Hawaii, 2009
Mióta az eszem tudom, arra vágytam, hogy testközelből láthassak vörösen izzó lávát. Elég lapos kis vágy, elfogadom, másnak nyilván mások az álmai. Nekem például, szakképzettségemet a tudományban sosem gyakorló, de műkedvelőnek megmaradt geográfusként azért, mert ennél kézzelfoghatóbbat arra, hogy „működik” a Föld, el sem tudok képzelni. Amúgy is tudom, persze, hogy működik, de visszanézni az ősmúlt fortyogó kemencéjébe mégiscsak más, mint mondjuk egy óceáni vihar megtapasztalása. Alighanem egyetlen hely van a Földön, ahol ezt a működést aránylag civilizált körülmények között, ráadásul biztonságban megfigyelhetjük – Hawaii. És ami nem mellékes – elvileg bármikor. 1990-ben (a következőkben: akkor, vagy annak idején) már jártam ott, nagyon kevés pénzzel, így esélyem sem volt rá, hogy az aktív kráter közelébe kerüljek. Helikopter? Ne tessék viccelni. Egydolláros sátrazások kijelölt parkokban, autóstop, kaja szupermarketből – maximum ennyire futotta, ha már egy füst alatt négy szigetet is lerohantam (a vulkanológiai obszervatórium munkatársai meg, amikor szelíden a segítségüket kértem, gyengéden elküldtek a francba).
Na de majd most! Bálint barátommal, profi idegenvezetővel, aki csak a pokolban nem járt még (mellesleg ott is járt – mombasai szállodamerénylet, kínai földrengés stb.), ám Hawaiin soha, elhatároztuk, hogy most mindent bevetünk. 24 órás bruttó repülés Honoluluig, két átszállással. Reggel indultunk, aznap már ott aludtunk; 12 óra az időeltolódás, így persze könnyű. Amúgy nem is olyan könnyű. Az egyesült, és fapadossá züllött Northwest-Delta gépén San Franciscótól a bő ötórás úton egy doboz üdítő és 3 gramm sós mogyoró volt az ellátás (minden egyéb hét dollár – na ne!), mogorva, öregecske, rosszul öltözött légiutas-kísérők szervírozásában. Te, amikor úgy 20–25 éve Amerikában jártam, még csupa miniszoknyás, fiatal bombázó dolgozott a gépeken – mondom. De Géza, ezek talán ugyanazok, csak huszonöt évvel később! Hát, az bizony lehet.
Azért némi kárpótlás kijárt. Amszterdamból leszállás nélkül repültünk San Franciscóba egy MD-11-es gépen, ami a térképre nézve iszonyatosan hosszúnak tűnhet, de mivel tudjuk, hogy két pont között – térben – nem feltétlenül az egyenes a legrövidebb út, meg lehet oldani egyszerűbben is. Úgynevezett kvázipoláris útvonalon, vagyis az Északi-sarkvidék fölött repülve. Így esett, hogy láthattuk Dél-Grönland fantasztikus, hóból-jégből kiálló hegyeit, ugyanúgy (csak jobban), mint életem első repülőútján, mely szintén Amerikába vezetett még 1970 nyarán.
Bónusz - Grönland
Másnap reggel már ugrunk is át a Nagy-szigetre. A jegyár útikönyvem szerint úgy 40 dollár. Lehet, de annyi mindent rápakolnak, talán még a kapitány öreganyjának egészségbiztosítását is, hogy a végén 140 lesz belőle. Kissé meglepődtem, amikor megtudtam, hogy a korábban legnagyobbnak számító Aloha légitársaság időközben megszűnt, maradt helyette a Hawaiian, meg egy-két fapados. A Nagy-szigeten két reptér van, keleten a hilói, nyugaton a konai. Előbbi a főváros, utóbbi az üdülőövezet központja. Konát választottam, elvileg logikusan, gyakorlatilag nem. Kona a szélárnyékos oldalon fekszik, Hilo az esősön, utóbbi tízszer annyi csapadékot kap. Ezért is van a szálláshelyek 90 százaléka Kona környékén. A látnivalók 90 százaléka viszont a sziget keleti végében, úgyhogy sokat, nagyon sokat autóztunk, oda-vissza.
