„Az ésszerűen élő ember alkalmazkodik a világhoz. Az ésszerűtlenül élő a világot próbálja magához igazítani”

                                                                                                                                                             (G. B. Shaw)

„Próbáld ki: egy héten át ne ítélkezz senki és semmi felett”  (Andrew Matthews)

(folytatás) Gondoljuk csak el, milyen furcsák is vagyunk, mi, emberek. Az europid (fehér) ember  többnyire barnulni szeretne. Képes órákat feküdni a tűző napon, egészségét (bőrrák!) kockáztatni, hogy bronzbarnára süljön, vagy nem kevés pénzért szoláriumozni. A fekete, vagyis hát néger viszont fehérebb szeretne lenni (ha már a bőrfehérítésre nem telik, mint a megboldogult Michael Jacksonnak), vagy legalább annak látszani. Ezért aztán sokan egyenesre vasaltatják göndör fürtjeiket, szőkére, vörösre festetik a hajukat. A mi hajunk viszont többnyire egyenes szálú, ezért aztán bodoríttatjuk (már aki). A délkelet-ázsiai lányok-asszonyok, különösen a vietnamiak, inkább tetőtől talpig beöltöznek, fejükre hatalmas rizsszalma-kalapot tesznek, ezzel védve bőrüket a további barnulástól. Minél fehérebbnek lenni – ez náluk afféle státusszimbólum. Mi pedig szépnek látjuk a barna bőrüket, de eszünkbe ne jusson dicsérni; ez náluk sértésnek számít. Burmában nagyon sok nő arcán láthatók sárgásfehér, festékszerű foltok (még a kislányokén is), aminek anyagát egy fa, a thanaka nedvéből nyerik ki. Állítólag az arc barnulása ellen véd.

                                       Burmai kislány a thanakafa nedvéből készült napvédővel az arcán

    Az europid férfiaknak kifejezetten tetszik a kelet-ázsiaiak egzotikus, mandulavágású szeme – erre ők mit csinálnak? Hallottam, hogy sokan, akiknek futja plasztikai műtétre, kiegyenesíttetik.  A fejlettebb világ országaiban a vékony testalkatú ember az ideál, ezt sugallják a reklámok, a magazinok fotói, aztán mégis sokan elhíznak, majd vagyonokat költenek és szakadásig izzasztják magukat, hogy lefogyjanak. Más kultúrákban azonban szinte természetes, már-már elvárt dolog a telt testalkat. Fekete-Afrikában senki sem botránkozik meg, ha egy nő már 18-20 éves kora körül egy mázsát nyom (igaz, addigra túl vannak már legalább két-három szülésen), sok óceániai szigeten meg egyenesen a kövér ember (asszony) a szépségideál.

     Megint más kérdés, hogy úgy általában melyik rasszbelinek melyik másik tetszik vagy sem.  Azt mondják, a kelet-ázsiai nők az europid férfit általában csúnyának találják (merthogy hozzájuk képest túl nagy az orrunk), míg nekünk, ugye, az ottani nők többnyire vonzóak (olyannyira, hogy sok, nővé operált thaiföldi férfit a legtöbb nyugati férfi kapásból az ágyába vinne, annyira megtévesztő a külsejük). Az európai nőknek viszont csak elég ritkán tetszik egy kínai vagy japán férfi – akkor már talán inkább a fekete. A vegyes házasságok azt mutatják, hogy fehér nő sűrűbben választ fekete partnert, mint fehér férfi fekete nőt. Amúgy rengeteg a furcsaság; különösen egyetemi kollégiumokban minden elképzelhető párosítást láttam már: mongol lányt vörös és szeplős német fiúval, palesztin srácot ukrán lánnyal stb. Érdemes hozzátenni, hogy sok kultúrában már-már  státusszimbólumnak számít a fehér nő, különösen az arab férfiak esetében. Törökországban járva is felfigyeltem arra, hogy igen sok, vendégmunkásként dolgozó török férfi vitte haza nyári szabadságra német feleségét, akik, hogy is mondjam finoman, egy szépségverseny selejtezőiig sem jutottak volna el. Bár az Egyesült Államokban néhány évtizede még igen ritka volt a fekete-fehér párosítás, manapság már elég nagy keveredés tapasztalható. S történik mindez annak ellenére, hogy a lelke mélyén ezen a téren mindkét fél kissé rasszista; a feketék legalább annyira, mint a fehérek. A feketék talán még nehezebben fogadják el, ha egy fiú vagy lány nem a feketék közül választ magának partnert.  Arab férfi sokkal gyakrabban választ európai házastársat, mint európai férfi arab nőt. Ennek azonban alighanem vallási okai vannak. Ha ugyanis valaki muzulmánnal házasodik, az esetek nagy többségében át kell térnie az iszlámra, ami ugyan sokkal nehezebbé teszi egy nő életét, ám a nem muzulmán kultúrában nevelkedett férfiak mégis nagyobb kötöttségekkel járónak érzik az áttérést.   

