„Az érkezőt el ne zavard, a távozót vissza ne tartsd”   (tatár eredetű közmondás)

   Kifejezetten bosszant, amikor egy országról, népről, népcsoportról azt mondják: vendégszerető. Egyrészt, mert a fogalom általánosító és szubjektív tapasztalatokon alapul, másrészt azért, mert nem körülírható. Ezzel az erővel azt is mondhatnánk bármelyik népre, hogy nem szeretik az idegeneket. Jómagam mindkét szélsőséges jellemző alkalmi megnyilvánulásaival találkoztam, ráadásul egyazon országon belül is, éppen ezért óvakodom mindenfajta határozott állásfoglalástól, s erre intem az olvasót is. Valamiféle "mérce" azonban mégiscsak van, példa erre a minap talált térkép, mely azt mutatja, hogyan viszonyul egy-egy ország népessége a külföldi látogatókhoz. (Minél kékebb, annál barátságosabb, ha úgy tetszik, vendégszeretőbb egy nép, minél pirosabb, annál kevésbé.) Amint látszik a térképen, nem állunk valami jól.

                                              A vendégszeretet világtérképe 

   Az utazót, mint vendéget, hiszen külföldön azok vagyunk, időnként kellemetlen élmények is érhetik, legfőképpen azért, mert nem ismeri a helyi szokásokat. Általánosságok helyett inkább néhány olyan emlékezetes esetet villantok föl, melyekből ki-ki leszűrheti következtetéseit az úgynevezett vendégszeretetről.

    Tegyünk egy elméleti próbát. Tisztelt olvasó, el tudja képzelni, hogy fölvesz autójába egy külföldi stoppost, elbeszélget vele, aztán meghívja vacsorára, sőt szállást is ad neki éjszakára? Elképzelni könnyű, de vajon előfordult-e már ilyesmi önnel a gyakorlatban? Mert én átéltem több ilyen esetet is, amikor magam voltam a kedvezményezett. A skandinávokról élő jellegzetes sztereotípia, hogy hűvösek, tartózkodóak. Első nyugati stoppos utam éppen Dániába, Svédországba, de legfőképpen Norvégiába vezetett. Egy hónap során, mint korábban említettem, hatvanöten vettek föl kocsijukba, ami, ugye, nem rossz teljesítmény. Ebből körülbelül öten-hatan hívtak meg ebédre, vacsorára, hárman szállást is adtak. Fölvett egy srác nem sokkal Oslo után, klasszikus, 70-es évekbeli, lakókocsivá átalakított Volkswagen mikrobuszával és úgy félórányi eszmecsere nyomán – miután megtudta, hogy az Északi-fokra igyekszem – azt mondta, ott fönn, északon túl sok érdekesség nincs, ellenben ha van kedvem, vele tarthatok a Jotunheimenbe, a hegyekbe, csodákat fogok látni. Igaza lett. Olyan helyekre vitt el, ahová magamtól, pláne autóstoppal, biztosan nem jutok el, ráadásul öt napon át szállást és kosztot is adott. Ezzel még nem volt vége. A hegyek után elvitt Trondheimbe, a szülői házba, ahol eltölthettem egy kellemes estét, családi körben.

      Ebben a mikrobuszban (illetve a gazdájánál) vendégeskedtem 1976-ban Norvégiában

     És még mindig nem volt vége. Az ott látott fotói ösztönöztek arra, hogy három év múlva elutazzam Izlandra, amiben szintén Per (mert így hívták) segített, vízumszerzéssel, oslói szállással, vonatjeggyel Bergenig. De akkor már Bergenben is vártak. Az történt, hogy itthoni barátommal, Andrással együtt terveztük az izlandi utat, de ő végül nem tudott eljönni (máig bánja). Neki volt Bergenben egy ismerőse, Britt, akihez beajánlott. Úgy fogadtak, mintha ezer éve ismernénk egymást, mindemellett Britt „végstádiumú” terhes volt. Elvittek mindenhová a környéken, a behajózás előtt elláttak étellel-itallal, és persze visszavártak. Utam végeztével vissza is mentem, Britt másnap megszült. Akkor már tudtam, hogy – mivel férje amerikai – rövidesen áttelepülni készülnek Texasba. Búcsúzáskor megadták a houstoni címüket, mondván, „ha egyszer arra jársz…”. Ugye, ismerős… Az utazó elég gyakran keveredik olyan helyzetbe, hogy alkalmi ismerőseivel címet cserél, mondván, talán még találkozunk, aztán persze soha többé.  Nos, ez alkalommal másként történt. Hat évvel később „arra jártam”. Még megvolt a címük, előre leleveleztük, Steve, a férj várt a houstoni buszpályaudvaron (Britt Norvégiában volt a szüleinél), nála vendégeskedtem két napig, és persze ott is megmutatta a környék látnivalóit.

    Ez a „ha arra jársz” egyszer még visszatért. 1990-ben Hawaiin, Maui szigetén egy youth hostelben megismerkedtem a német Wolfganggal és a hongkongi Melissával. Az ilyen szállókon ugyanis nagyon könnyű ismerkedni. Mindketten kocsit béreltek, de mivel Melissa nem szokott a jobb oldali közlekedéshez, Wolfgang autójával tettünk egy egynapos szigetkerülő túrát. Este, vacsora közben aztán címet cseréltünk. Másnap reggel, amikor Melissát, aki korábban indult el, mint mi, kivittük a repülőtérre, Wolfgang megjegyezte: mi még csak találkozhatunk itt Európában, de hogy Melissával… Aztán úgy hozta a sors, hogy rá négy évre Hongkongba utaztam. Még megvolt Melissa címe, telefonszáma, gondoltam, felhívom, csak úgy, a hecc kedvéért. Amikor bemutatkoztam, eleinte keresgélnie kellett az emlékei között, de aztán vette, hogy ki vagyok.  Aznap nem ért rá, a férjét várta külföldről, de másnap estére hívott, hogy vacsorázzak velük. Sajnos, akkor meg már nekem kellett mennem, így a találkozás elmaradt, de elvileg összefuthattunk volna. Wolfganggal, persze, soha többé nem találkoztam, nem is beszéltem.

