Gál Magdolna rajza
E.T Etiópiában (2002) Első rész
Szűk évtizede, amikor először fogtam talajt első „igazi afrikai” országomban, Kenyában, még nem hittem volna, hogy egyszer majd otthonosan mozgok, mi több, csaknem rendszeresen éjszakázom a nairobi repülőtéren. (Kettő már rendszer?) Nem nagy öröm, de elviselhető, az állandóságban is van valami megnyugtató. Például az, hogy a tranzitváró KLM-részlegének férfimosdójában madagaszkári utam óta, fél év alatt sem sikerült működőképessé tenni a kézmosó csapját. Azt meg végképp nem gondoltam, hogy valaha rászánom magam egy etiópiai utazásra.
Etiópiába vízum kell, csakhogy Magyarországon nincs külképviseletük. Ekkor jön a Bécs-szindróma: kimenni, beadni, ott aludni, másnap megkapni, hazajönni. Túl macerás. És mi lenne, ha postán… Telefon a követségre. Barna női hang közli: lehet. Küldje el az útlevelét, egy hét múlva kapja. Jó, és a vízumdíjat milyen számlaszámra utaljam? Számlaszám? Az nincs. Tegye a 70 eurót (meg ötöt a postaköltségre) a borítékba. Érdekes megoldás. Keresztet vetettem pénzre, papírra, aztán egy hét múlva… tényleg megjött. Hogy a pénzem végül kinek a zsebében landolt, nem izgat. De! Ezúton üzenem minden postásnak, ha feladóként a nevemet látja egy borítékon, mely Bécsbe tart, nyugodtan kibonthatja, nem lesz benne egy megveszekedett cent sem. Ilyen tébolydát többé nem rendezek.
Addisz-Abeba első látásra (repülőtéri út – első számú országimázs mindenütt) kellemes meglepetés. Csinos kis üzletek, éttermek, társasházfélék, élénk forgalom. Előre mondom, ilyesmit csak visszafelé láttam újra. A taxis lebeszél kiszemelt szállásomról (pedig nem szabadna hagynom), ám nem ver át, a Buffet de la Gare-ba visz. Olcsó, tiszta, biztonságos, hozzá olasz étterem (nyilván ez a buffet), bár, s bár ott van mellette a pályaudvar (ez meg a gare), az észveszejtő forgalom (napi egy vonat a franciák építette egyetlen vonalon Dzsibutiba) nem zavar. (Azóta megtudtam, hogy az erősen lehasznált, elavult vonalon szünetel a forgalom, állítólag újat építenek.)
A közelben áll Júda oroszlánjának szobra, a hajdani császár, Hailé Szelasszié 1930-as megkoronázásának tiszteletére emelték (a császárról majd később). 1935-ben a megszálló olaszok elvitték Rómába és Viktor Emánuel emlékműve mellett állították fel. Eltelt pár év, és amikor az olasz fővárosban parádét rendeztek a fasiszta itáliai birodalom kikiáltásának negyedik évfordulójára, Mussolini és az olasz király mellett ott állt Adolf Hitler mint díszvendég is. A menetben részt vett, karddal a kezében, több olasz-afrikai katona, köztük bizonyos Zerai Deres is, aki, miután meglátta hazája nemzeti jelképét a díszes társaságban, kardjával nekiesett a közelben levő olasz tiszteknek, és többet is megölt, mielőtt vele végezni tudtak. Az olaszok csak az 1960-as években adták vissza az emlékművet, amit viszont az 1974-ben hatalomra jutott marxista színezetű kormányzat el akart tüntetni. Csodák csodájára a háborús veteránok meggyőzték az elvtársakat, hogy ez valójában a hős hazafi emlékműve, így maradhatott. 1955-ben másikat is emeltek a nemzeti színházzal szemben, a 25 évfordulóra.
Júda oroszlánja I.
Júda oroszlánja II.
