INDONÉZIA, JÁVA ÉS BALI - 2007
Világjárás során külföldi utastársaim majdhogynem természetesen kérdezik: Budapestről? Rájuk hagyom, megjegyezvén, hogy annak egyik peremvárosából. Érdekes, egy amerikai esetében senki sem gondol azonnal New Yorkra, egy ausztrálnál Sydneyre. Azt is majdhogynem természetesnek vesszük, hogy ha idegen országba látogatunk, felkeressük a fővárost is, vagy csak azt. Én már jó ideje úgy vagyok ezzel, hogy egy főváros – csak azért, mert főváros – nem érdekel. Abból a kilencven-egynéhány országból, ahol eddig úgy-ahogy körülnéztem, legalább tíz-tizenötnek nem jártam a fővárosában, de jócskán akadt olyan is, amit szívesen kihagytam volna. Indonéziába az európaiak többsége Jakartába érkezik (és onnan repül tovább Balira). Tudtam, hogy csoportommal már érkezésem másnapján továbbállunk, mégse utaztam ki előbb. Állítólag semmit se vesztettem, talán csak egy órányi pihenést, tudniillik az eszelős esti forgalomban két és fél órát tötyörgött a taxim, mire beértünk a belvárosba. Leendő útitársaim épp lefelé jöttek a hallba, este kilenckor indultak vacsorázni. Elégedetten állapítottam meg, hogy kivételesen fiatal, húszas-harmincas népség alkotja a tízfős, brit, norvég, amerikai, holland összetételű csapatot, ami persze azzal a szomorú ténnyel is jár, hogy én vagyok a legvénebb. Nyár közepén jártunk, érthető, hogy a zsengébb korosztály inkább ilyenkor ér rá utazni, de hogy én miért megyek itthoni júliusi dög melegből a trópusokra, mondjuk, január helyett… Megmondom. Utazásaim idejét, ha csak lehetséges, mindig a célország időjárása alapján választom ki. Mert bár, teszem, azt, Grönland, Izland, Norvégia igen izgalmas tud lenni télen is (nem próbáltam), vagy a Szahara a nyár közepén, azért mégiscsak jobb valami emberi időben utazni. Sokan úgy gondolhatják, na, hiszen, Indonézia (nagy része) szinte rajta ül az Egyenlítőn, márpedig úgy tanultuk, hogy ott húzódik a mindennapos esők öve, azaz ha nem is minden nap, de úgy általában elég sűrűn esik, ergo teljesen mindegy, mikor utazunk. Nos, nem mindegy. Az óriási szigetvilág időjárását erősen befolyásolja a monszun (is), ezért jól elkülöníthető egy nedves és egy (viszonylag) száraz időszak. Ilyen hatalmas országban egyetlen város adatai ugyan keveset mondanak, de azért eleget. Jakartában például a decemberi-márciusi időszakban durván háromszor-négyszer annyi eső esik átlagos havi bontásban, mint július-augusztusban, ami azért nem mindegy. Nem is beszélve a páratartalomról, ami a nagyjából egyenletes hőmérséklet mellett a hőérzetet is befolyásolja. (Arról nem is beszélve, hogy ott csak 30-31 fok volt, míg nálunk 35.)
