FÜLEMET EGY JÓ CIKKÉRT - Jemen, 2005

(Folytatás)

Itt vagyunk hát a Hadramaut-vádiban, melyben egy csapadékosabb időszakban, pár ezer éve időszakos folyóvizek vágtattak, máskor csak csörgedeztek. A talajvíz még manapság is közel lehet a felszínhez, hiszen a völgyben vígan zöldell a növényzet. Az esősebb korok elmúltával a népek falvakkal, városokkal építették be a kb. 160 kilométer hosszú völgyet, mely 100-150 méter mélyen, 1-10 kilométeres szélességben vájta be magát az eocén korszakban (úgy 60-50 millió éve) errefelé terpeszkedő sekélytengerben lerakódott mészkőbe. Ez az óriási eocén mészkőtábla egyébként jellemző szinte az egész Arab-félszigetre. E kőzet aprózódásából keletkezett a félsziget délkeleti részét borító homoktenger, mely az „Üres negyed” nevet kapta, legalábbis angolul így, Empty Quarternek nevezik, arabul pedig Rub’ al Halinak hívják. Ennek egy részét volt szerencsénk látni a Dubai és Sana’a közötti repülőúton.

                                   Jemen felülről (igaz, nem a homoksivatag)

A hosszanti dűnékről, melyek között terepraliztunk, már megemlékeztem. Fentről megfigyelhettünk viszont egészen különleges homokalakzatokat is. Mint valami rácsszerkezet, úgy borítják a felszínt. Maga a „rács” még mozgásban levő, egymásba kapcsolódó, sárgából rózsaszínűbe hajló dűnékből áll. Aktív mivoltukat homokfodros felszínük jelzi. A rácsok közötti „lyukak” ellenben szürkék, laposak, nyilvánvalóan többé-kevésbé konszolidálódott, esetleg kissé be is kérgesedett felszínűek. Nézzék meg az ehhez kapcsolódó képet, ilyesmit nem mindennap látni. Egyik útitársam, Júlia, aki nem túl otthonosan mozog a természettudományokban, ellenben szenvedélyes megszállottja minden romnak, történelmi emléknek, erőnek erejével azt akarta nekem bemagyarázni, hogy ez a rácsozat olyan szabályos, hogy nem is lehet más, mint emberi alkotás. Nem tudom, sikerült-e meggyőznöm; végső érvként – mivelhogy a homokfelszínek morfológiáját aligha értette volna meg – azt hoztam föl, hogy az ember ugyan elvileg okos lény (mi több, nem annyira hülye, hogy nekiálljon dűnéket építeni a homoksivatag közepén), de a természet minden, az emberi képzeletet messze meghaladó formát már réges-rég kitalált és meg is valósított. Mi meg legföljebb leutánozzuk.

                             A "rácsos" sivatag

     Tarimban kezdjük az ismerkedést Hadramaut településeivel. Utcai kóborlásunk kezdetén rögvest felénk közeledik két, kecskéket terelgető asszony. Ahogy kell, tetőtől talpig bebugyolálva, fejükön a csak erre a vidékre jellemző csúcsos szalmakalappal. Kapom a gépet, sebtében zoomolok, lövök, s már repül is felém egy kődarab. Nem talált, igaz, én is csak éppen hogy.

                           A dobálódzós kecskepásztor nők

Tarimban annyi a mecset, mint fűszál a réten, a leghíresebb azonban nem valami ősi konstrukció; 1915-ben épült, hófehér, 50 méter magas minaretje pedig, azt hiszem, az egyetlen Jemenben, mely nem kör, hanem négyszög alaprajzú. (Érdekes, hogy ezzel ellentétben az iszlám világ nyugati végén, Marokkóban egyetlen kör alaprajzú minaret van.) A város másik különcsége, hogy a 19. században több helybeli kereskedő is elindult szerencsét próbálni az indonéz szigetvilágba, és szemlátomást anyagiakban, tapasztalatokban egyaránt gazdagon tértek vissza. Ennek jelei a kissé zagyva, bár impozáns megjelenésű, távol-keleti és arab stílusjegyeket vegyítő paloták, melyek meglehetősen siralmas állapotban várják, hogy ha másért nem, a turizmus érdekében őket is helyrepofozzák.