      Hawaii egy másik szigetén, Kauain is volt is volt részem alkalmi „vendégségben”, sőt kettőben. Álldogálok egy pici város szélén, stopra várva a csodaszép Waimea-kanyon felé, ahová – így adja a terep – először hosszasan felfelé kell menni, úgy tíz kilométert, országúton. A városka talán utolsó háza előtt várakoztam, s egy idő után kijött a tulajdonos. Kérdi, merre akarok menni. Elmondtam. Ő ugyan éppen az ellenkező irányba megy, felelte, de a kedvemért tesz egy kerülőt, elvisz. És elvitt. Ugyanezen a szigeten egy szupermarket parkolójában próbáltam kocsit fogni, hogy aznap éjszakára kinézett szálláshelyemre, egy kempingnek is nevezhető parkba eljussak. Egy fiatal fickó meg a felesége megkérdezték, mire-hova várok. Ők sem arrafelé mentek, mégis elvittek, sőt még söröztünk is egyet.        

    Amerikához még visszatérek, de el kell mondanom egy különleges élményemet Dániáról, ami ugyancsak Izlandról hazafelé tartva esett meg velem. Valamivel Koppenhágától délre stoppoltam, amikor fölvett egy dán farmer. Kérdezte (merthogy természetesen tudott angolul), mit láttam az országukból. Koppenhágán kívül csak az út szélét, feleltem. Na, akkor most ő megmutatja nekem az igazi Dániát. (Ezt egyébként nagyjából öt perccel az után már megbeszéltük, hogy egyáltalán beszálltam a kocsijába.) Azon mód hazavitt. Nem tudom, mit mondhatott az asszonynak, de miután végigmutogatta a gazdaságot, már terített asztal várt bennünket.  Hazaért közben négy nagy fiuk is, így aztán vacsora után mind a hatan tangóharmonikát ragadtak és többek között – a vendég kedvéért – eljátszottak egy Liszt-rapszódiát. Utóbb mástól megtudtam, hogy országosan ismert népművészek.

                           Vendégségben egy dán tanyán, ugyancsak 1976-ban

    Hozzá kell tennem, soha senkitől semmit nem kértem, sőt...  Még Norvégiában fölvett egy három kicsi gyerekével utazó apuka, aki látva – mert nem lehetett nem látni – szegénységemet, pénzt akart adni, amikor elváltunk. Én, hülye, nem fogadtam el (pedig három napra fedezte volna a kosztomat), amit csak azért bántam meg utólag, mert alighanem őt hoztam vele kellemetlen helyzetbe. Szóval, ilyenek is tudnak lenni a „hűvös” északiak.

     Akkor tehát vissza Amerikába. 1985-ös hosszú utazásom során sem vetett föl a pénz, viszont nagybátyám végigtelefonálta magyar ismerőseit az ország minden olyan sarkában, ahová készültem, hogy ha módjuk van rá, istápoljanak kicsit. Így kerültem családi környezetbe például Seattle-ben, San Franciscóban, Denverben, sőt más vonalon Los Angeles környékén is. Volt egyetemi földtanprofesszoromnak apja, anyja, két testvére is élt azon a környéken. Tamás, akivel a diploma után továbbra is szoros kapcsolatban maradtam mint lapunk szerzőjével, levélben „megágyazott” nekem kaliforniai családjánál. Édesanyja rántott hússal, uborkasalátával várta „Tamáska barátját”, egyik öccse pedig komplett, háromnapos autós túrára vitt Dél-Kaliforniában. Amúgy a San Franciscó-i magyar ismerősök is készültek. Sarah vadast főzött a tiszteletemre, gondolván, hadd egyen ez a szegény gyerek valami magyaros kosztot. Sára egyébként azért lett Sarah, mert szintúgy magyar férjével és gyerekeikkel csak angolul beszéltek, nem is tanították meg őket magyarul (aztán persze később kapták is érte a szemrehányást felserdült lányuktól). Nem azért, mert utálták az óhazát, sőt. Sára magyar stílusú borpincéket tervezett Kaliforniában, a környéken leszüretelték az árván hagyott sárgabarackot, aztán lekvárt főztek belőle (amit az amerikaiak nem is ismernek), egyedi rendszáma volt, elöl „Sárika”, hátul „Magyar” felirattal… Szóval, nem nagyon értettem, de mindegy. Úgy két hét múlva beállítottam Denverbe, ahol a szintúgy Magyarországról elszármazott háziasszony is vadassal várt, gondolván, hadd egyen ez a szegény gyerek végre valami magyarosat. Még szerencse, hogy szeretem a vadast.