Reggel irány a pályaudvar, amolyan Kőbánya-Alsó rendszerű, átmenő állomás. A körülmények is az otthoniakhoz hasonlóak, másodosztályú vagonunk, piszkoszöld műbőr üléseivel nemkülönben. Amúgy láttam ennél borzalmasabb vonatokat is. Húzunk ki Jakartából, nyomornegyed nem látszik, a távolban felhőkarcoló-kezdemények, nyilván ott a belváros. De hol van Jakarta vége? Talán nincs is neki. Úgy 8–9 millióan lakják. Piros cseréptetős házak tűnnek fel tömegével, néhány erdő borította domb is kibújik közülük, már valahol vidéken járhatunk. Rizsföldek, újabb falvak, városok, jóformán átmenet nélkül, és ez így megy órákon át. A világ legsűrűbben lakott szigetén járunk, márpedig ez nem Málta méretű sziget. Jáva alig másfél Magyarországnyi területén kereken 130 millió ember él! Hogy mi vonzott pont ide a 245-250 millió indonézből ilyen iszonyatos tömeget? Nyilván a kiváló, vulkáni eredetű termőtalaj, de alighanem még válogathattak volna a 17 500 sziget valamelyikéből (ebből kb. ötezer lakott). Fel tudjuk fogni ezt az óriási számot? Aligha. Hogyan lehetett egységes államba terelni, nap mint nap közigazgatni ekkora területet, népességet? Gondoljuk el, az amúgy is nagy területű (1,12 millió négyzetkilométer) szigetvilág Szumátra nyugati csücskétől Új-Guineáig kereken 5000 kilométer hosszú. Egyébként próbálkoztak már Jáva (és Bali) népességének csökkentésével is. Először még a hollandok, 1905-ben, aztán a Szuharto-diktatúra éveiben, a nyolcvanas évek második felében 3,2 millió jávait kényszerítettek át Borneóra (Kalimantan), Szumátrára, Malukura. Az áttelepítettek többsége föld nélküli paraszt volt, de rengeteg koldusszegény városlakónak is ez lett a sorsa. A parasztokat elárasztásos rizstermelésre akarták rábírni erre teljesen alkalmatlan vidékeken, Szumátrán pedig nagyarányú erdőirtást végeztek, hogy így nyerjenek termőföldet. A „befogadók” és a betelepülők között többször, több helyen is véres konfliktusok törtek ki, úgyhogy a kormány felhagyott az erőszakos népességmozgatással, inkább anyagiakkal próbálja ösztönözni.
Bandungban egy tűrhető, de azért kellőképp zsúfolt pályaudvaron szállunk át buszra, menetrend szerinti járat, helyi viszonylatban alighanem de luxe változat. Utóbb már természetes, hogy minden megállónál fölszáll (a következőnél meg le) egy-két fiatalember, s gitárral kísért énekükkel próbálják szórakoztatni az utazóközönséget. Nem nagyon sikerül nekik, de azért némi pénz leesik. A hosszú távú buszozások elengedhetetlen tartozékai a mozgóárusok is, akik az utasok élelmezéséről gondoskodnak.
Este már Pangandaranban hajtjuk álomra fejünket. A kisváros (de inkább halászfalu) Jáva „Balija”, legalábbis úgy tartják; ez a sziget egyetlen olyan vidéke, ahol tengerparti kikapcsolódásra alkalmas hosszú homokfövenyek vannak. A település java egy 5 kilométer hosszú homoknyelven található, viszont helyenként olyan keskeny, hogy öt perc alatt át lehet sétálni egyik oldaláról a másikra. A strandokat fekete homok borítja, ami vulkáni kőzetek lepusztulásából keletkezett. Délelőtt, a központba vezető út mentén posztoló biciklis riksások (e jármű helyi neve becak) ostromát állva besétálok a piacra, az egyetlen, látványosságot kínáló helyre. A fuvarozó kisiparosokkal fölváltva települnek az út menti benzinárusok, akik literes üvegekből kínálják portékájukat. Nem értettem a dolgot, aztán Yude elmagyarázta, hogy ilyen helyeken tankolnak a robogósok. Yude a túravezetőnk, helybeli, konkrétan Bali szigetére való, rokonszenves harmincas fiatalember, a kelet-ázsiaiakra amúgy nem jellemző tetemes súlyfelesleggel és hosszú, göndörödő, varkocsba fogott hajjal. Amúgy nem is Yude-nak hívják, ez csak a művészneve, merthogy énekel és gitározik (valahogy még egy CD-t is összekalapált), de nem hinném, hogy popsztárnak számítana. Problémamentesen görgetett végig bennünket a két héten, se bosszúsnak, se idegesnek nem láttam, igaz, oka sem volt rá. Jól viselkedtünk, Indonézia pedig, irgalmatlan méretei dacára, egészen jól működő ország.
Pangandaran szebbik arca
Itt a robogósok tankolnak
Kuncsaftra váró biciklis riksások
A piac olyan, mint a többi Ázsiában. Jobbára egzotikus gyümölcs- és zöldségfélék vegyülnek ruhaneművel, háztartási kellékekkel. A vásárlók zöme asszony, illedelmes iszlám viseletben, kendőbe burkolt fejjel, de amúgy színes öltözékben. Egy pasas pörkölt babkávét árul, kérésre helyben ledarálja, ódon kézi készülékkel. Egyszer vettem Borneó maláj oldalán indonéz babkávét, itthon lefőztem, hát, borzalmas volt. Elszoktunk már ezektől a vad, természetes ízektől, helyette isszuk az európai gyárakban agyonaromásított, ám voltaképp ugyanezekből a natúr kávészemekből nyert feketelevest.
