BRAZÍLIA (+Argentína és Paraguay) - 2006
(folytatás)
Kora reggel, dermesztőre légkondicionált buszozás után érkezünk az Iguaçu vízesés „fővárosához”. Nem csoda, hogy negyedmilliós település fejlődött ki (Foz do Iguaçu néven) a világhírű vízesés közelében. Egyik vonzó tényező kétségkívül maga a zuhatag, a másik a közeli Itaipú vízerőmű, no meg Argentína és Paraguay határvidéke. Nyúzottan, kialvatlanul, ám legalább eszményi napsütésben rontunk rá a vízesésre. Tizenkét fős csapatunkból csupán ketten, jómagam és a Kanadában tanuló kínai lányka, Sabrina vállalja be a 60 dolláros helikoptertúrát. Sabrinát természetesen nem így hívják, van neki tisztességes kínai neve, ám a nyugatra vetődő, vagy külföldi kapcsolatokat ápoló kínaiak fölvesznek valamilyen angol nevet is. Ő például valami tévésorozatból merítette a magáét. Irdatlan hosszú a sor, két helikopter jön-megy úgy negyedóránként, öt-öt utassal. Már csak az hiányzik, hogy középre ültessenek. Mire sorra kerülünk, maradéktalanul elfogy a tömeg, ketten kapunk meg egy gépet. A hivatalos repülési idő 12-13 perc, ám Sabrina annyit lelkendezett és mosolygott a pilótának, hogy húsz perc lett belőle, én meg megkaptam a gép egész hátsó traktusát, mondhatni, egyik ablaktól a másikig rohangáltam.
Az Ördögtorok helikopterről
Az Iguazú argentin oldalának egy része
A vízesés brazil oldala gyalogszerrel is könnyen bejárható a jól kiépített ösvényeken, persze, előbb le kell tudni a koatikat. A mosómedvékkel rokon ormányos medvék rövid időre még a zuhatag látványát is feledtetik barátságos, érdeklődő természetükkel. Érdemes a fák, bokrok ágaira is felpillantanunk; nyüzsögnek a madarak. Ami a vízesést illeti, talán Eleanor Rooseveltet, a hajdani First Ladyt kell idéznem, aki e szavakra ragadtatta magát: szegény Niagara! És csakugyan, a híres észak-amerikai rokon szinte minden téren elbújhat az Iguaçu mögött. Esős évszakban állítólag 270 különböző helyen zúdul le a vize, a 150 méter széles, 700 méter hosszú, 80 méter magas, U-alakú Ördögtorok egymaga vetekszik a kanadai Lópatkóval. Ott áll az ember az „ördög” torkában és akármerre is tekint, csak víz meg víz.
Egy barátságos koati
Kilátások a brazil oldalról
A vízesések sorozata egy bazaltplatón alakult ki. A Gondwana szuperkontinens szétdarabolódása során, 140-130 millió éve hatalmas bazaltárak ömlöttek ki, melyek Dél-Brazíliára, Uruguayra és Paraguayra terjednek ki, nagyjából 1 millió négyzetkilométeren. A sokkal később kialakuló Paraná folyó medrében kb. 200 ezer éve bekövetkezett törés és vertikális elmozdulás késztette az Iguaçu folyót arra, hogy jókora zökkenés után folytassa útját anyafolyójába.
Aranyat kereső spanyolok ugyan már a XVI. század közepén megpillantották a „nagy vizet” (a helyi guaraní indiánok nyelvén ezt jelenti), ám mivel az értékes fémnek nyomát sem találták, lassan feledésbe merült. Jó két évszázaddal később az erre térítő jezsuita szerzetesek sem ájultak el a természet eme csodájától (viszont több missziós állomást is létrehoztak a vidéken), így aztán egészen a XIX. század végéig kellett várni a vidék tudományos feltárására, feltérképezésére. Jellemző, hogy a brazil-argentin határt is csak 1903-ben húzták meg, a folyó (és az Ördögtorok) közepén.
