Utas és Világ

                                 VIETNAM - 2006

(Folytatás) Eddig Vietnam déli országrészével ismerkedtünk. Majdhogynem azt írtam, Dél-Vietnammal, ami földrajzi értelemben helytálló, ám politikai-közigazgatási szempontból egészen mást takar. Hiszik vagy sem, akadt olyan hazai ismerősöm, aki megkérdezte: melyik Vietnamban jártál, vagyis hogy Észak- vagy Dél-Vietnamban? Kissé röstelkedve próbáltam felvilágosítani, hogy e két politikai fogalom jó pár évtizede már nem létezik. Kaptam még néhány hasonló „kínos” kérdést, úgyhogy ma már egyáltalán nem érzem fölöslegesnek például azt az erősen tömörített történelmi áttekintést, amit korábban bátorkodtam előadni. Összefoglalva: majdnem mindent elölről kell kezdeni, népünk zömének fogalma sincs a mai Vietnamról. Saigon, a Mekong-delta, néhány híres háborús helyszín, a Központi felföld és a pazar tengerpart után most Hué, az egykori császári főváros felé haladunk.

   A tengerpartot azonban szerencsére nem is olyan könnyű magunk mögött hagyni, hiszen Vietnam úgy deréktájon igen „keskeny” ország, a főút pedig jobbára a Dél-kínai-tenger partját kíséri. Átkelünk a közel 500 méter magas Hai Van hágón, ahonnan szép kilátás nyílik a tengerre és a környező hegyekre, legalábbis elvileg. Gyakorlatilag viszont vége szakadt a napfényes, meleg időnek, ettől kezdve napjaink jobbára borúban teltek. Éppen hogy látszik a víz a Da Nangtól északra emelkedő Márvány-hegyekről is. Öt nagyobbacska mészkődomb emelkedik egymás hegyén-hátán, s amikor megpillantom a hatalmas karsztbarlangot, kétségeim támadnak, vajon csakugyan márvány-e ez a márvány. A márvány ugyanis mészkőből átalakult (metamorf) kőzet, mely nem szokott karsztosodni. A barlang helyenként felnyílt, jól látszanak azok a csőszerű formák is, melyeket fák és gyökereik alakítottak ki azzal, hogy hajdan, szívós élni akarással, keresztülfúrták magukat a kőzeten, aztán miután elhaltak, ott maradtak a lyukak. A turisták azonban nem ezért jönnek ide, sokkal inkább a barlangban és körülötte kialakított buddhista, illetve konfuciánus szentélyek meglátogatása végett. A háború idején a barlang hadikórházként működött, és a hegyekről, illetve azok lábától a gerillák (főként nők) sűrűn lőtték a partvidéken átvonuló amerikai csapatokat és a fölöttük elhúzó helikoptereket, repülőket. Azok meg visszalőttek, úgyhogy a sziklákban ma is látszanak golyónyomok.

                            Kilátás a Márvány-hegyről

                                  Szentély a barlang előtt

     Az autóparkoló környékét elborítják a kis- és nagykereskedések. Van, aki tenyérnyi (de azért legalább félkilós) márvány Buddhát és hasonlókat kínál, mások életnagyságú, több mázsás kőoroszlánt, ilyen-olyan szobrot és egyéb műalkotást. A tárgyak zöme borzalmas (de nyilván veszik), ha viszont páratlanul aprólékos kidolgozásukat tekintjük, igazi mesterművek. És nyilván azokat is veszik. Aztán sikerült megfejtettem a márvány–mészkő-rejtélyt. Kiderült, itt már egyáltalán nem bányásznak, rájöttek ugyanis, ha lebontják a hegyeket, nem lesz miért idejönni a turistáknak, úgyhogy egy ideje Kínából hozzák az alapanyagot, valódi márványt.

                       Ezeket a "műalkotásokat" vajon ki viszi haza?

   Hué, bár bő 300 ezres lakosságával eltörpül Saigon vagy Hanoi mellett, még ma is Vietnam szíve, egyik kulturális, vallási, oktatási központja. Az Illatos-folyó déli partján épült új városrésze kevésbé érdekes, ha csak annyiból nem, hogy itt van a szállodák, éttermek zöme, itt áll a mi kis hotelunk is. A kis csoporttal egyébként szerencsém volt, mivel páratlannak bizonyultam. A többiek – anya-lánya, házaspár, barát-barátnő stb. – így értelemszerűen kétágyas szobákba kerültek, én egyedül birtokoltam a magamét. Elmondhatom, bár a luxustól nagyon messze jártunk, talán a hanoi hotel kivételével nagyszerű szállásaink voltak. Itt Huéban pont a folyópartra láttam, bár ebben túl sok örömöm nem telt. Egymástól mondjuk száz méterre horgonyoztak a förtelmes körülményeket sejtető lakóbárkák és a jobbfajta étteremmé átalakított állóhajók, ugyanígy párhuzamban álltak a cölöpviskók és a négycsillagos hotelek.

                         Ezt is láttam a szállodai szobámból

                               Lakóbárkák az Illatos folyón

                                      Piac a parton

     A folyó túlpartját a citadella uralja. Az 1700-as évek közepétől gyakorlatilag 1945-ig ez volt a Nguyen-dinasztia császári székhelye. Két Nguyen fivér, valamint utódaik innen irányították Vietnam déli és középső részét. A majdnem négyszögletes, 10 km kerületű citadella védőfalait az 1800-as évek elején kezdték építeni, eleinte földből; utóbb jó két méter vastag téglafalakkal védték, vizesárok veszi körül. Belsejében egymást érik a szebbnél szebb paloták, már amennyi megmaradt belőlük. Az 1975-ben véget ért polgárháború után mint feudális csökevényt hagyták ebek harmincadjára pusztulni, csak az utóbbi másfél évtizedben jöttek rá, mekkorát vétettek önmagukkal szemben. És akkor még nem is szóltunk arról, hogy 1968-ban a Dél „felszabadítását” célzó ún. Tet-offenzíva során Hué volt a legvéresebb harcok színtere. A kommunisták egy hónapra elfoglalták a várost, közben valami 3000 reakciós elemet legyilkoltak, s mivel a dél-vietnamiak nem bírtak velük, az amerikai főparancsnok, Westmoreland tábornok elrendelte csapatai és a légierő bevetését. Pár hét alatt egész városnegyedeket tettek földdel egyenlővé, bár éppenséggel a műemlék épületeket nem bombázták. Ennek ellenére a harcokat a citadella is megsínylette, az egész komplexum mintegy negyede teljesen megsemmisült. Láttam olyan belső udvart, ahová helikopterek szálltak le annak idején és falai máig tele vannak golyónyomokkal. Manapság persze már restaurálnak ezerrel, s az óváros immár a Világörökség része.

