VIETNAM - 2006

(Folytatás) Eddig Vietnam déli országrészével ismerkedtünk. Majdhogynem azt írtam, Dél-Vietnammal, ami földrajzi értelemben helytálló, ám politikai-közigazgatási szempontból egészen mást takar. Hiszik vagy sem, akadt olyan hazai ismerősöm, aki megkérdezte: melyik Vietnamban jártál, vagyis hogy Észak- vagy Dél-Vietnamban? Kissé röstelkedve próbáltam felvilágosítani, hogy e két politikai fogalom jó pár évtizede már nem létezik. Kaptam még néhány hasonló „kínos” kérdést, úgyhogy ma már egyáltalán nem érzem fölöslegesnek például azt az erősen tömörített történelmi áttekintést, amit korábban bátorkodtam előadni. Összefoglalva: majdnem mindent elölről kell kezdeni, népünk zömének fogalma sincs a mai Vietnamról. Saigon, a Mekong-delta, néhány híres háborús helyszín, a Központi felföld és a pazar tengerpart után most Hué, az egykori császári főváros felé haladunk.

   A tengerpartot azonban szerencsére nem is olyan könnyű magunk mögött hagyni, hiszen Vietnam úgy deréktájon igen „keskeny” ország, a főút pedig jobbára a Dél-kínai-tenger partját kíséri. Átkelünk a közel 500 méter magas Hai Van hágón, ahonnan szép kilátás nyílik a tengerre és a környező hegyekre, legalábbis elvileg. Gyakorlatilag viszont vége szakadt a napfényes, meleg időnek, ettől kezdve napjaink jobbára borúban teltek. Éppen hogy látszik a víz a Da Nangtól északra emelkedő Márvány-hegyekről is. Öt nagyobbacska mészkődomb emelkedik egymás hegyén-hátán, s amikor megpillantom a hatalmas karsztbarlangot, kétségeim támadnak, vajon csakugyan márvány-e ez a márvány. A márvány ugyanis mészkőből átalakult (metamorf) kőzet, mely nem szokott karsztosodni. A barlang helyenként felnyílt, jól látszanak azok a csőszerű formák is, melyeket fák és gyökereik alakítottak ki azzal, hogy hajdan, szívós élni akarással, keresztülfúrták magukat a kőzeten, aztán miután elhaltak, ott maradtak a lyukak. A turisták azonban nem ezért jönnek ide, sokkal inkább a barlangban és körülötte kialakított buddhista, illetve konfuciánus szentélyek meglátogatása végett. A háború idején a barlang hadikórházként működött, és a hegyekről, illetve azok lábától a gerillák (főként nők) sűrűn lőtték a partvidéken átvonuló amerikai csapatokat és a fölöttük elhúzó helikoptereket, repülőket. Azok meg visszalőttek, úgyhogy a sziklákban ma is látszanak golyónyomok.

                            Kilátás a Márvány-hegyről

                                  Szentély a barlang előtt

     Az autóparkoló környékét elborítják a kis- és nagykereskedések. Van, aki tenyérnyi (de azért legalább félkilós) márvány Buddhát és hasonlókat kínál, mások életnagyságú, több mázsás kőoroszlánt, ilyen-olyan szobrot és egyéb műalkotást. A tárgyak zöme borzalmas (de nyilván veszik), ha viszont páratlanul aprólékos kidolgozásukat tekintjük, igazi mesterművek. És nyilván azokat is veszik. Aztán sikerült megfejtettem a márvány–mészkő-rejtélyt. Kiderült, itt már egyáltalán nem bányásznak, rájöttek ugyanis, ha lebontják a hegyeket, nem lesz miért idejönni a turistáknak, úgyhogy egy ideje Kínából hozzák az alapanyagot, valódi márványt.

                       Ezeket a "műalkotásokat" vajon ki viszi haza?

   Hué, bár bő 300 ezres lakosságával eltörpül Saigon vagy Hanoi mellett, még ma is Vietnam szíve, egyik kulturális, vallási, oktatási központja. Az Illatos-folyó déli partján épült új városrésze kevésbé érdekes, ha csak annyiból nem, hogy itt van a szállodák, éttermek zöme, itt áll a mi kis hotelunk is. A kis csoporttal egyébként szerencsém volt, mivel páratlannak bizonyultam. A többiek – anya-lánya, házaspár, barát-barátnő stb. – így értelemszerűen kétágyas szobákba kerültek, én egyedül birtokoltam a magamét. Elmondhatom, bár a luxustól nagyon messze jártunk, talán a hanoi hotel kivételével nagyszerű szállásaink voltak. Itt Huéban pont a folyópartra láttam, bár ebben túl sok örömöm nem telt. Egymástól mondjuk száz méterre horgonyoztak a förtelmes körülményeket sejtető lakóbárkák és a jobbfajta étteremmé átalakított állóhajók, ugyanígy párhuzamban álltak a cölöpviskók és a négycsillagos hotelek.

