Bő egy hónapos szünet után új anyagokkal, nyolcadik „könyvemmel” folytatódik a blog. Miért az idézőjel? Mert könyvnek szántam ezt is valamikor, akárcsak az előzőt, amit „Sör jégkockával – bevezetés más világokba” címmel ugyanitt már olvashattatok. Igazi, kézbe vehető könyv azonban aligha lesz belőle, belőlük. Hat, ténylegesen megjelent könyv után letettem arról, hogy legyen még egy dobásom. A hazai könyvpiac a látszat – a könyvesboltokban látható óriási választék – ellenére vegetál; a kisebb kiadóknak nincs pénzük arra, hogy előre finanszírozzák egy-egy újabb könyv kiadását, a Nemzeti Kulturális Alapból nyerhető támogatási keretet pedig úgy megvágták, hogy a kiadók az idén nem is pályázhattak ilyen jellegű könyvek kiadására. Állítólag igény sincs már útikönyvekre. Ennek némileg ellentmond, hogy egy év alatt több mint 80 ezren tisztelték meg a blogomat és a bejegyzésekből kilencnek az olvasottsága meghaladta a háromezret. Egy könyv manapság 1000-1500 példányban jelenik meg és jó, ha pár év alatt el is fogy. Igaz, hogy a blogért egy büdös fillért nem látok, de valahogy könyvírásból sem sikerült meggazdagodnom. A terjesztésből lehet kaszálni, ám én nem azzal foglalkozom. Ebben a könyvben, mely az eddigiekhez hasonlóan tíz fejezetből áll, a 2006 tavasza és 2009 tavasza között tett tíz utazásomról olvashattok: Vietnam, Brazília, Burma, Kuba, Indonézia, Szíria, Srí Lanka, Grönland, Líbia és végül Japán. (Aztán egy újabbal folytatjuk!)  Ezek az írások ilyen formában még sehol nem jelentek meg.

   Hogy miért lett a címe „A világ közepe”? Fogalmam sincs. Már évekkel ezelőtt elhatároztam, hogy ez lesz, és nem emlékszem, milyen megfontolásból. Ideológiát gyártani hozzá így utólag már semmi értelme nem lenne, de azért tudnék. Mondjuk, mindenkinek az a hely a legfontosabb, ahol éppen él, ahol a számára fontos dolgok történnek. Ez vonatkozik magyarra, pápuára, amerikaira, új-zélandira, bárkire. A világ közepe ott van, ahol te is vagy, minden jóval és rosszal együtt, ami körülvesz, és megteremtheted magad köré a saját világodat.          

                                      A másik Vietnam - Vietnam, 2006

A hatvanas évek végén, kezdő gimnazistaként már érdeklődve figyeltem a hírműsorokat. A rádió reggeli krónikája (lehet, hogy akkor másként hívták) minden egyes napon a vietnami háború legújabb fejleményeivel indított. Hogy például az amerikaiak szőnyegbombázást hajtottak végre, napalmmal támadták a dzsungelbeli falvakat, a vietnami légvédelem pedig lelőtt ennyi és ennyi B-52-es légierődöt (pontosan emlékszem, ezt a szót – légierőd – használták mindig erre a csakugyan iszonyatos méretű bombázóra). Belém vésődtek ilyen városnevek, mint Da Nang, Hai Phong, Hué, My Lai és persze Saigon. Aztán az utazásra készülve felrémlettek a sokszor látott híradókockák a lángoló falvakról, a rizsföldeken szalmakalapban görnyedő emberekről, meg persze a töméntelen amerikai háborús film, főleg a rosszabb fajtából, melyben a vietkongok mint megtestesült ördögök kínozzák foglyaikat, aztán jön Rambo, és egy szál késsel rendet tesz. Megjegyzem, e filmek egyikét sem Vietnamban forgatták, érthető módon. Ez volt tehát az „egyik” Vietnam, én viszont a „másikat” akartam látni. Alighanem meg kell magyaráznom ezt a Vietkong szót. A nyugati sajtóban a háború idején többnyire így nevezték a Dél-Vietnami Nemzeti Felszabadítási Frontot, illetve annak katonáit; A Viet Nam Cong San, vagyis a vietnami kommunista kifejezésből ered.