Nem anyahajó - a honolului reptér kifutópályái, félig a tengeren
Autóbérlés! Be az első kölcsönzőbe, ahonnan rövid úton eltanácsolnak. Itt vette kezdetét vesszőfutásunk az amerikai bürokráciával. Bálintnak jogosítványa volt, nekem hitelkártyám. Mármost itt csak annak a hitelkártyájára lehet kocsit bérelni, aki vezetni fog. Akinek Amerikában nincs hitelkártyája, az eleve gyanús. Akinek meg jogosítványa nincs, talán még inkább. A jogsi nélküli ember bizonyára szellemi fogyatékos, a hitelkártya nélküli pedig nyilván valami link munkakerülő. Akkor keressünk olyan kölcsönzőt, ahol készpénzt is elfogadnak. Nem könnyű, de egy mégis akad: az Alamo. 300 dollár a letét. Jó. És amikor leadjuk a kocsit, visszakapjuk? Azt nem, majd átutaljuk. Tényleg, úgy fél év múlva kaptunk egy csekket, melyről a magyar bankban, ahol be akartuk váltani, kiderült, hogy a kibocsátó amerikai bank fedezetlenül adta ki. Újabb levelezések után végre megkaptuk – nem egészen a felét, a többi felszívódott a banki utalások útvesztőjében. Ja igen, és a szigetről való távozást igazoló repülőjegyet is kérjük. Minek? Csak. (Nyilván úgy gondolták, akár el is lophatjuk a kocsit – a Csendes-óceán közepéről). Vissza a reptérre, repülőjegy megvásárolva, bemutatva, jöhet a kocsi.
A legolcsóbbat kértük-kaptuk, más kérdés, hogy nem figyeltünk eléggé, mert az összes létező biztosításfajtával megfejelték. Ott várt bennünket egy kis Chevy Camry. Automata sebváltós. Nos, ilyet Bálint még az életben nem vezetett. Te Géza, hogy kell ezzel egyáltalán elindulni? Én tudjam? Megkérdezünk egy arra csellengő alkalmazottat, de az meg inkább spanyolul beszél. Annyit azért kiderítettünk, hogy ha a kart előre állásba tesszük, akkor előre megy, ha hátsóba, akkor hátra. Kísérletezzünk. Teszünk egy óvatos kört a parkolóban, aztán irány a forgalom. Szerencsére jól bekötöttük magunkat, mert a harmadik pedál hiánya annyira kínozta Bálintot, hogy kuplung nem lévén, helyette párszor a fékbe taposott, ilyenkor majdnem lefejeltük a szélvédőt. Viszont délutánra annyira belejött, hogy élvezte, mint egy gyerek. Géza, ezt még te is tudnád vezetni. Semmi kétség, de nem itt fogom kipróbálni.
Gurulunk a napfényes Kona-parton, egymást érik a hotelek, de meg se merünk előttük állni, vagy ha mégis, az ár hallatán már fordulunk is ki. Úgy harminc kilométerrel odébb hostel felirat tűnik fel. Vissza a gyökerekhez. Aránylag olcsó, minden fölösleges luxustól mentes szoba egy magánháznál. Tusoló, vécé az udvaron, ahol viszont, az előbbiektől távolabb, szabadtéren lehet akár grillezni, enni, inni is. Elgurulunk egy közeli szupermarketbe, veszünk grillcsirkét, kenyeret, kóser savanyú uborkát, sört, aztán az árnyékban vígan falatozunk, sőt nagy örömömben két Heinekent is benyomok, megkívánja a csirke. Soha többé Budweiser! Ja, hogy miért éppen kóser savanyú uborkát vettünk? Mert az került a kezünkbe, e téren nem vagyunk finnyásak, elég, ha az uborka uborka, felőlem muzulmán is lehet. És akkor, nem feltétlenül a sör hatására, valami különös érzés öntött el. Nevezhetném akár boldogságnak is, de az nem feltétlenül fedi a valóságot. Inkább azt mondanám: valami óriási elégtételt éreztem. Édes bosszút. Az első hawaii utam miatt. Amikor azt se tudtam, mivel, hogyan, hova jutok el. Amikor kilométereken át cipeltem a hátizsákom a repterekről a városokba, mert taxira nem futotta. Még grillcsirkére vagy sörre is alig. Amikor szintén kilométereket talpaltam egyik hivatalból a másikba, hogy az állami parkokban való sátrazáshoz egy dollárért