BURMA, 2006
Úgy alakult, hogy 1995-ben, Thaiföldön járva elmerészkedtem (na hiszen, még több ezer, hozzám hasonló turista „merészkedett”) az ópiumtermesztéséről hírhedt arany háromszögbe, a thai-burmai-laoszi hármas határra. A csempészárukkal tömött thai határváros, Mae Sai szélén keskeny patak, rajta híd, melyet akkoriban senki sem használt. A túloldalon felirat: Mianmari Unió. Akkor még legvadabb terveimben sem szerepelt a külvilágtól teljesen elzár(kózot)t ország meglátogatása, persze, az idő tájt nem is szerepelhetett. Külföldit, pláne nyugatit, be sem engedtek, szárazföldi határait lezárták, de még más ország légitársaságai sem nagyon repülhettek be. Mianmar ugyan máig megmaradt elzárkózottságában, szinte minden demokratikus ország bojkottálja diktatórikus rendszerét, ám a bejutás, legalábbis csoportosan, már nem nehéz. Nem tudom, de kötve hiszem, hogy európai légitársaság repül-e Burmába, mindenesetre a Qatar Airways bevállalta.
A ranguni reptéren saját és helyi túravezetőnk vár. Az Agra utazási iroda túravezetője, Péter nem könnyen boldogul a helyiekkel, jócskán elgatyáznak a vízumunkkal. Segítsége is van, egy helybeli hölgy – kéthetes utazásunk helyi koordinátora, mindenese – személyében. Susu (30 körüli, úgy 150 centi magas, vasággyal együtt 35 kiló) szeretetteljes gondoskodással, hazája kultúrájában való elképesztő tájékozottsággal kalauzolt bennünket, s ha a helyzet úgy kívánta, vaskézzel intézkedett. Amúgy mindvégig testhez simuló, elegáns longyit viselt, mindennap másikat. Tradicionális ruha ez itt, férfinak, nőnek egyaránt. Bizony, a burmai férfiak jó része is szoknyát hord. Ehhez hasonlót látni Sri Lankán és egyes indonéz szigeteken is; állítólag praktikus viselet a melegben.
Elég messze lakunk a központtól, ami egyáltalán nem hátrány. Kényelmes, de azért korántsem túl flancos hotelünket terjedelmes park veszi körül, gyakorlatilag elszigetelve a város többi részétől, ami jelen esetben nem baj, úgyis busszal visznek bennünket mindenhova, bár az egyéni kódorgás sem tilos. Kinek lenne kedve a fullasztó, trópusi hőségben bárhová is gyalogolni. Első programunknak a Yangon-folyón való átkelés lett kitűzve, a helybeliek által használt kompon, aztán melegében vissza. Hát, nem egy budapesti, Duna-parti panoráma. Viszont tüstént rendet tehetünk a nevek kavalkádjában. Yangon és Rangoon ugyanaz, pontosabban az utóbbi a korábbi, nyugatias névhasználat, amit mi egyszerűen Rangunnak írunk, és imigyen említem magam is a továbbiakban. 1989-től a katonai kormányzat sok mindent átkeresztelt. Az ország neve eredetileg az ismeretlen etimológiájú Myanma volt, ezt használták a XIII. századtól. 1885-ben a britek tették gyarmatukká és a legnagyobb etnikai csoport, a bamar nevéből kreálták a Burma nevet. Ezt változtatták át 1989-ben Mianmarrá, amit az ENSZ és a legtöbb ázsiai állam elismer hivatalosnak, ám az angol nyelvű országok a köznapi szóhasználatban kitartanak a Burma mellett. (Próbálják csak ki: üssék be a Google-ben a Burma wikipedia szavakat. Magyarul Mianmar, angolul Burma jön ki.) Hasonlóképp a helyi ellenzéki szervezetek is; nem mintha nagyon kötődnének a gyarmati időkhöz, de a hatalommal való szembenállásukat így is kifejezik. Rangoonból tehát Yangon lett, a legnagyobb folyóból, az Irrawaddyból pedig Ayeyarwady.
