E.T. Etiópiában (2002)
(folytatás)
Említettem, hogy az etiópok nem négerek. De akkor micsodák? Bőrük fekete, vagy legalábbis erősen sötétbarna, hajuk lehet gyapjas, hullámos, fürtös, testszőrzetük a négerekéhez vagy a kelet-ázsiaiakéhoz hasonlóan gyér. Orrformájuk keskeny, egyenes, szájuk a negridekkel ellentétben nem duzzadt és nem kifelé hajló. Egyszóval egész arcberendezésük határozottan europid jelleget mutat. Általában magas termetűek, vékonyak, izmosak, szikárak, kövér etiópot alighanem élő emberfia még nem látott, s ennek nem csupán a szegénység, az alultápláltság, hanem alkati tulajdonságok az okai. (Emlékeztetnék rá, hogy Dél-Indiában is találunk olyan népcsoportokat, melyeknek tagjai már-már négerszerűen sötét bőrűek, ám arcuk kifejezetten europid.) A helyzet az, hogy az antropológusoknak fogalmuk sincs arról, honnan származnak az etiópok, csak abban értenek egyet, hogy semmi közük az europid nagyrasszhoz, s feltételezik, hogy kisebb-nagyobb mértékben keveredtek a négerekkel. Legjobb tudomásom szerint az etiópokat az antropológusok többsége önálló rasszként tartja számon, vagyis se nem negridek, se nem europidek.
Etiópia arcai
Akszúm, illetve a nevével fémjelzett birodalom fénykorában (Kr. u. 2-4. század) egyik legfontosabb, leggazdagabb államalakulat volt Afrikában. Nemesfémek, elefántcsont (hol van ma már elefánt a vidéken…) és a széleskörű kereskedelem alapozták meg jólétét. Itt vert gyökeret először a kereszténység, mely korszakos hatással volt a művészetekre és az irodalomra is. Az iszlám fokozatos terjeszkedésével (a mai lakosság kb. 35-40 százaléka muzulmán) azonban egyre jobban elszigetelődött, nagysága végleg lehanyatlott. Napjaink poros, falusias városkájáról nehéz elképzelni, hogy az ókori világ egyik – a széles köztudatban alig ismert – meghatározó központja volt. A mai etiópok számára azonban legalább akkora jelentőségű, mint a muzulmánoknak Mekka, vagy a katolikusoknak Róma. Sokan szentül hiszik, sőt, az etióp ortodox egyház határozottan állítja, hogy egyik temploma mellett, egy úgynevezett kincstárban őrzik az eredeti frigyládát. (Szinte valamennyi etiópiai templomban megtalálható a frigyláda másolata, vagy legalábbis úgy nevezik.) Érdekes, eddig úgy tudtam, hogy Harrison Ford, alias Indiana Jones megtalálta, ördög tudja, hol, de az biztos, hogy nem Etiópiában. A frigyládáról, melyet héberül aron habritnak neveznek, az Ószövetségben számos utalást találunk (mellesleg a Korán is említi). Ezek szerint e Mózes parancsára készített szent tartalmazza az Úrtól kapott két kőtáblát, rajtuk a Tízparancsolattal.
A zsidók vándorlásai idején a frigyládát a Lévi törzséből való papok, leviták vitték a vonuló tömeg előtt, s amikor például a Jordán-folyó medrébe tették, utat nyitott az embereknek, hogy átkelhessenek rajta. De elvitték csatákba, így Jerikó falai körül is körbehordozták, miközben azok a fanfárok hangjára leomlottak. Amikor hurcolták, gondosan letakarták, bőrbe burkolták és lelakatolták, hogy még hordozói, a papok se pillanthassanak bele. Miután a zsidó törzsek megtelepedtek Kánaán földjén, a láda jó ideig nyugtot lelt. A filiszteusokkal vívott vesztes csatában a győzők magukkal vitték a ládát, de hét hónap múltán visszaszolgáltatták. Dávid király templomot akart emeltetni a tiszteletére, ám az Úr tanácsára elállt tervétől, később azonban Salamon király megépíttette a maga templomát Jeruzsálemben, ahol elhelyezték a frigyládát. Miután a babilóniaiak elfoglalták Jeruzsálemet és lerombolták a templomot, a láda további sorsa különféle legendákban él tovább. Egyes történészek szerint a győztesek magukkal vitték és elpusztították. Mindenesetre arra nincs utalás, hogy a második templomban lett volna. Az etióp változat szerint még a babilóniaiak támadása előtt Etiópiába került, de hogy hogyan, azt rövidesen elmesélem.
Szerzetes Akszúmban
Akszúm olyannyira spirituális központ, hogy több császárt itt koronáztak meg. A parányi múzeumban korai geez nyelvű kéziratok és a birodalom fénykorában vert pénzérmék is láthatók, melyeken először jelent meg a keresztábrázolás. Leglátványosabb műemlékei azonban a faragott gránitmonolitok, a sztélék. Királysírok közelében állnak, magasságuk, díszítettségük az illető uralkodó hatalmát jelképezte. A legtermetesebb 24 méteres, úgy 500 tonnát nyomhat, vakablakok és vakajtók díszítik. A közelében, három darabra törve, de egészben fekszik a 33 méter hosszú, ugyancsak díszesen megmunkált Nagy sztélé. A 4. században készült, a régészek szerint azonban valószínűleg sosem állt. Itt látni igazából, milyen rövid „gyökerük” van ezeknek az obeliszkeknek hatalmas méretükhöz képest.
Egyik obeliszk különös nemzetközi hírnévre tett szert, olyannyira, hogy a legutóbbi időkig foglalkoztatta a világsajtót. A 25 méter magas, eredetileg úgy 1700 éve felállított példányt Mussolini parancsára a megszálló olasz hadsereg 1937-ben Rómába vitte, ahol fel is állították a Piazza di Porta Capenán. Egy 1947-es ENSZ-határozat értelmében Olaszország belegyezett, hogy visszaszolgáltatja, ám ahogy ezt a magunk bőrén is tapasztalhattuk (lásd Szent Korona és tartozékai, a sárospataki könyvek), ha a nagyhatalmak egyszer valamit megkaparintanak, igencsak ódzkodnak tőle megválni. Több mint fél évszázadnak kellett eltelnie, mire az olasz állam végül – nemzetközi nyomásra – engedett. Csakhogy kiderült, egy ilyen iszonyatos – kereken 160 tonnás – monstrumot nem is olyan könnyű szállítani. Először is az obeliszket három részre kellett vágni, de úgy kalkuláltak, hogy az akszúmi repülőtér kifutópályája még ahhoz is rövid, hogy egyetlen darabbal repülő szállítógép le tudjon szállni rajta. Addiszba elvileg elröpíthették volna, ám a főváros és az Akszúm közötti útviszonyok – mint azt saját ülepünkön és adrenalinszintünkön éreztük – erre nem alkalmasak. Az olaszok annak idején az akkor még Etiópiához tartozó Massawa kikötőjén keresztül, hajóval szállították el. Logikusan így is kellett volna visszajutnia, ám Massawa, miként az egész korábbi etióp tengerpart, időközben a függetlenné vált Eritrea kezére került, s a két ország tartósan pocsék viszonya e tervet meghiúsította. Nem maradt más hátra, föl kellett javítani az akszúmi repülőteret. A röptetést egy AN-124-es típusú orosz szállítógép végezte, a terveknek megfelelően három ütemben. Ezek voltak minden idők legnagyobb légi szállítmányai. Az iszonyú kődarabokat nagyon gondosan kellett rögzíteni, hogy az esetleges turbulenciák ne veszélyeztessék sem a köveket, sem a repülés biztonságát. Végül 2005. április 25-én földet ért Akszúmban a sztélé utolsó darabja is. A szállítást egy olasz cég bonyolította, csekély 6 millió euróért. Remélhetőleg tárolási díjat nem kértek érte, mint például tőlünk az oroszok a sárospataki könyvek állagmegóvásáért. Az etiópok természetesen hatalmas csinnadrattával fogadták, ám felállítására csak 2008 augusztusában került sor, addig tanakodtak, hová helyezzék el a többi sztélé megbolygatása nélkül.
A legnagyobb (álló) sztélé Akszúmban
A törött Nagy sztélé valószínűleg sosem állt
Pár méterrel a felszín alatt több királysír is található. A 6. században élt Kaleb király palotája annyira lepusztult, hogy csupán jelentékeny kiterjedéséből következtethetünk egykori impozáns mivoltára. A felszín alatti nem túl tágas kamrák gránittömbjei ugyanúgy tökéletesen illeszkednek egymáshoz, mint az egyiptomi fáraók sírkamráiban, s ugyanúgy ki is fosztották őket. Festmény egyáltalán nem, díszes faragás is csak helyenként látszik rajtuk. Akad néhány kőszarkofág is. A helyi idegenvezető kedvence az a példány, melyet egyetlen kőből faragtak ki; teljesen zárt, csakhogy a belsejében jókora üreg van, ugyanis öblösen kong. Ezek az öregek tudhattak valamit, amit mi nem. A közelben egy jelentéktelen bódéban kisebb kredenc nagyságú, hasáb formájú kő áll. Három oldalát három különböző nyelvű – sábai, geez és görög – felirat borítja (a negyedik „üres” – vajon miért?). Ezana király idején készült, amikor a legnagyobb méretét érte el az akszúmi birodalom: Kelet-Szudántól a mai Jemenig terjedt. Azt mondták, a feliratok közt egyebek mellett ez áll (szabad fordításomban): bárki, aki meg merészeli mozdítani e követ, halálnak halálával hal. A 80-as években bukkant rá egy környékbeli paraszt, azóta se mozdították el. A városban és környékén további régészeti csodák várhatók, ugyanis a terület 98 százaléka még feltáratlan. Akszúm külterületén gránitba vájt tavacska mélyed a felszínbe, melyet Sába királynőjének úszómedencéjeként mutatnak be. Swimming pool – így mondja a helyi idegenvezető, ami a körülményeket figyelembe véve elég idétlenül hangzik. Manapság a környékbeli asszonyok ide járnak mosni, meg gyerekek pancsolnak benne. A város másik felében pár méter magas kőfallabirintus rajzolja ki ama palota körvonalait, melyet ugyancsak Sába királynőjének tulajdonítanak. Lehet, hogy pusztán az eszelős meleg tette, de legott előtört belőlem a szkeptikus. Vajon miért kellett e két fontos létesítményt egymástól úgy öt kilométerre megépíteni? Kétségeimnek lehet némi alapja, ugyanis a régészek szerint a palota úgy 1500 évvel a legendás királynő uralkodása után épült. A dolognak van még egy szépséghibája. Egyáltalán, ki volt Sába királynője, akinek még a nevét sem tudjuk pontosan? Sába maga sémiták lakta dél-arábiai királyság volt, nagyjából 3000 éve. Egyes elképzelések szerint onnan keltek át a Vörös-tengeren Afrikába és meghódították a partvidék hamita népeit. Sába királynője már Etiópia területéről igazgatta birodalmát. Az etiópok Makeda néven tartják számon, a jemeniek Bilqisként, bár meglehet, nem is egyetlen személyről van szó. A királynő – így szól a mítosz – hírét vette az izraeli király, Salamon gazdagságának és bölcsességének, úgyhogy felkerekedett és meglátogatta Jeruzsálemben. Az utókor változatos történeteket kanyarított e vizit köré. A legpikánsabbnak tűnő variáció szerint – hogy finom legyek – Salamon kedvét lelte a királynő bájain, aki hasában a leendő Menelik királlyal tért vissza hazájába. Később a fiú felkereste apját, elhozta Etiópiába a frigyládát és dinasztiát alapított. Hailé Szelasszié is azt állította magáról, hogy Salamon leszármazottja. (Innen ered a Júda oroszlánja szimbolika; minden mai pénzérme egyik oldalán oroszlánfej látható.)
Akszúm utcáin nincs „jujuju”, itt „one birr” van. Aránylag sok külföldi keresi föl a várost, a műemlékek körül csellengő gyerekek szívósan kéregetnek, vagy néhány szép ásványpéldányt próbálnak elsózni. Az ajándékboltok slágerei: kisebb-nagyobb Salamon- vagy Sába királynő-szobrocskák, a kettő egybefaragva, esetleg megspékelve a kis Menelikkel. Szállodai szobámban (meg még néhányban) nincs víz. Kérem az öltönyös menedzsert (ha már CNN-re telik a társalgóban), ugyan, fakasszon valamit a csapból, négy napja nem fürödtem (hát hol, a vadkempingben?). Múlnak a száraz órák, egyre morcosabb leszek, végül kapok másik szobát. Már megint szégyenkezem. Balhézok egy megkésett tusolás miatt, közben fél Etiópia szomjazik. Egyik boltban az árus arra bíztat, hogy „Mister, buy plastic water!”. Hát, igen, palackos víz az van, tudja minden boltos, hogy a külföldi számára ez elemi szükséglet. A csoport szerencsére „plesztikvóter” nélkül is elvan. A kocsi hatalmas tartályt is rejt, ezt időnként feltöltik vezetékes vízzel, valami emberbarát vegyszerrel kezelik, s egy-két óra múlva biztonságosan iható.
Gránithegyek között (innen a sztélék alapanyaga) közelítjük meg az eritreai határvidéket. Eritrea 1993-ban függetlenítette magát Etiópiától, ezzel utóbbi elveszítette tengerpartját, s most Dzsibuti kikötőjén keresztül kénytelen tengeri áruforgalmát intézni. Azóta is gyakoriak a véres határvillongások a két koldusszegény ország között. 2000-ben itt még harcoltak. Etiópia visszafoglalt egy korábban megszállt területet, sőt kissé be is nyomult Eritreába. Végül ENSZ-közvetítéssel megszületett a tűzszünet és véglegesítették a két ország közti határvonalat. Errefelé nincs kunyhó, a házakat durván megmunkált terméskőből tákolták össze. Száraz, sztyeppés vidék, felbukkannak az első málhás tevék is. Az út változatlanul kriminális, igaz, a forgalom is csekély, jobbára teherautók használják. Sokat mondok, ha egész, négyezer kilométeres utazásunk során összesen ötven személykocsit láttam az országutakon. A távolsági buszok ellenben kellemes meglepetéssel szolgálnak. Itt nincs tetőn utazás, mint sok fejletlen országban, s nem törekszenek az utastér hézagmentes kihasználására sem. A buszok közeledtét általában hangzavar előzi meg, ugyanis a járművek elején külső hangszóró okádja a zenét. Képzelem, mi lehet belül.