                         Ezt is láttam a szállodai szobámból

                               Lakóbárkák az Illatos folyón

                                      Piac a parton

     A folyó túlpartját a citadella uralja. Az 1700-as évek közepétől gyakorlatilag 1945-ig ez volt a Nguyen-dinasztia császári székhelye. Két Nguyen fivér, valamint utódaik innen irányították Vietnam déli és középső részét. A majdnem négyszögletes, 10 km kerületű citadella védőfalait az 1800-as évek elején kezdték építeni, eleinte földből; utóbb jó két méter vastag téglafalakkal védték, vizesárok veszi körül. Belsejében egymást érik a szebbnél szebb paloták, már amennyi megmaradt belőlük. Az 1975-ben véget ért polgárháború után mint feudális csökevényt hagyták ebek harmincadjára pusztulni, csak az utóbbi másfél évtizedben jöttek rá, mekkorát vétettek önmagukkal szemben. És akkor még nem is szóltunk arról, hogy 1968-ban a Dél „felszabadítását” célzó ún. Tet-offenzíva során Hué volt a legvéresebb harcok színtere. A kommunisták egy hónapra elfoglalták a várost, közben valami 3000 reakciós elemet legyilkoltak, s mivel a dél-vietnamiak nem bírtak velük, az amerikai főparancsnok, Westmoreland tábornok elrendelte csapatai és a légierő bevetését. Pár hét alatt egész városnegyedeket tettek földdel egyenlővé, bár éppenséggel a műemlék épületeket nem bombázták. Ennek ellenére a harcokat a citadella is megsínylette, az egész komplexum mintegy negyede teljesen megsemmisült. Láttam olyan belső udvart, ahová helikopterek szálltak le annak idején és falai máig tele vannak golyónyomokkal. Manapság persze már restaurálnak ezerrel, s az óváros immár a Világörökség része.

                           A citadella egyik palotája

     Hué belvárosától bő tízpernyi csónakúttal juthatunk el a híres, 17. században épült Thien Mu pagodához, mely a 60-as években a déli diktatórikus kormány elleni tiltakozások központjává vált. Innen indult el az a buddhista szerzetes, aki Saigon központjában benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta magát. Tettét később többen követték, a hírek és képek bejárták a világsajtót. A személyautó, melyen a szerzetes utolsó útjára indult, ma is látható a pagoda mellett. Amúgy mostanság is igen élénk a vallási tevékenység, épp szertartás idején érkezünk, rengeteg a hívő. Az nyilvánvaló, hogy a buddhista papok kopaszok, de feltűnik néhány szerzetesnövendék gyerkőc is, akiknek haját a fejük tetején néhány foltban meghagyták, másutt tarra borotválták. Ha ezt egy punk meglátná, elsírná magát szégyenében. Vietnam lakosságának kb. 90 százaléka buddhista (északon főleg a Kínából idekerült mahayana, délen az indiai eredetű theravada buddhizmus hívei vannak többségben). Országszerte jó pár keresztény templomot is láttunk, köztük vadonatújakat, vagy éppen épülőket is.

                                           A Thien Mu pagoda

                                  Szerzetesek

                                        A kis szerzetesnövendék a cipőkre vigyáz

   Bő kétórás hajóutat teszünk lefelé az Illatos-folyón, ahol tucatszám járnak föl-le a sárkányfejekkel díszített motoros turistahajók (megjegyzem, nem illatos – nevét, nyilván valamikor régen, a folyót övező fák, bokrok virágainak illatáról kapta). A parton és vízen egyaránt pezseg az élet. Sokan a folyómeder iszapját termelik ki egyszerű markolóval, melyet pedálszerű szerkezetet taposva emelnek ki. A rokkanásig megpúpozott csónakok alighanem építkezésekhez szállítják a rakományt.

