Togo, Benin, Burkina Faso, 2009
Nincs szerencsém a francia (nemzeti) légitársasággal. Vagy a csomagomat hagyják el, vagy el se akarunk indulni. Már vagy két órája ülünk Párizsban a Lomé felé tartó gépen, amikor megtudjuk, hogy elromlott az egyik fedélzeti mellékhelyiség füstérzékelőjének a pilótafülkében levő kijelzője. Kicsinység, mondhatnók, egy vacak kijelző miatt váratnak itt kétszáz utast, de bizony nem kicsinység. Gépről le, csarnokba be, tíz percen belül vissza ugyanahhoz a géphez (előtte természetesen újabb útlevél- és biztonsági vizsgálat), melynek átkozott kijelzőjét ugyan kicserélték, de a késés miatt az egész fölszállás előtti protokollt végig kellett csinálnia a személyzetnek, fedélzeti számítógépeket újraprogramozni stb., egyszóval hatórás késéssel sikerült Loméba érnünk. Hogy hol van Lomé? A kétharmad Magyarországnyi területű nyugat-afrikai állam, Togo fővárosa. Az, hogy én mit keresek itt, egy dolog, de hogy másik kétszázegynéhány európai – fogalmam sincs. Mindig is érdekelt Nyugat-Afrika sűrűje, s bár ennél akadnak „sűrűbbek” is, azért ez se kispálya. Minimum egy órába telt, mire az egyetlen érkező gép összes utasát leadminisztrálták. Legfőképpen a sárga oltási könyvecskére voltak kíváncsiak, azon belül is a sárgaláz elleni védettségre. Talán attól tartottak, hogy európaiak fogják behurcolni Togóba a sárgalázat?
Kiderült, hogy a kis csoportunkból rajtam kívül még négyen utaztunk ugyanazon a gépen, úgyhogy túravezetőnk, Noah kiküldött elénk egy mikrobuszt, mégse bolyongjunk az afrikai éjszakában. Azzal hajtattunk külvárosi szállásunkra, egy bungalószálló-félébe. Reggel Noah, aki amúgy helybeli, először is beszedte a közös költséget, majd ajánlatot tett arra, hogy ha tüstént befizetünk 30 ezer nyugat-afrikai frankot, azaz CFA-t, abból végig megveszik az ivóvizünket. Sokallottam, miként egy német pár is, úgyhogy egyelőre kivártunk. Később aztán ebből óriási botrány keveredett.
Hogy stílszerűen indítsunk, melegében ellátogatunk a főváros híres fétispiacára, ahol rajtunk kívül csak pár megtévedt külföldi bolyong. A fétis (talizmán) a Nyugat-Afrikában uralkodó vudu vallás fontos kelléke. Olyan tárgy, aminek természetfeletti erőt tulajdonítanak. E piacon minden kellék megvásárolható: vudubabák, a legkülönfélébb állatok – majom, krokodil, gyík, kaméleon – koponyái és egyéb testrészei, antilopszarvak, teknőspáncélok stb. Ezek szerepe a helyi hit szerint a gyógyítás és a különféle ártalmak, bajok elkerülése. Állítólag sűrűn élnek velük, bár helybeli vásárlót még véletlenül se láttunk. A helyi gyógyítók pénzért – némi hókuszpókusszal kísérve – elmagyarázzák, mivel mit kell tenni. A vuduról később szólok, de annyit előrebocsátok, hogy itt speciel ne valami zombi-horrorra készüljenek. Maga a piac viszont csakugyan elég horrorisztikus volt.
Ízelítő a loméi fétispiacból
Vudubabák
Sokkal érdekesebb a nagy piac, igazi nyugat-afrikai nyüzsgéssel, színes, tarka cuccokban járó nőkkel, akik elképesztő méretű csomagokat képesek a fejükön hordani, miközben a hátukon esetleg kisgyerek lóg. A leghíresebb helyi ruhaanyag-márka a Nana Benz. Története már-már meseszerű. A XIX. század végén több nyugat-afrikai (főként a mai Ghána területéről) szolgált Jáván, a holland hadseregben és megtetszettek nekik a helyeik által készített és viselt batikolt szövetek. Miután haza is vittek belőle, az afrikaiak is olyat akartak. Egy élelmes holland kereskedő elhatározta, ő is gyártat ilyesmit Hollandiában, aztán kiválasztott Accrában pár tucat asszonyt, hogy adják el a piacon. Ma már Lomé az üzletág központja, az asszonyok időközben átvették a kereskedelmet és megtollasodtak rajta. A Benz név is innen ered: ők voltak az elsők a régióban, akiknek futotta Mercedesre. Az anyagokat ma is Nyugat-Európában gyártják és elég drágán árulják, úgyhogy kötve hiszem, hogy az összes színes ruhás nyugat-afrikai nő Nana Benz-terméket viselne. Csak hasonlót.