     Nem hagyhatom ki a sorból rokonaim egy másik magyar ismerősét, Magdi nénit Seattle-ből sem. Amikor 1985-ben először náluk jártam, még élt a férje, Miska bácsi, aki az ötvenes években még itthon elszenvedett traumáiból kifolyólag kissé ideges természetű volt (évekig bujkált, Magdi néni bújtatta – csak később házasodtak össze). Szóval, elég izgága volt és bár csodálatos helyekre vittek el a környéken, öt perc múltával már mindenhonnan mehetnékje támadt. Igazából csak az otthon biztonságában érezte jól magát. Nagyon szép helyen, Alki Beach-en laktak, ami különben nevezetes hely, mert 1851-ben itt szálltak partra a vidék első fehér telepesei és a helyi indián törzsfőnök szívélyesen fogadta őket. A később alapított várost is róla nevezték el. Na, szóval, 1990-ben, Kanadából jövet, Hawaiira menet ismét Seattle-ben jártam, természetesen pihenhettem egy-két napot Magdi néninél. Mivel férje időközben meghalt és gyerekük nem volt, Magdi néniből időnként kitört az anyatermészet, ami többek között abban is megnyilvánult, hogy engem kvázi rokonként fogadott, sütött-főzött, ahogy ez ilyenkor szokás. Szárnyai alá vett továbbá egy ugyancsak magyar származású fiatalembert, Sanyit, aki nem sokkal korábban végzett az egyetemen Pennsylvaniában és a Seattle mellet levő Everettben, a Boeing gyárban kapott munkát. Magdi néni úgyszólván a fiává fogadta. Sanyi úgy járt, hozzá, mintha haza menne – egyszerűen muszáj volt neki. Ilyen túláradó szeretetet nem lehetett visszautasítani. Amikor betoppantam, Magdi néni szinte azonnal felvetette az ötletet, hogy felhívja Sanyit, vigyen el bennünket repülni. Sanyi ugyanis megszerezte kisgépre a pilótaengedélyt, imádott repülni. Másnap reggel már indultunk is. Így volt szerencsém a levegőből látni többek között a pont tíz évvel korábban kitört legendás-hírhedt vulkánt, a St. Helenst, de ellibegtünk a Cascade-hegység óriása, a Mount Rainier mellett is. Életem egyik legnagyobb repülős élménye volt. Magdi néni aztán a 90-es évek elején hazatelepült Vas megyébe, írtam is neki, válaszolt is, de már nem találkoztunk (pár év múlva meg is halt). Úgy látszik, Vas távolibbnak bizonyult, mint Seattle.   

     Az ismerősök ismerősei máshol is kisegítettek. Történt, hogy egy szerkesztőségi barátunk megtudta, hogy Venezuelába készülök. Rögvest „riasztotta” Caracasban élő régi barátját, hogy odakészülök. Aztán a Chávez elleni, tévén keresztül is elég rettenetes tömegtüntetések miatt elhalasztottam az utazást (pedig már sörből is bespájzoltak), de két év múlva pótoltam. Akkor is vártak, azazhogy nem Imre bácsi fogadott a reptéren, hanem a fia, Ivan, aki ugyan egy szót sem beszélt magyarul (anyja ugyanis görög volt és a családban csak a spanyolt használták), ám annál jobban angolul. Mivel Imre bácsi súlyos, sőt életveszélyes tüdőgyulladással éppen kórházban feküdt és fia bement meglátogatni, rábíztak Señora Rosára, a szénfekete bőrű kolumbiai házvezetőnőjükre, valamint „kirendeltek” mellém egy gardedámot egy meglehetősen koros, ám szintén magyar emigráns hölgy személyében, akinek fő feladata volt, hogy elvigyen vacsorázni. Őszintén szólva egy húsz éves, hosszú combú señoritának jobban örültem volna előzetesen, ám ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy na, és miről foguk beszélgetni, azt hiszem, sokkal jobban jártam. Caracas egyik előkelő vendéglőjébe vitt. Ahhoz képest, hogy kislányként került a messze távolba, tökéletesen, a legújabb szófordulatokat is ismerve beszélt magyarul, abszolút otthon volt az itthoni politikai életben is (naná, féltestvére korábbi, szintén Géza nevű külügyminiszterünk), amúgy meg a caracasi egyetem filozófiaprofesszora. Miután befejeztem kéthetes venezuelai utazásomat, még visszalátogattam pár órára Gózonékhoz, ugyanis Imre bácsi közben szerencsére meggyógyult. Señora Rosa nyitott ajtót, és úgy borult a nyakamba, mint a saját fiának. Ezt az esetet csak azért meséltem el, mert végeredményben vadidegen voltam, vendéglátóim mondhattak volna nyugodtan nemet is.

    Már fogalmam sincs, ki ajánlott be a kanadai Calgaryben élő Németh családhoz (csak névrokon), de az illető írt nekik, ők pedig vártak, hatalmas steakkel, szállással, megspékelve kirándulással a Sziklás-hegységben. Azt viszont pontosan tudom, hogy néhai Balázs Dénes geográfus kollégám, a szuper-világjáró adta meg a Sydneyben élő néprajzkutató, Ignácz Ferenc címét (aki egyébként lángost sütött a tiszteletemre!), valamint az új-zélandi Aucklandben élt (azóta sajnos elhunyt) szintén magyar éghajlatkutató hölgy elérhetőségét. Egyébként ő volt az első magyar nő, aki járt az Antarktiszon. Mindkettejüknél szíves látásban részesültem, ráadásul meg is dolgoztattam őket egy-egy interjú erejéig, melyek meg is jelentek a Természet Világában. Még el kell mondanom, hogy szegény Dénes, amikor fölkerestem ausztrál-új-zélandi utam előtt, már súlyos beteg volt; épp akkor jött haza a kórházból infúziós kezelésről. Amikor megláttam, azt hittem, lépni sem tud, de ahogy az utazásra terelődött a szó, mintha felturbózták volna. Előkotort egy halom térképet, prospektust és ellátott egy csomó jó tanáccsal.          

     Amikor 1978-ban Mongóliában jártunk Miklós barátommal, meghívónk, korábbi kollégiumi lakótársunk, Ganbátor (akkori) barátnője a saját szüleit „evakuálta” vidékre, hogy egy egész lakás álljon a rendelkezésünkre. Utóbb szerencsére megtudtuk, hogy a városi mongolok, még az értelmiség is, nyaranta szívesen költözik ki a természetbe és  valamilyen nyaralóhelyen, esetenként jurtában tölti az időt. A mongol vendéglátásról még legendákat tudnék zengeni. A pusztai népek életének íratlan szabálya, hogy a messze földről jött idegent kosztolni, kvártélyozni kell. Nem tudtunk úgy elhagyni egy jurtát, hogy ne ettünk-ittunk volna valamit. Megesett, hogy késő este futottunk be alkalmi teherautóval egy tanyára, konkrétan jurtához, egyik utas ugyanis éppen hazaért. Mi sem volt természetesebb, mint hogy féltizenkettőkor az asszony kipattant az ágyból és hat vadidegen embernek, közte a két magyarnak, hétfogásos vacsorát rögtönzött. Tisztelt magyar háziasszony-olvasóm, megtenné-e ugyanezt?