                           A citadella egyik palotája

     Hué belvárosától bő tízpernyi csónakúttal juthatunk el a híres, 17. században épült Thien Mu pagodához, mely a 60-as években a déli diktatórikus kormány elleni tiltakozások központjává vált. Innen indult el az a buddhista szerzetes, aki Saigon központjában benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta magát. Tettét később többen követték, a hírek és képek bejárták a világsajtót. A személyautó, melyen a szerzetes utolsó útjára indult, ma is látható a pagoda mellett. Amúgy mostanság is igen élénk a vallási tevékenység, épp szertartás idején érkezünk, rengeteg a hívő. Az nyilvánvaló, hogy a buddhista papok kopaszok, de feltűnik néhány szerzetesnövendék gyerkőc is, akiknek haját a fejük tetején néhány foltban meghagyták, másutt tarra borotválták. Ha ezt egy punk meglátná, elsírná magát szégyenében. Vietnam lakosságának kb. 90 százaléka buddhista (északon főleg a Kínából idekerült mahayana, délen az indiai eredetű theravada buddhizmus hívei vannak többségben). Országszerte jó pár keresztény templomot is láttunk, köztük vadonatújakat, vagy éppen épülőket is.

                                           A Thien Mu pagoda

                                  Szerzetesek

                                        A kis szerzetesnövendék a cipőkre vigyáz

   Bő kétórás hajóutat teszünk lefelé az Illatos-folyón, ahol tucatszám járnak föl-le a sárkányfejekkel díszített motoros turistahajók (megjegyzem, nem illatos – nevét, nyilván valamikor régen, a folyót övező fák, bokrok virágainak illatáról kapta). A parton és vízen egyaránt pezseg az élet. Sokan a folyómeder iszapját termelik ki egyszerű markolóval, melyet pedálszerű szerkezetet taposva emelnek ki. A rokkanásig megpúpozott csónakok alighanem építkezésekhez szállítják a rakományt.

                     Sárkányfejes hajó, turistáknak

                       Iszapkitermelők

   Ahol buddhista templom van, ott füstölőpálcikáknak is lenniük kell, ez a szertartások elengedhetetlen kelléke. Egy falucskában megszemlélhetjük a készítésüket is. A kézzel faragott hurkapálcákra egy asszony viszi fel a barnásszürke, illatosított masszát (hogy mitől füstöl, nem tudom), egyenként. Egy fémlemezen dolgozik, lecsippent némi masszát és a tenyerével, két-három görgető mozdulattal dolgozza rá a pálcikára. Lemértem, kb. 7-8 másodperc alatt készült el egy darabbal. Sok hely nem lévén, a kötegeket az országút mellé teszik ki száradni, végül különböző festékekbe mártják.

                         Száradni kitett füstölőpálcikák

                                Festés után

    Amint azt sokfelé tapasztalhattuk, ezekben a kis házi üzemekben elképesztően gyorsan, a körülményekhez képest hatékonyan dolgoznak. Mondom, a körülményekhez képest, márpedig ezek a körülmények a nyugati ember számára elég szörnyűek. A gépesítés foka egyelőre még minimális szinten mozog, úgyhogy többnyire maradnak a fürge munkáskezek. Említek egy példát. Jártunk egy teafeldolgozó kisüzemben. Egy csapat asszony és lány csak azzal foglalatoskodott egész nap, hogy méret szerint szétválogatták a már apró darabokra zúzott szárított leveleket. Aztán jött a csomagolás. Egy lány (vagy kettő) parányi lapátkával a megfelelő mennyiségű teát a filterzacskóba tette, azt egy másik lezárta, egy harmadik rácsippentette a madzagot és a márkajelül szolgáló kis papírdarabot és egy futószalag-félére rakta. Arról egy újabb lány huszonötösével leszedte és beletette a dobozba, amit egy újabb személy valami egyszerű gép segítségével befóliázott. Gyárilag ez nyilván úgy történik, hogy van egy nagy gép, egyik végén bemegy a teafű, a másikon pedig, emberi kéz érintése nélkül, kijön a becsomagolt tea.

   Huéban láttam először nagyobb számban koldusokat, főleg a piacok környékén. Egytől egyig idős, nehezen mozgó emberek voltak. Vietnam lakossága évente nagyjából 1 millióval növekszik, habár a népességnövekedés üteme a 60–70 es évekhez képest drasztikusan csökkent. Akkortájt egy nőre, kerekítve, hét szülés jutott, manapság már a kettőt sem éri el. Ezt csak azért említem, mert Vietnamban, miként szinte minden kelet- és délkelet-ázsiai országban az ősi hagyomány szerint a gyerek jelenti a nyugdíjat, értsd, a gyerekeknek kötelességük gyámolítani, gondozni, eltartani idős hozzátartozóikat. Ha több a gyerek, biztosabb az öregkor, ha kevesebb, már nem annyira. Nyugdíjrendszer létezik Vietnamban, mind az állami, mind a privát szektorban (a kisvállalkozások esetében már alig), de a munkavállalóknak alig az ötöde részesül benne, s az időskori nyugdíj a legtöbb esetben olyan kevés (kb. havi 50 dollárnak megfelelő dong), hogy nem elég a puszta létfenntartáshoz sem, így az idősek továbbra is rászorulnak a gyermekeikre. Mindeközben fokozatosan nő az átlagéletkor, úgyhogy belátható időn belül a jelenlegi 55 és 60-ról emelni kell a nyugdíjkorhatárt, hogy a rendszer úgy-ahogy fenntartható legyen.  

   Huétől délre, a folyó mentén több, a Nguyen-dinasztiából származó uralkodó nyughelye található. A legnevezetesebb Tu Duc fallal körülvett dús növényzetű sírkertje, számtalan pompázatos épülettel, melyeket az uralkodó még életében is használt a 19. század második felében. Van „kijelölt” sírja is, aminek csak az a szépséghibája, hogy Tu Ducot nem itt temették el. Földi maradványai és a vele elhantolt kincsek ismeretlen helyen nyugszanak, így akarták kicselezni a sírrablókat és ez eddig sikerült is. A temetést bonyolító kétszáz szolgát ugyanis melegében lefejezték.    

