Vietnam, 2006

Az előző részt a háború egyik fontos színterénél, a Mekong-deltánál fejeztük be. De hogyan került ez a pokolian sokat szenvedett ország és népe ebbe a háborúba? A második világháború idején, bár a francia adminisztráció fennállt, az ellenőrzést gyakorlatilag átadták a japánoknak. Az országban ekkor már élénken működött a felszabadítási mozgalom, a Viet Minh, melyben a Ho Chi Minh vezette kommunisták domináns szerepet töltöttek be. Nem először és nem utoljára a történelemben, a gerillákat, a későbbi ellenséget az amerikaiak (a CIA előde) pénzelték és képezték ki a japánok elleni harcokban. (Ha rövid volna az emlékezetünk, utalnék rá, hogy az iraki-iráni háborúban az USA Szaddámot támogatta mellszélességgel!) Északra átmenetileg bevonultak a kínaiak, ám kiderült, náluknál még a franciák is jobbak. Franciaország 1945 után is ragaszkodott indokínai (Vietnam, Kambodzsa, Laosz) külbirtokaihoz, ami újabb véres háborúba torkollott. A hegyekbe visszavonult ellenállók hosszú harcok után 1954 májusában Dien Bien Phu-nál megadásra kényszerítették a franciákat. A sebtében megtartott genfi konferencia nyomán az országot a 17. szélességi foknál két részre osztották, azzal a kitétellel, hogy 300 napon át szabad az átjárás. Északot ez idő alatt közel egymillió ember hagyta el. Délen a kommunistaellenes, katolikus Diem került hatalomra, aki afféle családi hitbizománnyá tette az országrészt. A tömeges, főleg egyetemisták és buddhista papok részvételével zajló lázongások nyomán, a helyzet stabilizálása érdekében amerikai segítséggel puccsal eltávolították (és kivégezték), attól kezdve bábkormányok vezették Délt. Északon a kommunisták, Ho vezetésével, először is tisztogattak, több ezer, a rendszer ellenségének számító embert végeztek ki vagy börtönöztek be. Ho Chi Minh fel akarta „szabadítani” a déli országrészt és 1959-től egyre terebélyesedő katonai akciókat indított. A 60-as évek elején már több ezer amerikai tanácsadó ügyködött Délen. 1964 augusztusában a Tonkini-öbölben – amerikai állítások szerint – támadás ért két amerikai hadihajót, melynek következtében Johnson elnök elrendelte Észak-Vietnam bombázását, rá egy évre pedig amerikai tengerészgyalogosok szálltak partra Da Nangnál. 1967. végére immár 480 ezer amerikai katona tartózkodott Dél-Vietnamban, hogy „védjék a szabad világot a kommunisták ellen”. Dél a végletekig megosztott volt. A polgári lakosság egy része a fennálló rezsimet támogatta, a másik a Vietkongot. Ha valaki nem emlékezne, akkoriban Amerikában még nem hivatásos hadsereg működött, hanem soroztak, méghozzá tömegével (lásd Hair). Azok a fiatal srácok, akik Amerika legyőzhetetlenségének bűvöletében nőttek föl, eleinte úgy képzelték, hatalmas technikai fölényük lévén pár hónap alatt elintézik a „sárgákat”. Utóbb már tudták-sejtették, nem kevesen közülük a halálba mennek. A néhány hónapból évek lettek (lásd még Ferenc József: „Mire a falevelek lehullanak, katonáink hazatérnek”). 1969-ben Nixon lett az amerikai elnök és új doktrínát hirdetett: a háború vietnamizálását, melynek lényege, hogy az amerikai csapatokat fokozatosan kivonják, hulljanak inkább a dél-vietnami szövetségesek katonái. Ennek ellenére több amerikai katona halt meg Nixon elnöksége alatt, mint korábban (összesen mintegy 60 ezer amerikai áldozata volt a háborúnak.) Mindeközben óriási mennyiségű hadifelszereléssel látták el a dél-vietnami hadsereget. 1973. elején a párizsi béketárgyalásokat követően tűzszünet köttetett, az amerikai csapatokat kivonták, ám a két vietnami fél sorozatosan felrúgta azt. 1975 elejére Észak, illetve a déli Vietkong fokozatosan fölmorzsolta a déli rezsim ellenállást, megtörtént Saigon elfoglalása. 1976. július másodikán Vietnami Szocialista Köztársaság néven megtörtént a két országrész egyesülése.