  A bennem fészkelődő kíváncsiságba némi aggodalom is vegyült. Akkortájt, 2006 februárjában a világot foglalkoztató legfőbb kérdés a madárinfluenza volt, mely Vietnamban is szedett áldozatokat. Felhívtam orvos ismerősömet, a trópusi betegségek szakértőjét, elutazna-e a helyemben. Talán döglött madarak tetemét akarod összeszedni? – kérdezte. Nem. Készülsz baromfitelep meglátogatására? Nem…, de hát emberek halnak meg, már valami tízen… És mennyi lakosa van Vietnamnak? Úgy nyolcvanmillió fölött, ha jól tudom. Akkor meg mi a kérdés? Menj nyugodtan.

     A nyugalom csak Ferihegyig tartott. Akkoriban a Malévnak még volt rendszeres járata átszállóhelyemre, Bangkokba, jó nagy géppel, nekem meg jegyem, turistaosztályra, ahová ennek ellenére nem akartak fölvenni. De miért nem? Mert nincs hely. Az meg hogy lehet? (Elmondom. A Malév, akárcsak minden légitársaság, szeretné a legtöbb helyét értékesíteni, ezért olyan pofátlanságokra is ragadtatják magukat, hogy több jegyet adnak el, mint ahány helyük van. Hátha visszamondja valaki az utolsó pillanatban, esetleg lekési a gépet, vagy olyan balfácán, hogy hagyja magát kidobni.) Azt mondták, miért nem foglaltam előre helyet. Akkor már túl voltam pár száz fölszálláson, de ilyesmivel még sosem próbálkoztam. Viszont kidobni sem hagytam magam, aminek az lett a számomra igen kellemes következménye, hogy úgy egy órával később már pezsgőt kortyolgatva terpeszkedtem a helyemen. Jobb híján ugyanis beültettek a business osztályra, ahol a csaknem teljesen hátradönthető ülésben az étkezési időket kivéve kellemesen átaludtam a kereken tíz órás utat.

     Kora este érkezem Saigonba. Ahogy a belváros felé taxizom a reptérről, az utcákat szó szerint százezer számra lepik el a robogókkal szlalomozó fiatalok. Szombat esti kirajzás, a szórakozóhelyek, éttermek fényárban úsznak, csak araszolunk a sokadalomban. E sokkoló élmény birtokában léptem ki másnap délelőtt az utcára, hogy körülnézzek a közeli piacon. Ehhez azonban át kellett kelni egy körforgalommal megbolondított útkereszteződésen. Kis híján visszafordultam. Autók, robogók, biciklik kavarogtak szédítő sebességgel; a pirosban várakozó járművek úgy ugrottak ki a szabad jelzésnél, mint egy Forma-1-es verseny rajtolói. Totális káosz, de ha az ember beleveti magát, többszöri tapasztalás nyomán rájön, hogy ez afféle szervezett, pontosabban önszerveződő káosz (ám ettől függetlenül is simán átgázolhatnak az emberen). Erre igazán akkor jöttem rá, amikor másnap, immár a (tízfős nemzetközi) csoportommal ciklótúrára indultunk. A „cikló” olyan kerékpáros riksa, melyben az utas nem a „sofőr” mögött, hanem előtte ül. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a tekerők előzékenysége, vagy csupán önvédelme; végül is az utas kénytelen vállalni az esetleges ütközés kockázatait.

                  Saigoni körforgalom - nem látszik tébolydának, pedig az

                                            Robogók pihenőben

   A piac amúgy közepesen érdekes, ha már látott ilyesmit az ember Délkelet-Ázsiában. Ben Thanh-nak hívják, olyasféle turistalátványossága a városnak, mint Budapestnek a Nagyvásárcsarnok. A kínálat persze egészen más; jórészt a helyiek igényeit elégíti ki, zöldséggel, gyümölccsel, tengeri herkentyűkkel, ruhafélével, de nem feledkeznek meg a külföldiek ama ellenállhatatlan vágyáról sem, hogy azon melegében beszerezhessenek egy „Good Morning Vietnam” feliratú pólót. Kapható itt mindenféle konyhafelszerelés, lakásdísz, és az ember nem is érti, hogy lehet meglenni egy színes fényekkel villódzó Krisztus-kép nélkül. Az épület a francia gyarmati időkben készült el, aztán leégett és 1912-ben épült újjá.     