                         Ganbátorral Ulánbátor főterén, 1978-ban

     Mongóliában utunk egy részében helybeli barátunk nélkül csatangoltunk, így vetődtünk el egy megyeszékhelyre, Cecerleg városába. Mielőtt felszálltunk a repülőre, Ganbátor egy oroszul is értő mongol srác gondjaira bízott bennünket, továbbá, kérésünkre, ellátott bennünket néhány „beszélgető cédulával”.  Felírattunk vele néhány fontosnak vélt kifejezést mongolul, hogy ha úgy hozza a sors, meg tudjuk értetni magunkat, de erre nem volt szükség. A szálláskereséssel nem volt gondunk, vittünk sátrat. De hol állítsuk fel? Kiballagtunk a kisváros szélére, ahol már csak gyéren álltak a jurták, s elkísért bennünket alkalmi gondviselőnk is. Megkértük, tolmácsolja az egyik jurta lakóinak, hogy felállíthatjuk-e a sátrunkat az övék közelében; azt mondták, így biztonságosabb. Nem mintha bárkitől is félnünk kellett volna. Idős házaspár lakta a jurtát, természetesen megengedték, ami ott egyet jelent azzal, hogy attól a pillanattól fogva a vendégeik vagyunk. Azonnal előkerült két kis sámli meg az elmaradhatatlan tejes tea. Miklós, amikor meglátta a lovukat, ráutaló mozdulatokkal jelezte, hogy nem lehetne-e kicsit lovagolni is. Ezek után már szinte kötelező volt. Akkor ültem életemben először lovon (mellesleg azóta sem sokszor).    

     Következzen Alfred! Alfred külön szám. Vele és feleségével, Ingével még 1988-ban, Törökországban ismerkedtem meg, Pergamonnál (Bergama), ahogy együtt szálltunk le a buszról. Eleve gyanús volt, hogy egy jól szituált nyugatnémet házaspár nem Mercedessel vagy BMW-vel utazik. Elmondták, van ugyan otthon (két) kocsijuk, de annyiba került volna a biztosítása, hogy inkább repülővel jöttek és busszal közlekednek. A kapcsolat fennmaradt, én jártam náluk háromszor Münchenben, Alfred pedig szinte minden évben kétszer-háromszor megjelenik Budapesten pár napra; vagy fogászati kezelésre jön, vagy bútort csináltatni. Ilyenkor nálam lakik, kilószám hozza a legjobb kávét, édességet. Rendszeresen eljár az Operába, imádja Budapestet, pedig már elrabolták a táskáját, feltörték az autóját, ami mással valószínűleg nem történne meg, de Alfred maga a két lábon járó szerencsétlenség. Előfordult, hogy Jemenben mindenüket elvitte egy hirtelen jött árvíz, volt már kényszerleszállásuk Indiában egy rizsföldön, kapott fertőző májgyulladást Marokkóban, lábát törte, amikor elütötte a saját kocsija stb., egyszóval vele mindig, mindenhol történik valami. Mindenesetre örülök, hogy néhány külföldinek vissza tudok adni valamit abból a sok jóból, amit én másoktól, más országokban kaptam.

     De lássunk egy latin kalandot! Este, szállást keresve téblábolunk útitársnőmmel a szicíliai Agrigento sikátoraiban. Vörösboros flaskával hazafelé ballagó bácsit szólítunk meg útbaigazítás végett. Ő volt Lilo. Rögvest felajánlotta, szerez kvártélyt s legott telefonált az utcáról egyik ismerősének. Lesz szoba, de csak később tudnak értünk jönni, addig talán üssük el nála az időt. Szerény kis lakás, szabadkozott is az öreg,  semmije sincs otthon, amivel meg tudna kínálni, csak a bor, no meg egy kis üres spagetti. (Egész nap nem ettünk, vasárnap lévén az összes bank zárva, nem tudtunk pénzt váltani.) Á nem, ne tessék fáradni. Ám úgy a harmadik pohár bor után nagyon be tudnak indulni a gyomornedvek... Kérdjük diszkréten, mennyire üres az a spagetti. Hát, egy kis tészta paradicsomszósszal. Jöhet. Akkora adagot pakolt a tányéromra, amekkorát a napok óta koplaló Piedone sem tudott volna egy ültében bekebelezni... és mind megettem.

      Izraelben járva barátommal hírét vettük, hogy Názáret mellett van egy, még a negyvenes évek végén, magyarok által alapított kibuc. A kapu nyitva, senki nem kérdezi, kifélék vagyunk. Tényleg találtunk egy magyarországi születésű asszonyt (aztán még többeket is), akinek elmondtuk, pusztán kíváncsiságból kódorgunk itt, még nem láttunk belülről kibucot. Az enyhe bizalmatlanság (ami nem abból fakadt, hogy nem vagyunk zsidók) két perc alatt feloldódott, meghívtak ebédre a közös étkezdébe, oda mehettünk, ahová csak akartunk, búcsúzóul kaptunk egy szép kenyeret a kibuc sütödéjéből. Hazaérkezésünk után írtam egy képeslapot Tovának (így hívták a hölgyet) és megköszöntem a szíveslátást, megadtam a telefonszámom, ha esetleg erre jár… A következő nyáron csöng a telefon, bejelentkezik Tova. Budapesten van, egy barátnőjénél száll meg, ha van kedvem beszélgetni, látogassam meg. Örömest megtettem.