   Megkezdjük hosszú utazásunkat északnak, az 1. számú főúton, mely nagyrészt a partvidékhez közel fut. Többnyire még padka sincs, kóbor, vagy csak szabadjára eresztett, a gondviselésre bízott kutyák lófrálnak vagy hevernek mindenfelé. Középtermetű, zsemleszínű mindegyik, mintha egyazon alomból származnának. Érdekes, ugyanilyen kutyákat láttam tömegével Burmában vagy Srí Lankán is. Személyautó a kétsávos úton esetleg óránként tűnik fel, az is nyilván állami. Annál több a teherkocsi, meg a robogó. Legkreatívabb európai fantáziával sem tudnánk kiötleni, mi minden ráfér egy ilyen parányi járműre. Mondjuk, két irgalmatlan bambuszkosár hátulra, púpozva banánnal, tojással, zöldségfélével, kisebb kredenc, néhány malacka, no meg, ha a családi helyzet úgy kívánja, papa, mama és akár három kisded is. Városban már aránylag kevés a kerékpár, faluhelyen azonban szinte mindenki biciklizik. Egyenruhás fiúk, lányok jönnek az iskolából. A lányok fején formás kis kalap, hófehér uniformisuk csaknem bokáig ér, száll a por, tömény a kipufogógáz, nyilván mindennap mosni kell, de lám, az egyenruha mindig patyolatfehér. Senki sem tud olyan egyenes derékkal, háttal ülni a biciklin, mint a vietnami lányok. Cipős embert vidéken talán nem is láttam…,igen, igen, a hajdan nálunk is ismert vietnami papucs még mindig „üzemel”. Itt érdemes megemlíteni a vietnami nők jellegzetes viseletét, amit ao dai-nak neveznek. Az egyik legszebb és talán a legszexisebb ruhadarab, amit láttam. Selyemből (vagy valami hasonlóból) készül, magas nyakú, szorosan a testhez simul, hosszú ujjú, csaknem bokáig ér, alatta nadrágot hordanak. A 18. században jelent meg, modernizált formája a 20. század húszas éveiben alakult ki. A háborús időkben a kommunista északon a dekadens Saigon jelképének tekintették, habár a déli vietnami ideiglenes forradalmi kormány főtárgyalója, Nguyen Thi Binh asszony is ilyet viselt a párizsi béketárgyalásokon (ő viszont ennek ellenére sem lehetett túl szexi, lévén minimum ötven éve párttag). Az újraegyesítés után jó ideig mellőzték is az ao dait, ám a 80-as évektől ez vált az iskolás lányok formaruhájává és újra széles körben elterjedt. Színvilága igen változatos, kivéve az iskolásokét; az övéké fehér. Faluhelyen a parasztasszonyok persze nem hordják, ilyesmiben a földeken lehetetlen volna dolgozni. Marad a nadrág, valamilyen felsővel. Szoknyás nőt Vietnamban talán egyet sem láttam.  

                             Hazafelé az iskolából

                               Sok minden ráfér egy robogóra (netről lopva)

     Bruce rendszeresen megállítja mikrobuszunkat egy-egy falusi kisüzemnél. Itt bambuszkosarat fonnak, amott bambuszrudakat hasítanak négyfelé egy rém primitív, ám ötletes fémvázon, másutt cserépedény készül, nagy műgonddal, kézzel festve, egy nemzetiségi falucskában (az országban többtucatnyi, sajátos kultúrájú és eredetű etnikai csoport él) gyönyörű szőttesek készülnek. Egy domboldalon követ törnek, illetve hasítanak. Vasékekkel, iszonyatos kalapácsokkal, ötven kilós emberkék, és még csak nem is rabok. Meglep, hogy faluhelyen is milyen sok az új, ráadásul igen jó kinézetű családi ház. Többszintesek, nagyon keskenyek, hosszuk a telek hátulja felé néha a háromszorosa a szélességüknek, földszintjükön kivétel nélkül valami kis bolt vagy házi üzem működik. Ugyancsak meglepő az árubőség. Nincsenek ugyan hiper-szupermarketek, de minden kapható.

                                             Készülnek a kosarak

                                        Szőnyegszövés, saját használatra

      Megkezdjük a felkapaszkodást a 800-1500 méteres átlagmagasságú fennsíkokból álló Központi Felföldre. Hajdan dús trópusi őserdő borította, ennek azonban csak egy része maradt meg; részint a parasztok ritkították meg a fáért vagy új termőterületek nyerése végett, részint itt is nagy pusztításokat okozott az amerikaiak által bevetett lombtalanító vegyszer, a hírhedt „Agent Orange” (ezt azért használták, hogy a harcok során átláthatóvá tegyék a dzsungelt, melyben a gerillák rejtőztek). A felföld aránylag gyér lakosságú, ezért a kormány az 1990-es években nagyszabású népesség-áttelepítési programba kezdett, hogy az északi, túlzsúfolt vidékeket, a Vörös-folyó deltáját tehermentesítsék. Ennek a helyiek (zömmel kisebb etnikumok laknak itt) értelemszerűen nem örültek, ugyanis erről az akcióról természetesen egyik érdekelt felet sem kérdezték meg. Lázongások is kitörtek, ezért 2001-ben a kormány egy időre nem is engedett külföldieket a felföldre. Ma már igen.

     Errefelé láttam életemben először kaucsukfa-ültetvényt. Az Amazonas vidékén őshonos, de sok trópusi-szubtrópusi vidéken elterjesztették szerte a világon. A fa természetes állapotában akár 30 méter magasra is megnő, az ültetvényeken azonban legföljebb 20 méterre, már csak azért is, mert ha már nem ad elegendő latexet, kivágják. Igen, jól sejtik, a latex a kaucsukfa nedvének (latin eredetű) neve, többnyire fehér színű. A „lé” megcsapolása úgy történik, hogy erre kiképzett munkások egy lefelé irányuló spirális metszést ejtenek a fa kérgén, melyből szép lassan elkezd csöpögni a latex. Ezt a műveletet mindig éjszaka, vagy kora hajnalban végzik, amikor még viszonylag hűvös a levegő, hogy a folyadék ne dermedjen meg és a vágás ne záródjon el. A latexet egy a fa oldalához kötött kis csésze formájú edényben fogják fel, mindennap begyűjtik és újra megvágják a kérget. Egy metszés általában öt évig ad „termést”, ezt követően hagyják regenerálódni és a fa másik oldalán metszik fel a kérget.

                                                     Így csapolják meg a kaucsukfát

   A régió gyöngyszeme a közel kétszázezres lakosú Dalat, melyet már a francia gyarmatosítók is kinéztek maguknak (van itt egy kis „Eiffel-torony” is), a város ugyanis 1500 méter körüli magasságával kellemes éghajlatú, s különösen vonzó a monszun fülledt időszakaiban. Különös látvány a sok fenyő a trópusi növényzet után. A város nevezetessége, hogy telente nagy mennyiségben virágzik errefelé a szép sárga óriás mexikói napvirág (Tithonia). Piacain olyan mérsékelt övi növényeket is látni, amik másutt Vietnamban nemigen teremnek, nekünk azonban teljesen hétköznapiak: káposztát, karfiolt – és persze minden egyebet, melyek jó részéről azt se nagyon tudom, micsoda.

