BRAZÍLIA - 2006
Úgy féltem Riótól, mint ördög a szentelt víztől. Felteszem, kíváncsiak rá, miért ódzkodik ennyire az utazó a világ egyik legvonzóbb városától. Megmondom. Szinte nincs olyan ismerősöm, akit Rióban ki ne raboltak volna, vagy ha nem, hát megpróbálták. Ismerem rémtörténeteiket, tudom, ha itt kést, pisztolyt szegeznek az ember oldalának, akkor semmi cicó, s még így sincs rá garancia, hogy épségben megússzuk. Csak egy adalék: Rióban hetente kereken nyolcvanan halnak meg rablótámadás következtében, a rendőrök is lelőnek úgy napi 3-4 embert. Hogy sok ez vagy kevés egy 6 milliós városhoz? Azt hiszem, sok, különösen, ha mi magunk is szaporítjuk a statisztikát. Most meg itt töprengek a kis szállodai szobában, hogy le merjek-e menni a Copacabanára vagy sem. Hogy pontos legyek, a tízpernyi járásra levő strandra, merthogy e városnegyed neve, úgy, ahogy van, Copacabana.
Kora reggel érkeztem, de még így is mintha elsiettem volna. Kezdjük azzal, hogy a Frankfurttól Rióig tartó bő 11 órás éjszakai repülőúton a gépen nem volt kávé. Nem mintha nem bírnék ki ennyit narkó nélkül, de azért mégiscsak furcsa, hogy a világ kávénagyhatalmának számító Brazília legnagyobb légitársasága, a Varig még ennyivel se tud szolgálni. Kissé pikírten a szemére is vetettem az utaskísérőnek, aki röstelkedve felvilágosított, hogy bedöglött a vízforralójuk, úgyhogy nemcsak kávéval, hanem semmiféle forró itallal nem tudnak kínálni. Azért ez még mindig jobb, mintha a hajtóművek mondták volna föl a szolgálatot. Percek híján egy órát vártam a csomagomra a reptéren (ezzel a brazilok rekordot döntöttek) és már felkészültem a legrosszabbra. Kedves ismerősöm sok évvel ezelőtt csomag nélkül érkezett ide, úgy értem, elkallódott, és ha jól emlékszem, elő se került. Persze, ha az ember a trópusokon jár így, még elviselhető egy ideig; ilyen helyre az ember nem hoz pufajkát vagy hasonlót, még ha tél is van. Mert bizony itt a június vége, a kemény brazil tél, épp ezért jöttem most. Nem állhatom a forróságot. Nálam az utazás idejének kiválasztásakor egyik elsődleges szempont, hogy ha lehet, ne legyen meleg. Ez, persze, másutt, mondjuk Malajziában, Indonéziában kivédhetetlen. Nos, a téli Rió esővel fogadott és úgy húsz-huszonkét fok körüli hőmérséklettel.
Ahogy befelé taxiztam, csak még jobban megrémültem. Hegyek, öblök, tavak, alagutak – hogy fogok itt eligazodni? Odahaza nézegettem a város térképét, már akkor szörnyülködtem ekkora keszekuszaság láttán, de a valóság még szörnyűbbnek tűnt. Aztán kiderült, hogy mégsem olyan szörnyű.
Hosszú úttól kinyuvadva melegében esnék az ágyba, csakhogy még nincs kész. Úgy értem, még nem szabadult föl a szoba. A kis családi hotel recepcióján idősebb bácsi ücsörög, ráutaló mozdulatokkal jelzi, hogy majd kicsit később. Én meg, ugyancsak ráutaló mozdulatokkal azt, hogy istentelenül álmos vagyok. Egy büdös szót nem értünk egymás nyelvén, de megtaláltuk a megoldást: igen, kávé (azaz, amint rögvest megtanultam: cafezinho)! Ezzel máris kezdhettem Brazíliában érezni magam, s bár a kávé jólesett, zamatától nem voltam elragadtatva.