    Karapinar isten háta mögötti városka Törökország közepén, Anatóliában. Tucatnyi taxis kínálkozott, hogy elvisz jövetelem céljához, a közeli krátertavakhoz, míg hosszú alku után az egyikkel megköttetett az üzlet. Előtte még hazaugrottunk, hozta két kisfiát, Mohamedet és Metint is (utóbbi 14 éves, angolul tolmácsolt!), mert mi egyebet is lehetne csinálni a krátertavaknál, mint fürödni – gondolták ők. Dolgom végeztével, ami némi terepszemléből és fényképezésből állott (és ha már ott voltunk, tényleg fürödtünk is), mondja ám Metin, hogy apja meghívna hozzájuk uzsonnára. Te jó ég, mibe fog ez nekem kerülni…, pedig egy ideje rájöhettem volna, hogy a dolog anyagi részén túl vagyunk. A ház helyi viszonylatban átlagos, nagy vályogépület volt, a nappaliban, ahova bevezettek, az egyetlen bútor egy komód, rajta nagy japán tévé. A házigazda által szőtt hatalmas szőnyegen terpeszkedtünk el, kényelmes párnáknak dőlve. A feleségét természetesen nem mutatta be, de láttam, amint elsuhan az ajtó előtt. Mohamed a maga kilenc évével viszont férfi mivoltát élvezve vigyorgott mellettünk. Szégyenlős mosolyú kislány hozta az uzsonnát, de azon mód távozott is. Hiába, arrafelé a nőnek nincs helye az efféle társaságban. Gyümölcsöket, túrót, sajtot, kefirt kaptunk, közben részletesen kikérdeztek munkámról, családi körülményeimről, a végén még a buszomhoz is kivittek. Metin kapott tőlem ezer lírát a tolmácsolásért. Kérdőn apjára nézett és csak a beleegyező fejbiccentésére nyúlt érte. Mégsem kezdhettem el magyarázgatni Anatólia közepén, hogy az értelmiség anyagi megbecsülését nem lehet elég korán elkezdeni.

                                   Karapinari vendéglátóim, a taxis és fiai a házuk előtt

   Ugyancsak Anatóliában, Kappadókia vidékén esett meg, hogy miközben a csodálatos sziklák között bóklásztam egy késő délutánon, megpillantottam egy családot, amint szekéren hazafelé tartottak a földjükről. Barátságosan intettem nekik, mire odaszalajtották hozzám egyik kislányukat egy két öklömnyi görögdinnyével, aztán távoztukban még figyelték, amint előhalászom a bicskámat és fölvágom. Sajnos, a dinnye meleg volt és buggyant, úgyhogy mihelyt látótávolságon kívülre kerültek, odavetettem a darazsaknak. Mondanom sem kell, az egész sztoriban nem a dinnye minősége volt a lényeg.

    Elmondhatom, hogy talán soha sehol annyi kedves gesztust, vendégszeretetet nem tapasztaltam, mint Iránban. Az, hogy teázni lépten-nyomon meghívtak, szinte természetes. Egy mecset udvarán megszólított két fiatal (természetesen csadoros) egyetemista lány, hogy beszélgetni szeretnének angolul. Ha ilyesmi Budapesten, a várban történne meg, mit gondolnánk… Ők tényleg csak beszélgetni akartak, angolul. Vagy negyedórát csevegtünk, aztán búcsúzóul egyikük a táskájába nyúlt és elővett egy kis mázas cserépcsészét és a kezembe nyomta, mondván, ajándék. Azóta is megvan, néha abból iszom a kávét. Betértem aztán, csak úgy kíváncsiságból, egy utcára nyíló pékségbe és elmutogattam, hogy videózhatok-e. Nemhogy kifogásuk nem volt ellene, de a végén a főnök a kezembe nyomott egy a kemencéből frissen kivett szezámmagos lepénykenyeret. Iszfahán hatalmas főterén szólított meg Mehdi, egy jellegzetes iráni „aranyifjú”, divatos ruhában, márkás órával, napszemüveggel. Elmondta, nem ott él, egyetemre jár, csak a szünetben besegít a nagybátyja szőnyegüzletében. Gondoltam, ebből az sül majd ki, hogy rám akar tukmálni egy szőnyeget. De nem. Egyszerűen csak beszélgetni akart egy „nyugatival”, ami nagyon gyakori szokás a fiatal irániak körében. Elvitt ebédelni egy hagyományos iráni étkezdébe, aztán egy teázóba, ahol vízipipát is szívtunk, s mi sem természetesebb, mint hogy a számlát ő állta mindenhol. A végén aztán mégiscsak kikötöttünk a nagybácsi szőnyegüzletében, de „erőszak” a vásárlásra nem történt, csupán megmutogatták a készletet és megemlítették, ha kedvem volna valamit venni… Kedvem lett volna, pénzem nem.

      Dariussal, aki szintén iráni, egy Iszfahánból Sirázba tartó repülőgépen ismerkedtem meg, mellettem ült. Perceken belül beszélgetni kezdtünk és mire leszálltunk, már hivatalos voltam hozzájuk másnap estére, vacsorára. Darius Teheránban dolgozott a hét négy napján informatikusként, de mint mondta, olyan jól megfizették, hogy érdemes neki hetente oda-vissza 400 kilométert repülnie (Iránban amúgy nagyon olcsó a repülés). Felesége várta, kérdezték, hol fogok megszállni. Egy útikönyvből kinézett hotelt mondtam be, elvittek taxival, megvárták, míg elhelyezkedem, hogy elégedett vagyok-e a szobával stb. és megbeszéltük a másnap esti vacsorát. Kora este Darius ott volt értem taxival. Kellemes külvárosi negyedben, családi házban laktak, fiatal házasok lévén gyerekük még nem volt. Ám volt kiterjedt rokonság. Sorra érkeztek unokatestvérek, nagynénik és hasonlók, de hogyan… Korábban említettem, hogy Iránban nagyon szigorúan veszik az öltözködést, legalábbis a nyilvánosság szintjén. Ehhez képest Darius felesége rövid ujjú pólóban, lenge, térdig érő szoknyában fogadott, a középkorú nőrokonok pedig színes ruhákban, gazdagon felékszerezve, erősen kisminkelve érkeztek, a fiatalok pedig farmerban, sportcipőben. Elképzelhetetlen, hogy így jöttek végig az után, gondoltam – és jól gondoltam. Nyilván az előszobában lehányták magukról a mindent befedő csadort és csuda jól érezték magukat. Megjegyzem, ez nem valami szokványos családi vacsora volt; Darius csakis az én kedvemért csődítette össze a rokonságot, és a feketepiacról még két doboz jófajta nyugati sört is beszerzett.