   Ha már szóba kerültek a Nguyenek, érdemes kissé belemerülni a vietnami nevek etimológiájába. Azt a becslést olvastam, hogy a lakosság negyven százaléka viseli a Nguyen nevet (ha csak a fele igaz, már az is sok). Különös módon a legvietnamibb családnév nem is vietnami, hanem kínai eredetű (a mandarinban Ruan). Több időszak is volt a nép történetében, amikor pl. egy legyőzött uralkodó leszármazottait, alattvalóit a győztes fél kényszerítette e név felvételére, vagy éppen a megtorlástól való félelmükben a hétköznapi emberek önszántukból lettek Nguyenek. Vietnamban, akárcsak nálunk vagy Japánban, a családnév áll az első helyen, azt követi egy „középső” név, majd pedig az adott név (ez a mi keresztnevünknek felel meg). A megszólításkor nem a család-, hanem az adott névhez teszik hozzá, hogy úr vagy asszony. Túravezetőnk, Bruce helyi szokás szerint mindig így szólított bennünket: Mr. Geza, Miss Victoria stb. Ha kilátogatunk egy vietnami temetőbe, a sírok nagy részén csakugyan zömmel Nguyent látunk. A sírok, ha éppen nem rizsföldön állnak, káprázatos színekben pompáznak, díszítettségük egy jól menő pagodáéval vetekszik.

                                           Kissé túldíszített sír - kivételesen nem egy Nguyené

   Huénak van még egy "nevezetessége", Lac Thanh kajáldája. Ne gondoljunk valami puccos étteremre, viszont a bejára fölött ott díszeleg a tábla: „Ahogy a Lonely Planet is írja, az étel pazar”. (A Lonely Planet ausztrál kiadású útikönyvsorozat, praktikus útmutatói miatt igen kedvelt a hátizsákosok körében.) Mr. Lac és felesége süketnéma, ettől eltekintve kiválóan kommunikál népes vendégseregével. Tekintve, hogy Bruce régi ismerőse, abban a megtiszteltetésben részesíti kis csoportunkat, hogy saját lakrészében, a ház negyedik szintjén megtekinthetjük a nemrég tartott esküvőjéről készített DVD-t, mintegy egy órába tömörítve.

                      "Ahogy a Lonely Planet is megjegyzi..." - Lac Thanh étterme

                              Készül a vacsoránk

A koszt egyébként tényleg pazar, de hát hol nem az Vietnamban. Délkelet-Ázsia konyhaművészetének legjobb elemeit vegyíti a vietnami konyha. Legjellegzetesebb eleme a sózott halból (szardellából) készült szósz, a nuóc mam, melyet hónapokig erjesztenek hatalmas kerámiaedényekben. Főzéshez is használják, de elsősorban mártogatáshoz, különféle erősségi fokozatokban, többféle fűszerezéssel. A másik alapkellék a rizslisztből készülő, papírvékonyságú tészta (küllemre a mi ostyánkhoz hasonlít), mely főként a híres „tavaszi tekercs” burkolata. A tekercs tartalmazhat mindenféle fűszerezésű darált húst, rákot, igény szerint zöldségféléket is, sistergő olajban sütik ki. Minden étteremben ott sorakoznak a polcokon a rizspálinkás üvegek, melyekből kívánságunk szerint választhatunk. De vigyázat, ez afféle látványital, ugyanis mielőtt legurítanánk, szembesülnünk kell mindazon borzalmakkal, melyekkel a pálinkát „ízesítik”. Ennyi gusztustalanságot még életemben nem láttam pálinkába foglalva. A kígyó még csak hagyján, de némelyikben vannak gyíkok, ujjnyi csótányok, békák, pondrók és hasonló nyalánkságok.

                                            És a legundorítóbbakat le se fényképeztem

Gyengébb idegzetűek maradjanak a sörnél, s ha jót akarnak, legalább egy vietnami számot tanuljanak meg: ez a „ba”, vagyis három. Bababa, azaz 333 az egyik legnépszerűbb vietnami sör neve. Kb. 500 forintnak megfelelő dongból (helyenként még ennél is kevesebből) degeszre ehetjük magunkat, válogatott finomságokból. Eközben vietnami barátaink zöme még mindig jobbára főtt rizst eszik, némi zöldséggel, hús elég ritkán kerül az asztalra, bár a partvidéken élőket bőséggel ellátja a tenger hallal, rákkal, kagylóval, csigával.

Legközelebb Hanoival és a Halong-öböllel folytatjuk.  

Korábbi részek az ARCHÍVUMban!

                                         VIETNAM - 2006

   Mielőtt elérnénk a tengert, futó látogatást teszünk Po Klong Garai templománál, mely a később még említendő cham kultúra maradványa. Egy legendás király emlékére emelték a 13. század végén, vörös, égetett agyagtéglákból. Voltaképp három toronyszerű építmény, melyek az uralkodó vallás, a hinduizmus tiszteletére létesültek.

                                                    Po Klong Garai egyik temploma

   Nha Thrangnál futunk ki a tengerhez és nem hiszek a szememnek. A sok kilométernyi hosszúságú homokos strand mentén gombaként nőnek ki a földből, szinte százas nagyságrendben, a hotelek. Ha a magyar utazásszervezők kicsit eltöprengenek, pár év múlva ide (vagy más vietnami partszakaszra hozzák) az otthoniakat, akiket mostanság Thaiföldre visznek. (Nos, azóta eltelt pár év és a magyar utazásszervezők a jelek szerint nem töprengtek el túlzottan.) Ottjártamkor úgy 350 ezer lakója lehetett, de rövidesen eléri a félmilliót is. Ahhoz képest, hogy a 20. század elején egy-két kis halászfalu volt a környéken, szép karrier.

                       Nha Thrang tengerpartja (részlet)

    Vietnamnak megszámlálhatatlan csodálatos (egyelőre még szinte érintetlen) tengerparti strandja van, pokolian olcsó, az infrastruktúra robbanásszerűen fejlődik. Nha Thrangból például kiváló csónak- (hajó-)túrákat lehet tenni a környező szigetek, öblök halászfalvaiba. Kissé elbizonytalanodom, amikor a partraszálláshoz be kell mászni egy kerek, félgömböt formázó, bambusznádból font parányi csónakba, tudniillik hogy mikor borulunk be, másrészt hogyan lehet ezt egy szál evezővel a partig eljuttatni. És lehet! (Ráadásul bambuszfonás ide vagy oda, egy csepp víz sem szivárog a csónakokba.) A vietnamiak még kisebb halászútra is ilyenekkel mennek, a hosszabbakkal meg a kikötőkben horgonyzó, egytől egyig rozoga bárkák ezrein. A faluban a bambuszviskók mellett meglepően sok az új téglaház, a gyerekek számítógépes játékokkal szórakoznak, a felnőttek pedig délelőtt tízkor már ebédelnek. Érthető, hiszen éjszaka járnak ki halászni.