                                Piaci életkép

   Túravezetőnk, az ausztrál Bruce javában az ötvenes éveit tapossa, kilenc éve él Vietnamban, úgy-ahogy a nyelvet is beszéli. Évente egyszer, szabadsága alatt, utazik Ausztráliába, aztán jön vissza és két-háromhetes turnusokban föl-le kíséri utasait Saigon és Hanoi között. Családja, vietnami lakóhelye nincs, kis, ódivatú hátizsákban hordja összes motyóját. Közben fölvette (vagy ráakasztották) a „Lemon Juice” utónevet, merthogy mindenütt csak limonádét iszik. Szerintem nincs olyan zug az országban, amit ne ismerne. Pontosan tudja, melyik falunál hol érdemes megállnunk egy-egy népi mesterség fortélyainak megtekintésére. Ilyenkor széles gesztusokkal, kitárt karral, vietnami köszöntéssel robban be a helyiek közé, s olykor az volt az érzésem, személyesen ismeri mind a 85 millió vietnamit. Persze, azokat sem mind ismeri, akikkel összefutottunk, de úgy tesz, mintha… és a hatás frenetikus. Nem volt olyan helyzet, ahol ne a legnagyobb barátsággal és szívélyességgel fogadtak volna bennünket. Elvitt olyan éttermekbe is, melyekbe önmagamtól a lábam se tenném be, viszont nagyon olcsón és kiválóakat kosztoltunk.

                                            Bruce "Lemon Juice"

   Saigon, mely ma 6 milliónál is több lakosával (elővárosokkal közel 10 millió) Vietnam legnépesebb települése, máig gazdasági központja, a 17. század közepéig egy mocsárvidéken álló kis falu volt. Nevének eredete bizonytalan; a mai Vietnam déli részét évszázadokon át kínaiak, majd khmerek (Kambodzsa népe) uralták, úgyhogy többféle etimológiai magyarázat is született. 1975 óta viseli a felszabadító háború és a kommunista párt hajdani vezérének, Ho Chi Minh-nek a nevét (hivatalosan Thanh pho Ho Chi Minh, melyből az első két szó jelentése város). Itt kellene eloszlatnom egy tévedést, de mivel ez úgysem fog menni, beérem némi magyarázattal. Nálunk a nevet „Ho Si Min”-nek ejtik, holott helyesen, vietnamiul Ho Csi Min. A félreejtés oka az, hogy ezt a régiót franciák gyarmatosították 1870 körül, a franciában pedig a „ch”-t „s”-nek ejtik, „cs” hang ugyanis nincs. Az amerikaiak „sh”-val írták át, mely ugyancsak „s”-nek hangzik. Mi meg átvettük így, hibásan. A vietnamiak, akik a középkorban még kínai írásjeleket alkalmaztak, majd kifejlesztették saját rendszerüket, nagyjából az első világháborút követő időszaktól kezdve áttértek a latin betűkre, s ezzel a régióban egyedülállóak. Ennek igen érdekes a története, ugyanis még a 17. században egy francia misszionárius, Alexandre de Rhodes fogott hozzá ahhoz a sziszifuszi munkához, hogy kiejtés szerint latin betűkre ültesse át az amúgy rendkívül bonyolult kiejtésű vietnami nyelvet, mely írást ma is használnak. De Rhodes egyébként e tettéért jóval később szobrot kapott Saigonban, bár saját korában halálra ítélték térítői tevékenységéért, ám a büntetés elől megszökött. Aki látott már vietnami írást, elborzad attól a tömérdek farkincától, kis kalaptól, jobbra-balra dőlő vesszőcskéktől, ide-oda biggyesztett pontoktól, melyekkel a hangsúlyokat jelölik. Ez ugyanis a külföldi számára a vietnami kiejtés legszörnyűségesebb megpróbáltatása. Példaként a „ma” szót szokták felhozni, melynek hat különféle jelentése van, a kiejtés függvényében. Ezeknek a jelentéseknek az írásbeli érzékeltetéséhez ezek szerint öt megkülönböztető jelet kell az „a” betűhöz illeszteni. Vagy itt van – immár nálunk is egyre népszerűbb – a vietnami tésztaleves, aminek erre alkalmas karakterkészlet híján a nevét se tudom leírni, csak körülbelül. Ez a phó, amit jobb híján „fő”-nek ejthetünk, amúgy magyarosan. Az a külföldi, aki helyesen akar megtanulni írni vietnami nyelven, alighanem a percet is elátkozza, amikor belefogott.