    Sokszor megkérdezték már tőlem, hogy a világ melyik részein, országaiban vannak a legszebb nők. Ez, persze, ízlés kérdése. Ha kíváncsiak rá, elmondom, hogy nekem az átlagnál jobban tetszenek a keleti és a nyugati szláv lányok (oroszok, ukránok, lengyelek), láttam gyönyörű nőket Kínában, Thaiföldön, Laoszban, Nyugat-Afrikában, azt viszont nem értem, hová dugják a legszebb venezuelai lányokat, mert olyat szinte alig láttam. Csak azért említem, mert Venezuela már több szépségkirálynővel is büszkélkedhet. De volt már szépségkirálynő Miss India is. És akkor elérkeztünk a lényeghez!  A legeslegszebb arcú nőket Indiában láttam.    

     Gondolom, sokaknak feltűnt már, hogy a negrid és a mongolid rasszhoz tartozók nem igazán szőrösek, ellentétben velünk, europidokkal. Úgy értem, ritkás a férfiak szakálla, karjukon, lábukon, mellükön szinte nincs szőr, vagy alig látszik. Feltűnt ez például egy kislánynak is Madagaszkáron (a malgasok főként maláj-afrikai keverékek), aki leplezetlen érdeklődéssel simogatta meg szőrös karomat, miközben összekuncogott a többiekkel. Hajszálra ugyanez megismétlődött egy vietnami faluban, ahol a kisgyerekek ugyanilyen furcsa szemekkel nézték a szőrzetünket és óvatosan megérintették a karunkat. Nekik ez a furcsaság, nekünk más. Azt szokás mondani (rendszerint pejoratív szövegösszefüggésben), hogy „nem látott még fehér embert”, utalva egy nép elmaradottságára. Jártam olyan vidékeken, elsősorban Nyugat-Afrikában, ahol 6-8 éves gyerekek még csakugyan nem láttak fehér embert, s ehhez mérten vizslattak bennünket. Nos, akkor elmondom, hogy én egy közepes nagyságú faluban nőttem fel itt, Európa közepén, és úgy tízéves lehettem, amikor először láttam eleven négert. Amúgy szudáni volt és orvos, és ha  visszagondolok rá, alighanem arab-néger keverék lehetett. Azt úgyszólván természetesnek vettem, hogy magyarul beszél, hiszen idegen nyelven beszélőket akkor még sehol sem hallottam. Akkor képzeljük el, hogy odaállít egy csapat europid turista valahová Etiópiába vagy Maliba; nyakában csillogó fényképezőgépek, videokamerák, más a szaga, a ruhája, érthetetlen nyelven beszél, hát hogyne lenne különleges.

     Furcsa kérdést tett föl egyik japán utastársam az antarktiszi hajóúton. Arra volt kíváncsi, hogy mi, európaiak meg tudjuk-e különböztetni egymást, értve ezen azt, hogy mondjuk, van-e látható különbség például egy francia és egy görög között. Merthogy ő legalább 90 százalékos biztonsággal meg tudja állapítani, ki a kínai, a japán, a koreai, a vietnami, a Fülöp-szigeteki stb.  Nekem se jelentene gondot különbséget tenni például mongol és thai között, de hogy milyen jellegzetes vonások alapján lehet megkülönböztetni egy vietnamit vagy laoszit, bizony, fogalmam sincs. (Egyébként is, nekünk szinte minden kínai egyforma.) Azt válaszoltam neki, hogy nálunk, Európában ilyen eltérő jellegzetességeket nagyon nehéz megállapítani. Szinte közhely, hogy a skandinávok mind szőkék és kék szeműek. Nos, nekem például az összes norvég ismerősöm barna hajú, olaszt, spanyolt viszont ismerek világos hajút, nem is egyet. Írországban a nagy átlagot tekintve például az volt az érzésem, hogy az összes nő nagyon világos bőrű, szeplős és vörös hajú, a férfiak vörös arcúak és bikanyakúak. Ugyanakkor tudnék említeni igen sok ír származású hírességet, aki külsőre pont ellentéte ezeknek a sztereotípiáknak. A „fehérek” között is akadnak azért elég jellegzetes külső jegyek, elég csak emlékeztetni a görög, vagy éppen a kaukázusi orrformára. 

    Érdekes kérdés, kit tekintünk színes bőrűnek. A magyar köznyelvben általában ilyen megnevezéseket használunk, mint fehér, fekete, sárga (az utóbbi határozottan pejoratív), amit tudományosabban így neveznek: europid, negrid, mongolid. Na de mi az, hogy fehér? Az, akinek fehér a bőrszíne? Ezek szerint fehér az európai származású ember, ez egyértelmű; megjegyzem, Kelet-Ázsiában, különösen Japánban, de még Kínában is, igen sok olyan embert láttam, akinek a bőre fehérebb pl. egy szicíliaiénál, mégis, az előbbieket „sárgának” tituláljuk. Az arabok, vagy az indiaiak jó részének a bőre határozottan barna, ám ők antropológiailag mégis az europid rasszhoz tartoznak. Dél-Indiában nagyon sok, szinte koromfekete embert látunk, ugyanakkor arcvonásaik teljesen európaiasak. Máig sem tisztázott a kérdés, hogy az etiópok önálló rasszt képviselnek-e, vagy pedig az europidhoz sorolják őket. Az etiópok bőre ugyanis ugyanolyan fekete, mint a négereké, vonásaik viszont egyáltalán nem emlékeztetnek a fekete-afrikaiakéra, sokkal inkább az európaiakra hasonlítanak. Igen érdekes embereket láttam Jemen délnyugati részén. Arcvonásaik, bőrszínük teljesen a négerekére emlékeztetnek, akárcsak a gyapjas hajuk, ám ez a haj nagyon sok esetben vörös! A negroid vonások még csak megmagyarázhatók azzal, hogy az Arab-félszigetnek ez a tájéka nagyon közel esik Afrikához, de hogy mitől vörösek, nem sikerült kiderítenem.

                                                Europid arcvonású, csaknem fekete bőrű etióp lány

                                     Erősen sötét bőrű dél-indiai lányok

                                         Vörös hajú "négerek" Jemen délnyugati részén

   Aki látott már amerikai bűnügyi filmet (és ki nem), aligha kerülte el a figyelmét, hogy akár az áldozat, akár az elkövető leírására a leggyakrabban azt a szót használják, hogy „kaukázusi”.  Ebből a tájékozott néző csak annyit szűrhet le, hogy a fordító seggfej, merthogy azt kellett volna írnia a forgatókönyvbe, hogy „fehér”. A nem tájékozott néző pedig csak les, hogy mi az ördögről van itt szó: talán örményről, grúzról, netán csecsenről? Nos, nem. Az Egyesült Államokban használatos angolban a caucasian szóval jelölik az europid rasszhoz tartozókat. A szó eredete az 1800-as évek legelejére nyúlik vissza, amikor egy Blumenbach nevezetű német antropológus a Kaukázus vidékére tette az emberi faj szülőhelyét, ami persze marhaság, viszont leírta még, hogy ott élnek a legszebb emberek, különösen a grúzok. Persze, ezzel is lehetne vitatkozni, mint ahogyan  arról is, ki kit lát szépnek. Amerikában különben is nagyon érzékenyen kezelik az emberek fajta (származás) szerinti megnevezését. Nyilvánosan már évtizedek óta ki sem szabad ejteni a nigger szót; ezt egy időben felváltotta a fekete, aztán a színes bőrű, manapság pedig afroamerikainak illik mondani, miként a kelet-ázsiaiakat is ázsiai-amerikainak, a latinokat spanyol-amerikainak stb.

     Ha már itt tartunk, érdemes elcsemegéznünk azon is, miféle gúnyneveken említik egymást a különféle népek. Ezek nem feltétlenül pejoratívak, eredetileg pedig nagy többségük egyáltalán nem volt az, csak később vált gúnynévvé. A mi nyelvünk is hemzseg ilyen elnevezésektől. Az orosz ugyebár ruszki, pedig egyszerűen csak annyit jelent, hogy orosz. Régebben neveztük őket muszkának is, nyilván Moszkva után. A szlovákok régi elnevezése tót, a nyírségi szlovákoké tirpák, a románoké oláh, a szerbeké rác – ezek mára majdhogynem gúnynévvé váltak. Ha lekezelően beszélünk a németekről, azt mondjuk, svábok, az olaszokról szólva gyakran emlegetjük a digót. A feketékre is több gúnynév létezik a magyarban, habár mi dolgunk-bajunk nekünk a feketékkel: pl. feka, bokszos stb. –, mi meg nekik „hófehérke” vagyunk.  Ugyanez megvan más kultúrákban is. Latin-Amerikában például az észak-amerikaiakat, briteket gringónak nevezik, bár most már minden fehér bőrűre alkalmazzák. Emlékszem, valahol Peruban megálltunk egy kis falunál tűzifát venni, és az előrohanó kissrácok kapásból legringóztak mindegyikünket, pedig fogalmuk sem volt róla, ki honnan jött. A gringo nem feltétlenül pejoratív, sokszor csak a szituációbál derül ki, hogy minek szánják. Hasonló a nagy valószínűséggel holland eredetű jenki (yankee) elnevezés. Általánosságban az egyesült államokbeliekre alkalmazzák (eredetileg csak az új-angliai brit gyarmatokon élőkre) és többnyire nem pejoratív, kivéve, ha mondjuk azt látjuk tiltakozó feliratokon külföldön, hogy „Yankees go home!”

    Ázsiai, afrikai útjaim során sok különös, a külföldiekre vonatkozó elnevezéssel találkoztam. Thaiföldön például a fehér idegent farangnak nevezik, ami valószínűleg perzsa-arab közvetítéssel került Délkelet-Ázsiába; mivel ott elsőként franciák jelentek meg, rájuk alkalmazták, ma viszont már minden fehérre. Nem számít gúnyolódásnak, mint ahogy Laoszban sem a falang, ami az előbbiből ered, csakhogy a lao nyelvben nincs r hang. Ehhez hangzásban és nyilván eredetét tekintve is hasonló az Etiópiában használatos farangset szó, bár a gyerekek folyton inkább azt kiabálják az idegennek, hogy jujuju. Madagaszkáron, ha a gyerekek fehér külföldit látnak, csak úgy zeng a környék a vazaaa! (leírva vazaha – idegen, külföldi) kiáltásoktól, de ők sem pejoratív szóként emlegetik. A Fülöp-szigeteken viszont határozottan bántó hangsúllyal kiabálnak, főleg a fiatalok és a gyerekek a külföldiekre: Hi (vagy Hey) Joe!, vagyis Szia, Józsi. Nekik minden fehér ember Joe, bár e névvel eredetileg a náluk nem túlságosan kedvelt amerikaiakat illették. Japánban az idegent gaidzsinnak nevezik, ami szó szerint külföldit, idegent jelent, de nem feltétlenül bántó értelemben.       

     Vegyünk egy másik érdekes példát, a természeti környezetet, melyben egész életünket leéljük. Csak amikor nagyon különleges vidékekre látogatunk el, akkor jövünk rá, hogy ami nekünk mindennapos, az ott élőknek egzotikus – és viszont. Elsőre nem is kell túl nagy dolgokra gondolni. Ismerősek ezek a sorok? „… Aureliano Buendia ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe.” E mondattal kezdi a Száz év magány című regényét Gabriel García Márquez.  Sokszor jártam a trópusokon (e regény is ott játszódik), és rendszerint megkérdezem a helybelieket, láttak-e már havat-jeget. Tudom, persze, hogy a többségük soha, hacsak nem járt legalább valami mérsékelt övi országban, vagy nincsenek nagyon magas hegyeik. Amikor Grönlandon utaztam, a hajó személyzetének jó része indonéz, thai, vagy filippínó volt, vagyis a forró égövből jöttek. Kérdeztem, hogy bírják ezt a hideg klímát (nekem amúgy nem is volt hideg). Csak annyit feleletek, hogy furcsa, de időlegesen el lehet viselni. Hát igen, időlegesen. Aztán eszembe jutott, hogy ugyanazt érezhették, ellenkező előjellel, mint amit én a tébolyítóan fülledt, párás, meleg Malajziában, ahol gyakorlatilag mindennap esik is, de úgy, ahogy nálunk csak maximum évente egyszer-kétszer.