Jut eszembe, jártam én már a Copacabanán, pontosabban „-ban”, csak nem itt, a brazíliain, hanem a kontinens túloldalán, Bolíviában, a Titicaca-tó partján, ahol úgy órányira álltunk meg kicsit nézelődni, meg pihenni a hosszú út közben. Akkoriban még gondoltam is, nyilván flancból nevezték el az egyébként pazar környezetben fekvő ötezres kisvárost a híres riói strandról. Hát nem. Áll ott egy templom, konkrétan a copacabanai Szűz Mária bazilika, amelynek másolatát felépítették itt, Rióban is és a korábban Sacopenapã nevű városrészt akkor, a XVIII. század közepe táján nevezték el a bolíviai városka után.
A bolíviai Copacabana városa (netről lopva)
Hagyjam hát az értékeimet a szállodában? Akkor meg ott lopják el. (Erre is volt példa ismeretségi körömből.) Na nem, a GAP (szokásos latin-amerikai – amúgy kanadai – utazási irodám) már csak nem foglal szobákat egy bűntanyán. Kora délutánra eláll az eső, ki is derül, így némi apróval a zsebemben nekivágok a kalandnak, mely végül is igen laposra sikerült. A strandon alig lézengenek, a srácok röplabdáznak, lábtengóznak, vagy inkább a kettőt vegyítik egy számomra egyelőre ismeretlen sportban, amit jobb híján lábröplabdának is nevezhetünk. Olyan pályán játsszák, mint a röplabdát, csak nem kézzel ütik, hanem rúgják.
Sokat mondok, ha öten fürödtek. Hiába, tél van. Na és a legendás riói női fenekek azokban a madzag-tangákban? Maradjunk annyiban, hogy a siófoki strandon főszezonban különb a választék, bár a tangák csakugyan nagyon picik. Annyit mindenesetre sikerült anatómiailag megállapítanom, hogy a brazil nőknek, legalábbis azoknak, akik kissé barnábbak a nagy átlagnál, kettős fenekük van. Nem úgy értem, hogy farpofák szorozva kettővel, hanem mindkét ülőgumó alatt van még egy kisebb is. Azt vélem hinni, hogy ez az afrikai rabszolga-ősök öröksége, merthogy Kubában is nagyon hasonlókat láttam a fél- vagy negyed- vagy nyolcadvér nőknél.
Kirablásom nem volt napirenden, amúgy rengeteg turista lófrált kamerákkal a homokfövenyen. Nekem viszont egy szál közelképem sincs a Copacabanáról.
Délutáni szendergésemből a portai telefon hangja riaszt; megjött a „szobatársam”. Érkezésemkor láttam kifüggesztve a szobabeosztást, az enyém mellett egy indiai név. Rögtön sejtettem, hogy nem valami alsó kasztbeli pária jött el Mumbaiból Brazíliát járni, sőt éltem a gyanúperrel, hogy az illető még csak nem is Indiából ruccant át. Eltaláltam, csak azt nem sejtettem, hogy az illető nő. Ő meg azt nem, hogy én nem nő vagyok, az utazási iroda viszont úgy gondolta, egy Neerja és egy Geza nyilván jól összeillenek. Neerja, aki különben Pandzsábból származik, de gyerekkora óta Amerikában él, orvos, 30 körüli elég csinos hölgy, Atlantából, s láttomra csak kicsit rémült meg. Ha már ő nem lett a hálótársam, legalább (a páratlan fiúszám miatt) külön szobát kaptam végig.