Az Iguaçu párája valóságos dzsungelt teremtett a vízesés körüli néhány négyzetkilométeres körzetben (mely egyébként szavannás jellegű). Ennek gazdag állat- és növényvilágára alapult mind a brazil, mind az argentin oldalon egy-egy nemzeti park. Másnap az utóbbi van soron. Szépen átkelünk a határon, lábunkat gondosan megtörölgetjük valami fertőtlenítőszerrel impregnált matracon (nehogy valami állatvészt hurcoljunk ide-oda). Hogy azért mégse menjen minden rendben, ezúttal esik az eső, természetesen a tegnap még oly derűs, pár száz méterre látszó brazil oldalon is. Kisvasút visz tovább, onnan pallórendszeren, gyalogszerrel lehet eljutni az Ördögtorok argentin oldalához. A túlpartról látványosabb, innen félelmetesebb; szinte karnyújtásnyira tajtékzik a víztömeg – leginkább innen emlékeztet a Niagarára. Jó pár éve fordítottam egy filmet (pontosabban magyar szöveget írtam hozzá) az Iguazúról (most írjuk spanyolosan, elvégre argentin területen járunk), annak egy részét pont itt, a pallókon forgatták, ahol a turistatömeg rázúdul a legnagyobb látványosságra. A japánok, minden igyekezetük ellenére, még nem tanultak meg izgalmas természetfilmet forgatni. Nem mondom, szépek a kamerabeállások, csakhogy percekig mutatják ugyanazt, a szöveg meg egyenesen katasztrofális. Itt például nagyjából tíz percet időztek azzal, hogy a párafelhőből csatakosan kirontó, ám rém boldog turistákat egyenként végigkérdezték: Honnan jöttek? Hogy tetszik a vízesés? És mit gondolnak, mit válaszoltak az utóbbira? Csodálatos, gyönyörű, sosem láttam ehhez foghatót, mesés, bámulatos, varázslatos stb. Nos, elővéve teljes jelzőkészletemet, tisztességgel lefordítottam mindent, de azért megjegyeztem a szerkesztőnek, nem lenne-e túl nagy szentségtörés ebből a tíz percből mondjuk kilencet kivágni. Megtette.
Ugye, milyen más esőben, borúban
Az Ördögtorok vízfüggönye az argentin oldalon
Csoportunk többsége, akik kihagyták a helikoptert, a csónaktúrára spórolt. A piros motorcsónakok betérnek némelyik zuhatagrészlet alá (vagy inkább a közelükbe), aminek következtében a delikvensek csontig átáznak. Hogy ebben mi a jó, nem tudom, ha csak nem az adrenalinlöket. Az argentin oldalon sokkal több ágú a vízesés, ilyenképpen a turistaösvények is sűrűbbek. Erősen összpontosítottam a vízfüggönyök mögötti sziklákon tanyázó, s onnan eleségért ki-be röpdöső sarlósfecskékre, melyek e különleges élőhelyet választották otthonukul, ám egyet se láttam.
Ha már itt van a közelben a világ (jelenleg még) legnagyobb kapacitású vízerőműve, az Itaipú, nem hagyjuk ki azt sem. Brazília és Paraguay együttműködésében épült 1975 és 1984 között a Paraná folyón. Emlékszem, kezdő újságíró koromban a szerkesztőségünkbe járó hét-nyolc nyugati ismeretterjesztő lap rendszeresen beszámolt az építkezésről. Hajdan ugyanis, a szocializmus szűkös éveiben, még szép számban jártak nekünk külföldi folyóiratok, most meg, a tudásalapú társadalom célkitűzésével a szemünk előtt egy sem. Igaz, akkor olyan távol volt tőlem az Itaipú, mint a Hold maga, most meg itt áll a szemem előtt, teljes valójában. Amúgy semmi rendkívüli. Buszok tömege hordja körbe a töméntelen látogatót, két helyen ki is lehet szállni, távolból nézni a monstrum száraz oldalát a szemerkélő esőben. Ottjártunk után adták át az utolsó két turbinaegységet, mely lehetővé teszi, hogy a már meglevő tizennyolcból karbantartásra időnként leállítsanak kettőt. A látogatóközpontban félórás filmen mutatják be az építés menetét, elmondják, milyen szép a barátság a két ország között, no meg sorolnak töméntelen adatot. Az építés idején valami tízezer családot kellett kitelepíteni, ami semmiség ahhoz képest, hogy később Kínában, a Jangcén épült Három szurdok gátrendszer miatt meg hárommillió kínait zsuppoltak ki és ahogy itt, ott sem kérdeztek meg senkit! Az itaipú szó egyébként a guaraní indiánok nyelvén éneklő köveket jelent, utalva egy kis mederbeli szirtre, mely az építkezés helyszíne közelében volt.
