Legállatibb kalandom  - Galápagos (2003)

Aki csak egyetlen útifilmet is látott az utóbbi időkben Galápagosról, egy teknőst név szerint is ismerhet: lássuk tehát Lonesome (vagyis Magányos) George történetét. 1971-ben a nemzeti park emberei kecskékre vadásztak Pinta kicsiny szigetén. Az történt ugyanis, hogy még az 1950-es években a helyi halászok – alternatív húsforrás címén – kecskéket engedtek szabadon, legelészni. Mint tudjuk, a kecske a csokipapírt is megeszi, hát még az itteni növényzetet. A baj az, hogy ugyanezt ették a szigeten élő teknősök is, de egy idő után már nem volt mit, mert időközben a talaj is pusztulásnak indult. Szóval a kecskeirtók egyszer csak összetalálkoztak egy magányos hím teknőssel. (Internetes források szerint egy magyar származású biológus, Vágvölgyi József látta meg először!) Meglepetésként érte őket, ugyanis utoljára 1906-ban láttak a szigeten teknőst kaliforniai kutatók, be is gyűjtötték mindhármat; ezek hímek voltak. Hogy miért csupa hím maradt fenn, arra az lehet a magyarázat, hogy a 19. századi teknősmészárosok főként a nőstényeket fogdosták össze, mert könnyebbek voltak és a tojásrakási időszakban jobban szem elé kerültek a partvidéken. A felfedezett példányt elszállították a Darwin Kutatóállomásra, Santa Cruzra. A George nevet egy George Gobel nevű amerikai színészről kapta, aki egy tévéműsorban Magányos George-ként emlegette önmagát. Az állomáson már folyt a teknősszaporítási program, George-nak is elkezdtek párt keresni, de azóta sem találtak. Egyébként 88 kiló, kora kb. 70-80 év. Évekkel ezelőtt megpróbálták összehozni egy Isabela szigetéről, a Wolf-kráterből származó, a legközelebbi (morfológiai) rokon alfajhoz tartozó nősténnyel, s bár az aktus megtörtént, tojás nem lett belőle. Mindezzel azért próbálkoztak, hogy George génkészletének legalább egy részét átmentsék az utókornak. Az utóbbi években a kutatók tűvé tették Pintát, hátha akad egy-két nőstény az alfajból (a szerencsés megtaláló 10 ezer dolláros jutalomra számíthat), ugyanis elképzelhető, hogy amikor George-ot elhozták és a kecskéket úgy-ahogy kiirtották, a gyorsan elburjánzó növényzet közt észrevétlen maradhatott néhány, akkor még túl kicsi, de azóta ivaréretté vált ara- és anyareménység. (Szegény George, 2012 júniusában – a hírek szerint öregkori végelgyengülésben – kimúlt. Kipreparált tetemét a kutatóállomáson állították ki.)

                                    Ilyen volt Magányos George (amikor még élt)

    Természetes körülmények közt az elefántteknősök 20-30 éves korukban lesznek ivaréretté és a nedves évszakban, január és június közt párzanak. A nőstény ezután a száraz partszakaszokra indul, hátsó lábaival lyukat ás, közben sűrűn vizel, hogy felpuhítsa a talajt. A gödörbe 2-20, teniszlabdányi tojást rak, majd befedi őket és távozik. A kicsik 4-8 hónap múlva kelnek ki, de akár egy hónapot is igénybe vesz, mire kiássák magukat. Érdekesség, hogy minél alacsonyabb a „fészek” hőmérséklete, annál több hím születik. A kicsik túlélési esélyei igen csekélyek. Súlyuk csupán ezredrésze a felnőtt egyedekének, optimális esetben is csak 50 százalék éri el a felnőttkort, de sokkal gyakoribb a 85-90 százalékos mortalitási arány. Főként a galápagosi ölyvek zsákmányai lesznek, de erősen tizedeli őket az élelem hiánya is. Az egykori, több százezresre becsült állomány mára 15 ezer körülire apadt. Ezért is keltetik őket mesterséges körülmények közt a kutatóállomáson. Összeszedik a tojásokat és olyan homokot, talajt tartalmazó terráriumba teszik, amilyen helyről származnak. Említettem, hogy a hőmérséklet befolyásolja a nemek arányát. A kutatók kissé istent játszanak, ugyanis tudván, hogy a hímek kikeléséhez 28, a nőstényekéhez 30 fokos hőmérsékletre van szükség, igény szerint befolyásolják az inkubációs hőmérsékletet. Elmondták, igazi hi-tech módszert alkalmaznak, hajszárítóval melengetik kívülről a terráriumot. A keltetőkhöz látogatók nem mehetnek, az aprójószágot azonban már láthattuk, már amennyire a zuhogó esőben kedvet éreztünk hozzá.