                                     Tarim nevezetes új mecsetje és minaretje

                                    Kissé (?) romos "jávai barokk" épület

     Ha csak egyetlen okot kellene említenem, hogy miért jöttem Jemenbe, az biztosan Shibam lenne. Valamikor a 80-as évek vége felé járt erre egy magyar tévéstáb (ne feledjük, akkoriban még mi is, meg az erre a régióra kiterjedő Dél-Jemen is a szocializmussal kísérletezett) és a kisvárosról forgatott filmrészlet teljesen megbabonázott. Nevét ugyan rég elfelejtettem, ám az utóbbi időkben – különösen amióta a Világörökség része lett – egyre több tévécsatornán jelenik meg mint az Arab-félsziget egyik csodája. A csoda abban rejlik, hogy a 17. századi falakkal körülvett – egy négyzetkilométernél aligha nagyobb területű – térségben úgy 500-600, vályogtéglákból emelt fehér, vagy okker színű, lapos tetejű „felhőkarcoló” emelkedik, szorosan egymás közelébe építve, vagy éppen egymáshoz tapasztva. Bár Shibamot úgy 1800-2000 éve alapították, mai épületei nemigen idősebbek 200-300 évesnél. 20-30 méterrel emelkedik a vádi alja fölé, ennek ellenére több áradás is komoly károkat tett benne. No meg az idő vasfoga, mely a vályogot még e sivatagias klímán is aránylag könnyen rágja. Poros, burkolatlan, szűk utcáit járva enyhe csalódottságot érzek – kívülről, távolabbról nyűgöz le igazán. Persze, itt is leplezetlenül lógnak a villany- és telefondrótok, meztelenül futnak a vízvezetékek, megkoptak a hajdan díszes fa- vagy fémkapuk, némelyik épület megroggyant, vagy félig már össze is dőlt.

     Egyik házat afféle múzeumnak rendezték be tulajdonosai (itt is minden épületet egyetlen család lakik, akárcsak a fővárosban), oda bemehetünk. Szerény kis múzeum ez, de legalább az épület belső struktúrájáról alkothatunk valami fogalmat. Annyi bizonyos, elképesztő szakértelem kellett megtervezésükhöz és megépítésükhöz egyaránt. Állagmegóvásukhoz pedig rengeteg pénz. E nélkül, meg a világvédettség híján Shibamnak már legalább a fele romokban heverne. A parányi területet jelenleg úgy hétezren lakhatják, ám mivel itt „összkomfortos” átalakításra (nagyon helyesen) nincs lehetőség, aki megunta a középkort, átköltözött a műút túloldalára, az Új-Shibamba, és ott épített magának kényelmesebb, bár kétségkívül kevésbé mutatós otthont. Erről az oldalról, egy dombtetőről nézzük magunk is, amint a lenyugvó nap bearanyozza a régi város falait.

                        Shibam felhőkarcolói az új városrész felől

                                            Shibam belülről

     Nem a csodavároska lebecsüléseként mondom, de egy nappal később pár órás autótúrát tettünk a Hadramaut egyik mellékvölgyében, a Dawan-vádiban, ahol legalább öt, Shibammal vetekedő felhőkarcolós falucskát láttunk, tömérdek datolyapálmával. Al-Hadzsarain például szerintem kenterbe veri akár Shibamot is, amint egy kis sziklaormon trónol, hasonlóképpen elvarázsolt házai között tekergő sikátoraival. Csak sokkal nehezebben megközelíthető.

                                   Falvak a Hadramaut mellékvölgyeiben

     Amikor kikapaszkodunk a vádiból, akkor döbbenünk rá, micsoda istentelen környezet lenne e tájék, ha nem szabdalnák az életet adó vádik. Pusztaság, merő kő minden, még satnya bokor is csak elvétve látszik. A műút viszont kifogástalan, mint a jemeni utak többsége. Az országnak egyébként nincs vasútja, minek is lenne. Ahol sűrű a lakosság, nyugaton, délnyugaton, ott a hegyvölgyes terep alkalmatlan rá, kelet felé meg alig laknak. Rövidesen megpillantjuk a tengert és lassan leereszkedünk Mukalla városába, mely Jemen egyik legfontosabb kikötője az Arab-tenger partján. Nem túl régi, csupán úgy 1200 éve jött létre kis halászfaluként, azóta viszont szépen kinőtte magát. Láthatjuk, milyen viszonylagos fogalom a „régi”. Őseink még a messzi keleti sztyeppéken nyargalásztak, amikor Jemenben már réges rég fényes birodalmak buktak el. Meglehetősen távol lakunk a központtól, egy igen kellemes tengerparti szállodában, így aztán – tekintettel a dögletesen forró, párás melegre, meg a város látnivalókban nem bővelkedő mivoltára – meghúzom magam a légkondicionált szoba kényelmében. Az étterem ajtaján angol nyelvű tábla: Happy Ramadan, vagyis Boldog ramadant. Enyhén szólva is pofátlanság ilyesmivel ingerelni az éhes embert (hol van még a vacsora, majd csak hét után…), ám lássuk be, a muzulmánok számára a ramadan nem elsősorban az éhezésről szól; valódi ünnep. Akkor viszont miért írják ki angolul?