Gránitvidék
Északi táj, az eritreai határ közelében
Innen immár délre tartunk és irtózatos porfelhőt húzva magunk után begurulunk Mekelébe, Tigray régió központjába. Varázslatosan szép táj, vörös tufáit az erózió marja, az ember pedig templomokat vájt a kőzetbe. Maga a 220 ezer lakosú város semmi látnivalót nem kínál, de szemlátomást gazdagabb az átlagosnál. Gombamód nőnek az új épületek, az iskolások egyenruhában járnak, a főutcán jól öltözött emberek grasszálnak, az üzletek is jobb kinézetűek. Vadonatúj repülőtér is készül (időközben már átadták). Megjegyzem, minden esetleges előítélet ellenére, az Ethiopian Airlines elismerten Afrika egyik legjobb légitársasága, ami nem lehet könnyű, mert a többek között engem is röptető Kenya Airways például világszínvonalú. De mit gondolnak, minek köszönheti e város a virágzását? Nem fognék találgatásokba. Az nyilván merő véletlen, hogy erre a vidékre valósi az ország jelenlegi miniszterelnöke, Meles Zenawi (időközben, 2012-ben, meghalt). Ja, és persze van stadion is, tízezer nézőnek – egy másodosztályú csapatnak.
Félig tufába vájt templom a Tigray régióban
Miként a többiek, E. T. is szabadnapot kap, egyedül kószál Mekelében. Elballag a piacra, abban a reményben, hogy megláthatja, miként hozzák teveháton a nem túl messzi Danakil-sivatag kiszáradt, bepárlódott tómedencéiből a sótömböket. Egykor az egész országot onnan látták el sóval, mely az ókorban olyan becses kincsnek számított, hogy pénzként használták, vagy aranyat adtak érte cserébe. A Danakil-depresszió egyes részei 100-120 méter mélyen fekszenek a tengerszint alatt, dögletes a hőség. Nos, ma nincs sóvásár, van helyette fűszer, zöldség, ruhanemű, meg töméntelen műanyag edény. Nagyméretű plakáton akad meg a tekintete, rajta csinos kis ház előtt papa, mama, két gyermek. A feliratot persze nem érti, de az üzenet tartalmát sejti. Alighanem így képzelik a jövő polgári Etiópiáját, valahonnan föntről.
Így épül Mekele
Mekelei vásár
Ilyennek képzelik a jövő etióp családját
E.T.-re leplezetlen csodálkozással néznek a helybeliek, külföldi legföljebb tévedésből keveredik Mekelébe, az ufó is csak rövid, egynapos pihenőre szállt le a városban. E.T. töprengve bolyong a földön ülő árusok között. Azon töpreng, hogy ha az egy etiópra jutó éves GDP nagyjából 100 dollár, akkor az ő nyakában most éppen tíz etiópra eső GDP-nek megfelelő értékű kamerák lógnak. Ettől már megint rosszul érzi magát. Pedig E.T. alighanem az ötödét sem fogyasztja annak, amit egy az ő társadalmi státusának megfelelő amerikai vagy svájci.
Kizárólag a melegre tekintettel leül sörözni egy utcára is kiterjedő apró vendéglátó egység asztalához. Másfél birrért vesz egy Addiszban kiadott angol nyelvű lapot, a The Reportert. A címlapon friss hír: először kapott afroamerikai színésznő Oscart (Halle Berry, ráadásul még Denzel Washington is).. Egy olvasói levél azt teszi szóvá, hogy a privát távolsági buszokon túltengnek a keresztény jelképek, ortodox egyházi zene szól a magnókon, pedig a járműveket legalább ilyen arányban használják muzulmánok is. Romlik az AIDS-helyzet, immár hárommillió etióp fertőzött. Időközben harminc év körüli férfi ül E.T. asztalához, elmondja, diplomás agrárszakember, nincs munkája, s tanácsot kér, hogyan tehetné jobbá az életét. E.T.-nek fogalma sincs róla, mit válaszolhatna. (folyt köv. ►)
Még egy rész Etiópia, aztán Réunion jön. Új olvasóknak ajánlom a korábban feltöltött SÖR JÉGKOCKÁVAL - BEVEZETÉS MÁS VILÁGOKBA c. könyvemet, ugyanebben a blogban