                                  Ismerkedés a vietnami betűvetéssel

   Névváltoztatás ide vagy oda, Saigon a helybeliek számára máig Saigon (hivatalosan egy kerület viseli e nevet), még a vasúti pályaudvar homlokzatán is ez áll. A hatalmas, nyüzsgő városban már semmi sem emlékeztet a jó három évtizede véget ért háborúra, ugyanakkor szinte minden emlékeztet rá. A Háborús Emlékek Múzeuma tele van nyugati látogatóval, no meg a franciák, de főleg az amerikaiak ellen vívott háború tárgyi emlékeivel. Látható itt egy példány ama nevezetes helikopterekből is, melyek minden, a vietnami háborúban használt filmben is feltűnnek. Az UH-1 (becenevén Huey) típusból kereken hétezret vetettek be a háborúban, légitámadásra, deszant alakulatok, sebesültek, utánpótlás szállítására. Nem emlékszem, hogy filmen egyszer is láttam volna csukott ajtókkal. Aztán vannak itt lövegek, föl nem robbant bombák, az amerikaiakkal szövetséges dél-vietnamiak által „használt” kínzókamrák rekonstrukciói, a hős vietnami néppel való szolidaritást kifejező külföldi (köztük magyar!) plakátok és emléktárgyak, a legborzalmasabb amerikai rémtetteket bemutató fotók, jelenkori gyerekrajzok…

                                             Magyar emlék a Háborús Emlékek Múzeumából

     Közkedvelt látványosság a hajdani amerikai nagykövetség épülete (pontosabban a helye), melynek tetejéről Saigon elfoglalása idején az utolsó pillanatokban, 1968 áprilisában felszálltak a menekülő munkatársak, vietnami elvbarátaik egy részét otthagyva és ezzel kiszolgáltatva a bosszúszomjas Vietkongnak. A komplexum egy ideig a vietnami olajtársaság hivatali épületeként szolgált. Miután helyreálltak a diplomáciai kapcsolatok Vietnam és az USA között, utóbbi új nagykövetséget nyitott a fővárosban, Hanoiban, a régit pedig, nem sokkal az után, hogy Vietnam visszaadta az amerikaiaknak, 1998-ban lerombolták, hogy ezzel se terheljék a múlt nyomasztó örökségét. Közvetlenül mellette épült fel az amerikai főkonzulátus épülete.

                                Itt állt egykor az amerikai nagykövetség

     Többnyire csak kívülről tekinthető meg a Függetlenség palotája, mely manapság az Újraegyesítés Palotája nevet viseli. Volt előde is, azt még a francia gyarmati időkben emelték, azt azonban 1962-ben az akkor regnáló Diem elnök ellen lázadó légierő úgy lebombázta, hogy értelmetlen lett volna rendbe hozni. Építettek helyette újat, ami 1966-ban készült el és jelenleg is áll. 1975-ben, a vietnami háború végéig ez volt az elnöki palota, aztán átkeresztelték, így lett az Újraegyesítés Palotája. Amúgy látogatható, de nem pazaroltuk rá az időt, bár állítólag a belseje szép, viszont kívülről egyszerűen nagy és elég ronda.    

                                  Az Újraegyesítés Palotája

  A Notre Dame katedrális a francia gyarmati időkben épült, külső téglaburkolatának anyagát egyenesen Marseille-ből hozták ide. Vietnam mint „kommunista” ország aránylag türelmes a vallásgyakorlókkal, bár éppen a katolikus egyházzal nem szimpatizálnak (a Vatikánnal az országnak nincs is hivatalos kapcsolata), mert a 19. században a katolikusok a francia gyarmatosítókkal kollaboráltak. Számuk egyébként megközelíti a 6 milliót, ami alig marad el a legnagyobb helyi vallás, a buddhizmus hívei mögött.  

     Ha már itt tartunk, útban a Mekong-delta felé egy kisvárosban találkozhattunk egy érdekes helyi vallással, a Cao Dai-jal is. Temploma meglehetősen vegyes stílusjegyeket hordoz, ami nem csoda. A kaodaizmus viszonylag új keletű, 1925-ben alapította egy Ngo Van Chieu  nevű férfiú. Ötvözi az indiai buddhizmus, a kínai taoizmus és konfucianizmus elemeit, de még a katolicizmusba, továbbá az ősi helyi vallásokba is belekóstol. Négy-ötmillióra becsült követői, akiknek nagy többsége Dél-Vietnamban él, jóformán a vallástörténet minden nagy alakjának eszméit magukénak vallják. Egy újabb „fúziós” vallás, mindenesetre érdekes.  