engedélyt kapjak. (Ezek az „állami parkok” gyakorlatilag kijelölt pihenőhelyek, csekély infrastruktúrával, ahol piknikezni és sátrazni is lehet; olyasfélék, mint a kemping, de nincs állandó helyi személyzet.) Amikor nem tudtam közel kerülni az izzó lávához, se helikopterrel, se motorcsónakkal, nem tudtam befizetni bálnalesre. S amikor, mindezen kényelmetlenségek ellenére, iszonyú boldog voltam, hogy itt lehetek. És akkor mit szóljak most, amikor – a magunk aránylag szerény keretei közt – majdhogynem bármit megtehetünk. Azért ez őrület. Van, aki életében a lábát sem teszi ki a szülőhelyéről, én meg másodszor flangálok Hawaiin… (Figyelem, nem havaj, hanem havai! Az itteni nyelvben minden betűt kiejtenek, úgy, ahogy van.) A magamfajtának egyszer eljutni Hawaiira maga az álom. Másodszor is eljutni – ez már maga a csoda, különösen azok után, hogy pár hete még a Nyugat-Afrikában összeszedett malária lázában fetrengtem. Jár ez nekem egyáltalán? Jár bizony. Sokat dolgoztam érte. Többször is feltettük ezt a kérdés egymás között, mire Bálint mindig csak azt mondta: mert megérdemeljük. Megjegyzem, Hawaiira elrepülni lényegesen olcsóbb volt (220 ezer Ft), mint bő két hónappal korábban a Budapesttől harmad akkora távolságra levő Nyugat-Afrikába. De hát ki repül – az Air France-on (és vele pár száz elvetemült turistán) kívül – Burkina Fasóba, míg Hawaiira milliónyian.
Amúgy elhibáztuk. Mint említettem, igaz ugyan, hogy ezen a partvidéken kevés az eső, de a sziget minden látnivalója a keleti felén van. Öt napon át naponta tettünk meg oda-vissza 120 kilométert, ami még akkor is sok, ha Amerikában sokkal olcsóbb a benzin, mint Európában. Első utunk persze a Kilaueára vezet. 1200 méteres magasságba emelkedik a világ talán legalaposabban kutatott, és egyben legaktívabb vulkánja. Most is késő délután értünk oda, mint magam akkor, ronda, szürke, esőbe hajló idő volt, mint akkor, de jó újra látni. Aztán utóbb láttuk szép időben is.
A Kilaueára, a nemzeti parkba ugyanis még vagy háromszor visszatértünk, útba esett, meg amúgy is érdemes. Elég egyszer kifizetni a nemzeti parki belépőt, egy hétig annyiszor megyünk be, ahányszor csak akarunk. 1990-hez képest az a fő különbség, hogy akkor a hatalmas kráterben levő „gödör” megdermedt lávatava, a Halemaumau néhány kén- és gőzkiáramlástól eltekintve passzív volt, most meg ontja a gázt-gőzt. Esténként állítólag még vöröslő láva is látszik az alján. Pont az aktivitás miatt még azt a turistaösvényt is lezárták, melyen akkor, a Kilauea kráterében, végigmentem vagy hat kilométert. Akkor bezzeg ott mászkáltam a „partján”, de nem volt valami érdekes látvány. Inkább szemetesgödörnek tűnt.
A Kilauea krátere a füstölgő Halemaumauval 2009.ben
A Halemaumau lávató megdermedve, 1990-ben
Másnap nosztalgiatúra a keleti parton, a nagyon látványos, minidzsungellel és a bőséges égi áldás következtében elképesztően gazdag növényzettel (a nyitókép is ott készült) körülvett Akaka-vízeséshez, aztán ki a tengerhez, Laupahoehoe városka parti parkjába, ahol akkor sátraztam. Érdekes, akkor valahogy sokkal látványosabbnak tűntek az óriási hullámok ostromolta koromfekete bazaltsziklák. Igaz, annak előtte ilyesmit sosem láttam. Mint ahogy patakzó lávát sem. Majd most! Ezért is kapta ez a fejezet a Mátrix film óta agyoncsépelt „újratöltve” címet. Hawaii vulkánjai némileg aktívabbak, mint akkor, újra feltöltekeztek, de még ez is semmi volt ahhoz képest, amit a Kilauea 2014-2015-ben produkált. Ennek viszont már csak az itthon messzeségéből lehettem tanúja.
Az Akaka-vízesés
Trópusi környezetben
Laupahoehoe hullámverte sziklái "akkor"...
... és "most"
A Nagy-szigetet, aránylag jól kiépített úthálózata ellenére, nem lehet körbeautózni. Azért nem, mert a Kilauea egyik mellékkrátere, az 1983 januárjában megnyílt Puu Oo annyi lávát ontott ki, hogy az már 1986 novemberében elérte a tőle 12 km-re húzódó délkeleti partvidéket, aztán lerombolta a parányi Kalapana falut és hosszú szakaszon az országutat is elborította, majd az óceánba bucskázott. Ezt a helyet igyekszünk keletről megközelíteni, ugyanis hírét vettük, hogy a nemzeti park embereinek asszisztenciájával megtekinthető, amint a láva eléri a tengert. Összegyűltünk pár százan, délután ötkor nyitották ki a kaput, leparkoltunk a megdermedt lávafolyások mellett, erre jön egy fickó, mondja, hogy nem orral az út széle felé, hanem „menekülő” állásba. Hm. Eligazítás: vigyünk zseblámpát, elegendő ivóvizet, túrabakancsot, de ha meghalljuk a szirénát, akkor pucolás. Úgy 200 métert, ha mehettünk szemerkélő esőben, hatalmas dermedt lávarögök között, amikor megálljt vezényeltek, kb. 300 méterre onnan, ahol az első lávafolyás látszik. De még nem látszik, csak hat körül dereng némi pirosság a víz fölött, aztán…, aztán kicsit élénkebb lesz.
Egyelőre nagyobb a füstje, mint a lángja
Végre piroslik - ahol a láva és a tenger találkozik
Talán ha besötétedik. De nekünk már nem itt sötétedett be, mert félóra múlva megszólalt a sziréna. Nem kellett ugyan rohanvást elhagynunk a helyet, de a parkfelügyelők egyre csak noszogattak. Kérdjük: de hát miért? Mert megfordult a szélirány, és ha netán még az eső is rákezdene, esetleg savas párát hozhatna fölénk. Kifeküdtem, a japánok meg, akik egy-egy fotó kedvéért talán ölni is képesek, csendben szentségeltek. Azt még megértem, miért nem engedtek az izzó láva közvetlen közelébe. A láva a Puu Oo kialakulása óta mintegy 300 hektárral növelte meg a sziget területét, és a peremek, mint ezt később helikopterről láttam, csakugyan hajlamosak a leszakadásra (ettől még minimum 100-150 métert mehettünk volna). 1993-ban ez meg is történt, egy ember meghalt, tucatnyi megsérült, 2007-ben pedig egy kb. 20 hektárnyi partszakasz suvadt a tengerbe. De hogy savas eső, forró láva és hasonlók? Hawaii vulkánjai a láva alacsony szilícium-dioxid-tartalma, ennélfogva rendkívüli folyóssága miatt robbanásos kitörések aránylag ritkák, de azért előfordulnak. Lávaár meg egyszerűen el se érheti az embert, annyira figyelik a vidék minden rezzenését. Házakat időnként el szokott érni. Csalódtunk hát csúnyán, de felvillant a reménysugár. A parkolóban motorcsónakos túrákat ajánlgattak esténként a lávafolyások tengerről való megszemlélésére. Nem mondom, húzós áron, de egyszer élünk, hát feliratkoztunk. A következő részben megtudják, mire jutottunk, de annyit előrebocsátok, úgy dőlt a láva, mint az izzó acél a dunaújvárosi kohóból. (folyt. köv.)
Előző részek itt és az Archívumban:
Kérem olvasóimat, ha azonnal értesítést szeretnének kapni újabb részek megjelenéséről, kedveljék az alábbi oldalt a Facebookon. (Meg amúgy is.)
https://www.facebook.com/Nemethgeza11bloghu/