                      Mi is ilyen alkotmánnyal evickéltünk partra

                                                   Ide érkeztünk

                                    Országszerte tízezrével látni faluhelyen ilyen házakat (is)

                                 A gyerekek jól elvannak

   A hajótúrát mi sem hagyjuk ki; kissé rozzant, halászbárkából átalakított járművünkön kapjuk az ebédet, és ha valaki kényeztetni akarja magát, legott masszázsban is részesülhet (én akartam). Madárcsontú, de vaskezű lányok gyömöszöltek, gyúrtak bennünket, aztán úgy derékig a vízben gázolva partra szálltunk egy eldugott kis öbölben némi relaxálásra, úszásra, pancsolásra.

                             Ebédünk a hajón

                                   Halászfalvak

   A partvidéken északnak haladva egymást követik a kis halászfalvak, ezekbe azonban aligha teszi be a lábát idegen. Aztán jön egy másik gyöngyszem, a Világörökséghez sorolt Hoi An, mely nem közvetlenül a tengernél, hanem egy folyó, a Thu Bon partján fekszik. Ettől eltekintve már vagy kétezer évvel ezelőtt Délkelet-Ázsia egyik legfontosabb kikötője volt, később pedig a Cham Királyság tartotta ellenőrzése alatt mint a fűszerkereskedelem központját. A 16. század közepétől-végétől a korábban már errefelé kereskedő japánok és kínaiak után jöttek a portugálok, az angolok, a hollandok, akik átmenetileg felvirágoztatták, ám idővel szerepét átvette a közeli, kissé északabbra fekvő Da Nang. A város egykori megosztottságára emlékeztet a 16. század végén épült nevezetes, fedett Japán híd, mely a hajdani, japánok, illetve kínaiak által lakott városrészeket kötötte össze. Egyik végén erősen lepusztult majom- ,a másikon kutyaszobrok vigyázzák, s hogy miért pont ezek, a fene se tudja; eredetük belevész a múltba. Egyik végén jellegtelen kis templom is van. A kínai építészetet néhány szép pagoda és közösségi házak képviselik. A jelent meg leginkább a piacok. Görbe hátú anyókák eveznek föl a folyón és vagy egyenest a csónakból kínálják portékáikat, vagy megpakolva, vállukon átvetett bambuszrúdon cipelnek két kosarat a piacokra. Valami (vagy valakik – leginkább a turisták) megihlette a jelenkor festőművészeit is; ennyi galériát egy helyen aligha láttam másutt. A művek között akadnak egészen jók éppúgy, mint förtelmesek is, de a színekkel egyik alkotó sem spórol.

                                Hoi An óvárosa

                                             A Japán híd

                                      Kínai közösségi ház

                                                  Úton a piacra 1.

                                                  Úton a piacra 2.

   A város a hátizsákosok paradicsoma. Számos kínai, illetve francia koloniális műemléképülete mellett arról is híres, hogy itt tetőtől talpig fel lehet ruházkodni, nagyjából 20 ezer forintnyi dongból. Éjjel-nappal kattognak a varrógépek, nem is értem, ki veszi meg ezt a töméntelen cipőt, ruhát. Magam is elcsábulok egy jó kiállású zakó láttán, már kérném, de a fiatal hölgy leállít: ez csak próbadarab, már ki is fakult, hanem most (este kilenckor) szépen méretet veszünk, kiválasztjuk az anyagot és másnap délután kettőkor mehetek érte. Csak hatkor mentem (persze, kész volt), mert Bruce egy félnapos biciklitúrát organizált a környékbeli falvakba. Egész napra 1–2 dollárért lehet drótszamarat kölcsönözni. Tekerünk szépen, megnézzük a rizsföldeken folyó munkát, besegítünk pár lapáttal egy építkezésen, ámulva nézzük, hogyan ácsolnak halászbárkát egyszerű kézi szerszámokkal, aztán egyszer csak járművem ledobja a láncot. Visszarakom, kisvártatva megint ledobja. A vietnamiak ezermesterek, megállunk egy kis műhelynél, egy kulccsal megfeszítik a láncot, mely azonban megmakacsolja magát és egy-két kilométer után elpattan. Az én idegeim is; leszállok és földhöz vágom. A biciklit. Annyira nem tört össze, hogy a hátralévő három kilométeren ne tudtam volna vele a pedálon állva hazarollerezni.

                                                  Falusi turizmus - hajóépítők

                                           Íme, kész a zakóm

   Hoi Antól nem messze fekszik a hajdani (III–XV. század) Champa (avagy Cham királyság) egyik ékessége és vallási központja, My Son. A cham kultúrára az indiai hatás nyomta rá a bélyegét, teret hódított a hinduizmus, a tudományos életben átvették a szanszkrit írást. Amúgy máig létező, a maláj-polinéz nyelvekkel rokon saját nyelvük is van, amit manapság nagyjából negyed millióan beszélnek Vietnam, Kambodzsa és Thaiföld, valamint a kínai Hainan sziget eldugott részein. A lelőhely égetett téglából emelt, főként vallásos építményeinek jó részét a háborúban csúnyán lebombázták az amerikaiak, ám a cham kultúra számtalan csodálatos emléke, reliefek, szobrok formájában megtekinthető Da Nang múzeumában, melyet teljes egészében a cham szobrászatnak szenteltek. A közel egymilliós nagyvárosban csak ezért állunk meg egy jó órára, egyéb látnivaló nemigen akad, de a múzeum tényleg szenzációs. Da Nang Vietnam legnagyobb ipari központja, egyik fő kikötője. A háború idején az itteni volt a világ legnagyobb forgalmú repülőtere, mely, mondanom sem kell, nem a polgári lakosságot vagy a turistákat szolgálta ki.

   My Sonban, ha már esik az eső (meg amúgy is), kétóránként folklórbemutatót is tartanak. Hogy ne feledjem, életemben itt láttam először kelet-ázsiai lányok hasát. Hiába, a hindu táncokhoz legalább egy kicsit neki kell vetkőzni. Nem mintha kifejezetten gerjednék a kelet-ázsiai nők hasára, de tényleg ritka látvány, nem nagyon mutogatják. A régió legtöbb országában a bikini elképzelhetetlen, a japán lányok is csak az utóbbi években merészkedtek el ilyen ledérségig.

                              My Son egyik romépülete

                                         Cham reliefek Da Nang múzeumában

      Aki a 60-as évek vége felé már eszmélt a világra, aligha felejti el My Lai nevét. 1968 márciusában egy amerikai osztag parancsot kapott, hogy derítse fel és pusztítsa el Son My falut (valójában ez volt a neve egy nagyobb faluközösségnek, melynek egyes részegységeit az amerikaiak My Lai 1, 2, 3, 4 néven jelöltek). Úgy vélték ugyanis, hogy a falubeliek segítik és bújtatják a vietkongokat. Próbálták volna ne segíteni őket. Akkor meg azok gyilkolászták volna őket mint kollaboránsokat. A katonák gerillákat ugyan nem találtak, de feltételezték, hogy föld alatti rejtekekben bújtak meg. Az amerikaiak válogatás nélkül mindenkit lemészároltak, öreget, gyereket, nőt. A mészárlást egy fiatal amerikai helikopterpilóta, Hugh Thompson állította le, amikor látta, hogy az osztag parancsnoka egy bunkerban elrejtőzött sebesült vietnami civileket akar kivégezni. Honfitársai felé fordított géppuskákkal két újabb helikoptert hívott, hogy a sebesült vietnamiakat elszállíthassák. Őt és két társát 30 évvel a mészárlás után tüntették ki. A kegyetlenkedésért csupán egy katonát, William Calley hadnagyot, az egyik szakasz parancsnokát büntették meg. A tárgyaláson életfogytiglant kapott, de három és fél év házi őrizet után Nixon elnöki kegyelemben részesítette. Azon a fekete kő emlékfalon, melyet a mai látogató is megtekinthet, 504 megölt ember neve szerepel (az amerikaiak 347 áldozatról tudnak). A házak romjait romként rekonstruálták (merthogy semmi sem maradt belőlük), az elpusztult falurész emlékhely, sosem épült újjá, környékén viszont pezseg az élet. Zöldellnek a rizsföldek, cikáznak a robogók, az iskolások itt is a megszokott hófehér egyenruhában bicikliznek. My Laiban megállt az idő, Vietnamban azonban, úgy általában, robog, ezerrel. (folyt. köv.)  

                                         Az emlékfal My Lai-ban

                     A teljesen elpusztított falunak még a romjait is rekonstruálni kellett

AZ ELŐZŐ RÉSZEKET AZ ARCHÍVUMBAN TALÁLJÁTOK!

                                           Vietnam, 2006

Az előző részt a háború egyik fontos színterénél, a Mekong-deltánál fejeztük be. De hogyan került ez a pokolian sokat szenvedett ország és népe ebbe a háborúba? A második világháború idején, bár a francia adminisztráció fennállt, az ellenőrzést gyakorlatilag átadták a japánoknak. Az országban ekkor már élénken működött a felszabadítási mozgalom, a Viet Minh, melyben a Ho Chi Minh vezette kommunisták domináns szerepet töltöttek be. Nem először és nem utoljára a történelemben, a gerillákat, a későbbi ellenséget az amerikaiak (a CIA előde) pénzelték és képezték ki a japánok elleni harcokban. (Ha rövid volna az emlékezetünk, utalnék rá, hogy az iraki-iráni háborúban az USA Szaddámot támogatta mellszélességgel!) Északra átmenetileg bevonultak a kínaiak, ám kiderült, náluknál még a franciák is jobbak. Franciaország 1945 után is ragaszkodott indokínai (Vietnam, Kambodzsa, Laosz) külbirtokaihoz, ami újabb véres háborúba torkollott. A hegyekbe visszavonult ellenállók hosszú harcok után 1954 májusában Dien Bien Phu-nál megadásra kényszerítették a franciákat. A sebtében megtartott genfi konferencia nyomán az országot a 17. szélességi foknál két részre osztották, azzal a kitétellel, hogy 300 napon át szabad az átjárás. Északot ez idő alatt közel egymillió ember hagyta el. Délen a kommunistaellenes, katolikus Diem került hatalomra, aki afféle családi hitbizománnyá tette az országrészt. A tömeges, főleg egyetemisták és buddhista papok részvételével zajló lázongások nyomán, a helyzet stabilizálása érdekében amerikai segítséggel puccsal eltávolították (és kivégezték), attól kezdve bábkormányok vezették Délt. Északon a kommunisták, Ho vezetésével, először is tisztogattak, több ezer, a rendszer ellenségének számító embert végeztek ki vagy börtönöztek be. Ho Chi Minh fel akarta „szabadítani” a déli országrészt és 1959-től egyre terebélyesedő katonai akciókat indított. A 60-as évek elején már több ezer amerikai tanácsadó ügyködött Délen. 1964 augusztusában a Tonkini-öbölben – amerikai állítások szerint – támadás ért két amerikai hadihajót, melynek következtében Johnson elnök elrendelte Észak-Vietnam bombázását, rá egy évre pedig amerikai tengerészgyalogosok szálltak partra Da Nangnál. 1967. végére immár 480 ezer amerikai katona tartózkodott Dél-Vietnamban, hogy „védjék a szabad világot a kommunisták ellen”. Dél a végletekig megosztott volt. A polgári lakosság egy része a fennálló rezsimet támogatta, a másik a Vietkongot. Ha valaki nem emlékezne, akkoriban Amerikában még nem hivatásos hadsereg működött, hanem soroztak, méghozzá tömegével (lásd Hair). Azok a fiatal srácok, akik Amerika legyőzhetetlenségének bűvöletében nőttek föl, eleinte úgy képzelték, hatalmas technikai fölényük lévén pár hónap alatt elintézik a „sárgákat”. Utóbb már tudták-sejtették, nem kevesen közülük a halálba mennek. A néhány hónapból évek lettek (lásd még Ferenc József: „Mire a falevelek lehullanak, katonáink hazatérnek”). 1969-ben Nixon lett az amerikai elnök és új doktrínát hirdetett: a háború vietnamizálását, melynek lényege, hogy az amerikai csapatokat fokozatosan kivonják, hulljanak inkább a dél-vietnami szövetségesek katonái. Ennek ellenére több amerikai katona halt meg Nixon elnöksége alatt, mint korábban (összesen mintegy 60 ezer amerikai áldozata volt a háborúnak.) Mindeközben óriási mennyiségű hadifelszereléssel látták el a dél-vietnami hadsereget. 1973. elején a párizsi béketárgyalásokat követően tűzszünet köttetett, az amerikai csapatokat kivonták, ám a két vietnami fél sorozatosan felrúgta azt. 1975 elejére Észak, illetve a déli Vietkong fokozatosan fölmorzsolta a déli rezsim ellenállást, megtörtént Saigon elfoglalása. 1976. július másodikán Vietnami Szocialista Köztársaság néven megtörtént a két országrész egyesülése.

   Megkezdjük hosszú utazásunkat északnak, az 1. számú főúton, mely nagyrészt a partvidékhez közel fut. Többnyire még padka sincs, kóbor, vagy csak szabadjára eresztett, a gondviselésre bízott kutyák lófrálnak vagy hevernek mindenfelé. Középtermetű, zsemleszínű mindegyik, mintha egyazon alomból származnának. Érdekes, ugyanilyen kutyákat láttam tömegével Burmában vagy Srí Lankán is. Személyautó a kétsávos úton esetleg óránként tűnik fel, az is nyilván állami. Annál több a teherkocsi, meg a robogó. Legkreatívabb európai fantáziával sem tudnánk kiötleni, mi minden ráfér egy ilyen parányi járműre. Mondjuk, két irgalmatlan bambuszkosár hátulra, púpozva banánnal, tojással, zöldségfélével, kisebb kredenc, néhány malacka, no meg, ha a családi helyzet úgy kívánja, papa, mama és akár három kisded is. Városban már aránylag kevés a kerékpár, faluhelyen azonban szinte mindenki biciklizik. Egyenruhás fiúk, lányok jönnek az iskolából. A lányok fején formás kis kalap, hófehér uniformisuk csaknem bokáig ér, száll a por, tömény a kipufogógáz, nyilván mindennap mosni kell, de lám, az egyenruha mindig patyolatfehér. Senki sem tud olyan egyenes derékkal, háttal ülni a biciklin, mint a vietnami lányok. Cipős embert vidéken talán nem is láttam…,igen, igen, a hajdan nálunk is ismert vietnami papucs még mindig „üzemel”. Itt érdemes megemlíteni a vietnami nők jellegzetes viseletét, amit ao dai-nak neveznek. Az egyik legszebb és talán a legszexisebb ruhadarab, amit láttam. Selyemből (vagy valami hasonlóból) készül, magas nyakú, szorosan a testhez simul, hosszú ujjú, csaknem bokáig ér, alatta nadrágot hordanak. A 18. században jelent meg, modernizált formája a 20. század húszas éveiben alakult ki. A háborús időkben a kommunista északon a dekadens Saigon jelképének tekintették, habár a déli vietnami ideiglenes forradalmi kormány főtárgyalója, Nguyen Thi Binh asszony is ilyet viselt a párizsi béketárgyalásokon (ő viszont ennek ellenére sem lehetett túl szexi, lévén minimum ötven éve párttag). Az újraegyesítés után jó ideig mellőzték is az ao dait, ám a 80-as évektől ez vált az iskolás lányok formaruhájává és újra széles körben elterjedt. Színvilága igen változatos, kivéve az iskolásokét; az övéké fehér. Faluhelyen a parasztasszonyok persze nem hordják, ilyesmiben a földeken lehetetlen volna dolgozni. Marad a nadrág, valamilyen felsővel. Szoknyás nőt Vietnamban talán egyet sem láttam.  

                             Hazafelé az iskolából

                               Sok minden ráfér egy robogóra (netről lopva)

     Bruce rendszeresen megállítja mikrobuszunkat egy-egy falusi kisüzemnél. Itt bambuszkosarat fonnak, amott bambuszrudakat hasítanak négyfelé egy rém primitív, ám ötletes fémvázon, másutt cserépedény készül, nagy műgonddal, kézzel festve, egy nemzetiségi falucskában (az országban többtucatnyi, sajátos kultúrájú és eredetű etnikai csoport él) gyönyörű szőttesek készülnek. Egy domboldalon követ törnek, illetve hasítanak. Vasékekkel, iszonyatos kalapácsokkal, ötven kilós emberkék, és még csak nem is rabok. Meglep, hogy faluhelyen is milyen sok az új, ráadásul igen jó kinézetű családi ház. Többszintesek, nagyon keskenyek, hosszuk a telek hátulja felé néha a háromszorosa a szélességüknek, földszintjükön kivétel nélkül valami kis bolt vagy házi üzem működik. Ugyancsak meglepő az árubőség. Nincsenek ugyan hiper-szupermarketek, de minden kapható.

                                             Készülnek a kosarak

                                        Szőnyegszövés, saját használatra

      Megkezdjük a felkapaszkodást a 800-1500 méteres átlagmagasságú fennsíkokból álló Központi Felföldre. Hajdan dús trópusi őserdő borította, ennek azonban csak egy része maradt meg; részint a parasztok ritkították meg a fáért vagy új termőterületek nyerése végett, részint itt is nagy pusztításokat okozott az amerikaiak által bevetett lombtalanító vegyszer, a hírhedt „Agent Orange” (ezt azért használták, hogy a harcok során átláthatóvá tegyék a dzsungelt, melyben a gerillák rejtőztek). A felföld aránylag gyér lakosságú, ezért a kormány az 1990-es években nagyszabású népesség-áttelepítési programba kezdett, hogy az északi, túlzsúfolt vidékeket, a Vörös-folyó deltáját tehermentesítsék. Ennek a helyiek (zömmel kisebb etnikumok laknak itt) értelemszerűen nem örültek, ugyanis erről az akcióról természetesen egyik érdekelt felet sem kérdezték meg. Lázongások is kitörtek, ezért 2001-ben a kormány egy időre nem is engedett külföldieket a felföldre. Ma már igen.

     Errefelé láttam életemben először kaucsukfa-ültetvényt. Az Amazonas vidékén őshonos, de sok trópusi-szubtrópusi vidéken elterjesztették szerte a világon. A fa természetes állapotában akár 30 méter magasra is megnő, az ültetvényeken azonban legföljebb 20 méterre, már csak azért is, mert ha már nem ad elegendő latexet, kivágják. Igen, jól sejtik, a latex a kaucsukfa nedvének (latin eredetű) neve, többnyire fehér színű. A „lé” megcsapolása úgy történik, hogy erre kiképzett munkások egy lefelé irányuló spirális metszést ejtenek a fa kérgén, melyből szép lassan elkezd csöpögni a latex. Ezt a műveletet mindig éjszaka, vagy kora hajnalban végzik, amikor még viszonylag hűvös a levegő, hogy a folyadék ne dermedjen meg és a vágás ne záródjon el. A latexet egy a fa oldalához kötött kis csésze formájú edényben fogják fel, mindennap begyűjtik és újra megvágják a kérget. Egy metszés általában öt évig ad „termést”, ezt követően hagyják regenerálódni és a fa másik oldalán metszik fel a kérget.