Az Itaipú vízerőmű
De ha már guaraní, vegyük szemügyre közelebbről. Foz do Iguaçutól macskaugrásra folyik a Paraná, s ha átkelünk a („Barátság”) hídon, máris Paraguayban találjuk magunkat. Gépjárművel elvben reménytelen az átjutás, akkora a tömeg, még gyalog is nehézkes a haladás. Útlevél-ellenőrzés nincs, úgyhogy még Sabrina is átjöhet a kínai okmányával. Ez itt Ciudad del Este (a „Kelet városa”), s bár csakugyan van valami keleties jellege, ne képzeljék el az Ezeregyéjszaka helyszínéül. A paraguayi hídfőtől gyakorlatilag két kilométeren keresztül sátrak, bódék állnak, tömve a legváltozatosabb árucikkekkel, jórészt persze gagyival, silány minőségű, ám rendkívül olcsó portékával, főleg elektronikai cikkekkel. Kaotikus bazár az egész. A város adómentes övezet, ide járnak át csencselni brazilok, argentinok (és csempésznek is, persze), mi több, Ernesto azt mondja, a negyedmilliós város lakóinak jó része voltaképp brazil állampolgár. De jöttek ide tajvaniak, arabok, indusok, tehát van mecset, iráni étterem, hindu szentély, pagoda, zsinagóga, minden. Ernesto egy bankban (ilyenből is tömérdek akad) dollárt vált át valamilyen más valutára, talán brazil realra, argentin pesóra, tudja az ördög, a lényeg, hogy jó az árfolyam. Betérünk egy szupermarketbe, a srác matéteát vesz (nagyon olcsón) ajándékba, következő szállásadóinknak, akikhez szinte hazajár. A kasszánál olyat látok, mint még sehol. A pénztárgép négy különböző pénzegységben dobja ki az árakat: dollárban, pesóban, realban, illetve a helyi pénzben, a guaraníban (ilyet egyébként nem is nagyon láttam). Mindenki azzal fizethet, amije éppen van. Ha igaz, Ciudad del Este és környéke termeli ki Paraguay GDP-jének kb. 80 százalékát, egyrészt szabadkereskedelmi övezet lévén, másrészt itt a paraguayi székhelye az Itaipú gátat üzemeltető cégnek. A helyzet furcsasága, hogy mivel Paraguay energia-ellátásának 95 százalékát simán megtermeli az erőmű, bőséggel akad fölöslege, amit jó pénzért elad Brazíliának. (Érdekesség, hogy Brazíliában az áramszolgáltatás frekvenciája 60, Paraguayban pedig 50 Hz, úgyhogy az exportált áramot még transzformálni is kell.)
Átkelünk Paraguayba
Hogy miért ejtettük útba Bonito városkát, meg nem mondom, illetve mégis: ez a vidék ökoturizmusának központja. A „szép” nevű település amúgy egyáltalán nem szép, maga a dögunalom. Egyedüliként talán az dobja föl, hogy az utcai nyilvános telefonállomásokat, szóval, ahová be lehet állni telefonálni, különféle állatfigurákként formálták meg. Az ökotúrák amúgy – nekem legalábbis – kifejezetten drágák és (számomra) tökéletesen érdektelenek is. Lehet például lovagolni. Biztosan hülyének tartanak, de én kifejezetten rühellek lovagolni. Megmondom, miért. Mert sajnálom a lovat, hogy cipelnie kell. Életemben talán kétszer ültem lovon, Mongólia még csak hagyján, de amikor első egyiptomi utam idején odafelé teve, vissza meg ló hátán kellett (nem kellett, de lehetett) kimenni Gizából a piramisokhoz, úgy szántam a szerencsétlen, roskatag kis lovat, hogy megfogadtam, soha többé. A másik lehetőség: végigúszni, evickélni egy patakon, búvárszemüvegben, pipával. Életemben nem használtam ilyesmiket, s ha egyszer mégis kipróbálnám, inkább trópusi korallokat nézegetnék. Itt meg hűvös van, az eső is hol esik, hol eláll, úgyhogy számomra marad a tespedés, olvasás, írás, evés. Merthogy itt legalább igazi jó parasztos reggeliket és vacsorákat kapunk.