Kávéárus a piacon
Pangandaran szárazföld felőli oldalán nemzeti park terül el, egészen jó kis zsebdzsungellel. Ez persze amolyan másodlagos őserdő, hiszen hogyan gondolhatnánk, hogy itt bármi is teljesen érintetlenül maradt. A faluszéli házaktól úgy ötven méterre van egy kapu, ott kezdődik a mi kis vadonunk, szemtelen, olykor komisz makákókkal, akik kézből eszik a helyi túravezető által gondos előrelátással hozott gyümölcsöt. A gyér bozótosban feltűnő szarvasok kenyérdarabokat kapnak, akár meg is lehet őket simogatni. Nem így a magas lombkoronában rejtőző gibbonokat, melyek még a szép hívó szóra se hajlandóak alább ereszkedni. Egy leguán iszkol az aljnövényzet között, aztán ügyesen felkúszik egy fa törzsén. E helytől úgy száz méterre éppen valami helyi, kosztümös filmet forgatnak, szóval, nem az a vad természet, amit elképzelünk. Már azon is csodálkozom, hogy ennyi egyáltalán megmaradt. Mészkővidékről lévén szó, több barlang is van a vidéken, egyikbe bemerészkedünk, s a zseblámpák gyér fényében tarajos sülök mocorognak. Alkonyatkor már a partról figyeljük, hogyan özönlenek elő esti vadászportyájukra egy másik barlangból a denevérek. Na jó, azért nem akkora tömegben, mint Attenborough-nál, annyira nem is özönlenek, de ez is megvolt.
Minidzsungel makákókkal
De ha már part… A földsáv nyugati oldalának rontott neki ottjártunk előtt majdnem pont egy évvel, 2006. július 17-én egy cunamihullám. Ezen a szakaszon a másutt tragikus kimenetelű 2004. karácsonyi cunami nem okozott súlyos károkat, az utóbbi, mely csak három méter magasan zúdult át a földnyelven, annál többet. A kiváltó földrengés 7,7-es magnitúdójú volt, Jávától délre levő epicentrummal és főleg a partvidék középső, 200 kilométeres sávját érintette. A hullám végigsöpört a mi falunkon is; nem volt nehéz dolga, hiszen a térszín lapos. Az eset délután történt, teljesen váratlanul, senki sem figyelt fel arra, hogy a tenger visszahúzódott a parttól. A víz telibe kapta a mi bungalószállónkat is, de itt senkinek nem esett baja. Az Intrepid – a „mi” irodánk (jelentése merész, bátor), mely mindig itt szállásolja el utasait – egyik csoportja éppen távolabb kirándult. Este már ugyanitt aludtak, csak egy szinttel följebb. Sajnos, mintegy 300 falubeli a cunami áldozatául esett, zöld kőtáblás, néha névvel, néha csak számmal jelölt sírjaik egy városszéli temetőben láthatók. A muzulmánok, talán sokan nem tudják, nemigen törődnek halottaik nyughelyével, nem látogatják, a hevenyészett sírokat, amint sokfelé láttam a világban, lassan belepi a szemét. Több százan váltak hajléktalanná, néhány család még ottjártunkkor is ideiglenes táborban élt. Épp akkortájt készültek valami emlékkoncertre, vagy talán a károsultak megsegítésére. Megjegyzem, rengeteg földrengésveszélyes vidéken megfordultam már, de pont akkor és pont ott sosem rengett, legalábbis nem éreztem, és a jövőben sem kívánom megtapasztalni. Eszembe se jutott elalvás előtt, mit tennék, ha épp akkor éjjel törne ránk egy újabb cunami, bár meglehet, már eszembe se juthatna, hogy bármit is tegyek.
A 2006-os cunami áldozatainak temetője
Pangandaran környékének másik nevezetessége a Zöld-kanyon, egy mészkőbe vájódott, pár száz méter hosszú szurdok, melynek türkizszínű vize csak egy darabon járható motoros csónakkal, egy idő után gyalog, az éles sziklaperemeken tapodva, vagy úszva lehet továbbmenni. Kellemes oázis, kis vízesésekkel, a jávai hőségben.