     Már a városba befelé jövet, meg a reptérre kimenet is feltűnt, hogy hatalmas építési területeket parcelláztak ki, lakóházak, esetleg üdülők számára. Biztos, ami biztos, a tulajdonosok, jelezni kívánván birtokosi mivoltukat, szépen megépítették majdani házuk négy sarkát. Ez úgy kell elképzelni, hogy a sarkokon felhúztak úgy méternyi magasságba pár sor téglát és befestették fehérre. Százával láttunk ilyen megoldást, talán még törvény is kötelezi őket, hogy ha már egyszer megvették a telket, kezdjék meg az építkezést. Nos, megkezdték. Az ország nyugati részén viszont rengeteg félkész házat figyelhettünk meg, és szemlátomást nem iparkodnak a befejezésükkel. Alighanem jó befektetés telket venni Mukallában, hiszen ha egyszer beindul a turizmus, földrajzi helyzete alapján idegenforgalmi központtá válhat. Van repülőtere, innen csak egy ugrás a különleges állat- és növényvilággal büszkélkedő, Jemenhez tartozó Socotra szigete (nagy szám lett volna tényleg átugorni, Galápagos után meg különösen, merthogy értékeit tekintve ahhoz hasonlítják), fél nap alatt elérhető a Hadramaut vidéke, de Sana’a is csak egyórányi repülőútra fekszik Mukallától. A mi gépünk déltájban indul, hűséges sofőrjeink még kipakolnak bennünket a reptéren, aztán indulnak vissza a fővárosba. Nem egészen húsz óra alatt nagyjából ugyanazon az útvonalon tekerték le azt az utat, amit velünk együtt több nap alatt megtettek. Másnap kora délelőtt már ott vártak bennünket a Hill Town Hotel előtt. Figyelnek, ugye? Hill Town kiejtve majdnem úgy hangzik, mint a Hilton. De azért van némi különbség. (Nem kis meglepetésemre a mostani szobánkban valami jótét lélek beprogramozta a dobozba a Duna TV-t! Nem találnák ki, mit láttam éppen. Egy útifilmet Vietnamról - következő úticélomról.) 

     Ezúttal nem sokat időzünk Sana’ában, ahogy jöttünk, indulunk is tovább délnek. Mintha nem is ugyanabban az országban járnánk. Hegyek, szerpentinek, sokasodó teraszos földek, kő, kő, ezerszer is kő, és mégis, egyre üdébb, zöldebb minden. A rómaiak Arabia Felixnek nevezték a félszigetnek ezt a délnyugati fertályát. Szinte mindenütt a Boldog Arábia fordítást olvastam, ám latinul a felix szerencséset is jelent. Kompromisszumot ajánlok: szerencsések voltak a hajdan itt lakók, hogy termékeny vidékre születtek, és talán kívülről, Arábia sivatagos tájairól boldognak is tűntek; de hogy annak is érezték-e magukat, azt bizony nem tudom.

     Ibb városa természetes erődítményként áll egy dombtetőn. Épp déli imaidőben érkezünk be óvárosába, egyik minaret hangszórójából harsány hangzápor bombázza az utcán térdre borulva imádkozókat. Ez azonban nem az a kántálásszerű hang, amit másutt, imára való felszólításként hallhattunk, hanem pergő, szinte dühös beszédfolyam, hosszú perceken át. Bizonyára pap a hang gazdája, talán afféle odamondogató ember, aki Allah és a Korán parancsainak betartására próbálja ösztökélni imigyen a híveket, s gondolom, egyúttal jól ki is osztja azokat, akik rászolgáltak.