Telefonfülke Bonitóban
Újabb pokolian hosszú utazás északnak, a végén már földúton. Brazil cowboyok terelgetik szürkésfehér, púpos marhákból álló csordáikat, az út menti fákon, bokrokon egyre több a madár, másutt félméteres, napozó kajmán iszkol a vízbe a motorzaj hallatán. Ez itt a Pantanal, Földünk legnagyobb vizes élőhelye. Bár nevének eredete (pantano) mocsarat sejtet, a Pantanal voltaképp egy bő két Magyarországnyi kiterjedésű óriási alluviális (folyóközi, üledékekkel feltöltött) síkság, vagy inkább medence, amit minden oldalról hegységek, vagy legalábbis magasabb vidékek vesznek körül, úgyhogy a környezet összes vize ide folyik le. A nyári, esős hónapokban (decembertől márciusig) jórészt (80 százalékban) víz borítja és pokoli a hőség. Ilyenkor júliusban több a száraz terület és az utak is jól járhatók, s alig hág 30 foknál magasabbra a hőmérséklet. A vidék egy hatalmas beltó, a Xaraés maradványa, mely a környező hegységek felemelkedésekor keletkezett szerkezeti süllyedékben jött létre. Ide futnak le a magasabb területek vizei, úgyhogy tömérdek hordalék rakódott le benne. A lecsorgó vizek egyúttal sok tápanyagot is juttatnak a területre, úgyhogy csak úgy tobzódik a növényi és állati élet. Ezt az esélyt persze az ember sem hagyta ki; a Pantanal legnagyobb része magánbirtok, melyen több mint kétezer fazenda (gazdaság, birtok) található és 8 millió marha legel. A 80-as évek elején óriási kiterjedéséhez képest parányi nemzeti parkot is létrehoztak.
Az első találkozás a Pantanallal
Minket is egy fazendán (hol másutt) szállásoltak el, hatalmas hodályban, együtt az egész társaságot. Már megint függőágy. Ezt a Dél-Amerikában oly népszerű, elvileg alvásra is szolgáló eszközt már Venezuelában megismertem és egyúttal meg is gyűlöltem. Aludni tudniillik képtelen vagyok benne. Jön a bevált módszer, leengedni a padlóra, kibélelni ruhaneművel, így aránylag elviselhető. Indiai-amerikai útitársnőnk, Neerjah se bírja, kiköpött városi lány, ő egyik asztalon ágyaz meg magának. Egyébként legelső gyalogtúránkról is visszafordult, miután kiderült, hogy térdig vízben kell caplatnunk. A fazenda épületei egy száraz kiemelkedésen állnak, de alig megyünk száz métert, már jön is a dágvány. Madár, madár mindenütt. Papagájok, tukánok, százféle vízi szárnyas, és a Pantanal királya, jelképe, a jabiru, egy hatalmas gólyaféle. Ha kiegyenesedik, eléri a másfél méteres magasságot is, de ezt ritkán teszi, mert folyvást halak, békák után matat hosszú csőrével a vizenyőben.
Madarak minden mennyiségben - csak tudnám, mi micsoda
Végre valami ismerős: egy tukán
Helyi vezető kísér a csalitosban, bőgőmajmokat keresünk, meg ami akad. Kósza szarvasokon kívül más nagyobb állat nem mutatkozik, a bőgőmajmok tényleg bőgnek a magas fák lombjai között. Hanem amit a pálmafák elszenvednek! Rájuk mászik egy trópusi élősködő, az úgynevezett fojtófüge. Magjai madárürülékkel jutnak el más fák lombjai közé, aztán amikor indái leérnek a talajig, meggyökerezik. Ekkortól kezdődik a horror. Most már felfelé növeszti az indáit melyek körbefonják a gazdafát, módszeresen elszívják a tápanyagot előle, eltakarják a fényt és idővel el is pusztítják áldozatukat.