                     Sárkányfejes hajó, turistáknak

                       Iszapkitermelők

   Ahol buddhista templom van, ott füstölőpálcikáknak is lenniük kell, ez a szertartások elengedhetetlen kelléke. Egy falucskában megszemlélhetjük a készítésüket is. A kézzel faragott hurkapálcákra egy asszony viszi fel a barnásszürke, illatosított masszát (hogy mitől füstöl, nem tudom), egyenként. Egy fémlemezen dolgozik, lecsippent némi masszát és a tenyerével, két-három görgető mozdulattal dolgozza rá a pálcikára. Lemértem, kb. 7-8 másodperc alatt készült el egy darabbal. Sok hely nem lévén, a kötegeket az országút mellé teszik ki száradni, végül különböző festékekbe mártják.

                         Száradni kitett füstölőpálcikák

                                Festés után

    Amint azt sokfelé tapasztalhattuk, ezekben a kis házi üzemekben elképesztően gyorsan, a körülményekhez képest hatékonyan dolgoznak. Mondom, a körülményekhez képest, márpedig ezek a körülmények a nyugati ember számára elég szörnyűek. A gépesítés foka egyelőre még minimális szinten mozog, úgyhogy többnyire maradnak a fürge munkáskezek. Említek egy példát. Jártunk egy teafeldolgozó kisüzemben. Egy csapat asszony és lány csak azzal foglalatoskodott egész nap, hogy méret szerint szétválogatták a már apró darabokra zúzott szárított leveleket. Aztán jött a csomagolás. Egy lány (vagy kettő) parányi lapátkával a megfelelő mennyiségű teát a filterzacskóba tette, azt egy másik lezárta, egy harmadik rácsippentette a madzagot és a márkajelül szolgáló kis papírdarabot és egy futószalag-félére rakta. Arról egy újabb lány huszonötösével leszedte és beletette a dobozba, amit egy újabb személy valami egyszerű gép segítségével befóliázott. Gyárilag ez nyilván úgy történik, hogy van egy nagy gép, egyik végén bemegy a teafű, a másikon pedig, emberi kéz érintése nélkül, kijön a becsomagolt tea.

   Huéban láttam először nagyobb számban koldusokat, főleg a piacok környékén. Egytől egyig idős, nehezen mozgó emberek voltak. Vietnam lakossága évente nagyjából 1 millióval növekszik, habár a népességnövekedés üteme a 60–70 es évekhez képest drasztikusan csökkent. Akkortájt egy nőre, kerekítve, hét szülés jutott, manapság már a kettőt sem éri el. Ezt csak azért említem, mert Vietnamban, miként szinte minden kelet- és délkelet-ázsiai országban az ősi hagyomány szerint a gyerek jelenti a nyugdíjat, értsd, a gyerekeknek kötelességük gyámolítani, gondozni, eltartani idős hozzátartozóikat. Ha több a gyerek, biztosabb az öregkor, ha kevesebb, már nem annyira. Nyugdíjrendszer létezik Vietnamban, mind az állami, mind a privát szektorban (a kisvállalkozások esetében már alig), de a munkavállalóknak alig az ötöde részesül benne, s az időskori nyugdíj a legtöbb esetben olyan kevés (kb. havi 50 dollárnak megfelelő dong), hogy nem elég a puszta létfenntartáshoz sem, így az idősek továbbra is rászorulnak a gyermekeikre. Mindeközben fokozatosan nő az átlagéletkor, úgyhogy belátható időn belül a jelenlegi 55 és 60-ról emelni kell a nyugdíjkorhatárt, hogy a rendszer úgy-ahogy fenntartható legyen.  

   Huétől délre, a folyó mentén több, a Nguyen-dinasztiából származó uralkodó nyughelye található. A legnevezetesebb Tu Duc fallal körülvett dús növényzetű sírkertje, számtalan pompázatos épülettel, melyeket az uralkodó még életében is használt a 19. század második felében. Van „kijelölt” sírja is, aminek csak az a szépséghibája, hogy Tu Ducot nem itt temették el. Földi maradványai és a vele elhantolt kincsek ismeretlen helyen nyugszanak, így akarták kicselezni a sírrablókat és ez eddig sikerült is. A temetést bonyolító kétszáz szolgát ugyanis melegében lefejezték.    