Utcai mészárszék a nagy piacon
Nana Benz szaküzlet
Fejben nagyon erősek
A függetlenség emlékműve
A kb. 800 ezres Lomé látnivalóit ezekkel nagyjából ki is merítettük, bár a Függetlenség emlékműve azért megér egy pillantást. Gyarmati korabeli villáit az enyészet marja, s bár hosszú homokos strandja a Guineai-öböl partján akár a Copacabanával vetélkedhetne, itt semmi sincs (egy-két, a központtól távol eső jobbfajta hotel kivételével). Kinek is jutna eszébe „strandéletet” élni a helybeliek közül, külföldről meg ki vágyna pont Togóba jönni tengerparti nyaralásra… Bezzeg a határon nagy élet folyik. Lomé a világ azon kevés fővárosainak egyike, mely közvetlenül az államhatáron épült; Ghána csak pár lépés, folyik is a csencselés kicsiben, nagyban. Jut eszembe, itt is tetten érthető az az esztelen téboly, mellyel a hajdani gyarmattartók örökségként megajándékozták az utódállamokat. Egy nagyjából egységes államalakulatot választottak szét egymás közti alkudozásaik eredményeként. Így fordulhat elő, hogy a ghánai-togói határtól nyugatra angol az országok hivatalos nyelve, attól keletre viszont, így Togóban is, francia.
Pusztuló villa a gyarmati időkből
Akár a loméi Copacabana is lehetne
A délután már Kpalimé városkában telik, ahová egy vuduszertartás végett érkezünk. Gyanítom, hogy csak a kedvünkért (a pénzünkért?) rendezték, merthogy ez állandóan szerepel a GAP itteni programjában. Ne gondoljanak zombikra, transzra vagy hasonlókra; egy árnyat adó tető alatt fiatal férfiak dobokat püföltek keményen, asszonykórus rikoltozott és zörgött hozzá, néhány nő a maga módján táncolt, a környék népe meg – velünk együtt – nézte őket. Volt, aki csecsemőjével a hátán rázta magát, hadd szokja a gyerek a ritmust. Egy fekete ruhás öregasszony időnként kifordult szemekkel, félájultan a földre vetette magát és vonaglott, de erős a gyanúm, hogy nem a vallási áhítat, hanem valami szesz tette meg a hatását.
Vuduszertartás Kpalimében
... és a közönség egy része
Az éjszakát egy hotelnek nevezett förmedvényben töltjük, amit egy hajdani német katonai kórházból alakítottak át. De hogyan kerültek ide a németek? Ezt a régiót a XV. század végétől, amikor megjelentek a portugálok, majd más európai hatalmak, Rabszolgapartnak, a tőle nyugatra levőt pedig Aranypartnak nevezték. A németek 1884-ben Togoland néven protektorátusukká nyilvánították a mai Togót és Ghána egy részét. Ez hivatalosan védnökséget jelent, mondjuk, a gyarmat finomabb megfogalmazású szinonimája. Számos fejlesztést hajtottak végre, nagyüzemileg kezdték termeszteni a kakaót, a gyapotot, a kávét, hidakat, vasútvonalakat építettek, melyek egyike épp Kpalimébe vezetett. 1914-ben brit és francia csapatok „támadták meg” Togolandot, s mivel ott egy szál német katona sem állomásozott (csupán csekély számú rendőrség), el is foglalták, majd a két ország felosztotta a területet, melyből a mai Togo francia kézre került, a nyugati szomszéd, Ghána viszont eleve angol gyarmat volt, az Aranypart része, és 1957-ben elsőként vált függetlenné a régió államai közül. Togo is független lett 1960-ban, melyre a már említett emlékmű is emlékeztet. Azóta többnyire (fél)katonai kormányzatok uralták az országot, s egy ideig Togo büszkélkedhetett Afrika leghosszabb ideig, 38 évig uralkodó diktátorával, Eyadéma elnökkel, akit természetesen a fia követett a posztján.
