FÜLEMET EGY JÓ CIKKÉRT - JEMEN, 2005
(folytatás) Még elutazás előtt utánanéztem a neten, hogy lehet-e Jemenben alkoholt kapni. Nem mintha két hét kibírhatatlan lenne számomra szesz nélkül, pusztán kíváncsiságból. Aztán a Yemen Times című, angol nyelvű napilap egy korábbi számában igen érdekes cikket találtam egy Franciaországban élő, jemeni származású jogász tollából, aki az alkohol veszedelmeiről értekezik. Leírja, hogy bár fogyasztása tilos, a kikötőkön keresztül mégis elég sok szeszt csempésznek be Jemenbe, főleg a „szomszédos” Dzsibutiból, aztán eladják a feketepiacon. Egy időben, 1994-ig „csehszlovák” licence alapján helyben is főztek sört, manapság meg otthon barkácsolt lepárlókkal ügyködnek. A helyi alkoholt baladinak hívják, ami szó szerint azt jelenti, az én országom, de átvitt értelemben azt, hogy „hazai”. A jemeni törvények szerint minden felnőtt muzulmán férfit 80 korbácsütéssel büntethetnek, ha alkoholfogyasztáson kapják, ha meg olyan marha, teszem hozzá, hogy nyílt színen issza, még egy év börtönt is a nyakába sóznak. Maximum három év jár az előállításáért és a terjesztéséért. Ha valaki megkéri egy leány kezét, a szülők rutinszerűen megkérdezik a férjjelöltet, hogy fogyaszt-e alkoholt, de erről még az illető barátait, ismerőseit is kifaggatják.
A szerző az italt tartja az egyik leggyakoribb válóoknak, megemlítve, hogy ha a feleség tudomást szerez párja alkoholizálásáról, már válhat is. A déli területeken a brit gyarmati időkben, de még a szocialista érában sem volt teljes alkoholtilalom. Jemenben, így a szerző, főleg azok isznak, akik korábban külföldön tanultak, dolgoztak, értsd, megfertőzte őket a nyugati kultúra mocska. Este 11 után a rendőrök szaglásszák az utcán tévelygőket, és ha italszagot éreznek rajtuk (szonda nincs, mert minek), akár egész éjszakára benntarthatják, aztán következhet a bíróság. De miért isznak a jemeniek, már aki iszik? Az újgazdag utánozni akarja a külföldi szokásokat, no meg telik rá neki, a fiatalok rossz példákat látnak a tévében, az alacsony jövedelműek meg kiábrándultságból. A jemeni tévében gyakran mutatnak propagandafilmeket arról, hogyan törik össze nyilvánosan az elkobzott italos üvegeket, hogyan tartóztatják le a csempészeket. Külföldi egyébként hozzájuthat a szeszhez, de csak a három csillagosnál magasabb kategóriájú hotelekben. Ilyenekben pedig mi nem jártunk, úgyhogy be kellett érnünk azzal a két-háromféle alkoholmentes sörrel, amit országszerte sok kis boltban árulnak. Ráadásul nem is olyan borzalmasak, ha nincs más, de a címkét azért vizsgáljuk meg, mert némelyik helyi főzetet eperízzel bolondítják meg.
Taizz nem tett rám mély benyomást. Egyetlen pozitívumként azt tudnám kiemelni, hogy kora este a bazárban sikerült vennem egy kb. félkilós „házi” füstölt sajtot, mellyel – némi paradicsommal kísérve – legalább három napra kiválthattam a mackósajtot. Az viszont tagadhatatlan, hogy a város fölé emelkedő hegyről, melyre úgy 2800 méteres magasságig autózunk föl, nagyszerű a panoráma. Tucatnyi kis falu épült a lejtőin, mindegyik önálló életet él. Százszor is meggondolhatják az itt lakók, lemenjenek-e a nagyvárosba, mert a jelek szerint tömegközlekedés nincs; aki le- vagy fölfelé tart, felkéretőzik egy-egy arra csellengő kocsi hátsó lökhárítójára. Viszont felcsillan a jövő. Fontos emberek számára már építettek itt egy elég ronda, de föltétlenül fenséges kilátást és tiszta levegőt nyújtó üdülőfélét, s már épülnek kisebb vendéglátó egységek is, a reménybeli turisták kiszolgálására.
Taizz látképe
Teraszos hegyvidék
Említettem már Észak- és Dél-Jement. Bizony, ez az ország is keresztülment valami hasonlón, amin Németország, Vietnam, Korea, igaz, gyökerei sokkal mélyebbek. Nem kívánnék elmélyedni az ország őstörténetében, mert bár utánanézhetnék (no meg István és Szaid is bőséggel ecsetelte), de sosem érnénk a végére. Annyit azonban nem árt tudni, hogy egységes Jemen a mai formájában 1990-ig nem létezett. Maradjunk annyiban, hogy – amint említettem – évezredeken át sokféle dinasztia uralta, a legkülönbözőbb fővárosokkal. Az iszlámot a perzsák terjesztették el, mely a 900-as évekre államvallássá vált a mai államterület északi részén és az is maradt 1962-ig. Itt az iszlám siita ága terjedt el, az országot imámok irányították, vaskézzel. A siita értelmezés szerint az imám olyan személy, aki nem csupán vallási vezetőnek rendeltetett, hanem az élet minden területén iránymutató; olyan vezető, akit feltétel nélkül követni kell (lásd például Iránt). A szunnitáknál az imám tanító, vallástudós, a politikába nem ártja bele magát. Az oszmán törökök kisebb-nagyobb befolyással az 1500-as évek derekától tartották ellenőrzésük alatt Dél-Arábiát (is), egészen az első világháború végéig. Dél-Jemen 1839-ben vált angol gyarmattá, pontosabban protektorátussá. A britek kitüntető figyelmét elsősorban Aden kikötőjének stratégiai helyzete keltette föl, de a sok kisebb sejkségre, szultánságra osztott keleti „végeket” is ellenőrzésük alá vonták. Észak 1962-ben Jemeni Köztársaság néven katonai puccsal úgy-ahogy függetlenné vált. Az új rezsimet Egyiptom (no meg a Szovjetunió) támogatta, a régit, a törzsi erőket pedig a britek és a szaúdiak. A polgárháború az utóbbiak vereségével végződött 1969-ben. Délen egy marxista színezetű felszabadítási mozgalom indult el, melynek hatására a britek 1967-ben feladták Adent és szovjet befolyásra két év múlva megalakult a Jemeni Népi Demokratikus Köztársaság. A két Jemen közti szembeállásnak (mely azért keménységében meg sem közelítette a hajdani NDK és NSZK közötti kibékíthetetlen ellentéteket), mint annyi mindennek, a Szovjetunió felbomlása vetett véget. A közeledést erősen előmozdította, hogy a két országrész közötti határok meglehetően bizonytalanok voltak, márpedig pont e régiókban találtak kőolajat. 1990 májusában megtörtént az egyesülés, Jemeni Köztársaság néven. Észak vezetője lett az elnök, a déli szocialista pártvezér pedig a miniszterelnök. Az egyesülés mindkét félnek jól jött; Északnak az olaj miatt, Délnek meg azért, mert stabilizálhatta meglehetősen zilált politikai és gazdasági állapotát. A nagy összeborulás nem tartott sokáig; 1994-ben polgárháború tört ki a két korábbi országrész között. A hadiesemények zöme a déli vidékeken zajlott, miközben óriási anyagi támogatást kaptak külföldről, főként Szaúd-Arábiától, mely tartott az egységes Jementől mint potenciális ellenségtől. A déli vezetők egy része kikiáltotta a Jemeni Demokratikus Köztársaságot, amit azonban a nemzetközi közösség nem ismert el. Néhány hónapos hadakozás után megszületett a tűzszünet, a rebellis déli politikai és katonai vezetők külföldre menekültek. A kedélyek csillapodtával 1999-ben szabad és demokratikus választásokat tartottak, az elsőt az Arab-félsziget államainak történetében.