   Ha már szóba kerültek a Nguyenek, érdemes kissé belemerülni a vietnami nevek etimológiájába. Azt a becslést olvastam, hogy a lakosság negyven százaléka viseli a Nguyen nevet (ha csak a fele igaz, már az is sok). Különös módon a legvietnamibb családnév nem is vietnami, hanem kínai eredetű (a mandarinban Ruan). Több időszak is volt a nép történetében, amikor pl. egy legyőzött uralkodó leszármazottait, alattvalóit a győztes fél kényszerítette e név felvételére, vagy éppen a megtorlástól való félelmükben a hétköznapi emberek önszántukból lettek Nguyenek. Vietnamban, akárcsak nálunk vagy Japánban, a családnév áll az első helyen, azt követi egy „középső” név, majd pedig az adott név (ez a mi keresztnevünknek felel meg). A megszólításkor nem a család-, hanem az adott névhez teszik hozzá, hogy úr vagy asszony. Túravezetőnk, Bruce helyi szokás szerint mindig így szólított bennünket: Mr. Geza, Miss Victoria stb. Ha kilátogatunk egy vietnami temetőbe, a sírok nagy részén csakugyan zömmel Nguyent látunk. A sírok, ha éppen nem rizsföldön állnak, káprázatos színekben pompáznak, díszítettségük egy jól menő pagodáéval vetekszik.

                                           Kissé túldíszített sír - kivételesen nem egy Nguyené

   Huénak van még egy "nevezetessége", Lac Thanh kajáldája. Ne gondoljunk valami puccos étteremre, viszont a bejára fölött ott díszeleg a tábla: „Ahogy a Lonely Planet is írja, az étel pazar”. (A Lonely Planet ausztrál kiadású útikönyvsorozat, praktikus útmutatói miatt igen kedvelt a hátizsákosok körében.) Mr. Lac és felesége süketnéma, ettől eltekintve kiválóan kommunikál népes vendégseregével. Tekintve, hogy Bruce régi ismerőse, abban a megtiszteltetésben részesíti kis csoportunkat, hogy saját lakrészében, a ház negyedik szintjén megtekinthetjük a nemrég tartott esküvőjéről készített DVD-t, mintegy egy órába tömörítve.

                      "Ahogy a Lonely Planet is megjegyzi..." - Lac Thanh étterme

                              Készül a vacsoránk

A koszt egyébként tényleg pazar, de hát hol nem az Vietnamban. Délkelet-Ázsia konyhaművészetének legjobb elemeit vegyíti a vietnami konyha. Legjellegzetesebb eleme a sózott halból (szardellából) készült szósz, a nuóc mam, melyet hónapokig erjesztenek hatalmas kerámiaedényekben. Főzéshez is használják, de elsősorban mártogatáshoz, különféle erősségi fokozatokban, többféle fűszerezéssel. A másik alapkellék a rizslisztből készülő, papírvékonyságú tészta (küllemre a mi ostyánkhoz hasonlít), mely főként a híres „tavaszi tekercs” burkolata. A tekercs tartalmazhat mindenféle fűszerezésű darált húst, rákot, igény szerint zöldségféléket is, sistergő olajban sütik ki. Minden étteremben ott sorakoznak a polcokon a rizspálinkás üvegek, melyekből kívánságunk szerint választhatunk. De vigyázat, ez afféle látványital, ugyanis mielőtt legurítanánk, szembesülnünk kell mindazon borzalmakkal, melyekkel a pálinkát „ízesítik”. Ennyi gusztustalanságot még életemben nem láttam pálinkába foglalva. A kígyó még csak hagyján, de némelyikben vannak gyíkok, ujjnyi csótányok, békák, pondrók és hasonló nyalánkságok.

                                            És a legundorítóbbakat le se fényképeztem

Gyengébb idegzetűek maradjanak a sörnél, s ha jót akarnak, legalább egy vietnami számot tanuljanak meg: ez a „ba”, vagyis három. Bababa, azaz 333 az egyik legnépszerűbb vietnami sör neve. Kb. 500 forintnak megfelelő dongból (helyenként még ennél is kevesebből) degeszre ehetjük magunkat, válogatott finomságokból. Eközben vietnami barátaink zöme még mindig jobbára főtt rizst eszik, némi zöldséggel, hús elég ritkán kerül az asztalra, bár a partvidéken élőket bőséggel ellátja a tenger hallal, rákkal, kagylóval, csigával.

Legközelebb Hanoival és a Halong-öböllel folytatjuk.  

Korábbi részek az ARCHÍVUMban!