Túravezetőnk, Ernesto harmincas szőke srác, módfelett ismerős, de vajon én is az vagyok-e neki. 2004. november vége, Antarktisz? Stimmel. Ott is ő képviselte a GAP-ot, igaz, olyan sokan voltunk a hajón, hogy kész csoda, hogy emlékezett rám. (Megjegyzem, a GAP hajója, az Explorer volt az, mely 2007. november végén elsüllyedt az antarktiszi vizeken. Még jó, hogy mi annak idején orosz hajóval mentünk.) Ernesto anyanyelvi szinten beszéli az angolt és a spanyolt egyaránt (no meg egész jól elboldogul a portugállal is), tekintve, hogy élete egy részét Kanadában töltötte, jelenleg pedig Paraguayban lakik. Kérdem, akkor most melyik az anyanyelved a kettő közül. Se egyik, se másik, hanem az óholland. Otthon a családban ezt használjuk, tette hozzá. Úgy mondta angolul, hogy Old Dutch. Nem nagyon kérdezősködtem tovább, de idehaza utánanéztem. Nos, ezt a nyelvet a hajdani Németalföld területén beszélték, ám a 12. század közepén sajnálatos módon kihalt. Talán valami mást akart mondani. Most azt vette a fejébe, hogy letelepszik Brazíliában, az Iguaçu-vízesés környékén. Így kutyulódik össze az egész világ. Adalékul ajánlom olvasásra Lénárd Sándor dél-amerikai témájú könyveit.
Biztos, ami biztos, Ernesto másnap reggel csoportos taxitúrát szervez a Corcovadóra, olcsóbb is így, meg jobb, ha nem császkálunk egyedül. (Amúgy föl lehet jutni valamiféle kábelvontatású vasúton is, amit még a 19. század vége felé építettek.) Borús a reggel már megint, de azt mondja, ha napfényes, akkor meg olyan párás, hogy semmit se látunk. Igaza lett, a túra végén majd kiderül.
A Megváltó Krisztus szobra a Corcovadón
Fönn állunk tehát egy hatalmas gránitkúp tetején, Krisztus urunk szobra tövében. A szobor 1926 és 1931 között készült, a fej és a karok egy francia művész alkotásai, a test, mely inkább építmény, mint szobor, egy brazil építészmérnök és csapata munkája. Készítéséhez főként vasbetont, a finom részletek kimunkálásához zsírkövet használtak. Ezek a gránitok még akkor nyomultak be a földkéregbe, amikor Dél-Amerika és Afrika összefüggött egymással, szóval volt idő bőven, hogy a köztes kőzetek lepusztuljanak, s az erózió meredek falú dómokká formálja a gránitot. Fentről, úgy 700 méteres magasságból a helyzet kissé világosabb, mint a tengerszintről. Ha háttal állunk a Megváltó Krisztus (Cristo Redentor) 30 méter magas, 8 méteres kőtalapzaton álló, kitárt karú (28 méter!) szobrának, pont szemben látjuk a Botafogo városnegyedet, a hasonnevű öböl túloldalán pedig egy félszigeten emelkedik a Cukorsüveg. Ha ettől kissé jobbra tekintünk, alant húzódik a több mint 4 kilométer hosszú stranddal büszkélkedő Copacabana és Leme nevezetű városrész, ettől még jobbra a hasonlóan pompás fövennyel megáldott Ipanema, valamint a főleg éttermeiről, bárjairól híres Leblon. Megjegyzem, Rió városnegyedeinek egy része, legalábbis a nevük, mint Botafogo, Flamengo, már régóta ismerősök voltak számomra – tekintve, hogy híres futballcsapatuk van. A favelák, a siralmas nyomornegyedek inkább a távolban tűnnek fel. Túrákat is szerveznek némelyikbe, de az ilyenektől zsigerből irtózom. Ahogy nem mentem el Johannesburg híres bódévárosába, Sowetóba, úgy ide sem. Nekem ne mutogassák mások nyomorát, elesettségét.