Nagyjából ennyi jutott nekünk Togóból (ahová még visszatérünk) és délen átlépünk a keleti szomszéd Beninbe. Togói és burkinai vízumot könnyen szereztem itthon a francia konzulátuson, ám beninit nem adtak. Internetes kereséseim nyomán viszont kiderült, hogy Beninnek van tiszteletbeli konzulja Budapesten! A vízumdíj mellé egy fontos dolgot kértek: erkölcsi bizonyítványt! Tőlem ilyet még az életben senki sem kért (azt se tudtam, hogyan lehet hozzájutni), akkor hogy lehet az, hogy pont egy vacak kis afrikai ország kíváncsi az erkölcsi tisztaságomra. (A vacak jelzőt kéretik nem pejoratív értelemben kezelni! Csak arra kívántam célozni, hogy nem egy világhatalom, mely majdhogynem úgy bánik a beutazóval, mint egy kutyával.) Beszereztem, hivatalosan is erkölcsös lettem. Amúgy a határon is hozzájuthattam volna vízumhoz.
Íme, a benini vízumom
Töméntelen kamiont, teherautót kerülgetve húztunk kelet felé. Ezen az úton szállítanak szinte minden árut, ami Ghána és Nigéria, valamit közbeékelődő szomszédai között gazdát cserél. Estére elérjük az ország legnagyobb városát, Cotonou-t, mely a sötétben aránylag fejlett benyomást kelt (meglehet, világosban nem annyira), s e fejlettségét nyilván kereskedelmi központ mivoltának köszönheti. Mikrobuszaink alig moccannak az eszelős dugóban, úgyhogy programváltoztatás, irány a főváros, Porto Novo. Szerencsére közel van.
Nevét (új kikötő) a portugál rabszolga-kereskedőktől kapta a XVI. században. Ma kb. negyed millióan lakják, ez az ország közigazgatási központja, futurisztikus külsejű parlamenttel és a szokásos afrikai „zűrzavarral”; jórészt burkolatlan utcákat szegélyező bádogtetős viskókkal, számtalan piaccal, tarka ruhás népekkel. Egyik különleges piaca első látásra zöldség- és gyümölcsárudának tűnik, de csak részben az. Egész sorokban csak olyan cikkeket árulnak, amiket a helybeliek a népi gyógyászatban alkalmaznak; füveket, gyökereket, fakérgeket, bogyókat, melyekből, gondolom, valami javasasszony receptje alapján készítenek gyógyszert, házilag. A néprajzi múzeum a faragott ajtókkal, maszkokkal, dobokkal, a mindennapi élet kellékeivel a hét évszázados történelmű egykori benini királyság fejlettségéről tanúskodik.
Porto Novo-i piac
Fűben-fában orvosság
Aztán egy meglepetés: a nagymecset. Kívülről inkább enyhén barokkos keresztény templomra hajaz, úgyhogy azt hihetnők, eredetileg annak is készült – és tényleg. Brazil stílusban épült a XIX. század végén – repatriált felszabadult rabszolgák kezdeményezésére, aztán 1912-ben mecsetté alakították át. Beninben a kereszténység és az iszlám jórészt a nagyobb városokban hódított teret, a népesség jó része megmaradt a vudu mellett. A városközpontban áll Toffa király palotája, amit azért ne úgy képzeljenek el, mint egy európai királyi kastélyt. Toffa volt az, aki a XIX. század végén nyitott az európai kultúra felé, ami egyáltalán nem volt kárára országának.
Keresztény templomból nagymecset
A hajdani Toffa király palotájának részlete
Mit csináljunk, ha egyszer nagy a család
A következő részben Afrika talán legnagyobb vízi városába látogatunk, majd belevetjük magunkat Benin sűrűjébe.
Előző részek itt és az Archívumban. Ha értesítést akarsz kapni az új feltöltésekről, kedveld a blog Facebook-oldalát http://nemethgeza11.blog.hu