Dolgozik a fojtófüge
Késő délután még teszünk egy röpke autós túrát a környéken, hátha látunk valamit. Igazából mindenki a kapibarákra, a vízidisznókra, a földkerekség legnagyobb rágcsálójára kíváncsi. Vallják meg őszintén, mi jut eszükbe a rágcsáló szóról. Mondjuk, egér, patkány, jobb esetben nyúl. Ki akarna szembetalálkozni egy 60 kilós, fél méter magas patkánnyal! Tiszta horror. A vízidisznó azonban inkább a tengeri malac, vagy a csincsilla rokona, vörösbarna szőrzetű, farka elcsökevényesedett, kalapácsforma fejének tetején ül minden érzékszerve, tekintve, hogy nevéhez méltóan ideje jó részét a vízben tölti, fűféléket és vízinövényeket eszik. Amikor az első példányok feltűnnek, elégedetten nyugtázom, hogy nem is olyan rondák, csakhogy a motorhangra már iszkolnak is a vízbe. (Más kérdés, hogy filmen már láttam eleget, tudtam, mire számíthatok.) Egy megkésett pára megreked az úton, az egyik fazendát körülfogó kerítés mellett, s megadóan tűri, hogy a félhomályban fényképezzük. Mondom is Ernestónak, senki nem fogja nekem elhinni, hogy ezt a fotót tényleg a vadon közepén és nem valami állatkertben készítettem, hiszen ott a kerítés. Arra, hogy jaguárt lássunk, esélyünk sem volt.
Egyetlen használható képem a kapibaráról
Akkor most fogjunk piranhát! Valami húsz fajuk él a pantanali vizekben, zömük növényevő. Akkor meg miért hoztak csalinak húst? Engem horgászásra nem lehet rávenni. Ez az én egyéni tragédiám; minden állatot sajnálok valamiért. A természetfilmeket nézve rendszeresen meghasonlok önmagammal: kinek drukkoljak? A vadásznak vagy a prédának? Persze, az ember a prédának szurkol, mert hogy néz már ki, hogy egy gepárd elkapja az antilopborjút, vagy az anyját, aztán szétmarcangolja. De ha előtte megmutatják, hogy a gepárdmama öt kölyköt nevel, akik már két napja éheznek, mindjárt más a helyzet, ugye. A horgászás meg… Amikor a nyomorult hal szájából kitépik a horgot, mindig az jut eszembe, hogy egy nálamnál sokkalta nagyobb állat erőnek erejével az én számból rángat ki egy beakadt fémkampót. Miközben az alkonyi támadásra induló szúnyogsereglettel viaskodom, azért megadóan nézem, amint a többiek hosszas türelemjáték után partra rángatnak néhány tenyérnyi piranhát, aztán visszadobják. Akkor meg miért fogták ki? Hát, hogy megnézzük. Fogaik láttán eszembe jutnak a horrorfilmek; ezek tényleg tudhatnak tépni-harapni.
Ha már lovakat tenyésztenek a fazendán, másnapra szerveznek lovas túrát is, amin az imént már említett okból nem veszek részt. Különben is, vagy lovagolok, vagy fényképezek, a kettő együtt nem megy. Lovasok el, térdig érő vízben (aztán, mint kiderült, egy idő után nem is tudtak továbbmenni, le kellett szállniuk és derékig érő vízben kivezetni őket), én meg elindulok egymagam a földutakon, ahol a marhák és a kósza dzsipek is közlekedni szoktak. Sok a tukán errefelé, papagáj még több, most kéne egy háromszázas teleobjektív, de nincs. Az egyik pocsolyában a vízijácintok között kajmán bámul a szemembe, a napfény táncol a vízen, micsoda fotótéma. Ekkor valami halk bizsergés szalad végig a bokámon, aztán egyre följebb. Lepillantok, elleptek a tűzhangyák. Ezek a kis vörös gazfickók a víz melletti száraz földút alatt fészkelnek, onnan támadnak, másodpercek alatt. Csípnek, aztán mérget fecskendeznek az áldozatukba, jelen esetben belém. Ha allergiás lennék ilyesmire, már talán halott volnék. Térdig összecsíptek. Menekülés gyanánt vitustánc, cipő le, nadrágszár föl, és kajmánok ide, kajmánok