Az ország még 1991-ben óriási hibát vétett, ugyanis az Öböl-háború során inkább Irakot támogatta, aminek következtében rengeteg külföldi támogatástól, segélytől estek el. A sorozatos belharcok és az aszályos évek megrengették a gazdaság alapját képező mezőgazdaságot, a kávé helyett inkább qatot termesztettek, a honi ipari termelés elégtelen volta miatt igen sok termékből behozatalra szorul. Jement, úgy fest, nem áldották meg a geológiai történések olyan óriási olajvagyonnal, mint a térség egyéb államait. Számottevő olajmezőket csak a 80-as évek elejétől tártak fel, s bár az ország bevételének mintegy 70 százalékét a szénhidrogénexport adja, ebből nem jutnak túl messzire, egyébbel alig vannak jelen a világpiacon. A munkanélküliség 35 százalék körüli, még úgy is, hogy rengeteg jemeni ment külföldre szerencsét próbálni.
Az „arab tavasz” Jement sem hagyta érintetlenül. 2011 elején, nem sokkal az egyiptomi események után itt is lázongások törtek ki, melynek az lett a végeredménye, hogy a 33 évig uralkodó Szaleh elnök kénytelen volt elhagyni az országot. A 2012-es választásokat, egyedüli jelöltként, a korábbi alelnök, Manszur Hadi nyerte. Amennyire tudom, a politikai helyzet nem sokat változott, előfordulnak merényletek, kvázi-polgárháborús összecsapások, ami annak fényében, hogy Jemen a mai napig afféle törzsi társadalom, egyáltalán nem meglepő.
Nem biztos, hogy szerencsés ötlet volt kiugranunk a Vörös-tenger mellékére – én legalábbis szenvedtem, mint a kutya – , ám ez is Jemen egyik, eddig nem látott arca, s így utólag már nem bánom. A szenvedés oka a mukallaihoz hasonló fullasztó, párás hőség, megfejelve tengernyi porral, homokkal. Ezt a délről északnak hosszan, a szaúdi határig elnyúló partvidéket nevezik Tihamának. Keskeny, parti síkság, sok dűnével, kis halászfalvakkal, alig járható utakkal. Al Mukhánál érjük el a Vörös-tengert, amit Egyiptom, Izrael és Jordánia után immáron a negyedik országból van alkalmam megszemlélni. Al Mukha neve, gondolom, nem sokat mond az olvasónak, ám ha azt írom, hogy Mokka, avagy mokka, mindjárt más, ugye…
Itt az ideje, hogy visszatérjünk a jemeni kávéhoz. Bizonyára sokan tudják, hogy a ma termesztett kávécserje őseinek bölcsője Etiópia területén ringott, bizonyos Kefa, vagy Kaffa nevű régióban, ahol még mindig előfordulnak vadon termő cserjék. Ott azonban az ősidőkben nem termesztették, nem itták, legföljebb rágcsálták. Az Arab-félszigetre a 6. század elején lezajlott abesszin invázió során jutott, de nagybani, teraszos termesztése itt, a mai Jemenben, a hegyvidék nyugati lejtőin kezdődött az 1300-as években és csaknem biztos, hogy itt készítettek belőle először főzetet is. Nem lehet véletlen, hogy Linné a Coffea arabica tudományos névvel látta el a cserjét. Az arab nyelvben egyébként qahwah-nak hívják, Európába török közvetítéssel került, kahveh néven. Hozzánk alighanem korábban eljutott a Balkánon keresztül, mint Nyugat-Európába, ahol csak a 17. században bukkant fel. Az ottomán birodalom Dél-Arábiát is megszállta (kétszer is), így virágzott fel a kávétermesztés a mai Délnyugat-Jemen vidékén 1536-tól, és lett Mokka már korábban is nagy forgalmú kikötője a Vörös-tenger partján jó időre az export egyedüli letéteményese. Az 1700-as évek elején aztán a hollandok betelepítették a kávét Indiába és a mai indonéz szigetekre, később a franciák a karibi Martinique szigetére. Onnan már csak egy ugrás volt Mexikó, majd Brazília. A britek afrikai gyarmataikon, főként Kenyában és Ugandában kezdték ültetvényszerűen termeszteni, így aztán Jemen ma már alig részesedik a világ kávétermesztéséből. Érdekes, hogy miközben a világ szinte valamennyi nyelvén a kávé szóhoz hasonló variáns terjedt el (még a kínaiban is!), Jemenben bunn a neve (más arab országokban e szót csak a kávébabra használják). A főzetet „törökös” változatban készítik, a megőrölt kávét cukorral, sőt nem ritkán tejjel együtt forralják fel többször is. Azt hallottam, az igazi jemeni kávéínyenc a „zaccot” nem hagyja leülepedni, azt is „megeszi” az itallal együtt. Korán, még reggeli előtt isszák, vagy otthon, vagy a kávéházakban, ott persze csak a férfiak. A legtöbben a saját, házi pörkölésűre esküsznek, ezért is látni a piacokon sok, még pörköletlen kávét. A legvilágosabb pörkölésűt a keleti, sivatagi törzsek szeretik, a közepeset inkább a nyugati országrészben, míg a sötét megy exportra, a keresztényeknek. Napközben, no meg ramadan idején a kávébab héjából készült főzetet isszák (ami kinézésre inkább a teára hajaz, viszont szegfűszeggel, fahéjjal ízesítik, s tanúsíthatom, nagyon finom ez is); ezt nevezik qishr-nek. A termelők a legjobb szemeket maguknak tartják meg, csak a fölösleget adják el, sőt azt is olvastam, hogy a kereskedők a legszegényebbeknek még ingyen is adnak kávébabot, mert hát az nem lehet, hogy a jemeni ember ne igyon kávét. A „legjobb” egyébként az első termés. A kávé nem egyszerre érik be, hanem szakaszosan, akár hónapokon át, úgyhogy ugyanahhoz a cserjéhez még jó néhányszor vissza kell térni, mire teljesen leszüretelik.
Itt Jemenben a kávé 1000 és 2000 méter közötti magasságokban érzi igazán jól magát. Ma is kisparcellákon, teraszosan termesztik. Utunk végeztével vettem egy negyedkilós zacskóval, méghozzá a legdrágább fajtából (csak olyan volt). Idehaza lefőztem presszógépen, mit mondjak, borzalmas volt. Aztán megpróbálkoztam a helyi módszerrel, úgy már elviselhetőbb ízt kaptam. Sok helyütt vettem a világban helyi termesztésű és pörkölésű kávét, de az ugandai kivételével egyik sem ízlett túlzottan. Ennek csupán az lehet a magyarázata, hogy elszoktunk már a natúr ízektől, hiszen folyton ezeket az agyonaromásított kávékat isszuk.
Al-Mukha egykori fénye már régen a múlté, szinte szellemváros, elhagyatott, romos házakkal. Csak a halászkikötőben pezseg az élet, a környékbeliek kis hajókon járják a vizet, a zsákmányt a parton felszabdalják és áruba bocsátják. Egy halbűzös csarnokfélében éppen egy másfél méteres pörölycápa fekszik hátára fordítva. Ilyet se láttam még élőben, még ha ki is múlt már. Tudják, ez az a cápafaj, melynek a feje nem hosszában, hanem keresztben hosszú, határozottan kalapácsra hasonlít.
Kinyuvasztott pörölycápa
Északnak vesszük az irányt, úttalan utakon döcögünk, szívjuk az előttünk haladó kocsik porát. A sívó homokon azért csak megkapaszkodik néhány bokor, de még pálma is akad. Keleten száz meg száz kilométert tettünk meg a sivatagon át, de tevét egyet sem láttunk. Most ennek is eljött az ideje. Ali igencsak szereti a tevetejet, megállunk hát, hogy föltankoljunk. Kószál arra néhány ember is, tán gazdáik a jószágnak, némi bozótfutás után elkapnak egy púpost és megfejik. Ali, persze, még nem ihat, de az egyik, új funkciót nyert vizesflaskát körbekínálja a társaságnak. Senki nem kapható rá, hát bedobom magam. Tőgymeleg tevetejet inni aligha lesz még egyszer alkalmam. Legföljebb lesz utána egy rossz napom. Meleg volt és enyhén sós ízű, de amúgy egészen jó. Ráadásul kutya bajom nem lett tőle.
Ezek valamelyikétől "kaptam" a tejet
A forró, poros utazás során előre fentük a fogunkat a kellemesnek ígérkező tengerparti fürdőzésre egy Hauha (Al-Khowkha) nevű halászfalu közelében kialakított üdülőtelepen, ahol egy éjszakára megszállunk. A bungaló belseje süt, mint a kemence, csak este hatkor kapcsolják be az áramtermelő generátorokat, melyek a légkondicionálót is működtetik. Mellesleg, abban sem volt sok köszönet. Szokás szerint szabályozhatatlan, éjszakára ki is iktatjuk, inkább verejtékben fürödve próbálunk álomba szenderülni. Ja, és a fürdés? Balszerencsénkre apálykor érkeztünk, a tenger, úgy értem, a nyílt víz úgy tízpercnyi gyaloglásra húzódik a távolban. Ez önmagában még nem lenne baj, de óriási pocsolyákon kellene átgázolni, hogy elérjük. Néhányan megtették, élvezték is, én maradtam a langymeleg zuhanynál.
Hogy mi az ördögöt kerestünk Zabidban, meg nem mondom, illetve mégis: a Tihama egyik fontos települése, a Világörökség része. Kívülről elég mutatós, fal veszi körül, ennek egyik kapuján jutunk be az óvárosba. Aztán várjuk a látnivalókat, de azok csak nem jönnek. A mecsetekből immáron elegem van, sok a romos, elhanyagolt épület, a gyerekek már-már pimaszul tolakodóak, szóval legszívesebben már pucolnék el Tihamából. Hanem mit láttam még érkezéskor! Vörös hajú négereket. Igen, négereket, vagy ha szebben akarok fogalmazni, fekete bőrű, negrid antropológiai jegyeket mutató embergyerekeket. Az, hogy e partvidéken jelen vannak, nem csoda, innen csak egy ugrás a Vörös-tenger túlpartján Dzsibuti, odavalósi volt hauhai szállásunk egyik alkalmazottja is. No de miért vörös, sőt szőkés a gyapjas hajuk? A „szőke négereken” már nem lepődik meg az ember, nézzük például Beyoncét, meg néhány kolléganőjét. Csakhogy szinte kizárt, hogy e zabidi gyerekek szintén mind az R&B műfajában tevékenykedjenek, úgyhogy kérdezem Istvánt, hát mi az ördögtől vörösek. Azzal a kétes feltevéssel élt, hogy talán hennával festik be a hajukat, de kiderült, ezek a gyerekek biovörösek. Itt valami fatális genetikai keveredés történhetett, de hogy mikor és kikkel, fogalmam sincs.
Tihama "vörös négerei"
A város szélén megállunk, hogy megnézzük a citadellát. Ájulás környékez, tikkadok, ezt most kihagyom, de azért az árnyékból, a kocsi mellől megeresztek egy fotót a közelben terjengő gigantikus, elsősorban műanyag zacskók uralta szeméthalomra. Sofőrjeink ezt látván kérdőn tárják szét a kezüket és a vár felé mutatnak: miért nem azt fényképezem? Ekkor megcsillant egy parányi remény. Még ezek az egyszerű emberek is szégyellik hazájuk mocskát, környezetük rettenetes állapotát. S ha egyre többen fogják hozzájuk hasonlóan szégyelleni, talán tesznek is valamit érte, vagy inkább ellene. Nem vagyok ortodox zöld, de engem még senki nem látott szemetet eldobálni, lekapcsolom magam után a villanyt, nem folyatom fölöslegesen a vizet stb. Mert így neveltek, pontosabban nem kellett nevelni; ezt láttam a családban. Jemen után viszont mindezek mellé fogadalmat tettem, hogy többé semmiféle nejlonzacskót, reklámszatyrot semmiféle boltban el nem fogadok és ezt tartom is.
40 fokban is tetőtől talpig beöltözve
Citadella helyett spontán szeméttelep
Mielőtt még felérnénk a hegyekbe, bekukkantunk egy parányi faluba. Tüskés akáciák között néhány kunyhó búvik meg, ilyeneket sem láttunk még Jemenben. Akár ha afrikaiak lennének, nagyjából kör alakú sárkunyhók, valami nádszerű anyaggal fedve (a nádtető alatt szigetelésül rikító kék műanyag fólia). Odabenn egy-két vaságy, a legelésző kecskék, birkák is be-bejárnak.
Ez nem ól, hanem "lakóház"
Megkezdjük hosszú, többórás kapaszkodásunkat föl, a hegyvidékre, s ezzel végre megszűnik a párás-poros pokol. Rövidesen egy patakmederhez érünk, melyben – ilyet se láttunk még Jemenben – víz folyik. Döbbenetes, hogy szinte keresztül-kasul bejártuk az országot, de se folyót, se patakot, se tavat nem láttunk. A völgy sziklás oldalában meglehetősen sűrű a növényzet, vaskos kis törzsével egyre több sivatagi rózsa jelenik meg. Igazság szerint nem rózsa, bár kétségkívül a száraz vidékek lakója Afrikában és Arábiában. A Jemenben előforduló faj tudományos neve Adenium arabicum. Meglehetősen alacsony afrikai rokonaival ellentétben itt 2-4 méter magasra is megnőhet, bár hogy ebben az irgalmatlan köves környezetben miből teszi, nehéz elképzelni. Az itteni faj levelei – ha éppen vannak – meglehetősen nagyok, és a növény szép, halvány rózsaszínű virágokat hoz. A vaskos törzs nyilván a víztárolást hivatott megoldani.
Az egyetlen folyó, amit Jemenben láttunk
Sivatagi rózsa, ami se nem sivatagi, se nem rózsa
Ház a sziklák alatt
Manakha városában éjszakázunk, 2200 méter magasan, este már cudar hűvös van odakinn. „Hotelünk” ezúttal egy úgynevezett funduk, hagyományos jemeni szállás, jókora, többszintes, már-már erődítményszerű kőépület. Hogy mi benne a hagyományos, nem igazán tudnám megmondani, tudniillik igazi hagyományosat még sosem láttam. Puritán szobák (de tusolóval, angolvécével!), bútor semmi, csupán néhány habszivacs matrac a padlózaton. A vacsora viszont tényleg hagyományos. Egy méretes közösségi helyiségben terítettek – a földre, pontosabban az egész termet beborító szőnyegre, egy még kisebb szőnyegre. Kiraktak vagy tízféle ételt, húst, halat, zöldségfélét, mártásokat, bár igazából nem sok fogalmam volt róla, mi micsoda. Közben sofőrjeink és egyéb, számunkra ismeretlen férfiak szépen körülülték a termet, s már túllévén a vacsorán, szívták a vízipipát, csócsálták a qatot. Élő zene szól, két helybeli fiú táncra perdül. Egymás kezét fogva lépegetnek, szökdécselnek előre-hátra, ha másutt lennénk, mit tagadjam, még azt hihetnőnk, hogy… De nem! Nőt egyébként az egész fundukban egy darabot sem láttunk. Másnap a táncot egy ebédidejüket itt töltő olasz csoport kedvéért megismételték, két kis kölyköt is bevonva, akik – úgy hozta a sors – az orrom előtt szambáztak és hadonásztak dzsambiájukkal. Talán ez volt az egyetlen pillanat Jemenben, amikor kissé féltem.
Táncoló fiúk
Ahogy fogy a qat, úgy lendülnek bele a zenészek. Ketten a dobokat püfölik, egy zsíros képű fickó pedig lanton játszik – zseniálisan. Pofazacskója már jócskán teli a zöld levelekkel (a satnyábbját szinte megvetően félredobja), de még így is képes énekelni. De hogyan! Nem igazán értek a zeneelmélethez, az arabhoz meg különösen nem, ám azt már régen megfigyeltem, hogy bár a dallamok ereszkednek, de a hallgatónak úgy tűnik, mintha a dalnak sosem akarna vége szakadni. Aztán persze mégiscsak befejezi. Nem is értem, miért emlékeztetett annyira Ofra Haza dalaira. Illetve, dehogynem értem.