                                                 A Cao Dai vallás egyik temploma

   Saigonban szintén látványosságnak számít a központban álló főposta, már csak azért is, mert Gustave Eiffel mérnöki irodája tervezte és építette a 19. század végén. A belépőt szemben Ho Chi Minh óriási portréja fogadja, kétoldalt viszont két igen érdekes térkép látható, amik korán, még az építést követően készültek. Az egyik „Dél-Vietnam és Kambodzsa távíró vonalai 1892-ben” címet viseli, a másik pedig Saigont és környékét ábrázolja, ugyanazon időkben. Csoda, hogy nem kaparták le őket; nálunk biztosan eltüntették volna valamelyik rezsimváltáskor. A vietnami posta szolgáltatásainak minőségéről nem tudok beszámolni, nem vettem igénybe semmit.

                            A saigoni főposta

     A város, zűrzavart sugalló képével szemben, pár napig nagyon kellemesen elviselhető – a hőséget kivéve. Francia koloniális épületei mellett jól megférnek az új Vietnam szupermodern épületei a merész konstrukciójú felhőkarcolókkal, plázákkal és egyebekkel, annál is inkább mivel ez utóbbiak szinte teljesen új negyedekben állnak.        A hat országot átszelő Mekong mind hosszát, mint vízhozamát tekintve a világ tizedik leghosszabb folyója; közel százmillió ember sorsa függ tőle így vagy úgy. Itt, Vietnamban rakja le óriási hordalékmennyiségének zömét, melyből immár 40 ezer négyzetkilométernyi területű deltát épített. E szakaszon, nyilván rengeteg ága-boga miatt, a Kilenc Sárkány Folyójának hívják és termékeny földjeit immár 17 millióan lakják. Vietnam újraegyesülése előtt harmada volt a lakossága (mostanában viszont országosan itt növekszik a leglassabban a népességszám). Persze, főként rizst termesztenek, mint országszerte szinte mindenütt, még a sírok is a rizsföldek közepén állnak. Eleinte azt hittem, helytakarékosság okán, ám helyi kísérőnk elmagyarázta, faluhelyen így szokás. A parasztember a rizsföldön éli le életét, ott lel nyugtot halála után is.

                                 Sírok a rizsföldön

A mikrobuszból csakhamar nagyobbfajta motorcsónakba szállunk.  Elképesztő, mennyire elevenek a deltaágak. Városok, falvak szegélyezik, százszámra pöfögnek a rettenetesen rozoga áruszállító bárkák a hasonlóképpen rettenetesen rozoga, félig a parton, félig cölöpökön álló házak között. Van itt úszó piac, halászhajók, mederkotrók (a kitermelt iszapot bárkák viszik a termőföldekre), no meg szörnyűséges komfortot sejtető lakóhajók, lengedező ruhákkal, tévéantennával, ketrecben tartott tyúkokkal, virágcserépben nevelgetett zöldségfélékkel (Kevin Costner filmje, a Waterworld jutott eszembe az egy tő paradicsommal). A keskeny, sekély ágakba már csak evezős csónakkal juthatunk be. Nádszálvékony, inas lányok, asszonyok eveznek helyettünk, a csónak hátuljában. Mifelénk a csónakot háttal ülve, az evezőt húzva hajtják, Vietnamban mindenütt menetirányba állnak vagy ülnek és tolják az evezőket. Az éjszakát is a deltában töltjük, egy cölöpház félkomfortos nagy hálótermeiben, a padló alatt a Mekong szelíd vize locsog altatót.

                          Élet a Mekong-deltában

                                            Csónakázunk a deltában

   Végignézünk néhány falusi manufaktúrát is. Egyikben édességeket készítenek, például rizst puffasztanak hatalmas üstben, aztán összekeverik forró cukornádsziruppal, formába öntik, felszabdalják, és a pehelykönnyű kis rizstéglákat csomagolják. Úgy tűnik, mindenki mindig ugyanazt a munkafolyamatot végzi, rendkívül egyszerű szerszámmal, a csomagolás kézzel folyik, villámgyorsan. Egy másik kisüzemben pálmalevélből háztetőnek szánt előre gyártott elemeket vágnak, tűznek, hajtogatnak az asszonyok. Ugyanúgy, ugyanazt, mindennap. Egy tégla- és fajanszedénygyárba szürkületkor érkezünk. Már csak egy fiatal lány dolgozik a derengő fényben, elmúlt hat óra. Angolul kitűnően beszélő helyi vezetőnk segítségével faggatózom. A lány hatalmas virágcserépféléken ügyködik, úgy néznek ki, mint egy vécécsésze, elejükön macskafej, hátuljukon macskafarok. Agyaggal kiöntenek egy sablont, majd szétszedik, a lánynak pedig az a feladata, hogy egy műanyag lapkával lekaparja, lesimítsa a fölösleget. Reggel hatkor kezd, este hatig tart a munkaideje, de ha sok a dolog (nyugat-európai megrendelésre szállítanak), robotol nyolcig. Három éve csinálja, mindennap, ugyanazt. Ha van munka, hétvégén is. Mikor pihensz? – kérdezem. Ünnepeken. Abból meg, gondolom, nem sok van. Nincs a világon még olyan népcsoport a kelet-ázsiaiakon kívül, akik ezt a monotonitást ép ésszel kibírnák, ráadásul a fizetések nyomorúságosan alacsonyak.

