a különbséggel, hogy tűzcsapot ugyan nem látni, de utcai tekerős vagy nyomós kutat sokfelé. Emlékszem például egy fiatal nőre, egy ilyen utcai csapnál fürdött – száriban. Még szép, hogy nem meztelenül, bár az se lett volna akármilyen látvány. Edénybe fogta föl a vizet, locsolta magára, és a szári alá benyúlva szappanozott.
Utcai mosdás Indiában
Végül egy csemege Európából. Rengetegszer megfordultam már az amszterdami Schiphol repülőtéren és egyszer csak feltűnt, hogy az épp elém kerülő piszoárban egy megtermett légy állomásozik. Gondoltam, adok én neked! Nem mozdult, én meg sehogy sem értettem. Még gyanúsabbá vált a dolog, amikor felfedeztem, hogy valamennyi piszoárban, hajszálra ugyanott, a kis lefolyóköröktől kissé felfelé, balra ott egy légy. Éveken át tartott izgalomban a rejtély, míg aztán egy, a repülőterekről szóló ismeretterjesztő filmből megismertem a titkot. A reptér takarítószemélyzetét alighanem fölöttébb bosszantotta, hogy az utasok bizony nem mindig találnak bele pontosan. Feltehetően konzultáltak az ilyen problémák kiküszöbölésére kiképzett szakemberekkel, akik alighanem úgy gondolták, legjobb lesz, ha megjelölnek egy célt. Az ember, ugye, közben hajlamos a töprengésre, legyen mire koncentrálnia. És az a légy, hát, az rohadtul zavarja ott a férfinépet. Mi az, hogy nem mozdul? Csak azért is irányítsuk rá azt a sugarat. Nos, ezért gravírozták bele a porcelánba. Ω