Qatot rágnak és közben még zenélnek is
Ilyen egy qatültetvény (A qatról az előző részben írtam hosszabban!)
Nem vennék rá mérget, hogy mindenki ismeri Ofra Haza nevét, pedig nagyszerű, a popszakmában tevékenykedő énekesnő volt. Családja jemeni zsidó, ő maga már Izraelben született, és a két kultúra hordozójaként talán még hidat is vert a két ellenséges nép között. Számainak többségét ugyan angolul adta elő, de némelyiket arab és héber szövegbetétekkel. Egy interjújában elmondta, hogy zenei gyökerei azokhoz a jemeni népdalokhoz nyúlnak vissza, melyeket anyja gyermekkorában énekelt. A Yemenite Songs (Jemeni dalok) című lemezének témáit, legalábbis részben, egy 17. századi rabbi énekeiből merítette. Ez, illetve a Shaday (Hazafelé) című albuma komoly nemzetközi sikert aratott. 43 évesen, 2000-ben hunyt el, AIDS-ben.
Amikor ilyen „elvarázsolt”, úgy értem, nálunk alig ismert országban járok, gyakran eszembe jut, tudnék-e mondani akár csak egyetlen olyan személyt, aki bármilyen okból világhírre tett szert. Ofra Haza, bár jemeni származású, Izrael színeiben futott be karriert, akárcsak egy másik híres jemeni, a már szintén külföldön, Angliában született Naseem Hamed. Tudják, ő az az ökölvívó, akit Kovács (Kokó) István mindenképpen szeretett volna kihívni, de mire erre sor kerülhetett volna, szegény Kokót az argentin Chacón gyakorlatilag végleg kipofozta a ringből. Hogy Hamed későbbi sorsa hogy alakult, nem tudom, nem is érdekel, utálom az ökölvívást.
Az előző fejezeteket az Archívumban találjátok!!!
MÁR MOST FELHÍVOM OLVASÓIM FIGYELMÉT, HOGY EZ A KÖNYV (TÚL NAGY A VILÁG) RÖVIDESEN BEFEJEZŐDIK. JEMENBŐL MÉG EGY RÉSZ VAN HÁTRA, EZ JÚLIUS UTOLSÓ HETÉRE LEMEGY. EZ UTÁN KB. AUGUSZTUS UTOLSÓ HETÉIG A BLOG SZÜNETEL, MAGYARÁN, ÚJABB RÉSZEKET NEM TÖLTÖK FEL - DE ETTŐL FÜGGETLENÜL A RÉGEBBIEKET MÉG LEHET OLVASNI, SŐT. HOGY MI JÖN UTÁNA, MÉG ÉN SEM TUDOM, PONTOSABBAN NEM DÖNTÖTTEM EL. EHHEZ KÉREM AZ OLVASÓK JAVASLATÁT. LEHET VÁLASZTANI.
1. VÁLTOZAT A 2001-BEN MEGJELENT UTAS ÉS VILÁG CÍMŰ KÖNYVEM FEJEZETEI, A KÖVETKEZŐ TÉMÁKKAL: SZICÍLIA ÉS A LIPARI-SZIGETEK, KENYA-TANZÁNIA, ALBÁNIA, SPITZBERGÁK, KÍNA, ÍRORSZÁG, THAIFÖLD, INDIA, AZORI-SZIGETEK ÉS MADEIRA, ALASZKA.
2. VÁLTOZAT. EGY ÚJ, MÉG SOHA MEG NEM JELENT KÖNYV, AMINEK "A VILÁG KÖZEPE" CÍMET SZÁNOM, A KÖVETKEZŐ TÉMÁKKAL: VIETNAM, BRAZÍLIA, BURMA ÉS KAMBODZSA, INDONÉZIA (JÁVA), SRÍ LANKA, GRÖNLAND, LÍBIA, JAPÁN, NYUGAT-AFRIKA (TOGO, BENIN BURKINA FASO)
AZT KÉREM, HOGY VAGY A FB-OLDALRA, VAGY IDE KOMMENTBE ÍRJÁTOK MEG, MELYIKET SZERETNÉTEK OLVASNI.