   Az első szaporító program 1963-ban indult, amikor az espańolai alfaj korábbi, kb. 3000 ezres állományából csupán két hím és tizenkét nőstény maradt, a természetes szaporulat pedig szinte megszűnt, olyan nagy kiterjedésű vidéken szóródott szét a kis állomány. Akkor a kutatóállomásra vitték őket, a tojásokat mesterségesen kikeltették, a kicsiket pedig természetes élőhelyükhöz hasonló környezetben, az ott előforduló tápláléknövényeken nevelték kb. hároméves korukig, amikorra páncéljuk kellőképpen megerősödött. 1971-ben a San Diego-i állatkertből hoztak egy „Super Macho”-nak keresztelt hímet, aki alaposan bele is húzott, mert kiderült, hogy 134 megvizsgált újszülöttből 80 tőle származik. És egyes biológusok szerint éppen ez a baj! Bár a kezdetek óta mintegy 1000, mesterségesen keltetett teknőst telepítettek vissza eredeti élőhelyére, a genetikai változatosságuk igen kicsi. Az ilyen állomány pedig igen érzékeny a betegségekre és a környezeti változásokra, így fennmaradásuk majdhogynem olyan kétséges, mintha semmit sem tettek volna az érdekükben, legföljebb elodázták az alfaj kihalását. Azért reménykedjünk.

   Az elefántteknősök magas életkoráról legendák keringenek, melyek szerint 120-150 évig is elélnek. Az igazság viszont az, hogy nem tudhatjuk biztosan, ugyanis eddig még senki nem jegyezte föl egy teknős születési idejét úgy, hogy az utókor a kimúlását is regisztrálhatta volna. Szegény teknősöket többféle rovar, pl. kullancs, tűzhangya is macerálja. A természet anyácska azonban gondoskodó: különféle madarak szívesen fogyasztják a parazitákat és ezt a teknősök is tudják. Ha tisztogatásra vágynak, képességeikhez mérten fölemelkednek, hogy minél nagyobb bőrfelületet mutassanak, ezzel jelet adnak a takarítóbrigádnak.

   Az állomáson szárazföldi leguánokat is keltenek. Darwin még nagyszámú populációról számolt be, később azonban a tengerészek rájöttek, hogy húsa legalább olyan kiváló, mint a teknősé. A méternyi hosszú, akár 15 kilót is nyomó hüllők kicsinyeit elfogdosták a szigeteken tanyát verő macskák, kutyák, az elvadult disznók a tojásrakó helyeket dúlták föl, a kecskék pedig ellegelték előlük a kaktuszokat. Az 1980-ben kezdődött szaporítási program sikerrel járt, az állomány létszámát sikerült stabilizálni, sőt kissé növelni is.

   Bár az sem mindennapi élmény, hogy a kutatóállomáson szabadon bemászkálhatunk a teknősök „kifutójába”, az igazi mégiscsak a vad természet. Már amennyire. Puerto Ayorától úgy 15 kilométerre a sziget belsejében létezik egy magánrezervátum. Korábban a tulajdonos bekerítve tartotta a szép számú teknősállományt, ám a hatóságok felajánlották, fizetnek neki, de bontsa le a kerítést, és szabadon engedje be a turistákat. Egyszerre legföljebb úgy 30 érdeklődő mehet be a terepre. A megfontolt mozgású óriások kissé félénkek, ha túl közel megyünk hozzájuk, abbahagyják a fű legelését és behúzódnak páncéljukba. Azért megható pillanat ott guggolni egy-két méterre, szemtől szemben ezekkel az E.T.-pofájú nagy túlélőkkel. Amikor elérkezik a szaporodás ideje, elindulnak a partvidék felé és pár hét alatt oda is érnek. Szóval, nem egy túlzottan fölizgult társaság.

                                       Nekik nem sietős a dolguk

   A világ legidősebb állata, Harriet egy galápagosi elefántteknős, mely Queenslandben, az Australia Zoo-ban él. Mostanában ünnepelték 173. születésnapját. Ezt olvastam jó egy évvel hazatértem után egy angol tudományos hetilapban, bár e kort, mint a már említettekből, illetve az itt következő szövevényes történetből is kiderül, nem árt némi kétkedéssel kezelni. Harriet azonban másról híresült el. Széles körben úgy vélik, hogy nem más, mint maga Darwin vitte magával a szigetekről 1835-ben a Beagle fedélzetén, és tanulmányozta, a fajok eredetét kutatva. Hogy mi az igazság, annak eredt nyomába Paul Chambers brit paleontológus, tudományos szakíró. Személyesen is találkozott Hariettel, aki – élemedett kora ellenére – köszöni, jól van. Híre akkor kapott szárnyra, amikor Ed Loveday queenslandi történész 1994-ben levelet írt egy helyi lapba. Megemlítette, hogy az 1920-as években látott három teknőst a Brisbane-i Botanikus Kertben. Kiderítette, hogy az állatokat a 19. század közepén John Wickham, Darwin egyik útitársa ajándékozta az intézménynek. Scott Thomson hüllőszakértő Canberrában kutatni kezdte Harriet történetét. Úgy beszélték, hogy Darwin és két útitársa a hajóval élő teknősöket hozott el Galápagosról. A kutató és mások arra következtettek, hogy Harriet ezek egyike lehetett. A hír bejárta világsajtót. Még a teknős életkorát is megbecsülték, 173 évre, tekintve, hogy négy évesnek saccolták, amikor Darwin elhozta. Ilyen alapon bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe is Ez azonban túl szép, hogy igaz legyen. A Brisbane-i Botanikus Kert után Harriet egy másik állatkertbe került, melynek tulajdonosa az ismert természetbúvár, David Fleay volt. Ott sokáig Harrynek nevezték, míg utóbb ki nem derült, hogy nőstény. Fleay csak 1870-ig tudta visszanyomozni Harriet történetét, merthogy a botanikus kert dokumentumai egy árvíz során megsemmisültek.

   Chambers ekkor a Beagle útja után kezdett kutakodni. Darwint elbűvölték a hatalmas állatok és feljegyzéseket készített róluk naplójába. Evett is egy keveset a húsukból, sőt a helyi szokást követve megkóstolta az egyik teknős hólyagjából vett higított vizeletet is. Azt írta róla, hogy „csak kicsit keserű”. Darwin állítólag egy fiatal példányt gyűjtött be San Salvadorról, inasa, Syms Covington egy másikat, Santa Maria szigetéről. A Beagle kapitánya, Fitz Roy két fiatal állatot vitt a hajóra Espańoláról. Harriet elvileg bármelyik lehetett a négy közül, mert részletes feljegyzések nem készültek az állatokról. Chambers kíváncsi volt, mi lett a teknősök sorsa a Beagle hazaérkezése után. A hajó az angliai Plymouthban horgonyzott 1836 októberében. Az utazás során Darwin csak egyszer tett említést a teknősökről, leírta, melyiket melyik szigetről hozták el.

   Hazaérkezése után Darwin Angliában utazgatott, meglátogatta rokonait és tudományos kutatómunkát végzett. Elképzelhetetlen, hogy mindenhová magával hurcolta volna a teknőst. Valószínűleg a hajón maradt az 1836 karácsonyát megelőző napokig, amikor a hatalmas gyűjteményt kirakodták. Darwint Galápagoson komolyan foglalkoztatták a teknősök közti különbségek. Egyik sziget büntetőkolóniájának igazgatója azt mondta neki, hogy csupán a páncél alakja alapján meg tudná mondani, melyik teknős melyik szigetről származik. Darwin azon kezdett töprengeni, hogy vajon az állatoknak és növényeknek a földrajzi elszigeteltsége egy újonnan képződött szigetcsoporton, mint Galápagos, elvezethet-e új faj kialakulásához. Tudta, hogy a négy begyűjtött teknős három szigetről származik és kíváncsi volt, hogy az állítás igazolható-e. Állítólag összegyűjtötte a négy teknőst és megmutatta őket a British Múzeum hüllőszakértőjének, John Graynek, abban a reményben, hogy sajátos különbségeket találhat az állatok között. Graynek ez nem sikerült, amint ezt később Darwin A Beagle utazása című művében leírta. A példányok túl kicsik voltak ahhoz, hogy az összehasonlítás elvégezhető legyen. A földrajzi elszigeteltséggel kapcsolatos elméletét valószínűleg a Galápagoson begyűjtött pintyeken igazolta, bár naplójában alig tesz említést róluk. Érdekes adalék lehet, hogy nem is mindegyik begyűjtött madarat címkézte fel, de szerencsére ezt mások a hajón megtették helyette.

   Akárhol is kötöttek ki a teknősök, a hűvös angliai éghajlatot nemigen viselhették el. Az állatkerti feljegyzésekből tudható, hogy a trópusi klímáról Angliába hozott elefántteknősök egyike sem élt tovább néhány évnél. Fitz Roy kapitány példányai 1837 márciusában kimúltak. A Harriet köré szőtt legendák szerint Darwin és Covington példányai több évig is Darwinnál maradtak, mielőtt Wickham 1841 táján Ausztráliába vitte őket. Ez azonban nehezen képzelhető el. Darwin 1837 márciusában bátyja londoni házába költözött, ahol csak kis kert volt, nem éppen ideális körülmény egy gyorsan növekvő elefántteknős számára, melyet télen benn kellett volna tartani a házban. Darwin ezekből az időkből semmit sem jegyzett fel a teknőseiről. Akkor hát mi lett velük? Erre maga Darwin adja meg a választ egy 1874-ben kelt levelében, melyet válaszként küldött Albert Günthernek, a British Museum zoológiai részlege munkatársának, aki kíváncsi volt, mi történhetett a Beagle fedélzetén Angliába szállított teknősökkel. Darwin ezt válaszolta: Kedves Güntherem, semmiféle teknőst nem hoztam magammal Galápagosról. Néhányat azonban hozott a hajóorvos és Fitz Roy. Legjobb emlékezetem szerint a példányokat a Whitehall-i Katonai Intézetnek adták át… Üdvözlettel Charles Darwin.

     Darwin levelének tartalma szöges ellentétben áll saját jegyzeteivel, ám azt sugallja, hogy nagyon rövid ideig keveredhetett a „teknősügybe”. Talán az említett Katonai Intézetnek ajándékozta őket? Chambers utánanézett a már megszűnt intézmény archívumában, de teknős adományozásának nem találta a nyomát. Aztán 1998-ban Scott Davis, a Texas A&M University kutatója megvizsgálta Harriet mitokondriális DNS-ét. Ebből kiderül, hogy az állat a Geochelone nigra porteri alfajhoz tartozik, mely Galápagoson kizárólag Santa Cruz szigetén él. Ez végül is igen fontos, mert helyesnek bizonyult Darwin azon elképzelése, hogy a szigetlét specializációhoz vezet. Galápagos legtöbb szigetének megvan a saját teknősalfaja. A Beagle által elszállított teknősök azonban Espańoláról, Santa Mariáról és San Salvadorról származnak, nem pedig Santa Cruzról. Harriet DNS-mintája jelentős eltérést mutat a Santa Cruzon ma élő teknősökéhez képest. Ez arra utal, hogy még azelőtt született, hogy a Darwin utazását követő években a teknősök nagy begyűjtése elkezdődött volna. Ezért életkorát nagyjából 170 évre tehetjük, így megmaradhat a rekordok könyvében. Harrietet valószínűleg egy arra járó bálnavadász hajó vitte magával Ausztráliába. Kicsi a valószínűsége, hogy Darwin és Harriet valaha is találkoztak volna. (Időközben megtudtam, hogy Harriet 2006 májusában kimúlt.)