Kompozunk a Yangon folyón (mondtam, hogy nem egy pesti Duna-part)
De hogyan jutott odáig a világ, hogy a politikai-gazdasági elszigetelésen kívül jó ideje napirenden van az a kérdés is: utazzunk vagy sem Mianmarba? A brit gyarmatból 1948-ban függetlenné lett ország csak 1962-ig élvezhette a demokráciát, amikor katonai puccs történt és Burma elindult „a szocializmus útján”. Államosították a gazdaság szinte minden ágát, s bár a forradalmi tanács katonai vezetői 1974-ben átmenetileg civilbe öltöztek és választásokat tartottak (egyetlen párt részvételével), a helyzet mit sem változott. Hogy aztán mennyi köze volt és van a rezsimnek bármiféle szocializmushoz vagy baloldalisághoz, azt saját tapasztalatainkból is tudjuk: semmi. Nem kötődtek szorosan egyik korabeli kommunista országhoz sem, ma is főként csak Kínához, az meg már csak névleg kommunista. Erős hatalomkoncentráció, nacionalizmus (a 60-as években sok kínai és indus volt kénytelen elhagyni az országot), mindenféle ellenzéki tevékenység betiltása, leverése; ez Burma saját útja a szocializmusba. Az első komolyabb zendülés U Thant korábbi ENSZ-főtitkár temetésén történt, 1972-ben. A kormány egyszerű köztemetőben akarta elföldeltetni, állami ceremónia nélkül, ami részükről érthető, hiszen U Thant még a rövid demokrácia éveiben az akkori kormány belső köreihez tartozott. A diákság azonban ideiglenes mauzóleumot állított fel az egyetemi negyedben, melyet a katonaság megrohamozott és több diákot megölt. A Rangun utcáin napokig tartó tüntetéseket a kormány vérbe fojtotta.
A mai nemzedékeknek alighanem semmit sem mond U Thant neve. 1961-ben lett ENSZ-főtitkár. De mi lehet a nevében ez a bizonyos „U”? Burmában ez a köztiszteletben álló férfiak megszólítása, nagyjából annyit jelent, hogy úr. Egyik közeli munkatársa volt Aung San Suu Kyi, annak a politikusnak a lánya, aki 1947-ben a britekkel folytatott függetlenségi tárgyalások egyik vezetője volt (politikai ellenlábasai kivégezték). A hölgy (szerte Burmában így – a Lady – nevezik hívei) a diktatúrával szembeni mozgalom vezetője lett, s 1989 óta jószerével állandóan házi őrizetben tartották. Elvileg akár ma is vezethetné az országot, hiszen mozgalma megnyerte az 1990-es választásokat, ám a regnáló kormány nem adta át a hatalmat, de legalább, nem túl rég, szabadon engedte. A hölgy 1990-ben Nobel-békedíjat kapott. Nos, ő tett közzé 1995-ben felhívást, hogy külföldiek ne utazzanak Burmába, mert a turizmusból származó bevétel csak a diktatúrát hizlalja. Erre a kormányzat igen erős kampányba kezdett, hogy az országba csábítsa a külföldieket. Megkönnyítették a vízumkiadást, sokat fektettek az idegenforgalomba, javították az infrastruktúrát (noha közben tízezreket telepítettek át lakóhelyükről az új létesítmények miatt). A junta emellett rajta tartja a kezét a turizmusból befolyó bevételeken. A vita nemzetközi szinten tovább folyik. Ami engem illet, ha én Burmába utazom, nem a diktatúrát készülök meglátogatni, hanem a burmai embereket, tájakat, épületeket stb. Ha a piacon, kis üzletekben vásárolok, veszek egy-két ajándéktárgyat, legalább segítek néhány szegényen, akiknek eszük ágában sincs kiutálni a külföldit, sőt. Attól még egyetlen diktatúra sem roppant össze, hogy a külföldiek nem szálltak meg a hoteljeikben. Emlékeznek még a 2008. májusi Nargis ciklonra, ami főként az Irrawaddy deltavidékére csapott le? A hatóságok be sem engedték a segélyszállítmányokat, inkább pusztulni hagyják saját népüket; becslés szerint a vihar és következményei 130-140 ezer ember halálát okozták. A látogatásunk óta történt politikai fejleményekre később még visszatérek.
Burma legnevezetesebb fia, U Thant, egykori ENSZ-főtitkár
Amúgy diktatúrákban egész jól állok. Magam is ilyenben éltem le éltem nagyobbik részét, jártam az összes „baráti” szocialista országban, aztán Kubában, Szíriában, Líbiában (ezekről a későbbiekben írok), vagy Iránban is, ahol ugyan tartanak választásokat, de legföljebb aközött lehet választani, hogy egy bigott bolond vagy kevésbé bigott bolond főpap (vagy azok támogatottja) kerüljön vezető pozícióba.
Rangunt az 1700-as évek közepén alapították, 1885-ben lett főváros. Bár a világ még mindig az ország székhelyének tartja, ám a főváros Naypyidaw, Ranguntól 320 kilométerre északra. Valószínűleg szimbolikus jelentőséget tulajdonított annak a katonai kormányzat, hogy ide tette át székhelyét. Naypyidaw („királyi város”) zöldmezős beruházásként létesült 2005-ben. November 6-án kezdődött meg az áthurcolkodás, aztán öt nappal később, délelőtt 11-kor 1100 katonai teherautó telepített át 11 katonai zászlóaljat és 11 minisztériumot. Misztikus szám lehet ez a 11… Civilek egy ideig a lábukat se tehették be, a családtagok is csak később költözhettek át. A hivatalos indoklás szerint Rangun már túlzottan zsúfolt volt a kormányzati létesítmények további terjeszkedéséhez (a nagyjából 60 millió burmainak kb. 10 százaléka él itt), ám a valós ok az lehet, hogy Naypyidaw közelebb esik azokhoz a tartományokhoz, melyekben gyakoriak a zavargások, így katonai erőt mutathatnak. A másik, hogy az új székhelyre csak azok költözhetnek, akiket a kormányzat is akar, így távol tarthatják a számukra nem kívánatos elemeket (a turistákat is), és komoly lázadás esetén innen könnyebb meglógni, ha nagyon muszáj. Hogy aztán miért kell(het) a kormánynak alkalmasint elpucolnia, talán sejtik. Láthattak némi utalást 2007 novemberében (pont egy évvel ottlétünk után) a híradókban, amikor szerzetesekkel az élen tízezrek tüntettek Rangun utcáin, napokon át, a hatalom pedig könyörtelenül lövetett.
A 90-es évek elejétől Rangun „kitakarításához” is nekiláttak. Az utcákról kitiltották a kerékpárosokat, a triciklis riksákat, de még a motorkerékpárokat is. Autóduda használata tilos. A belvárosi házakba az évek során betelepült illegális lakókat külvárosi negyedekbe költöztették, betiltották a bételárusítást, hogy e jellegzetes délkelet-ázsiai rágcsálnivalóból származó vérvörös köpetek ne rondítsák az utcákat (ettől eltekintve rondítják). Az ország 1970-ben tért át a jobb oldali közlekedésre, ám a gépjárművek nagy többsége jobbkormányos; egyrészt, mert régiek, másrészt az import az olcsóbb (és zömmel használt) dél-koreai és japán piacról kerül ide. Nem lehet nagy öröm a sofőröknek így kavarogni a városi forgalomban. A mellékutcákat a hagyományos ázsiai fíling lengi át: zaj, zsúfoltság, lengedező ruhák, telefon- és villanydrótok kibogozhatatlan gubanca, a falak kívül (nyilván belül is) rohadnak-penészednek a forró, nedves monszunklímán. És persze mindenki árul mindent: Bruce Lee-posztert és Krisztus-képet (!), kupacokba stószolt tankönyveket, forgalomból kivont burmai pénzérméket, pörkölt bogarat, friss garnélarákot…, hiába, ez is igazi Ázsia. Jut eszembe, Mianmar pénze a kyat (ejtsd: cset). Susu nem szabadított rá bennünket a bankokra, lényegesen jobban váltotta dollárunkat a hivatalosnál, aztán nyilván haszonnal tovább is adta, vagy spájzolja, nehezebb időkre; 30 százalék körüli az infláció. Amúgy kötve hiszem, hogy idegenvezetői engedélyt csak úgy akárki kaphat errefelé. Ahhoz, és sok egyébhez, Mianmarban „…közelinek” kell lenni, legalábbis családilag. Belpolitikával kapcsolatos kérdésekkel egyébként nem gyötörtük szegény lányt.
Ranguni utcaképek
Itt se szívesen lennék kábelszerelő
Pirított sáska (vagy mi az ördög), frissen a gyártótól
Rangun első számú nevezetessége a Shwedagon pagoda, Mianmar legszentebb helye, mely egy dombon áll és szinte mindenhonnan látható. Egy 98 méter magas sztúpa (helyi nevén zedi) uralja, egyike annak a sok tízezernek, melyet országszerte emeltek. Mianmar lakói ugyanis annyira buddhisták, hogy náluk buddhistábbakat talán elképzelni sem lehet. E pagodát a legenda szerint úgy 2500 éve építették, valójában jóval később, s Buddha nyolc hajszálát őrzik benne. Mai formáját és magasságát csak a XV. században nyerte el, a téglaépítményre pedig idővel töméntelen aranylapocska került. Alapja nyolcszöget formáz, mindegyik oldala egy-egy csillagjegyet szimbolizál, a hét napjainak megfelelően (a szerdát délelőttre és délutánra osztották – merthogy maga Buddha is akkor született), a hívők pedig az óramutató járásával megegyezően járják körül, s a születésük napjának megfelelő oldalon állnak meg imádkozni. Az oldalakat egy-egy állat (tigris, oroszlán, elefánt stb.) személyesíti meg, az illető állat és Buddha képével. Ide helyezik a virágokat, imazászlókat és ima közben vizet öntenek a képre. Bonyolult ez nekünk, tudom, de a buddhistáknak legalább ilyen bonyolultak volnának a katolikus rítusok.