                             A "macskás" lányka

   Cu Chi (ejtsd Ku Csi) környéke ma ugyancsak turistalátványosság, a háború idején viszont a Vietkong (a dél-vietnami kommunista gerillák) egyik legfontosabb bázisa volt, Saigontól mintegy 70 kilométerre. Stratégiai fontosságát a Saigon-folyó, az ország egyes számú főútvonala adta, illetve itt végződött a délkelet-ázsiai dzsungeleken átkígyózó Ho Chi Minh-ösvény, a gerillák legfontosabb utánpótlási útvonala. Nagyjából 200 kilométer hosszú, kőkemény agyagos földben kialakított alagútrendszer hálózza be ezt az ún. vasháromszöget. A 40-es évek végén a franciák elleni háborúban kezdték ásni, akkor elsősorban óvóhelyként. Az amerikaiak elleni harcokban viszont már támadások kiinduló bázisaként is használták. Amint kb. két méterrel a felszín alatt kúszva magunk is megtapasztalhattuk, a nem egészen egy méter magas, alig fél méter széles közlekedő alagutakban két-három perc is elviselhetetlen a párás hőségben. A gerillák a háború alatt itt éltek-rejtőztek, vájtak, kúsztak-másztak, nem pár percig, hanem naponta hosszú órákon, néha napokon át, évekig. A föld alatti élet maga lehetett a pokol; tele hangyákkal, pókokkal, skorpiókkal és rengeteg áldozatot szedett a malária is. Az alagútrendszer helyenként akár háromszintes is volt, lakókamrákkal, étkezővel, kórházzal. Bejárataikat, melyen épp csak átfért egy ember, tökéletesen álcázták, egy parányi deszka fedte őket, lombbal, ágakkal, levelekkel tették terepszínűvé. A bebújást egy e célra rendszeresített katona a látogatóknak be is mutatja. A környék pedig tele volt csapdák százaival. Ezek bambuszból, és/vagy az amerikai bombák fémanyagából készültek. A fel nem robbant bombákat ott a föld alatt szétfűrészelték, kiszedték a robbanóanyagot, a fémet beolvasztották és hatalmas hegyes szögeket kovácsoltak belőlük. Ismétlem, mindezt méterekkel a föld alatt. A csapdák nem feltétlenül arra szolgáltak, hogy megöljék az ellenséget, elég volt, ha jó időre harcképtelenné tették. Különleges módszert alkalmaztak, hogy a kiszivárgó füst el ne árulja a rejteküket. Mindig kora hajnalban főztek, olyankor a pára álcázta a füstöt. Az amerikaiak mindent megpróbáltak a felderítésük érdekében. Önkéntesekből speciális alakulatot szerveztek (őket nevezték alagútpatkányoknak), tagjai csupán pisztollyal, késsel, lámpával és zsineggel voltak felszerelve. Így haladtak szinte centiről centire, nem túlzottan nagy eredménnyel, pedig az alagútrendszer félig még egy amerikai bázis alá is behatolt. 1969-ben totális szőnyegbombázással tudták csak lerombolni az alagútrendszer nagy részét, de a gerillákat akkorra kivonták ebből a térségből; feladatukat már teljesítették.

                                 Csapda a háborús időkből

                                        Alagút bejárata (turistáknak)

                                 Így lehetett nyomtalanul eltűnni a föld alatt

     A mai kép erősen megtévesztő: a hajdan itt terpeszkedő dzsungelnek nyomát sem látjuk, gyér aljnövényzetű eukaliptuszerdő nőtt helyette, még láthatóak bombatölcsérek, aki akar, korabeli fegyverekkel (szovjet AK-47-es Kalasnyikov) célba is lőhet, golyónként egy dollárért. Sok nyugati turista élvezi. (folyt. köv.)