Addisz, második látásra. Végig a körülbelül 2 kilométer hosszú Churchill Roadon, gyalog, fölfelé. Hogy ne feledjem, a körülbelül 3 millió lakosú (az ördög se tudja, mennyi valójában, de azóta nyilván 4 körül van) etióp főváros 2300–2400 méteres magasságban fekszik, úgyhogy tengerszint közeli jöttment hegymenetben egy-két napig furcsán veszi a levegőt. Másnap taxival mentem, a sofőr 2 birrt kért. Mondom, de hiszen 1 birr a tarifa, tegnap annyiért jöttem vissza. Na igen, feleli, de fölfelé több. Elnézve úgy harmincéves Zsiguliját (Addiszban szinte minden taxi harminc év körüli kék Zsiguli vagy iránytaxiként működő minibusz), belátom, igaza van. Aki ilyen vaslogikával vezeti le a dolgokat, megérdemli a többletet. Hárompercnyi (ennél rövidebb időt nem ismernek) telefon haza, kb. nyolc dollár, viszont félórás várakozás, a posta bejáratánál fegyveresek, táskakirámolás. Nem bombát vagy fegyvert keresnek, hanem kamerát. A fényképezéstől való már-már beteges irtózásnak itt nem vallási gyökerei vannak, hanem nyilvánvalóan a hajdani marxista rezsim idejéből eredeztethető. Bankok, irodaházak, ajándékboltok, nemzeti színház, töméntelen nagykövetség. Itt székel az Afrikai Egységszervezet, ezért a kontinens legelvarázsoltabb országainak is van képviselete. (Mellesleg, tudják, hogy hívták akkor az Egyesült Államok etiópiai nagykövetét? Tibor P. Nagynak.) Utazási irodák (vajon kinek?), „Nyaraljon ön is a napfényes Antillákon!”, nyilván tömegével ostromolják. Emitt Júda oroszlánjának szobra (kétféle változatban), az utolsó császár, Hailé Szelasszié emléke, kőhajításnyira, ahogy kell, sarlós-kalapácsos-csillagos (minthamárláttamvolnailyet) szovjet emlékmű, a mienkkel csaknem egy időben kimúlt „marxista” katonai kormányzat dicsőségére. No de hogy még egyiket se verték szét… És van persze óriási és kellőképp ronda felvonulási tér, tribünnel, nyilván innen szemlélték az elvtársak a katonai parádékat, merthogy a teret az ő országlásuk idején, jó néhány korábbi épület letarolásával bővítették.
Addisz-Abeba, Churchill Road
Addisz, magas lélekszáma ellenére (Afrika harmadik legnépesebb városa), mégis csak kisváros benyomását kelti. Itt nincsenek tele az üzletek kirakatai divatos elektronikai cikkekkel, mi több, valamire való üzlet is csak egy-kettő tűnik föl a Churchill Roadon. Egy áruházféle, melyben ruhaneműt árulnak, meg egy delikátesz, ahol kávét, édességet, italokat kínálnak. Öltönyös urak, mobilos csajok, dodgy boyok (utcai árus piócák), tömegközlekedtető mikrobuszok, fölmálházott csacsik (cammognak a piroson át), falak tövében koldusok, hadirokkantak, lendületből, lábon kéregető „anya gyermekével”-kombinációk, utcagyerekek. Jobbra Addisz egyik legdrágább szállodája, a Sheraton, balra viskóváros. Piazza, sok jóindulattal mediterránra hajazó negyed, rövid olasz megszállás maradványa, központjában a De Gaulle térrel. Látják, bár Etiópia sosem volt gyarmat, jó páran belekóstoltak. És akkor még nem is szóltam a koreai, kínai, indus éttermekről.