A Zöld kanyon
Jé, egy varánusz
A kirándulást összekötjük némi falusi turizmussal, ami, nekem legalábbis, sokkal élvezetesebb, mint valami városi kalandtúra több millió ember és jármű között tuszkolódva. Szerények az életkörülmények, de nem éheznek, az bizonyos. A gyerekek illedelmesek, nem nyúzzák az idegent, viszont imádnak fényképezkedni. A házak falai, tetői jórészt pálmalevélből készülnek, a helyiek mesterek a pálmafák mindenféle alkotórészének felhasználásában. Itt láttam életemben először valódi borsot; parányi, fürtökbe rendeződött zöld termést. Ezért a kis vacakért, és még sok egyéb fűszerféléért ette a fene az európaiakat hajdan, de annyira, hogy képesek voltak a fél (vagy az egész) világot körbehajózni, hogy hozzájussanak, aztán aki tudott, visszatért, és ott is maradt egy időre. Először portugálok jöttek a XV. század végén, aztán spanyolok, angolok, majd egy évszázaddal később a hollandok, akik lényegében megteremtették az indonéz állam alapjait. Indonézia neve a latin Indus (India) és a görög nesos (sziget) szóösszetételből származik, egy angol néprajzkutató ötlötte ki az 1800-as évek közepén, de a szigetvilágot évszázadokig uraló hollandok csak a múlt század fordulójától használják.
Falusi turizmus
Ilyen a bors
A gyerekek mindenhol hálás fotótémák
A faluban felkeresünk egy kis kézműves műhelyt is, ahol a wayang kolek nevű, különösen Nyugat- és Közép-Jáván népszerű bábjátékhoz faragják, festik a fabábokat, melyeknek feje és végtagjai mozgathatók, méretük a fél métert is eléri. Érdekes módon e bábjáték eredetileg afféle iszlámosított paródiája volt sokkal ősibb és híresebb társának, a wayang kulitnak, melynek figurái kétdimenziósak, bőrből készülnek, és árnyjátékokat adnak elő velük. Az elmesélt történetek a hindu mitológia két híres eposzára, a Ramayanára és a Mahabharatára alapulnak. Az összes figurát egyetlen személy, a dalang mozgatja és kelti életre szöveggel is. A szigetvilág, melynek őslakói az eredetileg Tajvan szigetéről elszármazott, később Délkelet-Ázsiát benépesítő népcsoportok voltak, már az időszámításunk kezdete körüli időkben kapcsolatban álltak Kínával és indiai királyságokkal is, mi több, Jáván a VII. századtól egy indus királyság is létezett; innen hát a hindu, valamint és a buddhista vallás és kultúra erős befolyása, melyet aztán a XVI. századtól uralkodóvá lett iszlám igyekezett közömbösíteni.
Fabáb feje a wayang kolek bábjátékhoz
A napot fenséges szabadtéri vacsorával zárjuk, székhelyünktől úgy húsz kilométerre egy a mienknél sokkal elevenebb strandon. Ahogy a napnyugta fénye rávetül a mellettem ülő norvég útitársnőm profiljára…, hát, így oldalról tisztára úgy nézel ki, mint Angelina Jolie! De tényleg, ugyanaz a száj, szemek…(Na jó, az orra kicsit vastagabb, de amúgy… Amúgy nyaktól lefelé viszont egyáltalán nem.) Mondták már mások is? Ida kissé szégyenlősen bólogat. Egy héttel elindulásunk előtt még Budapesten járt, hosszú hétvégézni. Pár hónapja végzett matematika-fizika szakon az oslói egyetemen. Nem vagyok egy hímsoviniszta disznó (viszont matematikai antitalentum igen), de ha ilyet hallok – nő, aki imádja a matekot meg a fizikát –, ez nálam valami jóindulatú perverz hajlamra utal. Itt van aztán Randi, egy újabb fiatal norvég hölgy Stavangerből, a holland Tamara, aki nagyjából másfél éve nem járt otthon, mert egy évig Londonban, majd Ausztráliában dolgozott ápolónőként, de eztán leginkább valahova Afrika sötétjébe szeretne eljutni, hasonló célból. Tökéletesen beszél angolul; van kivel, négy brit utastárs is akad, no meg ott van még Vanessa, akinek pergő New York-i akcentusát ember legyen, aki megérti. Ő a változatosság kedvéért mexikói család sarja. Mandulaszemeiből ítélve először azt gondoltam, valami délkelet-ázsiai származék, mellesleg az indonézek is mind azt hitték.
Saját Angelinánk, Ida
Legközelebb Yogjakartában folytatjuk és jön Borobudur, a világ legnagyobb buddhista szentélye
Előző részek az archívumban, illetve itt:
