„A világ egy könyv, és aki nem utazik, az csak egyetlen lapját olvassa el”
(Szent Ágoston)
Ismerik a kultúrsokk szót? Ez a jelenség, hangulat, lelkiállapot többnyire akkor lép fel, amikor idegen környezetbe kerülünk, leginkább természetesen külföldön. Szinte az első pillanatokban tapasztaljuk, hogy valami nagyon más (vagy ha nem nagyon, de kissé biztosan), mint amit idehaza megszoktunk. Mások a szagok, a hangok, más nyelvet beszélnek, más pénzzel fizetnek, más a klíma, az étel, az emberek temperamentuma, öltözködése, az idegenhez való viszonya, eltérőek a lakókörülményeik, az épületeik, az életvitelük, a mindennapi szokásaik és még sorolhatnám. Vegyünk néhány példát! Egy magyar számára nem jelent különösebb megrázkódtatást, ha átmegy, mondjuk, Szlovákiába és ma már az sem, ha átrándul Ausztriába. Óriási különbségeket akkor sem fedezünk fel, ha például ellátogatunk Bajorországba, Lengyelországba. Valamivel nagyobbak az eltérések, mondjuk, Spanyolországban vagy Norvégiában, de még ez sem vág földhöz bennünket. De ha felkeresünk egy arab országot, teszem azt, a nem is túl távoli Egyiptomot vagy Tunéziát, már sok minden nagyon más az itthoni élethez képest. És akkor mit mondjunk például Kínáról, Indiáról, Kenyáról, vagy akár az aránylag sok magyar által is látogatott Thaiföldről?
Képzeljék magukat a helyembe. Befutnak hajóval Hongkongból reggel hétkor a kínai Kantonba. Egy szót sem tudnak kínaiul; nemhogy beszélni, de még a feliratokat elolvasni sem képesek, a helybeliek nem értenek angolul és az a városrész, ahová érkeztek, nincs rajta a térképükön, viszont el szeretnének jutni egy bizonyos helyre. Hiába próbálnak kérdezősködni, a rossz kiejtésüket nem érti senki, de még a gesztusok is mások. Mihez kezdenének? Ez már sokk a javából. Én speciel, találomra, elindultam egyik irányba, aztán elértem egy hídhoz, amit már be tudtam azonosítani a térképen. Ezt követően is irtózatosan sokat kínlódtam Kínában, de ahogy múltak a napok, úgy vettem egyre könnyebben az akadályokat.
A hirtelen környezetváltozás érintheti az embert pozitívan is. Ez az újdonság varázsa, amit a szaknyelvben „mézeshetek fázisnak” neveznek, bár nem tart hetekig. Élvezetes a kellemes klíma (már ha kellemes), az érdekes ízű ételek, a helybeliek számunkra furcsa szokásai, érdeklődése stb. Aztán ahogy telik az idő, elmúlik a varázs és egyre sűrűbben, erősebben jönnek elő az új környezet negatívumai. Mindezek fokozódó ellenérzéseket váltanak ki belőlünk; nem ízlik az étel, a barátságos érdeklődést zaklatásként éljük meg, az eleinte élvezetes, nyüzsgő környezet visszataszítóvá válik, hiányozni kezdenek a hazai ízek, sőt eseteként odáig is eljutunk, hogy egyre gyakrabban mondjuk: „ezek” tiszta őrültek! Pedig „ezek” nem őrültek. Csak mások. Ha erre idejében rájövünk, elkezdünk szépen alkalmazkodni, és élvezni fogjuk az új környezetnek még a kihívásait is. Van azután a kultúrsokknak egy harmadik fázisa, ám ezt az utazók többsége nem éli meg, csak az, aki hosszabb időre, hónapokra, évekre rendezkedik be idegenben: az a megszokás/beletörődés szakasza. Beilleszkedünk az ottani környezetbe, átvesszük a helybeliek életritmusát, szokásait, miközben persze igyekszünk megtartani saját kis privát szféránkat, átmenteni egy darabka otthont az idegen világokba is. Nem véletlen, hogy ahol több, ugyanabból az országból vagy kultúrkörből érkezett külföldi él, összejárnak, tartják a kapcsolatot egymással, sőt, ahol sokan vannak, megteremtik a maguk kis világát is. Így születtek meg kínai, indiai, olasz stb. negyedek sok nagyvárosban, szerte a világon, de tapasztalataim szerint a külföldön élő magyarok is több-kevesebb rendszerességgel találkoznak, összejárnak, magyar klubot szerveznek stb. Én ezt a fázist egyetlen egyszer éltem át, egyetemistaként, 1976–77-ben, négy hónapon át, a megboldogult Szovjetunióban, Leningrádban. Meg lehet szokni, a magunk életét könnyítjük meg, ha alkalmazkodunk.
Azt szoktam mondani, régen rossz, ha egy nép megváltoztatja a szokásait csak azért, hogy nekünk, idegeneknek jó legyen. Az, persze, más és jólesik, ha a kedvünkre tesznek, barátságosak hozzánk, de azt például kifejezetten nem szeretem, ha egy nagyon egzotikus ország külföldiek által sűrűn látogatott vidékét teletömik nyugati éttermekkel és csupa olyan szórakozási lehetőségekkel, amikhez a külföldi a saját hazájában hozzászokott. Láttam néhány ilyen helyet, mint mondjak, meglehetősen visszataszító, de szerencsére nem általánosan jellemző. Még visszataszítóbb, ha az idegen ezt el is várja. Alkalmazkodni nekünk kell, és ha jól akarjuk érezni magunkat idegenben, próbáljuk elfogadni a dolgokat olyannak, amilyenek. Két hetet (de többet is) ki lehet bírni az itthonitól eltérő környezetben, és ha folyton azért dohogunk, mert valami eltér a megszokottól, csak a magunk utazását keserítjük meg vele. Nem kell feltétlenül szeretni mindent úgy, ahogy van, de érdemes befogadni; nyitott szemmel, szívvel, szellemmel. Higgyék el, gazdagodunk általa.
Ez a könyv, amellett, hogy nagy vonalakban bemutat a mienktől eltérő (vagy éppen meglepő módon hasonló) kultúrákat, szokásokat, furcsaságokat, alapvetően a tolerancia jegyében született, bár nekem is eltartott egy ideig, amíg idáig eljutottam. Be kell vallanom, én is sokszor voltam (időnkén még néha manapság is) türelmetlen, goromba, elutasító, undok stb., de nagyon igyekszem nem az lenni és ez az utóbbi években egyre többször sikerül is. Sosem felejtek el egy a Fülöp-szigeteken történt esetet. Távolsági busszal utaztam, és ott az a szokás, hogy amikor a busz megáll valahol, a helybeli árusok azon nyomban letámadnak, feltülekednek és megpróbálnak eladni ezt-azt, még arra sem hagyva időt, hogy a megérkező utas le tudjon szállni. Épp erre készültem és immár sokadszor kellett elszenvednem ezt az idegesítő procedúrát. Hátamon a jó nehéz hátizsákkal már az ajtóban álltam, amikor felnyomakodott egy asszony, ha jól rémlik, valami zöldségfélével megpakolt kosárral. Elég durván félrelöktem, az áruja kipotyogott a földre. Ez a 90-es évek végén történt, de azóta se tudtam elfelejteni; már percekkel később is nagyon szégyelltem magam.
Tudom, hogy amikor leírok egy környezetet, esetet, nagyon vékony jégen járok, mert az olvasó esetleg azt érezheti, hogy általánosítok. Épp ezért ha véletlenül olyasmit írnék le, hogy mondjuk az amerikaiak, az arabok, a németek ilyenek vagy olyanok, természetesen nem egy népet, népcsoportot akarok minősíteni. Nincs „átlagamerikai”, átlagmagyar”, „átlagarab” stb., ám vannak bizonyos vonások, melyek egy-egy ország népére talán a megszokottnál is jellemzőbbek, bár az is lehet, hogy csak mi látjuk túlzottan is jellemzőnek. Amikor például azt tapasztaljuk, hogy az oroszok körében sokan szeretik a vodkát és sokat is isznak belőle, hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy ilyen iszákosok ezek az oroszok. Pedig ott sem mindenki vedeli a szeszt. A latin népeket temperamentumosnak tartják, a skandinávokat hűvösnek, az amerikaiakat korlátoltnak és beképzeltnek, a németeket pedánsnak, az arabokat olyannak, akik állandóan csak becsapnak bennünket stb., ám ezekre tucatnyi ellenpéldát hozhatnék, és fogok is.
Egy dolgot jól véssünk az eszünkbe. Ha külföldre megyünk, Magyarország „mi” vagyunk. Sokan személyünkben találkoznak először eleven magyarral és előfordulhat, hogy rólunk, a mi viselkedésünkből vonnak le általános következtetéseket egész népünkről. Ez pedig nem mindig jó. Sokszor szégyenkeztem már magyar utastársaim miatt, és ez az egyik oka annak is, hogy ha mód van rá, kerülöm az olyan csoportos utakat, ahol honfitársaim társaságát kell elviselnem. Ez sem általános, kiváló társakkal is utaztam, de sajnos vannak rossz tapasztalataim. A másik ok, hogy legalább arra a pár hétre kizökkenjek, vagy hogy más országbeliekkel együtt, az ő látásmódjukat is megismerve kóstoljak bele egy-egy idegen világba.
Legyünk patrióták, büszkék arra, amiket hazánk kiemelkedő személyiségei a múltban vagy a jelenben az élet bármilyen területén elértek, de ne helyezzük magunkat mások fölébe, se mások alá. Ne vessünk meg egyetlen népet, nemzetet, országot múltbeli vagy jelenlegi politikusaik szörnyűséges tetteiért, mert ha így tennénk, mi is alaposan rászolgálnánk mások megvetésére, lenézésére, ami, ugye, nem esne jól. Nincs másoknál alábbvaló ország, nép, legföljebb az egyik ebben sikeres, a másik amabban. Nincs „kiválasztott” nép; az ostoba, szűk látókörű nacionalizmusnál aligha okozott más nagyobb kárt a történelemben.
Amiket a következőkben leírok, nagyrészt saját élményekből, tapasztalatokból merítettem. Ám mivel én sem tudhatok mindent, e tapasztalatok nyomán sok mindennek utánanéztem, olvastam, böngésztem az interneten is. Ezek révén magam is sokat tanultam, és így talán némi ismeretterjesztéssel is megpróbálkozom. Meglehet, néha tévedek, az is előfordulhat, hogy némely olvasóm hasonló helyzetekben, vagy az említésre kerülő országokban az enyémtől gyökeresen eltérő kalandokat élt át, más tapasztalatokat szerzett. Ez is szép az utazásban; hogy mindannyian másként éljük meg az élményeinket, más tetszik, vagy éppen nem tetszik.
Mint eddig minden könyvemben, most is arra biztatom az olvasót, hogy kritizáljanak, javítsanak (vagy dicsérjenek) bátran, osszák meg velem saját tapasztalataikat.