                                             Piac Dalatban

     Dalat büszkélkedhet egy igazi legendás tudóssal is, aki ugyan egyáltalán nem volt vietnami, de élete egy részét itt töltötte. Ő Alexandre Yersin svájci-francia bakteriológus, a pestis kórokozójának felfedezője. A 19. század utolsó harmadában több neves európai egyetemen is tanult, majd a párizsi Pasteur Intézetben kötött ki, ahol részt vett a veszettség elleni szérum kifejlesztésében. 1888-ban francia állampolgárságot kapott és szint melegében elutazott Francia-Indokínába, ahol egy ideig hajóorvosként tevékenykedett. A francia kormány kérésére Hongkongban kutatta a pestis kórokozóját, miközben ugyanott, csak „egy házzal odébb” ugyanezt tette a japán  Kisataso Shibasaburo is, ráadásul utóbbi pár nappal előtte tette meg saját felfedezését. Mivel azonban a japán kutató leírását nem ítélte elég meggyőzőnek és egyértelműnek a tudósvilág, Yersint ismerte el elsőnek, mi több, a betegség a latin nevét is róla kapta (Yersinia pestis). Később a mai Vietnam területén, Nha Trangban (oda még megyünk) kis laboratóriumot hozott létre, ahol a szérum előállításán ügyködött. A múlt század elején orvosi iskolát alapított Hanoiban. A mezőgazdaságban is próbálkozott; többek között az ő kezdeményezésére honosították meg és hozták létre az első kaucsukfa-ültetvényeket. S hogy mi köze volt Dalathoz? Lényegében az ő kezdeményezésére alapították a várost, ahol a gyarmati korifeusok, tisztviselők, katonatisztek a kellemes klímán eléldegélhettek. Egyébként a város ma is a vietnami biotechnológiai kutatások központja.

                                                                           Alexandre Yersin

     A franciák, természetesen, francia és svájci stílusú épületeket emeltek (mintegy 2500 villát), széles sugárutakat is kialakítottak volna, de a domborzat miatt nem nagyon lehetett, úgyhogy inkább szerpentineken lehet közlekedni. A város központja egy mesterséges tó körül terül el, egyszóval csakugyan kellemes környezet, ráadásul még a háború is megkímélte, csupán 1968 februárjában zajlott itt egy tíznapos csata a déli kormányerők és a vietkongok között. Mi magunk is egy hajdani francia villában kapunk szállást; fagerendás szerkezetével, hatalmas szobáival, fás kertjével simán elmenne valahol Normandiában is. Pompás nappalijában európai bútorok között reggelizünk, vacsorázunk, borozunk.

     Dalat a vietnami avantgard központja is; sok művész alkot itt és környékén. A tavak, dombok, virágok, a hatalmas fedett piac, a dekoratív üzletek, sörözők egy másik Vietnamot mutatnak, mintha még az örökös nyüzsgés is kisebb fokozatra váltott volna.

     A város egyik látványossága a „bolondvár”. Érdekes, milyen sok országban akad extravagáns „művész”, aki enyhén szólva eszelős álmait mindenáron építményben próbálja kifejezni. Esetünkben Dang Viet Nga asszonyról van szó, aki Moszkvában doktorált építészetből. Ma ő Vietnam talán egyetlen hippije, igaz, elég öregecske már. Mástól aligha néznének el effajta kilengéseket, de neki mindent szabad. Apja a 80-as években Vietnam elnökhelyettese volt. A „vár” betonból, vasból, drótból készül (az alkotás soha véget nem érő folyamatának vagyunk tanúi), a drótpókkal, betongyökerekkel, betonzsiráffal és hasonló kreációkkal díszített bizarr külső ehhez méltó belsőt rejt. A szobákat éjszakai szállás gyanánt ki is lehet bérelni.