                                      Ibb totálban

                            Imaidő

     Innen csak egy ugrás Dzsibla (Jiblah), mely a 11. században főváros volt, méghozzá a maga idejében párját ritkító módon királynők uralta főváros. Arwa királynő négy évtizeden át innen irányította Délnyugat-Arábiát. Palotája állítólag 365 szobás volt, amiből az együgyű keresztény nyilván azt a következtetést vonja le, azért pont ennyi, mert minden napot és éjszakát más-más szobában kívánt eltölteni. Mielőtt azonban az együgyű keresztény ezt hinné, felhívjuk a figyelmét arra a tényre, hogy a muzulmán év nem 365 napból áll, úgyhogy e szám – ha igaz egyáltalán – csakis a véletlen műve lehet. Arwa nem mellesleg számos mecsetet és vallási iskolát építtetett, ilyenképpen városát vallási és oktatási központtá is tette. Nem tudjuk, hogyan festhetett e városka úgy 900 évvel ezelőtt, de nekem építészetében, hangulatában az itáliai középkort hívta elő (ennek csupán az a szépséghibája, hogy eddig még egyetlen, középkori atmoszférát sejtető olasz városban sem jártam, mi több, Szicílián kívül még sehol Itáliában). Bazalt bazalt hátán, ebből emelték a vaskos falú, 3-5 szintes, komor, stílusukkal, ornamentikájukkal valami középkori zordságot sugárzó házaikat, tömzsi, fehérre mázolt minaretjeiket. Tetőtől talpig feketébe bugyolált asszonyok suhannak a kartávolságnyira szűk utcákon, turbános, szakállas öregemberek baktatnak, illatszerárus férfi guggol a fal tövében, nyakba akasztott pultján sorakoznak a kenceficés üvegek, talán ő a patikus is. Öregapó döcög szamárháton, fiatal férfiak lepelruhára vett zakóban, övükben dzsambiával, kézen fogva ballagnak vidáman… De hiszen én ilyet már láttam valahol. Hát persze, Etiópiában. Miként ott sem, ez nem a hasonneműek közti szexuális vonzalom megnyilvánulása; pusztán a baráti viszony kifejezése. E szokás vagy onnan jött át ide, vagy innen oda, hiszen a két ország jószerével szomszédos a tengeren át; mindenesetre ilyesmit másutt még nem láttam.

                                          Illatszerárus

                                          Buzgó Korán-olvasók

                                                   Kéz a kézben

                                         Középkori hangulat Dzsiblában

     A gyerekek itt is fenntartás nélkül zúdulnak ránk. A korábban említett szura (vagyis kép, fotó) mellett immár jól ismerjük másik kulcsszavukat is: kalam, azt jelenti, toll. Nem hinném, hogy túl nagy szükségük volna rá, azért ez nem Etiópia; afféle népi sport az arab gyerekek körében a tollgyűjtés, erre már jó régen, Egyiptomban rájöttem.

                                 Szura, szura!

Egyetlen gyerek marad távol zsivajgó társaitól; egy 7-8 év körüli tündérszép kislány, kicsit koszos, földig érő sárga ruhácskában, egyik kezében válláig emelt pléhtálban kis virágcsokrok. Nyilván kiküldték a szülei, próbálja elsózni a külföldieknek. Nem sóz, csak áll, mosolytalan, rezzenéstelen arccal, vagy éppen árnyékként követi társaságunkat. Valami lenyűgöző jelenség ez a pöttöm kis ember. Nem szól egy szót sem, nem tesz ráutaló mozdulatot, s mégis, puszta lényével szinte percek alatt eladja a csokrok felét. Tőlem tollat kap. Aztán egy kis botlás, kiborul az edény. Csoportunk hölgytagjai azon melegében feltöltik palackos vízzel, visszakerül a néhány maradék csokor, s akkor talán valami halvány, szomorkás-hálás mosolyféle suhan át az arcán.