                                                     Így csapolják meg a kaucsukfát

   A régió gyöngyszeme a közel kétszázezres lakosú Dalat, melyet már a francia gyarmatosítók is kinéztek maguknak (van itt egy kis „Eiffel-torony” is), a város ugyanis 1500 méter körüli magasságával kellemes éghajlatú, s különösen vonzó a monszun fülledt időszakaiban. Különös látvány a sok fenyő a trópusi növényzet után. A város nevezetessége, hogy telente nagy mennyiségben virágzik errefelé a szép sárga óriás mexikói napvirág (Tithonia). Piacain olyan mérsékelt övi növényeket is látni, amik másutt Vietnamban nemigen teremnek, nekünk azonban teljesen hétköznapiak: káposztát, karfiolt – és persze minden egyebet, melyek jó részéről azt se nagyon tudom, micsoda.

                                             Piac Dalatban

     Dalat büszkélkedhet egy igazi legendás tudóssal is, aki ugyan egyáltalán nem volt vietnami, de élete egy részét itt töltötte. Ő Alexandre Yersin svájci-francia bakteriológus, a pestis kórokozójának felfedezője. A 19. század utolsó harmadában több neves európai egyetemen is tanult, majd a párizsi Pasteur Intézetben kötött ki, ahol részt vett a veszettség elleni szérum kifejlesztésében. 1888-ban francia állampolgárságot kapott és szint melegében elutazott Francia-Indokínába, ahol egy ideig hajóorvosként tevékenykedett. A francia kormány kérésére Hongkongban kutatta a pestis kórokozóját, miközben ugyanott, csak „egy házzal odébb” ugyanezt tette a japán  Kisataso Shibasaburo is, ráadásul utóbbi pár nappal előtte tette meg saját felfedezését. Mivel azonban a japán kutató leírását nem ítélte elég meggyőzőnek és egyértelműnek a tudósvilág, Yersint ismerte el elsőnek, mi több, a betegség a latin nevét is róla kapta (Yersinia pestis). Később a mai Vietnam területén, Nha Trangban (oda még megyünk) kis laboratóriumot hozott létre, ahol a szérum előállításán ügyködött. A múlt század elején orvosi iskolát alapított Hanoiban. A mezőgazdaságban is próbálkozott; többek között az ő kezdeményezésére honosították meg és hozták létre az első kaucsukfa-ültetvényeket. S hogy mi köze volt Dalathoz? Lényegében az ő kezdeményezésére alapították a várost, ahol a gyarmati korifeusok, tisztviselők, katonatisztek a kellemes klímán eléldegélhettek. Egyébként a város ma is a vietnami biotechnológiai kutatások központja.

                                                                           Alexandre Yersin

     A franciák, természetesen, francia és svájci stílusú épületeket emeltek (mintegy 2500 villát), széles sugárutakat is kialakítottak volna, de a domborzat miatt nem nagyon lehetett, úgyhogy inkább szerpentineken lehet közlekedni. A város központja egy mesterséges tó körül terül el, egyszóval csakugyan kellemes környezet, ráadásul még a háború is megkímélte, csupán 1968 februárjában zajlott itt egy tíznapos csata a déli kormányerők és a vietkongok között. Mi magunk is egy hajdani francia villában kapunk szállást; fagerendás szerkezetével, hatalmas szobáival, fás kertjével simán elmenne valahol Normandiában is. Pompás nappalijában európai bútorok között reggelizünk, vacsorázunk, borozunk.

     Dalat a vietnami avantgard központja is; sok művész alkot itt és környékén. A tavak, dombok, virágok, a hatalmas fedett piac, a dekoratív üzletek, sörözők egy másik Vietnamot mutatnak, mintha még az örökös nyüzsgés is kisebb fokozatra váltott volna.

     A város egyik látványossága a „bolondvár”. Érdekes, milyen sok országban akad extravagáns „művész”, aki enyhén szólva eszelős álmait mindenáron építményben próbálja kifejezni. Esetünkben Dang Viet Nga asszonyról van szó, aki Moszkvában doktorált építészetből. Ma ő Vietnam talán egyetlen hippije, igaz, elég öregecske már. Mástól aligha néznének el effajta kilengéseket, de neki mindent szabad. Apja a 80-as években Vietnam elnökhelyettese volt. A „vár” betonból, vasból, drótból készül (az alkotás soha véget nem érő folyamatának vagyunk tanúi), a drótpókkal, betongyökerekkel, betonzsiráffal és hasonló kreációkkal díszített bizarr külső ehhez méltó belsőt rejt. A szobákat éjszakai szállás gyanánt ki is lehet bérelni.

                                                   A "bolondvár"

   Nem hagyhatok ki a sorból egy újabb „üzemlátogatást” sem. Egy kis manufaktúrában lányok, asszonyok selyemképeket készítenek. Ezt úgy lehet elképzelni, hogy valamilyen textil-alapanyagra előre rajzolnak valamilyen mintát, aztán a hajszálnál is vékonyabb színes selyemcérnával kivarrják. A kép gyakorlatilag bármi lehet, tájkép, csendélet, valamilyen híres festmény utánzata, de egy biztos: irgalmatlan odafigyelést, nagyon finom ujjakat igénylő munka, a végeredmény pedig csoda. Ha egy nagyobb darabot (melyen egy időben akár ketten is dolgoznak) úgy két méterről nézünk, ember mg nem mondaná, hogy nem valódi festmények. Ehhez méltó az áruk is: egy kb. fél négyzetméteres mű ára több ezer dollár is lehet. Más kérdés, hogy ebből a készítőik csak a csekély töredékét kapják fizetségül.

                                                       Selyemkép

   Dalatban találjuk az utolsó vietnami császár, Bao Dai 1933-ban épült nyári rezidenciáját. A Nguyen-dinasztia utolsó uralkodója 1926-ban, 13 évesen került trónra, ám csupán névleg, mert Franciaországban folytatta tanulmányait. Visszatérése után 1945-ben átadta a hatalmat a Viet Minh-nek, emigrált, s bár egy ideig „államfőként” funkcionált Délen, de amikor 1955-ben az országrész köztársaság lett, ismét Franciaországba távozott és ott is halt meg. A rezidencia nem túl látványos, egy királyhoz képest határozottan szerény, ellenben tele van rendületlenül fényképezkedő turistával, ottjártamkor épp egy eszetlenkedő japán huszonéves suhanccsoporttal.