     Még mindig Irán és újfent repülő. Tabrizból mentem vissza Teheránba és egy mellettem ülő fiatal sráctól még leszállás közben megkérdeztem, hogyan juthatok be a legegyszerűbben a városba. Mire elértük a betont, már megoldódott. Anyja várta a reptéren kocsival (de befelé már a fia vezetett), felajánlotta, hogy elvisznek az útikönyvből kinézett szállodáig. Csakhogy azt az esti óriási forgalomban valahogy nem találtuk, úgyhogy azt mondta, majd szerez ő nekem szállást, az irodája közelében. Akkorra már tudtam, hogy a harmadik év után otthagyta az egyetemet, mert pénzt akart keresni (úgy tűnik, sikerült neki), úgyhogy beállt bőrkereskedőnek. Megveszi a kikészített bőrt és eladja a feldolgozóknak. A szállodás valami haverja lehetett. Az illető 35 dollárért akart szobát adni, de nekem az akkor elég sok volt. Add neki húszért, mondta a srác, ő a barátom. Volt benne annyi tapintat, hogy mindezt angolul mondta, így: „He is my friend”. Nem túl jól beszélt angolul, ezért okkal feltételezem, hogy nemigen volt tisztában a „my friend” és a „friend of mine” közötti különbséggel. Előbbi azt jelenti, az ismerősöm, az utóbbi pedig azt, hogy a barátom. Semmi kétségem sem volt azonban, hogy a barátjának tekint, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy másnapra meghívott a hoteltől csupán macskaugrásra levő irodájába. Azzal indított, hogy elvitt Teherán egyik legelőkelőbb éttermébe ebédelni, ahová úgy magamtól eszembe sem jutott volna bemenni. Vissza az irodába; a hűtőből előkerült egy üveg piros címkés Johnnie Walker, amit, teljes szesztilalom lévén, nyilván egy csomó pénzért, a feketepiacon szerzett be, továbbá az egyik legfinomabb iráni csemege, a pisztácia, kilószámra. Iszogattuk a whiskyt, rágcsáltunk, trécseltünk, közben a számítógépén amerikai-iráni emigráns énekesnő kacér videoklipjeit nézegettük. E két epizóddal csak jelezni szeretném, hogy a roppant keményvonalas iszlám rendszert a fiatal városiak módfelett utálják, és ahol csak lehet, igyekeznek máshogyan élni, mint amit a nagy nyilvánosság előtt mutatniuk kell.  

     Li asszonnyal a véletlen (vagy tán nem is annyira véletlen) hozott össze a dél-kínai Yangshuo városkában, mely merő véletlenségből az ugyancsak Li nevű folyó partján, a dél-kínai karsztvidék csodálatos mészkőtornyai között terül el. Éppen bemelegítő sörünket iszogattuk alkalmi utastársammal, az andorrai illetőségű Tonival, amikor hozzánk lépett az utcára kinyúló vendéglőnél egy meghatározhatatlan korú, mondjuk, negyvenes nő, és nem túl jó, de azért használható angolsággal felajánlotta szolgálatait. A „szolgálat” a következőkből állt: ő, mint helybeli, körbevezet a környéken, megmutatja a látnivalókat, aztán meghív bennünket estebédre. Na jó, és mibe fog ez nekünk kerülni? Nincs ár, felelte, annyit adunk, amennyivel honorálni akarjuk a munkáját. Őszintén szólva se azelőtt, se azután nem adtam be a derekamat semmiféle önkéntes idegenvezetőnek, de Li asszony rábeszélő képessége rendkívül meggyőzőnek bizonyult. Mutatott egy albumot is, melyben csupa nyugati hátizsákos képe látszott, vele és családjával lefényképezve, a vendégek által beírt ajánló sorokkal megfűszerezve. Nosza, menjünk. Csekély összegért bicikliket béreltünk, aztán kezdődhetett a falusi turizmus a csodálatos torony- és kúpkarszt-hegyek között. Így jutottunk el egy-két környékbeli piacra, vásárra, megnézhettük, hogy s mint éli életét a kínai falusiak zöme (kemény munkával), aztán késő délután megérkeztünk a Li család házához. Puritán, hogy azt ne mondjam, szegényes vályogépület, akárcsak a többi. Csak a nappalit mutatják meg, az is nagyon szerény. Parányi asztal, parányi székek, komódféle, döngölt agyagpadló, a falon családi fénykép, mellette Mao-kép poszter változatban. A sarokban kis fekete-fehér tévé, de kép csak elvétve jön be rajta, a hangja is serceg. A vacsora – mi így mondanánk – a nyárikonyhában, vagyis félig-meddig a szabadban készült, a rizst kivéve valamennyi fogás wokban, ahogy kell, sistergő, bűzlő olajban. Ott volt mellette a „fürdőszoba” is, azaz egy csap, és a téglák rései közé bedugott fogkefék, fogkrémes tubusok jelezték, itt szoktak tisztálkodni. Li férje, aki most keményen kivette a részt a munkából, szabadidejében egyszerű, kétkezi földmunkás, rizst termel, mint a környéken mindenki. Három gyermekük van, ez faluhelyen a felső határ. Miközben készült a vacsora, szóba elegyedtünk egyik tizenéves szomszéd sráccal, angolul. Tudjátok, mekkora házat épít ez az asszony a városban? – mondta. Hát igen, szeretnék emlékeztetni rá, hogy ez a kínai piacgazdaság robbanásának kezdetén, 1994-ben történt. Volt egy egyszerű, falusi asszony, aki könyvből, szótárral, meg a külföldiektől úgy-ahogy megtanult angolul és önerőből, nulla tőkével, pusztán e kivételes tudása révén kisvállalkozásba kezdett. Lefogadom, azóta nemcsak nagy háza, hanem panziója, kis szállodája is van a városban. A vacsora (rizs, sült húsok, zöldségfélék, banán, tea) egyébként kitűnő volt, a család fáradozását fejenként kb. 20 dollárnak megfelelő jüannal honoráltuk, továbbá képes füzetét is gyarapítottuk egy-egy elismerő bejegyzéssel.  (Csak egy apró megjegyzés: én magam is könyvekből szótárral, meg a külföldiektől, továbbá a rockzenéből tanultam meg angolul és most jószerével ebből élek. Meglehet, Li asszony többre vitte…)