                                                   A "bolondvár"

   Nem hagyhatok ki a sorból egy újabb „üzemlátogatást” sem. Egy kis manufaktúrában lányok, asszonyok selyemképeket készítenek. Ezt úgy lehet elképzelni, hogy valamilyen textil-alapanyagra előre rajzolnak valamilyen mintát, aztán a hajszálnál is vékonyabb színes selyemcérnával kivarrják. A kép gyakorlatilag bármi lehet, tájkép, csendélet, valamilyen híres festmény utánzata, de egy biztos: irgalmatlan odafigyelést, nagyon finom ujjakat igénylő munka, a végeredmény pedig csoda. Ha egy nagyobb darabot (melyen egy időben akár ketten is dolgoznak) úgy két méterről nézünk, ember mg nem mondaná, hogy nem valódi festmények. Ehhez méltó az áruk is: egy kb. fél négyzetméteres mű ára több ezer dollár is lehet. Más kérdés, hogy ebből a készítőik csak a csekély töredékét kapják fizetségül.

                                                       Selyemkép

   Dalatban találjuk az utolsó vietnami császár, Bao Dai 1933-ban épült nyári rezidenciáját. A Nguyen-dinasztia utolsó uralkodója 1926-ban, 13 évesen került trónra, ám csupán névleg, mert Franciaországban folytatta tanulmányait. Visszatérése után 1945-ben átadta a hatalmat a Viet Minh-nek, emigrált, s bár egy ideig „államfőként” funkcionált Délen, de amikor 1955-ben az országrész köztársaság lett, ismét Franciaországba távozott és ott is halt meg. A rezidencia nem túl látványos, egy királyhoz képest határozottan szerény, ellenben tele van rendületlenül fényképezkedő turistával, ottjártamkor épp egy eszetlenkedő japán huszonéves suhanccsoporttal.

     Dalatban több buddhista pagoda is épült. Az egyik legérdekesebb a központtól kissé távolabb eső, a múlt század közepén emelt Linh Phuoc. Sárkánypagodának is nevezik, mert az udvarán egy közel ötven méter hosszú sárkányalak tekereg. Az építmény díszítéséhez töméntelen porcelán-, üveg- és cseréptöredéket használtak fel. Hogy szép-e, ízlés kérdése; egy alaposan túldíszített barokk templomot szorozzanak meg tízzel, akkor körülbelül kijön az eredmény. Itt emelkedik az ország legmagasabb harangtornya, közel 38 méter magas és 8,5 tonnás harang lakik benne.

                                             A Linh Phuoc pagoda harangtornya

     A felföld a vietnami kávétermesztés egyik központja is. Itt láttam életemben először kávécserjét, sőt ültetvényt is, igaz, elég kicsit. A kávétermesztést a franciák honosították meg a 19. század közepétől és az idők során a termelés annyira felfutott, hogy ma már, bármilyen hihetetlen, a sokáig világelső Brazíliát is megelőzik. A dolog szépséghibája, hogy főként a gyengébb minőségű Robusta fajtát termesztik, a világpiacon pedig az Arabica kedveltebb. A rizsexport után így is a kávé a legfontosabb kiviteli cikk. Hozzáértők szerint, ha Vietnam csökkentené a rizs termőterületét, egyéb növényekből jóval nagyobb bevételre tehetne szert. Merthogy rizsből van tengernyi – India után a világ második legnagyobb rizsexportőre.

                                        Ha valaki még nem látott kávécserjét...

                               Kemény munka a rizsföldön, és mégis tudnak mosolyogni

   Az ültetvényen a kávéfőzés általam eddig sosem látott főzési módjával is megismerkedtünk. Az őrleményt egy kis alumínium edénybe teszik, melynek alja lyukacsos. Erre egy szintúgy lyukacsos kis alumíniumlapot tesznek, sőt szorítanak, aztán ráöntik a forró vizet. Az egészet ráteszik egy csészére és alul szép lassan kicsöpög a kávé. Nekem kissé túl karamellizáltnak tűnt, de jó. Városban viszont, ha kávét kérünk vendéglőben, szinte kizárólag az instant változatokkal tudnak szolgálni. Úgy gondolják, ha a nyugati reklámokban főleg ezeket mutatják, nyilván ez a jó. Pedig nem. (folyt köv.)

                                                 Így néz ki a vietnami kávéfőző "gép"

Az Indexről jövők figyelmébe: van ám első rész is!