     Ha már Santa Cruzon járunk, érdemes megtekinteni egy-két lávaalagutat is. A gyorsan mozgó lávafolyásokkal ugyanis néha az történik, hogy kérgük aránylag hamar kihűl, megdermed, a belsejükben viszont továbbfolyik az olvadék. Amikor az utánpótlás kifogy, ott marad egy alagút, mely idővel néhol beomlik, ott lehet manapság lemenni. Hátborzongatóan kellemes érzés, ha eltekintünk attól, hogy egy-egy nagyobb kő elvileg bármikor lezuhanhat. A falak szinte tükörsimák, néhány hosszan elnyúló barázda alighanem azt jelzi, hol csökkent a lávaömlés szintje. Némelyik lávaalagút hossza a fél kilométert is eléri, átmérőjük akár 15 méter is lehet.

                                                      Lávaalagút bejárata (vagy kijárata)

     Ne feledkezzünk meg a növényvilágról sem, s erre éppen Santa Cruz kínálja a legjobb alkalmat. Itt ugyanis, mivel aránylag magasra emelkedik a sziget, jól megfigyelhető a növényvilág övezetessége. Szám szerint 5-7 zóna van, az uralkodó szélirány függvényében. A nedves parti övezetben dúsan tenyészik a mangrove, a körötte levő vizekben láttunk kis cápákat és rájákat is. A leggyakoribb a szára színéről nevet kapó vörös mangrove (Rhizophora mangle). Kis bokor formájában éppúgy előfordul, mint akár 20 méter magas faként. Ökológiai jelentőségük óriási, hiszen a környékbeli vizek afféle óvodaként szolgálnak kis halaknak, rákoknak, és a növényeken százszámra fészkelnek különféle madárfajok.

                                             Mangrove

    A száraz zóna Santa Cruz szél felőli oldalán 100-150 méter magasságig terjed, uralkodó növénye a fügekaktusz, valamint a palo santo(Bursera graveolens). Utóbbi Dél-Amerikában is gyakori és az indiánok már régen felfigyeltek ágainak magas illóolaj-tartalmára. Sok egyéb mellett füstölőpálcikákat is készítettek belőle, innen ered a spanyol neve, mely kb. azt jelenti: szent pálca (vagy bot). Törzsét, ágait megkarcolva erős illatú folyadék szivárog elő, mely vezetőnk szerint kiváló szúnyogriasztó is. A palo santo Galápagoson az év nagy részében szinte tetszhalott állapotban leledzik, csupán a csapadékos időszakban növeszt leveleket és igen rövid időre ki is virágzik. 200-300 méteres magasságban található az átmeneti zóna, ahol kiterjedt füves területek vannak (kiváló teknőslegelő). Fölötte már akár egy méter vastag talajtakaró is kialakulhatott, itt a Scalesia az uralkodó, mohákkal, zuzmókkal. Ez az övezet kapja a legtöbb csapadékot hulló, vagy köd formában. Legfelül, többnyire a felhőzóna fölé emelkedve a páfrányfélék borítják a terepet, de akadnak kisebb mocsarak, tőzegmohalápok is.

                                                                    Palo Santo

    A szigetcsoporton rengeteg az endemikus növényfaj is. Alexis egy alkalommal letépett egy levélkét, szétmorzsolta, megszagoltatta, találjuk ki, mi lehet ez. Paradicsom volt, mely csupán szagával emlékeztetett a mifelénk termőre. Akadnak rendkívül mérgező növények is, ilyen a manzanillo, vagyis a méregalma, mely az elefántteknősök egyik kedvelt tápláléka.

                                    Ilyen a galápagosi vadparadicsom

    A Galápagosra irányuló szervezett turizmus kezdetét 1967-re teszik, amikor egy New York-i székhelyű utazási iroda egy chilei hajó fedélzetén 66 látogatót hozott a szigetekre. 1979-ben még csak 10 ezren, 1997-ben viszont már 60 ezren jöttek. A turizmusból származó állami bevételeket 65 millió dollárra becsülik. Az érkezők nagy többsége ma is szervezett túrák keretében jár szigetről szigetre, ugyanis, mint említettem, a legérdekesebb, lakatlan szigeteken csak vezetővel lehet partra szállni. A turizmus számszerű fejlődésének több természetes akadálya is van, azt kell, hogy mondjam, hálistennek. Szűkös az édesvízkészlet, az építőanyagok behozatala nehézkes, a legtöbb élelmiszert és az energiaellátáshoz szükséges olajat a szárazföldről kell hozni, a hulladék elhelyezése igen korlátozott, az ideutazás – sok egyéb szigetcsoporthoz képest – drága, itt nincsenek vonzó strandok (illetve vannak, de ellátó háttér nélkül). Egyszóval aki mégis jön, az vagy jómódú, vagy nagyon elszánt és kizárólag a különleges élővilágra kíváncsi, mely viszont rendkívül érzékeny minden külső hatásra.