     Hasonlóképpen „fizetett vendégségben” volt részem a Titicaca-tóban levő Amantani szigetén, Peruban. Jó négyórányi csónakútra fekszik a parttól, a helybeliek aligha járnak ki gyakran, ezért aztán örülnek az idegeneknek, leginkább persze azért, mert pénzt hoznak. A szigeten nincs szálloda, de még hasonló sem, így a turisták, így mi is, akik ott töltöttük az éjszakát, családoknál szállhattunk meg, szerény körülmények között. A felszolgált ebéd és vacsora ugyanolyan szerény volt és elképzeltem, ha ezt – a legjobbat  –  adják nekünk, akkor mit ehetnek ők nap mint nap. Túravezetőnk a közös költségből bevásárolt nekik, sót, rizst, étolajat, amit a leginkább nélkülöznek. Miközben berendezkedtünk, lábammal lazán odébb akartam billenteni egy sámlifélét, de nem ment. Kőből készült, akárcsak az asztal. Amantani lakói teraszos földjeiken termesztenek némi zöldségfélét, krumplit, hagymát, továbbá egy quinoának nevezett gabonafélét. A szigeten nincs autó, se villany, se bolt, állítólag kutya is csak egy. Korán jött az este, a pislákoló gyertya fényénél mit is lehet csinálni, készültünk lefeküdni. Ekkor – immár nem először – megjelentek szobánkban a házigazdáink 6–8 éves gyermekei, meg néhány kis szomszéd. Mi az ágyon heverésztünk, ők körülálltak bennünket és csak néztünk egymásra. Ekkor elkezdtek énekelni, az iskolában tanult spanyol dalokat. Az ajándékba hozott banánt, édességet már régen szétosztottuk, talán így, ezzel akarták megköszönni. Mi, és az időnként felbukkanó más idegenek, meg a saját dalocskáik jelentették számukra az esti mesét, a tévét, a külvilágot egyhangú, szegényes, de remélem, nem boldogtalan életükben.  

                        Vendéglátóink Amantani szigetén, Peruban

    Elismerem, nem voltak ezek igazi vendégségek, hiszen fizettünk érte, de akkor is… láttunk egy kínai meg perui falusi házat belülről, pár órára részt kaptunk az életükből. Még másabb a helyzet, ha hívatlanul toppanunk be valahova. Többször is előfordult Afrikában, hogy túravezetőink elvittek bennünket egzotikus népcsoportok faluiba, ahol benézhettünk házaikba, kunyhóikba és eltölthettünk némi időt a körükben. E látogatásokért a közös pénzből a túravezetők fizettek nekik. Azért gondolják végig, mit szólnának hozzá, ha mondjuk megjelenne a házuk előtt egy 10–15 fős japán vagy akármilyen  turistacsoport és kalauzuk arra kérné Önöket, hogy hadd nézzenek körül a lakásukban. Meggyőződésem, hogy többségünk a puszta felvetésre is felháborodottan, de legalábbis zavartan reagálna. Fekete-Afrikában számtalan helyen jártunk ilyen falvakban. Túravezetőink, akik között többször is volt helybeli, azt adták be nekik, hogy szeretnénk a hagyományaikkal, a kultúrájukkal megismerkedni, ami természetesen igaz is volt. Ennél azonban nyilván többet nyomott a latban, hogy egy erre a célra elkülönített összegből kapott valamennyit a falufőnök vagy a házigazda. Mondhatom, mindenütt barátságosan fogadtak bennünket.            

     Az egyik legérdekesebb tapasztalatot egy országról akkor szerezhetjük, ha megfigyeljük, hogyan viszonyulnak hozzánk az ottani gyerekek. Bennük, legalábbis többnyire, még főleg az ösztönök munkálnak, jóval kevesebb a tanult minta, bár, mint néhány példámból látni fogják, a körülmények, életviszonyaik már rájuk is erősen hatnak.

    Amikor 1978-ban barátommal Mongóliában jártunk, alig tettük ki a lábunkat az ulánbátori utcára, „drasztutye, drasztutye” kiáltásokkal köszöntek ránk a gyerekek (mintha mi nem ugyanezt tettük volna – megtoldva Ivánnal – a hatvanas években azzal a pár szerencsétlen orosz kiskatonával, akiket alkalmanként rakodómunkára vezényeltek ki falunk vasútállomására). Az ő kis világukban a fehér ember nem is lehetett más, csak szovjet. Orosz! – néz föl rám 5–6 éves kora magasságából egy kislány, s átöleli a lábamat. Orosz – pontosan így mondja, „magyarul”. A nyelvtörténet kifürkészhetetlen útjain úgy alakult, hogy az orosz a mongolban éppen úgy hangzik, mint a mi nyelvünkön. Falun bezzeg, érkeztünkre, az aprónép hanyatt-homlok menekült, s időbe telt, mire a kíváncsiság felülkerekedett a félelmen, vagyis hogy mégiscsak meg kéne szemlélni közelebbről ezt a furcsa, sosem látott emberfajtát. Attól is függ, persze, hol járunk. Akadt vidék, ahol a leplezetlen kíváncsiság azonnal legyőzte az idegenkedést, a félelmet, másutt kellett hozzá némi idő.   