                          A virágárus kislány

A fiúk rendületlenül, éktelen zajjal, sivítva követik minden léptünket, már egymás szavát is alig halljuk. Akkor aztán megállok, jobb lábbal toppantok és felüvöltök: kuss! Akkor még nem tudtam, hogy ezzel mit szabadítok el. Az ördögfiókák rám szálltak, elém ugráltak, toppantottak, s imígyen kiáltoztak utcákon át: kuss. Morcosságom pillantok alatt elszállt, ezen már csak röhögni lehetett. Azóta talán a dzsiblai gyerekek közti társas érintkezés egyik kifejezési formájává vált a topp és a kuss. S hogy ez mennyire nem valószínűtlen, arra mondok egy példát. Sofőrünk, Abdul egy árva szót sem beszélt angolul, magyarul viszont pillanatok alatt megtanulta, hogy „indulás”. Előzőleg nyilván olasz csoportokat fuvarozhatott, mert tőlük meg az „Andiamo”-t leste el. Arabul egyébként a „jalla” jelenti azt, hogy gyerünk. Lám, én is megjegyeztem. Az „indulás” előtt azonban még végigvergődünk a szűk utcácskákból álló bazáron, mely, eltekintve néhány gép sivításától, zörgésétől, ugyancsak sugároz valami középkori hangulatot. Egy mecset udvarán, ahová a helybeli tanító kalauzolt el (majd természetesen pénzt kért), szakállas emberek ücsörögtek a kövön, előttük hatalmas, olvasódeszkákra helyezett szent könyvek, azokat olvasgatták csendben, vagy halkan mormolva. Gyönyörű volt Sana’a, Shibam, a hegyvidék nem különben, de ha tíz év múlva Jemen eszembe jut, ezt a pár dzsiblai órát fogom felidézni magamban.

     Taizz belvárosának bevétele (mármint általunk) már-már rémálommá fokozódott azok után, hogy a bevezető útszakaszokon gyakorlatilag mindenki azt csinált a járművével, amit akart, s közben folyamatosan dudált. A közlekedési stílusban megnyilvánuló halálmegvető bátorság még sofőrünket, Abdult is gyakorta kiakasztotta. Ilyenkor magában motyogott, dünnyögött, esetenként hangosan kifakadt, tán még mutogatott is. Jó lett volna tudni, miket mond ilyekor. Erről jutott eszembe, hogy megkérdezzem Istvánt, káromkodnak-e a muzulmánok. Naná, felelte, csak kissé más stílusban, mi mifelénk szokás. No, hát mondj valamit! Az az igazság, felelte, hogy szándékosan nem tanult meg semmit, attól tartván, hogy esetleg nem megfelelő helyzetben és formában használja. De lám, mire nem jó a világháló? Azt hiszem, nem létezik olyan témakör – a söralátétgyűjtők fórumától a vécétípusok elemzéséig –, aminek ne lenne oldala, s akkor miért pont a káromkodásoknak ne legyen. A legkülönbözőbb nyelvek legtrágárabb szavait, kifejezéseit is megtalálhatjuk, s hogy könnyebb legyen a megértésük, angol fordításban, szó szerint, meg átvitt értelemben is. Ha ennek hinni lehet, az arab nyelv is hihetetlenül gazdag a legváltozatosabb gyalázkodásokban, melyek érintik a nemi szerveket és minden, velük kapcsolatba hozható tevékenységet éppúgy, mint a különféle ürülékfajtákat vagy magát az atyaúristent. (Arról, hogy a jemeniek is használják-e ezeket, nincs tudomásom.) Ezek azonban nem tűrnek nyomdafestéket, ismereteket e tárgykörben tehát nem terjesztek.