Bódéváros
Ezt láttam a szállodai fürdőszobám ablakából
Nemzeti Múzeum, benne „ősanyánk”, az 1974-ben talált, ám 3,2 millió éves Lucy csontmaradványaival, pontosabban azok műanyag másolataival. Merő sznobságból nem nézem meg. Cindy Crawford vagy egy megszólalásig hasonló guminő – ugye, nem mindegy! (C. C. tetszés szerint behelyettesíthető mással, nekem hamarjában ő jutott eszembe.) Bár, ha nem tudom a valóságot, nyilván egykutya; most Lucyról beszélek, hangsúlyozom. „Etiópul” dinkenesh-nek nevezik, azt jelenti: gyönyörű vagy. Hát, kicsi, szőrös, makogni is alig képes, majomszerű lénynek talán még az is volt. Északkelet-Etiópiában fedezték fel, a legidősebb ismert hominida-leletként. Az Australopithecus afarensis kis súlya (30 kiló lehetett), egy méter körüli magassága és meglepően csekély koponyatérfogata ellenére immár két lábon járt, medence- és állkapocscsontja alapján már inkább az emberfélékhez állt közelebb, mint a majmokhoz. S hogy miért pont Lucy? Azért, mert megtalálása idején az ásatási helyszínen épp a Beatles „Lucy in the Sky with Diamonds” című száma szólt a magnón. Állítólag.
Merkato, Afrika egyik legnagyobb piaca. Amit csak el lehet képzelni. A szabóknál a színes női ruha fehér próbababákon domborodik; talán így előkelőbb, vagy csak nem jutottak feketéhez. Széttrancsírozott számítógépek, halomba hányt nyomtatott áramkörök… ezeket vajon ki veszi meg? Az elrendezés leginkább az arab országok piacaira hajaz; ugyanazon fajta árucikkek szigorúan egy körzetben összpontosulnak. Tizedénél otthagyom, különben elveszek, így is majdnem. No meg, hogy ne feledjem, ez az addiszi zsebmetszők leghírhedtebb vadászterülete. Jujuju, azaz you, így, háromszor, de sokszor – ez az idegenek gyermekek, illetve suhancok általi megszólítása. Errefelé nem utálják még (zsigerből) a fehér embert, kinek neve etióp körökben „faranzsi” (külföldi), de ennek a „jujuju”-nak van csöppnyi bántó felhangja. A puszta földön ücsörgő asszonyok (kofák – de furcsa ezt itt Etiópiáról szólva leírni) zokon veszik a videózást, kicsit ordibálnak. Egy öregembernek a járdaszélen mossák a haját, műanyag vödörből. Elhúzok egy mecset mellett, bemennék, ha lehet. Muzulmán? – kérdi egy férfi a kapuban. Nyilván sütött rólam valami, hogy ez egyáltalán fölvetődött benne. És ha azt mondom, igen, vajon elhinné? Vallottam, persze, hogy nem engedtek be.
Az utcákat járva fölfigyelek néhány furcsaságra. Az állomás környékén látom, hogy két éltesebb férfi a brezsnyevi rácuppanásokat messze meghaladó mértékben, ötször csókolja orcán egymást. Később megtudom, ez a rég nem látott rokonnak, barátnak kijáró üdvözlési mód, egyébként a hármas csók (jobb-bal-jobb) a szokás. Az etiópok szinte ceremoniálisan üdvözlik egymást, minél szorosabb a barátság, annál hosszasabb a procedúra. Ehhez kijár az enyhe meghajlás, fejbiccentés és a kézfogás. Szemtanúja voltam olyan jeleneteknek is, amikor az egymást köszöntő barátok már percek óta cseverésztek, de még mindig fogták egymás kezét. Kissé megborzongok, amikor több huszonéves fiatalembert látok, párosával, kéz a kézben, másszor meg karonfogva sétálni. Jó lesz vigyázni. De nem! Ez itt nem a hasonneműek közti szerelem paradicsoma (sőt, az ilyesmit egyáltalán nem tolerálják), pusztán barátság, régi szokás. Amúgy, ha már egyszer szeretik egymást, semmi kifogásom nem lenne az ellen sem. Kézen fogva mászkáló fiút és lányt viszont nem látni.