   A nemzeti park időről időre nyomás alá kerül, hogy engedélyezzék nagy szállodahajók megjelenését is a galápagosi vizeken, de eddig ennek sikerült ellenállni. Az ún. extenzív használati zóna hét sziget tizenegy helyét foglalja magában, itt csak a kis, 16 fősnél nem nagyobb hajók köthetnek ki kiszálláshoz. A nagyobb vízi járművek utasai 15 szigeten, 21 helyen léphetnek partra. A galápagosi vizeken kizárólag a nemzeti parknál bejegyzett hajók közlekedhetnek, üzemeltetőik évi bérleti díjat fizetnek, a legvédettebb helyek meglátogatásához pl. évi 250 dollárt utashelyenként. Ugyancsak a park szabályzata rögzíti a különféle túrák pontos útvonalát, megszabja, hol lehet búvárkodni. Na persze, a túraszervezők megpróbálják kijátszani a szabályokat. Például két kisebb, helyi tulajdonú hajó megkapja az engedélyt és azt rövidesen egyetlen, nagyobb befogadóképességű hajóra váltja, mely viszont külföldi bejegyzés alatt áll, rendszerint ecuadori (szárazföldi) kooperációban. Ezzel csökken a helyiek munkalehetősége, ugyanakkor nő a betelepülők száma. Adminisztratív úton nem korlátozzák a látogatók számát, ezt csak a hajókra kiadott engedélyek szabályozásával tehetik meg. A 80-as évek elején nagyjából 50, napjainkban kereken 90 hajó szállít utasokat (ezek teljes befogadóképessége meghaladja az 1500 főt), zömük csak napi kirándulásokra, a többi a mienkhez hasonló 3-5-7 napos túrákra. A nemzeti parknak nincs elegendő kapacitása, sem hajója, sem embere az ellenőrzésre, szinte kizárólag a túravezetők erélyességére hagyatkozhatnak. A mienkre, Alexisre egy rossz szót sem szólhatok, igen alaposan tájékoztatott bennünket a szabályokról és a lehetőségekről. Az igazi, persze, az volna, ha a turizmusból beáramló pénzt visszaforgatnák a helyi természetvédelembe. Ez részben meg is történik, de furcsa módon egyre kisebb arányban.

     A behurcolt állatok és növények agresszív terjeszkedéséről már szóltam; ez sokkal súlyosabb probléma, mint a turisták jelenléte. Tudni kell azonban azt is, hogy Galápagoson a lakosság és a látogatók számára olajtüzelésű erőművekben állítják elő az elektromos áramot. Ehhez, illetve a turistahajók üzemanyag-ellátásához az olajat a szárazföldről hozzák, tankhajókon, évente mintegy 25 ezer tonnát. Ez nem túl sok, viszont baj esetén kevés is elegendő az élővilág súlyos károsításához. 2001. január 16-án San Cristóbal partjainál zátonyra futott a Jessica nevű tankhajó, belsejében mintegy 900 tonna olajjal, mely szivárogni kezdett. A nemzeti park emberei önkéntesekkel együtt megpróbálták az öbölben lokalizálni a szennyezést. A megfelelő felszerelés hiánya és az erősen szeles idő miatt azonban az olajfolt rohamosan terjedt és rövidesen elérte a kb. 30 km-re fekvő Santa Fé sziget partjait is. Pár nap múlva megérkezett az Egyesült Államok parti őrségének egy speciális hajója, hogy a Jessica belsejében maradt olajat kiszivattyúzza. Becslések szerint így is mintegy 250 tonna került a tengerbe. Bő egy hét eltelte után már olajfoltokat láttak Floreana és Espańola körül is. A szennyezés főként a tengeri leguánokat érintette súlyosan, Santa Fé állományának mintegy 60 százaléka kimúlt, pontosabban éhen halt, mert az olaj az algákat pusztította el. 2002. július 4-én ismét baleset történt, ezúttal Isabela partjainál süllyedt el egy kisebb olajszállító hajó, mely Puerto Villamil erőművébe szállított dízelolajat. Akkor „csupán” úgy 8 tonnányi került a vízbe, de elterjedését még időben sikerült megfékezni. Az utóbbi időkben az ecuadori kormány szorgalmazza és anyagilag is támogatja, hogy a szigetcsoport energiaszükségletét fokozódó mértékben elégítsék ki napelemek segítségével. A nemzeti park szinte folyamatos harcban áll a halászokkal is, akik magasabb kitermelési kvótákat követelnek, másrészt sokan engedély nélkül halásznak. A legveszélyeztetettebb faj a tengeri uborka (ha valaki nem tudná, ez egy tüskésbőrű állat), mely elsősorban a Távol-Kelet konyháin, de az amerikai kontinensen is igen kelendő A rá vadászókat nevezik pepinerónak, ugyanis a pepino a spanyolban uborkát jelent. Ez az állat a tengeraljzaton körülbelül azt a feladatot látja el, mint a földigiliszta a talajban; felaprózza az üledéket, melynek szervesanyag-tartalmát baktériumok lebontják. Ha túl sok uborkát fognak ki, a megkeményedett tengerfenék lakóinak élőhelye károsodik.

   És akkor még ott van maga a természet, mely a maga módján szintén sújtja Galápagost. Amikor a Csendes-óceán vize ebben a térségben abnormálisan, a szokottnál 4-5 fokkal erősebben felmelegszik (ez az El Nińo-jelenség), a tengerből élő hüllők, madarak és emlősök tömegével halnak éhen, ugyanis zsákmányállataik a melegebb vizet már nem viselik el. Ilyenkor veszélybe kerül az amúgy is csekély pingvinállomány, a legnagyobb csapást azonban a tengeri leguánok szenvedik el. 1998-ban előfordult, hogy kellő mennyiségű alga hiányában a teljes állomány 30 százaléka kipusztult. Ha viszont az időjárás visszatér a megszokott kerékvágásba, a populáció regenerálódik.

   Aki nem látta Espańolát, az nem látta Galápagost – így tartja a mondás. Ez ugyan enyhe túlzás, de ilyen közelségbe ennyiféle állathoz csakugyan nem kerültünk másutt. Az természetes, hogy a parton a már-már unalmassá vált oroszlánfókák csapata heverész. No de mit látok az ösvényen? Említettem, hogy róluk letérni tilos, ugyanakkor madárfészket 1-1,5 méternél jobban megközelíteni úgyszintén tilos. Időnként azonban egyik szabály felülírja a másikat. Az álarcos szulák épp az ösvény kellős közepére fészkeltek és akkor se jöttek zavarba, ha fiókástól a hasuk alatt átléptük őket. (Ezt úgy kell érteni, hogy az ő fiókáik voltak az ő hasuk alatt.) Voltaképpen megható, hogy Galápagos állatai nem csupán nem félnek a számukra oly sok bajt hozó betolakodótól, az embertől, de – mondhatni – magánéletükbe is teljes betekintést nyerhetünk. Jó, rendben, üzekedő teknősöket éppenséggel nem láttunk (pedig nem akármilyen attrakció, állítólag sokkal inkább erőszak történik, mint szeretkezés), de a békésen szoptató fókamama, a lábunk alatt tébláboló leguán, az orrom előtt szárítkozó barna pelikán, vagy éppen a fészkén nyugton ülő szulatojó mintha azt sugallná, ezek megbocsátottak nekünk, vagy pusztán csak elfeledték…