     A rémálom fokozódását az idézte elő, hogy jószerével alig tudtunk bemenni a hotelünket rejtő utcába. Sokat megélt budapestiek sem láttak még ekkora kátyúkat, melyeknek mélysége már-már bombatölcsérekével vetekedett. Azt mondták, néhány hónappal ezelőtt egy eső alkalmával óriási víztömeg zúdult le a környező hegyekből, az mosta ki az utakat. A gödrök lassan föltelnek szeméttel, nejlonzacskóval, ha ugyan egy következő özönár ezt az üledéksort is ki nem öblíti. Előrejutásunkat nem csupán természeti, hanem antropogén tényező is akadályozta. Közeledett a napnyugta, tehát eljött az ideje, hogy a férfiemberek mielőbb beszerezzék napi qatadagjukat, hogy aztán a röpke ima után szinte nekifutás nélkül rávessék magukat. Hogy mi az a qat? A jemeniek napi életének egyik, ha nem a legfontosabb meghatározó eleme. Tudományos megközelítésben egy Catha edulis nevezetű cserjeszerű növény, melynek bizonyos alkaloidákat, stimulánsokat tartalmazó leveleit rágják. Fogyasztóját átmeneti jókedvre deríti, kvázi eufórikus állapotba kerül tőle, aztán pár óra múlva bambulást, eltompulást, depresszió közeli állapotot okoz. Árusítása, rágása legális, nem minősül drognak, legalábbis Jemenben nem, az iszlám sem tiltja, sőt maguk a papok is rágják. Azt mondják, a jemeniek háromnegyede él vele rendszeresen. Akad, aki a jövedelme harmadát-negyedét qatvásárlásra fordítja, ami annak fényében hangzik igazán riasztóan, hogy az átlagpolgárok többsége szegény. Nagyon szegény. Sokan inkább qatot vesznek, mint élelmiszert. Az egykori Dél-Jemenben a szocialista időkben csak pénteken, vagyis a heti ünnepnapon engedélyezték a rágást, az északi országrészben semmiféle korlátozást nem alkalmaztak. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) viszont az amfetaminhoz hasonló hatása miatt kábítószernek minősíti. A vizsgálatok szerint magas vérnyomást okoz, a pulzus szaporábbá válik tőle, csersavtartalma miatt fogágybetegségeket, gyomornyálkahártya-gyulladást okoz. Egyébként tartalmaz még C-vitamint (kétszer annyit, mint a zöldpaprika), de cukrokat is. Statisztikák szerint a 70-es évek óta évi 7 százalékkal nő a qattermelés, ami elősegíti a falusiak megélhetését, de alighanem ez az egyetlen jótéteménye, no meg az, hogy csökkenti az étvágyat. Ha éppen nincs ramadan, faluhelyen már reggel elkezdik a rágását, nemtől, kortól függetlenül, egyszóval már a nagyobbacska gyerekek is ismerkednek vele. Városban, mivel kora délután nem dolgoznak, ebéd után kezdenek rá, külön a férfiak, külön a nők. A qatrágás a mindennapi társasági élet szerves része, közben tárgyalják meg a világ folyását, míg el nem bambulnak. Miután nagy keservesen átvergődünk az árusok és vásárlók tömegén, a hotelablak magasából szemlélem az eseményeket. Az árusítás teherautók platójáról folyik, nagy zsákokból, az egyéni porciókat a szokásos műanyag zacskóba teszik. Akinek telik rá, csakis a legfrissebb leveleket részesíti előnyben, mustra közben megrázogatja a qatköteget, s ha potyog a levele, az már nem egészen friss. Szinte egymás kezéből szedték ki a zacskókat. Egyszer megkóstoltam egy levelet, de fél perc után diszkréten megszabadultam tőle. (Folyt köv.)

Az előző fejezeteket az Archívumban találjátok!!!

MÁR MOST FELHÍVOM OLVASÓIM FIGYELMÉT, HOGY EZ A KÖNYV (TÚL NAGY A VILÁG) RÖVIDESEN BEFEJEZŐDIK. JEMENBŐL MÉG KÉT RÉSZ VAN HÁTRA, EZ JÚLIUS UTOLSÓ HETÉRE LEMEGY. EZ UTÁN KB. AUGUSZTUS UTOLSÓ HETÉIG A BLOG SZÜNETEL, MAGYARÁN, ÚJABB RÉSZEKET NEM TÖLTÖK FEL - DE ETTŐL FÜGGETLENÜL A RÉGEBBIEKET MÉG LEHET OLVASNI, SŐT. HOGY MI JÖN UTÁNA, MÉG ÉN SEM TUDOM, PONTOSABBAN NEM DÖNTÖTTEM EL. EHHEZ KÉREM AZ OLVASÓK JAVASLATÁT. LEHET VÁLASZTANI.

1. VÁLTOZAT A 2001-BEN MEGJELENT UTAS ÉS VILÁG CÍMŰ KÖNYVEM FEJEZETEI, A KÖVETKEZŐ TÉMÁKKAL: SZICÍLIA ÉS A LIPARI-SZIGETEK, KENYA-TANZÁNIA, ALBÁNIA, SPITZBERGÁK, KÍNA, ÍRORSZÁG, THAIFÖLD, INDIA, AZORI-SZIGETEK ÉS MADEIRA, ALASZKA.

2. VÁLTOZAT. EGY ÚJ, MÉG SOHA MEG NEM JELENT KÖNYV, AMINEK "A VILÁG KÖZEPE" CÍMET SZÁNOM, A KÖVETKEZŐ TÉMÁKKAL: VIETNAM, BRAZÍLIA, BURMA ÉS KAMBODZSA, INDONÉZIA (JÁVA), SRÍ LANKA, GRÖNLAND, LÍBIA, JAPÁN, NYUGAT-AFRIKA (TOGO, BENIN BURKINA FASO)

AZT KÉREM, HOGY VAGY A FB-OLDALRA, VAGY IDE KOMMENTBE ÍRJÁTOK MEG, MELYIKET SZERETNÉTEK OLVASNI.