*
Találkozom a csoportommal, tizennégyen vagyunk, a szélrózsa minden irányából. A Dél-Amerikában már megtapasztalt angol Dragoman utazási iroda teljes harckészültségben álló hatalmas túrakocsiján két sofőr, valamint túravezető és szakács lesz a személyzetünk. Elvállalom az utastér takarítását, ez már bevált. Addisz fiatal főváros. A 19. század vége felé II. Menelik király a központi tartományba, Soába tette át székhelyét, a mai várostól kissé északra emelkedő, jól védhető Entoto-hegységbe. Hitvesének azonban megtetszett a közeli Filwoha, azaz „Forró víz” (melegforrások vannak a környéken), és várost alapított. Addisz-Abeba új virágot jelent, bár a virág éppenséggel a legkevésbé jellemző a mai poros, zajos városra. Addisz léte hamar veszélybe került, ugyanis, mint rendesen, elfogyott a tűzifa. Már épp hurcolkodni készültek megint, amikor megjelent a „fa a víz túlsó partjáról” – az eukaliptusz. Amint kifelé húzunk a városból, gallyakkal, száraz levelekkel megrakott szamarak (meg emberek) döcögnek szembe. Hozzák a városiaknak a tüzelőt. Mert azt ugye nem gondolták, hogy a bódénegyedekben gázzal, villannyal főznek. Akárcsak Madagaszkárról, Etiópiáról is elmondhatom: eukaliptusz nélkül az ország már nem létezne. Ebből épülnek a kunyhók, ezzel, no meg a falusi udvarokon csinos kis gúlákban szárítani kitett trágyabrikettel tüzelnek.
A fővárostól északra úgy 70 kilométerre elfogy az aszfaltút, fölvesszük az óránkénti 25–30 kilométeres átlagsebességet, majd kisvártatva megkapjuk első defektünket is (amit utóbb, a bő három hét során még kettő követett). Híre-hamva sincs településnek, ám két perc se telik bele, már jókora csapat gyerek, kamasz vesz körül bennünket. A nagyobbak meglepően jól boldogulnak az angollal, s mondhatom, ez országos tapasztalat. Azért gondolják el, ez elképesztő. Etiópiát aligha keresi föl százezernél több látogató évente, a kunyhók világából úgyszólván lehetetlen kiemelkedni, és mégis, ezek az örök(lött) nyomorúságra kárhoztatott gyerekek – többségük legalább két helyi nyelvet is beszél – angolul tanulnak és ha szerényen is, de használni is képesek. Társalgásunk meglehetősen sematikus. A „hogy hívnak?” gyakorlatilag elmaradhatatlan (ha százszor nem mutatkoztam be, tán egyszer sem), s ha megmondjuk a nevünket, ők is a magukét. Ez most kivételesen nem a harmadik világban szokásos nyelvgyakorlat; afféle nyitány a mégoly rövid életű „barátsághoz”. Az etiópok egymásnak is a keresztnevükön mutatkoznak be, családnevet nemigen használnak, helyette, bár ez csak a legnagyobb népcsoportoknál szokás, az apa nevét teszik a sajátjuk után. Az asszonyok nem veszik fel a férjük nevét. Miután köszönünk és kölcsönösen bemutatkozunk a srácokkal, általában már formálissá válik a társalgás. Kérdezem, milyen az élet errefelé. Víz, villany? Nincs. Élelem? Ha esik elég eső, akkor kihúzzák a következő termésig. Ha nem, akkor éheznek. Iskola? Az van, de sokaknak kilométereket kell gyalogolni odáig, meg vissza. Kérdéseikre szépen elmondjuk, honnan, merre. Egyébként a Kék-Nílus szurdokához.