Ha borús, hát borús. Ez van
A lóversenypálya és Leblon
A Rodrigo de Freitas lagúnató és Leblon
Mögöttünk félig felhőben a Maracanã, a világ legnagyobb és egyik leghíresebb stadionja. 1950-ben, a futball-világbajnokságra készült el, a döntőt több mint 200 ezren nézték (mai befogadóképessége kb. 100 ezer, de lehet, hogy ez azóta változott, mert a 2014-es VB-re alaposan átalakították és felújították). A 1966 óta a hivatalos neve Estadio Jornalista Mário Filho, egy újságíró után, aki sokat tett azért, hogy a stadion felépüljön. Mellesleg szerintem nincs ember, aki e néven nevezné, maradt Maracanã, ama városnegyed után, melyben áll. Szinte minden szálloda és turistairoda szervez stadionlátogatást, ha mód van rá, meccsel egybekötve, 20 dollárért. Ezt se hittem volna valamikor, egykori futballrajongó, de nem mentem el. Nem a 20 dollárt sajnáltam, csak már valahogy nem érdekel a foci. (A brazilok portugálul futebolnak nevezik a futballt és „fucsibol”-nak ejtik. Elég idétlenül hangzik, nem?) Néhányan a társaságból megnézték, kb. negyed ház volt, az eredmény gól nélküli döntetlen, amúgy meg halálra unták magukat.
A Maracanã
Az első erre tévedő európaiak – portugál tengerészek – nyilván ugyanazt érezték 1502 januárjában, mint mindenki más azóta: ennél fantasztikusabb kulisszákat még nem ajándékozott a természet városalapításhoz. Nevet is adtak a vidéknek, január lévén azt, hogy „Január folyó”. Csakhogy hol van itt folyó? Sehol. A korabeli tengerészek egyik öblöt folyótorkolatnak vélték, no meg akkoriban nemigen tettek különbséget elnevezésben folyó és öböl között. A települést azonban egy két hajóval érkező francia csempésztársulat alapította jó ötven évvel később, s az első kolonisták francia hugenották és svájci kálvinisták voltak. Újabb tíz év telt el, mire újfent portugálok jelentek meg a színen és immár valódi várost hoztak létre, egyúttal korábbi nevéhez hozzábiggyesztették valahogy Szent Sebestyénét is, aki a legenda szerint a felfedezés napján, január 20-án halálozott el. Még évszázadokon át is így, São Sebastião-ként szerepelt a térképeken. A település magva a Cukorsüveg-hegy tövében volt, s a város csak később terjeszkedett ki (védelmi célból) a többi hegyre, illetve a közéjük szorult sík vidékekre. Rió 1960-ig volt az ország fővárosa, akkorra épült föl az új, Brasília.
Sok latin-amerikai koloniális várossal ellentétben Rió nem építészeti remekeivel nyűgözi le látogatóit, engem biztosan nem. Centro, vagyis központ nevű városrészében ugyan feltűnik néhány gyarmati korabeli építmény, vegyülve, a 20. századi toronyházakkal, de ennyi, nem több; ha nem ilyen fantasztikus környezetbe épül, ami épül, semmi, de semmi vonzót nem találnék benne.
Talán ezért is került a programunkba a tőle délnyugatra, úgy hat órás buszozásra fekvő Paraty (ejtsd: paracsi), mely kicsinysége ellenére (kb. 20 ezer lakos), vagy talán épp emiatt, még őrzi koloniális vonásait. Az 1660-as években alapították, s miután Minas Gerais államban aranyat találtak, e városka kikötőjéből szállították az ércet Rióba, majd a tengerentúlra. A kalóztámadások miatt kénytelenek voltak szárazföldi útvonalat kiépíteni, s Paraty jelentéktelenségbe süllyedt. A 19. század elején a kávékereskedelem ismét fellendítette, míg vasút nem épült. A század végén újabb „aranykor” köszöntött Paratyra: a vidék a brazilok egyik nemzeti italának, a cachaça nevű cukornádpárlat készítésének egyik központjává vált. Manapság meg a turizmus élteti, hiszen immár a világörökség része. A portugálok nem csupán mutatós házakat emeltek, hanem le is burkolták az utcákat, a lehető legszabálytalanabb alakú és domborulatú kövekkel, de úgy, hogy az egész kövezet az utca közepe felé lejt. Nem csoda, hogy túl sok gépjármű nem rója az óváros utcáit. Évente egyszer, telihold idején a dagályhullám a normálisnál 15-20 centivel magasabbra emelkedik és a tengervíz behatol az óváros utcáiba egy jókora lyukon át, melyet a várost a kikötőtől elválasztó falon alakítottak ki. Hogy ez miért (volt) jó, nem tudom, ám nyilván érdekes.