                                      Álarcos szula - éppen a gyalogösvény közepén fészkel

                                            Barátkozás egy fókakölyökkel

                                    Csak óvatosan, még a végén rájuk lépek

     Egy magas szikláról figyeljük, amint a Csendes-óceán döngeti a bazaltsziklákat. Szinte minden fiatal vulkáni szigeten keletkeznek általam csak hullámgejzírnek nevezett képződmények. A heves hullámzás alámossa és alulról kilyukasztja a kőzetet, aztán ahogy a víz betódul, süvöltve, akár egy gejzír, a magasba tör. A köveken annyi a napfürdőző leguán, hogy maga a kő is alig látszik tőlük. Ezen a szigeten a hímek feltűnően színesek, állítólag azért, mert sok vörös algát esznek. Espańolán él Galápagos legnagyobb albatroszpopulációja. Hiába, hogy szárnyuk fesztávolsága két és fél méter is lehet, olyan súlyosak, hogy csak úgy lendületből nem képesek elrugaszkodni a földről. Ki kell menniük egy meredek sziklára és szinte levetik magukat, ám a következő másodpercben már egy-két szárnycsapással tovavitorláznak. Leszállni viszont csak aránylag sík terepen tudnak. Épp elkaptuk a párzási szezon végét. Még javában a szulákkal voltam elfoglalva, amikor csőrök csattogása ütötte meg a fülemet. Elindulok, látom, hogy billegő, esetlen léptekkel egy iszonyatos méretű albatrosz közelít felém. Kapom a gépet, zoomoptika teljesen behúzva, de ez csak jön, már normál állásban se fér a képbe. Mi ez, csak nem éppen párt keres? Azért remélem, legalább lány volt.

                                                    "Hullámgejzírek"

                                                      Az albatrosz csak jött és jött...

   Odébb folytatódik a csattogás. Két albatrosz – tán rivális hímek? – egymás csőrét püföli keményen. Nem, nem verekednek, ők – házaspár lévén – így udvarolnak, közben óbégatnak. Az albatrosz hűséges madár, mindig ugyanoda jár vissza költeni, és ha egy mód van rá, ugyanazzal a partnerrel, pedig 50 évet is megélnek. Kb. 12 ezer példányuk költ itt, aztán fiókástól útra kelnek Ázsia partjai felé, majd április táján visszatérnek. Nem mennek viszont sehová a röpképtelen kormoránok. Olyannyira hozzászoktak Galápagos hajdan békés, háborítatlan környezetéhez, hogy elfelejtették a repülés tudományát, szárnyuk elcsökevényesedett, s akárcsak a pingvinek, a víz alatt sebesen cikázva szerzik be élelmüket.

                                                 Szerelmi fészek

   Egyetlen képeslapot sem küldtem senkinek Galápagosról, noha éppenséggel egészen különleges helyről is megtehettem volna. 1894-ben a brit admiralitás megbízásából erre hajózó Colnett kapitány Floreana egyik öblében – mely ma a Post Office Bay, vagyis Posta-öböl nevet viseli – egy hordót helyezett el, melybe a hajósok, főként a bálnavadászok otthagyhatták családjuknak szóló leveleiket, aztán egy hazafelé tartó hajó elszállíthatta őket. A szokás máig fennmaradt, csak manapság a turisták hagynak ott levelet, képeslapot, és ha akad olyan arra járó, aki a címzett közelében lakik, elviheti és kézbesítheti. Félek, ha írtam volna valakinek, tán évek múltán jutott volna célba.

                                                                   Postaláda a Post Office Bay-ben

    A búcsúvacsora remekül sikerült, tortát is kaptunk a személyzettől (ők meg tőlünk dollárokat), Feliz viaje, vagyis szerencsés utat felirattal. Hogy, hogy nem, másnap reggelre a társaság fele hányt és egyéb módon is szaporán ürített. Már megint megúsztam. A baltrai reptéren, miközben gépünket vártuk, a nyitott utascsarnok előtt szép szál szárazföldi leguán napozott. Egy arra járó munkás fölnyalábolta és elvitte. Méltó búcsú Galápagostól.

   A quitói szállodában bekapcsolom a tévét, a CNN-en éppen egy torzonborz, szakállas ember szájában turkálnak spatulával, majd sajtótájékoztatón egy amerikai főember diadalittasan bejelenti: „We got him”, vagyis elkaptuk. (Ha e sorokat évek múltán olvassa valaki, talán meg sem érti. Aznap fogták el Szaddám Huszeint.)

   Itthon sokan kérdezték: mennyi időt töltöttél kinn? Utazással együtt alig tizenkét napot. És megéri ennyi időre is elmenni? Ha a fentiekből nem derült ki, minek magyarázzam. Az viszont tény, hogy ez volt életem legrövidebb hosszú utazása.

                                    (Itt a vége. Következik Mexikó)