Barátkozás útközben
A folyó az Etióp-magasföld óriási bazalttakarójába vágódott be, úgy 1000 méteres mélységbe. Pocsék, poros, ám használható szerpentinen ereszkedünk alá. A helyenként pompás orgonasorokba rendeződött bazalt alatt mészköveket is feltárt a folyó. Túravezetőnk, Sam parancsba adja, hogy mindenki ássa el kameráit, mert mihelyt megpillantjuk a folyón átívelő hidat (olaszok építették), fényképezni tilos. Marokkóban találkoztam egy amerikai házaspárral, ők pont egy évvel előttem, ugyanezzel az irodával járták végig ugyanezt az útvonalat. A csoport egyik tagja nem bírta ki (vagy csak egyszerűen idióta volt), fotózott, az őrök meglátták, óriási botrány kerekedett, végül csak a filmjét kobozták el. Vesszek meg, ha értem a tilalom okát, merthogy a hidat ábrázoló képeslapokat széltében-hosszában árulják, meg különben is... Mindemellett abban a kevéssé valószínű esetben, ha hazánk katonai konfliktusba keverednék Etiópiával, tüstént rohanok vezérkari főnökünkhöz és beszámolok róla, hol érdemes a hidat aláaknázni. Szerintem bárhol. Öt-hat lepusztult egyenruhájú géppisztolyos őrzi. A víz ugyanúgy nem kék, ahogy a Duna sem (ez most a „kis esők” ideje, ilyenkor elég sok hordalékot hurcol), hatvan-nyolcvan méternél aligha szélesebb, csenevész folyó. S amikor odalenn ránk ül a forróság – ezer métert ereszkedtünk, s csupán 8 foknyira vagyunk az Egyenlítőtől –, elkezdjük áldani a fennsík kellemes klímáját, ahol így márciusban az egész út során nemigen emelkedett 25-26 foknál magasabbra a hőmérséklet. A szurdok pazar panorámáját legföljebb a páradús lég zavarja, no meg az, hogy mélységéhez képest túlzottan – helyenként 20 kilométer – széles.
A Kék-Nílus szurdoka
Másnap kezdődik az igazi Etiópia. Reggel töméntelen ember vándorol az úton és mentén, ki megrakott szamárral, ki kecskéket, marhákat terelgetve. A legközelebbi nagyobb faluba igyekeznek, szombat a vásárnap. A férfiak errefelé rövid kis gatyát hordanak, felsőruházatuk a kenyai, tanzániai maszájokéhoz hasonlító kockás lepel, itt azonban nem a piros, hanem a zöld a divatszín. Lábbelit elvétve látni, akkor is színes, fröccsöntött műanyag szandált. Aki férfiszámba megy, botot hord, ezzel alapozva meg tekintélyét; többnyire vállukon keresztbe fektetve viselik – bizony, ez rá a megfelelő szó –, karjukat rajta átvetve. Errefelé már nincs kőépület, csak kerek, ritkábban szögletes alaprajzú kunyhó, falai vesszőből, eukaliptuszlécekből, sárral kevert ganéjból, teteje valamiféle szalma. Ablak nincs, a parányi ajtónyílás előtt néhány kövön lábas billeg; ez a tűzhely. Ha meg benn főznek, a réseken szivárog ki a füst. Víz a patakból, vagy ha az nincs, pocsolyából. Szerencsére az éjjel esett, különben még pocsolya sincs. A tüskehajú, kiaszott legelőkön sovány marhák, kecskék keresgélik a betevőt, utóbbiak, rövid evolúciós nekibuzdulás nyomán, alighanem rövidesen tökéletesen megtanulnak fára mászni a zöldért. Sokfelé szántanak, egy szál ökörrel, keskeny ekével, a sötétbarna talaj a vas nyomán egyre-másra hányja ki a gyerekfej nagyságú bazaltdarabokat. A felföldön az eső zöme június közepétől szeptemberig esik – ha esik. A 70-es évek első felében olyan szárazság sújtotta a Szaharától délre húzódó Szahel-övezetet, hogy százezrek haltak éhen. És a felföld még csak hagyján; bár iszonyú nélkülözések árán, de itt úgy-ahogy ki lehet húzni a következő termésig. Az említett időszak sokkoló képei a csont-bőr gyerekekről a keleti és nyugati félsivatagos részeken készültek, amerre mi nem jártunk. Egyébként az is baj, ha esik. Legutóbbi könyvem Madagaszkárról szóló fejezetében említettem, hogy ott az eredeti növénytakaró kb. 80 százaléka már eltűnt; itt az erdők csupán 5 százaléka maradt meg. A roppant tagolt fennsík csak nevében sík; valójában hatalmas és mély völgyek tagolják, úgyhogy nevezzük inkább magasföldnek. Hét évezrede művelik egyébként termékeny talaját, s a lecsupaszított, erősen lejtő térszínen arat az erózió. A vízmosások a szó szoros értelmében fölfalják a talajt, ellene itt-ott legföljebb teraszokkal védekeznek, a szelek pusztítását pedig a földek köré emelt bazalt kőfalakkal próbálják fékezni.
Úton a vásárba
Változatok kunyhóra
Földművelés
Az erózió felfalja a talajt
Bahar Darnál elérjük a Tana-tó déli partját. Ki tudja, miért, utaztatóink kempingezésre próbálnak rábírni bennünket egy hotel kertjében, ám mivel csekély felárért szoba is kapható, többségünk ezt választja. Afféle „Waczak szálló” (Fawlty Towers, tévéből tán ismerős angol komédiasorozat), a hall tele etióp vendéggel, a Premier Liga meccseit nézik. Sehol ennyi helybeli nyaralót nem láttam, nem kizárt, hogy az egész etióp középosztály itt tölti szabadságát. Este csoportvacsora a szabadban, etióp svédasztal (ízlelgessék e szókapcsolatot!), rengeteg, számomra egyelőre beazonosíthatatlan finomsággal. Csúcspontként kihoznak egy egészben megsütött állatot. Szakácsunk némi anatómiai elemzés után megállapítja, hogy eredetileg birka volt. Úgy egy centi mélyen sikerült átsütni, kérge szép barna, ám rágós lett, a többi nyers maradt, ezért kellett a nyomorult párának pusztulnia. Megjelenik két „go-go girl” is, igen szépek, amúgy – semmi nyugatias bujaság – tetőtől talpig felöltözve. Egy pasas egy húron pendül velük, masenko nevezetű egyhúros, hegedűszerű jószágon.
Táncosnő népviseletben
A 3600 négyzetkilométernyi területű, 1800 méter magasan fekvő Tana-tó Etiópia legnagyobb állóvize. Kereken hatvan kisebb-nagyobb vízfolyás táplálja, no meg a csapadék. Amúgy igen sekély szerkezeti mélyedésben ül, legnagyobb mélysége csupán 15 méter. Szó szerint számtalan sziget emelkedik ki belőle; valójában sehol sem találtam igazán autentikus adatot. Számuk attól is függ, milyen magas a tó vízszintje; mostanság úgy negyven lehet. A tó déli végében ered a Kék-Nílus, helyi nevén Abay (nagy folyó). A Fehér-Nílussal, meg a folyók hosszának bizonytalanságaival, illetve eredetük pontos megállapításának nehézségeivel majd az Ugandáról szóló fejezetben foglalkozom részletesebben. A Kéket azért nevezték el kéknek (nyilván az angolok), mert az év nagy részében láthatóan tisztább, mint a szürkés árnyalatú Fehér-Nílus, mellyel Szudán területén találkozik. Hosszát 1460, illetve 1600 kilométerre teszik. A bizonytalanság abból fakad, hogy kanyonját, mely az Etióp-magasföldbe mélyed, csak nemrég térképezték fel részletesebben, de úgy tűnik, még mindig nem eléggé. Teljes hosszában nem hajózható a tömérdek zúgó, vízesés miatt. Első európaiként portugál misszionáriusok látták meg a 16. században. Csak 2004-ben vergődött végig a Tanától a kartúmi torkolatig két európai pasas, nyilván valami extra erősítésű gumicsónakkal. A Kék-Nílus a júniustól szeptemberig terjedő esős évszakban szállítja a legtöbb vizet, ilyenkor hozama az egyesült Nílusénak kétharmadát adja. A parton sűrűn tenyészik a papirusznád, ebből készülnek a csónakok, a tankwák, melyeken a helybeliek áruikat szállítják. Csaknem egy órába kerül, mire motorcsónakkal átkelünk a látótávolságban fekvő Zege-félszigetre, úgyhogy aki itt evezni kényszerül (kajaklapát-szerű eszközzel), nem unatkozik. Mi is csak kicsit. Pelikánok, kormoránok halásznak, a sekélyebb partközeli sávban néhány víziló is előröffen a szelíd, szürke hullámok közül. A tó azonban elsősorban kolostorairól, templomairól nevezetes. (folyt. köv. ►)
Papiruszcsónak a Tana-tavon