Paraty utcáin
Paraty a „zöld part”-on (Costa Verde) fekszik, mely igazán méltó a nevéhez. Hegyeit, dombjait csakugyan zöld rengeteg borítja, se szeri, se száma a kisebb-nagyobb öblöknek, s az utazónak már Rióból jövet tíz percenként kedve támadna tüstént kiugrani a buszból. Paraty környékén mintegy 70 sziget, szirt tarkázza a tengert, s legalább háromszáz, jórészt eldugott homokfövenyes strand kereshető fel a városka kikötőjében horgonyzó kis hajókkal. A partot szegélyező hegyek helyenként ezer méteres magasságba szöknek, s miközben mi a látványt meg a langyos tengervizet élvezzük, „kapitányunk”, átlényegül szakáccsá és pompás tengeri eledeleket szervíroz, nem éppen makulátlan tisztaságú „konyhájában”.
A kisváros és kikötője
Nem véletlenül kapta a zöld part nevet
Brazília irgalmatlanul nagy ország (kereken 8 millió négyzetkilométerével az ötödik a világon), s erre először nem is Brazíliában, hanem – évekkel korábban – Argentínában jöttem rá. Buenos Airesből repültünk Patagóniába, s bár ez eltartott három és fél órát, jóval több lett volna, ha egészen északról indulunk. Vagyis, bár Argentína is irgalmatlanul nagy kiterjedésű, ha a térképre tekintünk, a „fölötte” levő Brazília majdhogynem agyonnyomja. S hogy a roppant távolságokról magunk is megbizonyosodjunk, elég felülni egy buszra Paratyban, négy órát repeszteni São Paulóig, este hatkor átszállni és reggel nyolcig utazni az Iguaçuig. És akkor hol van még Amazónia, vagy a legészakibb végek? Egyszóval Brazíliát „bejárni” reménytelen, de legalábbis élethosszig tartó kaland, már akinek van rá ideje.
S ha már megálltunk São Paulóban, álljunk meg egy-két szó erejéig is. Brazília legnagyobb városa (lakóinak számát úgy 15-20 millió körülire teszik), 2006 júliusában éppen megint zavargások színtere volt. A megelőző napokban láttuk a tévében, hogy különféle bandák törtek-zúztak, fosztogattak, gyújtogattak, rendőrőrsöket, buszokat támadtak meg. Az események még május elején kezdődtek, amikor utcai bandák több tucatnyi rendőrt is meggyilkoltak. A zavargásokat az váltotta ki, hogy némely, börtönben raboskodó bandavezértől elszedték a mobiltelefonját, ami az állam több börtönében is lázadásokhoz, túszszedésekhez vezetett. Szóval, most épp egy zavargó városban teszünk futó látogatást. Hogy rövidre fogjam, a repülőtérnyi méretű buszpályaudvaron, valamint útközben a legteljesebb nyugalomban telt az idő, csetepatéknak nyoma sem látszott. Jut eszembe, hazánkban valahogy nem sikerült még megbarátkozni São Paulo (amúgy Szent Pál) nevének megközelítően helyes kiejtésével. Nap mint nap hallom tévében, rádióban, elvileg tájékozott emberek szájából így: „szaó pauló”. Nem kell feltétlenül portugálul tudni, csak annyit, hogy a „szan” kiejtés (orrhangon) áll a legközelebb a valósághoz.
Legközelebb az Iguazú-vízeséssel és Dél-Amerika legnagyobb mocsárvilágával, a Pantanallal ismerkedünk.
Korábbi részek az ARCHÍVUMban