   Egy magyar számára az, hogy naponta látunk folyót, tavat, vagy nyaranta hullámzó gabonatengert, természetes. Ezen akkor töprengtem el először, amikor még 1987-ben  a Kanári-szigetek egyik legszárazabbikán, Lanzarotén jártam. Az a gyerek, aki ott cseperedik föl, egészen addig el se tudja képzelni, milyen egy nagy folyó, amíg el nem utazik mondjuk az anyaországba, Spanyolországba, a ringó gabonaföldekről pedig csak filmből lehetnek elképzelései, ugyanis a szigeten gyakorlatilag nincs talaj, így gabonatermesztés sem. Számára viszont az a természetes, hogy vulkáni kúpokat, lávamezőket lát mindenütt, meg persze tengert. Hány magyar éli le úgy az életét, hogy sosem látja a tengert, nem lát sivatagot, jégmezőt, magas hegyeket, de sok hazai városi gyerek még eleven csirkét, kacsát, disznót se látott, legföljebb állatkerti állatsimogatóban. Nekünk annyira természetes a négy évszak váltakozása, hogy zokon vesszük, ha a tél után szinte átmenet nélkül harminc fokos hőséget kapunk a nyakunkba. Sok magyar emigráns, aki a déli féltekén talált új otthont, eleinte furcsán éli meg, hogy karácsonykor kánikula tombol. Nekem is nagyon különleges érzés volt Venezuela trópusi vidékein január legelején látni a Caracas utcáin még ott álló feldíszített karácsonyfákat, de akadt hely, ahol műhóembert is készítettek. Hawaiin pár nappal karácsony előtt jártam, mondhatom, nagyon furcsa volt látni a fényfüzérekkel és rettenetes Mikulás-giccsekkel feldíszített házakat ott a trópusokon.   Hasonlóképpen éreztem magam december közepén Namíbiában, a sivatag közepén álló Windhoek városában, amikor a 35 fokos melegből beléptem egy hipermarket előcsarnokába, ahol egy feldíszített karácsonyfa emelkedett, rajta piros bundás Mikulással. És mit gondolnak, milyen színű volt a Mikulás a 99 százalékban feketék lakta országban? Bizony, fehér. Emlékszem, amikor Sydneyben jött az ősz, hullottak a falevelek, és a kirakatok már tele voltak nyuszifigurákkal. Annyira megszoktam már a déli féltekén való létezést, hogy egy pillanatra az villant az agyamba, mi az ördögöt akarnak ezek ősszel a nyúllal. Tényleg csak kissé később esett le, hogy március van, pár nap múlva húsvét.

                                              Mű karácsonyfák Caracasban

                                     "Nyári Mikulás" Hawaiin

     Abban is találunk különbségeket, hogyan, mikor, miért ünnepelnek az emberek. A keresztény világban a karácsony a legfontosabb ünnep, de még ezen belül, időben és szokásokban is sok az eltérés.  Eredetileg, a 4. századtól, január 6-án ünnepelték Jézus születését, majd 325-ben került át december 25-re. Feltehetően azért, mert a rómaiak a téli napforduló idején ülték meg Saturnalia ünnepét, vagyis Szaturnusz istent tisztelték meg vele. (Hogy Jézus valójában mikor született – melyik év melyik napján –, nem tudjuk pontosan.) Más napokon ünneplik a karácsonyt a Gergely-naptárat használó országokban, így valamennyi nyugati keresztény országban (december 25.), és más napon a keleti ortodox egyház szerint, így pl. Oroszországban, Ukrajnában, Grúziában, Szerbiában (a Julián naptár szerint január 7-én), Örményországban viszont 6-án. Érdekes, hogy Indiában, ahol a lakosság nagy része hindu (kisebb részt muzulmán, még kisebb részt buddhista) és a keresztények aránya alig több mint 2 százalék, a karácsony állami ünnep. Kicsi a keresztények részaránya Japánban is, ahol bár a karácsony nem hivatalos ünnep, de nagyon sokan ünneplik külsőségeiben, az utcai fákat fényfüzérekkel díszítik, sőt, amit hallottam, Kínából hatalmas mennyiségben vásárolnak műanyag karácsonyfát (többnyire fehéret). Akárcsak nálunk, az észak-európai országokban is december 24-e „a” karácsony, ekkor történik az ajándékozás. Nagy-Britanniában, Észak-Amerikában viszont december 25-én reggel bontják ki az ajándékcsomagokat, amiket – a mi szokásainkkal ellentétben – nem a Jézuska hoz, hanem, mondjuk így, a Télapó, helyi nevén Santa Claus, de sok más országban ezt a „feladatot” más látja el. Nálunk a cipőt, csizmát Mikuláskor szokás kitenni az ablakba, az angolszász országokban viszont karácsony előestéjén, és nem lábbelit, hanem zoknit, vagy ahhoz hasonló zsákocskát.