oda, bele a vízbe. Ami kencefice előfordult társaságunk úti készletében, azzal mind kenekedtem, egy idősebb amerikai házaspártól antihisztamin-tablettákat kaptam. Először vörös pontok jelentek meg a lábamon, majd foltokká terebélyesedtek, végül kis fehér dudorok formájában felpuffadtak. Égetett, mint a tűz, innen a hangyák neve. Ez ám az igazi horror, nem a piranha. Aztán eltelt másfél év és a lábamon, igaz, nagyon haloványan, még ott hordoztam a pantanali tűzhangyák nyomát. Lehet, hogy valami még mindig dolgozik bennem, aztán egyszer váratlanul kitör? Tudják, ugye, ki volt a nyolcadik utas? Kamcsatkán a szúnyogok, Venezuelában a homoki legyek tettek tönkre, aligha kétséges, hogy előbb-utóbb valami nagyobb szörnyűségbe is belefutok (és pár év múlva bele is futottam, bár a következménye – a malária – csak bő egy héttel a szúnyogcsípés után jelentkezett). Kajmánból egyébként, aminek itt jacaré a neve, becslés szerint úgy 15-20 millió él a Pantanalon, de a testhosszuk nemigen haladja meg a két métert, szóval emberre nem túl veszélyesek. Este a fazenda két munkatársa elkapott egyet, csak hogy megmutassák.
A lábam, két nappal a tűzhangyák támadása után
Napozó kajmánok
Pancsoló kajmán
Ezt nekünk fogták (aztán elengedték)
Campo Grande városából repülünk vissza Rióba, a GOL nevű fapados légitársasággal, de késünk, úgyhogy São Paulóban elszáll a csatlakozásunk. Vagy mégsem? A GOL pultjánál úgy tudják, tényleg elszállt, a következő majd két óra múlva indul. Öt perc múlva kiderül, még meg sem érkezett. Mikor? Nem tudjuk. Honnan indul? Azt sem. Ez a brazil tempó, de már megszoktuk. Aztán a búcsúestét mégis sikerül Rióban töltenünk.
Két kötelező látnivaló maradt számomra maradék riói fél napomra. Ha már fölment az ember a Corcovadóra, úgy illik, hogy fölmenjen a Cukorsüvegre is. A közel 400 méteres hegy (portugál nevén Pão de Açúcar) hirtelen szökik a magasba az öbölből, talán ezért is drámaibb megjelenésű, mint a több hegy közül kiemelkedő Corcovado. Két lépcsőben lehet följutni; előbb drótkötélpályán, üvegfalú kabinban az Urca nevezetű dombra, onnan tovább ugyanígy, a csúcsra. Annyian vagyunk, mint a búcsúban. Határozottan megenyhült a zord brazil tél, a megérkezés napján tomboló 20-22 fokos zimankóból 30 fokra szökött a hőmérséklet. Ernestónak igaza volt. Ha süt a nap, többnyire párás a levegő, és ha itt párás, akkor nagyon. Szó ami szó, nem sokat láttam a városból, inkább csak a közeli kis szigeteket, szirteket.
Úton a Cukorsüveg tetejére
Így fest fentről a Copacabana
Kilátások a Cukorsüvegről
A végére marad Ipanema, a Copacabana talán kevésbé híres szomszédja. Azt hihetnők, egyikről át is lehet sétálni a másikra, és tényleg, ám ehhez meg kellene kerülni a fél várost, ugyanis a két nevezetes strandövezetet egy gránitdomb választja el egymástól. Abba az emberek valamikor alagutat fúrtak, úgyhogy át kell buszozni. Vasárnap van, ilyenkor a strandhoz legközelebbi utat lezárják az autósok előtt, átadva a sétálóknak, kocogóknak, görkorcsolyázóknak, biciklizőknek. Azt mondják, mivel a negyed és környéke főként középosztálybeliek által lakott, biztonságosabb, mint a szomszédos Copacabana. A végére csakugyan annyira fölbátorodtam, hogy magamhoz mertem venni a kamerámat, hogy ha mást nem, legalább egy legendás, formás brazil női segget hazahozzak. Tele volt a part, figyeltem is erősen, de igazán jót nem láttam. Maradt a legenda.
Ipanema - vasárnap délelőtt
VÉGE
Előzmények az ARCHÍVUMban
Következik: Burma