A Shwedagon pagoda nagy sztúpája
Életképek a pagodából
A sztúpával még messze nem merítettük ki a pagoda látnivalóit. Káprázatos díszítésű szentélyek, pavilonok, aranyozva, festve, kőből, fából, Buddha-szobrok és -képek, harang, továbbá újabb és újabb, kisebb sztúpák. Nem feledkezhetünk meg a natokról, illetve azok szobrairól sem, „akik” a burmai hitélet szerves tartozékai. Már a buddhizmus előtt jelen voltak, ám beépültek az új (Burmába úgy ezer éve érkezett) vallásba. Olyannyira, hogy Buddhát sokan a legfőbb natnak tekintik. A natok voltaképp szellemek, ám eredetileg élő emberek voltak, akik valamilyen szörnyű halált haltak. A pagodákba csakis cipő és zokni nélkül szabad bemenni, s miután Mianmarban jószerével nincs olyan látnivaló, mely valamiképpen ne kapcsolódna a valláshoz, utazásunk jó részét mezítláb töltöttük. Sorolhatnám még Rangun számtalan pagodáját, ám már csak egyet említek, azt is csak különös elhelyezkedése okán. A városközpontban áll egy körforgalom kellős közepén, koloniális házakkal övezve a Sule pagoda. Már azon sem lepődünk meg, hogy 46 méter magas aranyozott sztúpáját kis boltok fogják körül, melyekben nem csupán a vallásgyakorláshoz szükséges kellékek, hanem sok egyéb, így édesség, gyerekjáték, szuvenír stb. is kapható. A buddhista szent helyek rámenős és roppant kitartó árusok nélkül elképzelhetetlenek.
Szintén obligát – és kellemes – meglátogatni való a Kandawgyi-tó, amit a brit gyarmati időkben mesterségesen kreáltak és a város vízellátását volt hivatott elősegíteni. Keleti partján egy furcsa, aranyozott építmény áll. Első ránézésre valamiféle hajóra emlékeztet, másodikra palotára, és egyikkel sem tévedünk nagyot. Ez a Karaweik, egy régi (nem tudom, mennyire régi) burmai királyi bárka betonból készült hasonmása, amit 1974-ben építettek, s amúgy étterem van a belsejében. Úszni nem tud, lévén a beton elég nehezen és ritkán úszik, másrészt a víz nemigen mélyebb egy méternél. Láttam már hasonlót, Pekingben a Nyári Palota melletti tavon, a Márványhajót. Az se úszik, ráadásul étterem sincs benne.
A betonbárka-étterem a Kandawnyi-tavon
Rangunban kevés a koloniális építmény; az angolok eleve nem túl sokat emeltek, másrészt jó párat városrekonstrukció címszó alatt az utóbbi évtizedekben letaroltak. Helyettük modern épületek is emelkednek (de azért senki se gondoljon malajziai, hongkongi, szingapúri színvonalban) ezek egyikében, a japánok által 1999-ben emelt Sakura Tower nevezetű irodaházban, annak is a legfelső, 20. szintjén kialakított éttermében húzhatjuk meg magunkat légkondicionált kényelemben, amíg el nem indulunk a repülőtérre. Mondhatnám, hogy szép a kilátás, de nem mondom, mert nem szép.
A kevés koloniális épület egyike, a mai városháza
Kilátás a Sakura Towerből - középen a Sule pagoda
A legjobbnak tartott, thai kooperációban működtetett, belföldi magán-légitársaság, a Yangon Airways gépével másfél óra alatt jutunk el Mandalay-be. Reptere 2000-ben készült el, hivatalosan nemzetközi, habár külföldről egyelőre csak egy-két járatot fogad. Sikerült valami 45 kilométerre helyezni a várostól, ilyenképpen a borzalmas minőségű úton busszal nagyjából annyi a bejutási idő, mint maga a repülőút. A városról, mely Burma spirituális, vallási központja és környékéről, valamint Bagan ősi építményeiről a következő részben írok. (folyt. köv.)
"Way to Mandalay" - a vidéki Burma