     A keresztények körében leismertebb (bár nem a legfontosabb) zsidó ünnep a hanuka, a fények ünnepe. Sok keresztény afféle zsidó karácsonynak tartja, merthogy időben igen közel esik a mi karácsonyunkhoz, valójában azonban semmi köze hozzá, hacsak az nem, hogy ilyenkor a zsidó gyerekek is ajándékokat kapnak. A pészah tavaszra esik, eredete azonban a zsidóknak az Egyiptomból való kivonulására és a tengeren való átkelésére vezethető vissza. A Gergely-naptár szerint szeptemberben, vagy októberben van és két napig tart a legfontosabb zsidó ünnep, jóm kippur, az engesztelés ünnepe, ami böjttel és minden téren való önmegtartóztatással jár.  

     Kínában a holdújév (tavaszünnep) a legnagyobb ünnep, mely, mivel a holdnaptáron alapul, hasonlóképpen vándorol a naptárban, mint nálunk a húsvét, de mindig január 21. és február 21. közé esik. Ez egyben a kínai újév első napja. Ilyenkor napokra, vagy egész hétre leáll az élet, a legtávolabb élő családtagok is igyekeznek hazatérni, hogy szeretteikkel együtt lehessenek. Vietnamban is a holdújév a legfontosabb, ott tet a neve. Irán legjelesebb ünnepe a noruz, a perzsa újév, mely többnyire március 21-ére, vagyis a tavaszi napéjegyenlőségre esik, és 13 napig tart. A muzulmánok legnagyobb ünnepe a korábbi fejezetben már említett ramadán, a másik pedig az úgynevezett áldozati ünnep; annak emlékére tartják, hogy Ábrahám kész volt feláldozni elsőszülött fiát, Izmaelt Istennek. A muzulmán világban a holdnaptár utolsó hónapjában, annak tizedik napján kezdődik és általában öt napig tart. Ilyenkor valóban áldoznak, bárányt, kecskét, tevét. A hinduk ünnepei elképzelhetetlenül gazdag mítoszvilágukhoz kapcsolódnak, de gyakran egybeesnek évszakváltásokkal is. A fesztiválok ideje, rítusai régióról régióra változnak a hatalmas és sokszínű országban, am i viszont közös, hogy ezek is összehozzák az egymástól távol élő családtagokat.

    A nyugati világban a hagyományos heti ünnepnap a vasárnap, a zsidóknál a szombat (a sabbat, ami péntek este napnyugtakor kezdődik), míg a muzulmánoknál a péntek. Vettem hajdan Pakisztánban egy asztali naptárat. Nem mintha használni akartam volna, csak úgy poénból, meg elég jól is nézett ki. Egyszer, valamikor az év közepén rápillantottam, és akkor jöttem rá, hogy a piros betűs nap náluk – muzulmán országról lévén szó – természetszerűleg a péntek. Az ember, persze, tudja ezeket, de amikor a gyakorlatban is átéli, elég furcsa tapasztalatokat szerezhet. Amikor Izraelben jártam, két hét alatt mindhárom heti pihenőnapot átéltem. Szombaton pl. nem közlekedtek az izraeli busztársaság járatai, az arabok ellenben igen. Szombat este, az első csillag feljövetele jelzi a zsidók számára a sabbat végét, addig az üzletek is zárva tartottak. De mikor mutatkozik meg az első csillag? Mit mondjak, nagyon éhesek voltunk, de nem a csillagokat figyeltük, hanem azt, hogy kinyisson a legközelebbi bolt. Ők nyilván tudják, mikor kell. Nemrég Nepálban meglepetéssel tapasztaltam, hogy náluk a heti pihenőnap a szombat (az okát nem sikerült kiderítenem); ott vasárnap is dolgoznak. 

                                                                                  ***

     A különbségek és hasonlóságok sorát még hosszasan tudnám folytatni, miként nyilván az olvasó is, de egyszer csak be kell fejezni valahogy. Úgy gondolom, jó ez így, ahogy van. A sokszor okkal átkozott globalizációnak is megvannak a maga előnyei, de ahogy a növényi és állati sokféleség, vagyis a biodiverzitás gazdagítja bolygónkat, így van ez az emberi kultúrák esetében is.

                                                                                   VÉGE

A BLOGNAK VISZONT NINCS VÉGE, CSAK ENNEK A KÖNYVNEK, ÚGYHOGY NE MENJETEK SEHOVÁ! Karácsony táján folytatom, új témákkal,