    Üzbegisztánban a hegyek között elkeveredtünk egy nyári legelőre, ahol a gazda a birkáit legeltette. A család hónapokon át ott lakott egy sátorban, a rossz idő beálltáig.  Friss, házi készítésű joghurttal meg lepénykenyérrel kínáltak bennünket, pedig tízen voltunk. Két kisgyereküknek csokit adtunk. Kíváncsisággal vegyes érdeklődéssel fogadták, azonnal elfutottak vele egy bokorba, s némi megfontolás után kezdték csak bontogatni. Nem is nagyon jöttek elő, amíg ott voltunk. Aligha találkoztak sok idegennel életükben.     

      Egyiptomban kivétel nélkül mindenhol amerikainak néztek. (Ez se jobb,  se rosszabb, mint orosznak lenni Mongóliában.) Egy kissrác a királysírokat rejtő Théba közelében bevezetett apja éppen használaton kívüli kőfaragó műhelyébe, azok egyikébe, melyekben a műemlékek környékén árult töméntelen macskaisten- és Tutanhamon-figurát formázzák meg zsírkőből. Alig hagytuk el a falut, kisebb gyerekcsapat tódult felénk. Egyikük olyan csöpp volt, hogy akkoriban tanulhatott ember módra beszélni, de első szavai között a mama mellett a baksis is ott lehetett. Egy Negrót nyomtam a kezébe, nem nagyon volt egyebem. A nagyobbak persze rögtön elvették tőle, majd összeverekedtek rajta. A kicsi szívtépően zokogott, több cukrom pedig nem volt.

     Előfordultak, persze, vidám jelenetek is. Jemenben, az erősen középkorias beütésű Jibla városában jártuk az utcákat és mindenüvé követett bennünket egy zajos kis gyerekcsapat, és persze, tollat kértek. Ekkor már tudtuk, hogy ezt arabul kalamnak mondják. A tollgyűjtés afféle népi sport az arab gyerekek körében, akkor is kérnek, ha már tucatnyi van belőle, meg akkor is, ha tényleg szükségük van rá, de az idegen ezt sosem tudhatja. Egy idő után már kezdett terhes lenni a visongásuk, s akkor hirtelen megálltam, toppantottam, és azt kiáltottam: kuss! Egy pillanatra csönd lett, de mi történt ezután… Mentünk tovább, a gyereksereg követett bennünket, toppantottak, ahogy tőlem látták, és egyre-másra kiabálták, hogy kuss. Ezt már nem lehetett röhögés nélkül megállni. Ugyanitt rendszeresen feltűnt közelünkben egy bájos pofijú, 7-8 éves kislány. Csodáltam is, hogy még nem adták rá az iszlám hacukát. Egy kis vizes edényben virágot árult, nyilván kiküldték a szülei, sózza rá a külföldiekre. Nem szólt egy szót sem, csak álldogált mosolytalan, rezzenéstelen arccal, vagy alig észrevehetően, árnyékként követett bennünket. És mégis, szinte pillanatok alatt eladta a kis csokrok nagy részét. Aztán egy óvatlan mozdulat, az edény megbillent, a víz kiömlött, a virágok a földre potyogtak. Csoportunk hölgytagjai palackos vízzel rögtön föltöltötték az edényt, összeszedegettük a maradék virágokat. Akkor talán egy csöppnyi hálás mosoly átfutott az arcán. Igazi jelenség volt.  Még nagyobb volt a meglepetésem, amikor nemrég felfedeztem ugyanennek a kislánynak a képét egy ismerősöm Facebook-albumában.    

                                                  A virágárus kislány a jemeni Jiblában 

    India gyermekeinél érdeklődőbb, kíváncsibb teremtményeket aligha hord hátán a föld. Már-már azt mondtam gátlástalanok, oly közvetlenséggel tapogatják bőrömet, holmijaimat, az meg aztán a legtermészetesebb, hogy a „Heló miszter!” üdvözlés után azonnal érdeklődni kezdenek nevem, nacionálém iránt. Ezzel a társalgás rendszerint meg is szakad, többre ugyanis még nem futja az angol szókészletükből. Próbát teszek, bemutatkozom mint Károly herceg Namíbiából. Szemrebbenés nélkül veszik tudomásul, különben is mindegy, fő, hogy kommunikáltunk.

   Ami Indiában a Heló miszter, az a Fülöp-szigeteken a Háj Dzsó! (lásd korábban, Drasztutye, Iván!). Hiszen mi egyéb lehetnék, mint amerikai. Ám arra, hogy Joe, Jim és a többiek nem lehetnek túlzottan népszerűek a filippínók körében, a köszöntés gúnyos, néha szinte agresszív felhangja a tanúbizonyság. Luzon szigetén bekeveredtem egy cölöpházakból álló faluba, mely voltaképpen Legazpi város afféle (egyik) szegénynegyede. A fiúk éppen vad kosármeccset vívtak, szép számú  nézővel körülvéve, úgyhogy pár percre magam is megálltam nézelődni. „Húzz el onnan, Joe, nem látunk tőled!” és hasonlók röpködtek felém, s a szemekből leplezetlen utálat sugárzott. Odaléptem az egyik suhanchoz, és mint amikor Michael J. Fox a „Vissza a jövőbe” című filmben azt mondja, hogy „Engem senki se nevezzen nyuszinak”, így szóltam: Ne nevezz Joe-nak. Egy pillanatra elhallgattak, én meg továbbmentem. Egyik srác utánam jött és így szólt: Figyelj, nincs ezeknek semmi bajuk veled, de azért még egyszer ne gyere ide. Így is tettem, eszem ágában sem volt. Aztán egyszer mégiscsak… Egészen máshol, a Fülöp-szigetek egy másik részén egy vízeséshez igyekeztem, de eltévedtem a rizsparcellák meg a körülöttük álló falusi házak rengetegében, pontosabban, nem találtam meg a normális utat a főútra. Egy kislányt kérdeztem meg, majdhogynem esengve, merre menjek. Már repült is a kérdés: hogy hívnak? Az utat mutasd, morogtam dühösen, a franc esne beléd, mire csak kacagott és egyre csak azt kérdezte: hogy hívnak. Kapituláltam. A nevem…, a nevem Joe. Ω