     Dalatban több buddhista pagoda is épült. Az egyik legérdekesebb a központtól kissé távolabb eső, a múlt század közepén emelt Linh Phuoc. Sárkánypagodának is nevezik, mert az udvarán egy közel ötven méter hosszú sárkányalak tekereg. Az építmény díszítéséhez töméntelen porcelán-, üveg- és cseréptöredéket használtak fel. Hogy szép-e, ízlés kérdése; egy alaposan túldíszített barokk templomot szorozzanak meg tízzel, akkor körülbelül kijön az eredmény. Itt emelkedik az ország legmagasabb harangtornya, közel 38 méter magas és 8,5 tonnás harang lakik benne.

                                             A Linh Phuoc pagoda harangtornya

     A felföld a vietnami kávétermesztés egyik központja is. Itt láttam életemben először kávécserjét, sőt ültetvényt is, igaz, elég kicsit. A kávétermesztést a franciák honosították meg a 19. század közepétől és az idők során a termelés annyira felfutott, hogy ma már, bármilyen hihetetlen, a sokáig világelső Brazíliát is megelőzik. A dolog szépséghibája, hogy főként a gyengébb minőségű Robusta fajtát termesztik, a világpiacon pedig az Arabica kedveltebb. A rizsexport után így is a kávé a legfontosabb kiviteli cikk. Hozzáértők szerint, ha Vietnam csökkentené a rizs termőterületét, egyéb növényekből jóval nagyobb bevételre tehetne szert. Merthogy rizsből van tengernyi – India után a világ második legnagyobb rizsexportőre.

                                        Ha valaki még nem látott kávécserjét...

                               Kemény munka a rizsföldön, és mégis tudnak mosolyogni

   Az ültetvényen a kávéfőzés általam eddig sosem látott főzési módjával is megismerkedtünk. Az őrleményt egy kis alumínium edénybe teszik, melynek alja lyukacsos. Erre egy szintúgy lyukacsos kis alumíniumlapot tesznek, sőt szorítanak, aztán ráöntik a forró vizet. Az egészet ráteszik egy csészére és alul szép lassan kicsöpög a kávé. Nekem kissé túl karamellizáltnak tűnt, de jó. Városban viszont, ha kávét kérünk vendéglőben, szinte kizárólag az instant változatokkal tudnak szolgálni. Úgy gondolják, ha a nyugati reklámokban főleg ezeket mutatják, nyilván ez a jó. Pedig nem. (folyt köv.)

                                                 Így néz ki a vietnami kávéfőző "gép"

Az Indexről jövők figyelmébe: van ám első rész is!

Bő egy hónapos szünet után új anyagokkal, nyolcadik „könyvemmel” folytatódik a blog. Miért az idézőjel? Mert könyvnek szántam ezt is valamikor, akárcsak az előzőt, amit „Sör jégkockával – bevezetés más világokba” címmel ugyanitt már olvashattatok. Igazi, kézbe vehető könyv azonban aligha lesz belőle, belőlük. Hat, ténylegesen megjelent könyv után letettem arról, hogy legyen még egy dobásom. A hazai könyvpiac a látszat – a könyvesboltokban látható óriási választék – ellenére vegetál; a kisebb kiadóknak nincs pénzük arra, hogy előre finanszírozzák egy-egy újabb könyv kiadását, a Nemzeti Kulturális Alapból nyerhető támogatási keretet pedig úgy megvágták, hogy a kiadók az idén nem is pályázhattak ilyen jellegű könyvek kiadására. Állítólag igény sincs már útikönyvekre. Ennek némileg ellentmond, hogy egy év alatt több mint 80 ezren tisztelték meg a blogomat és a bejegyzésekből kilencnek az olvasottsága meghaladta a háromezret. Egy könyv manapság 1000-1500 példányban jelenik meg és jó, ha pár év alatt el is fogy. Igaz, hogy a blogért egy büdös fillért nem látok, de valahogy könyvírásból sem sikerült meggazdagodnom. A terjesztésből lehet kaszálni, ám én nem azzal foglalkozom. Ebben a könyvben, mely az eddigiekhez hasonlóan tíz fejezetből áll, a 2006 tavasza és 2009 tavasza között tett tíz utazásomról olvashattok: Vietnam, Brazília, Burma, Kuba, Indonézia, Szíria, Srí Lanka, Grönland, Líbia és végül Japán. (Aztán egy újabbal folytatjuk!)  Ezek az írások ilyen formában még sehol nem jelentek meg.

   Hogy miért lett a címe „A világ közepe”? Fogalmam sincs. Már évekkel ezelőtt elhatároztam, hogy ez lesz, és nem emlékszem, milyen megfontolásból. Ideológiát gyártani hozzá így utólag már semmi értelme nem lenne, de azért tudnék. Mondjuk, mindenkinek az a hely a legfontosabb, ahol éppen él, ahol a számára fontos dolgok történnek. Ez vonatkozik magyarra, pápuára, amerikaira, új-zélandira, bárkire. A világ közepe ott van, ahol te is vagy, minden jóval és rosszal együtt, ami körülvesz, és megteremtheted magad köré a saját világodat.          

                                      A másik Vietnam - Vietnam, 2006

A hatvanas évek végén, kezdő gimnazistaként már érdeklődve figyeltem a hírműsorokat. A rádió reggeli krónikája (lehet, hogy akkor másként hívták) minden egyes napon a vietnami háború legújabb fejleményeivel indított. Hogy például az amerikaiak szőnyegbombázást hajtottak végre, napalmmal támadták a dzsungelbeli falvakat, a vietnami légvédelem pedig lelőtt ennyi és ennyi B-52-es légierődöt (pontosan emlékszem, ezt a szót – légierőd – használták mindig erre a csakugyan iszonyatos méretű bombázóra). Belém vésődtek ilyen városnevek, mint Da Nang, Hai Phong, Hué, My Lai és persze Saigon. Aztán az utazásra készülve felrémlettek a sokszor látott híradókockák a lángoló falvakról, a rizsföldeken szalmakalapban görnyedő emberekről, meg persze a töméntelen amerikai háborús film, főleg a rosszabb fajtából, melyben a vietkongok mint megtestesült ördögök kínozzák foglyaikat, aztán jön Rambo, és egy szál késsel rendet tesz. Megjegyzem, e filmek egyikét sem Vietnamban forgatták, érthető módon. Ez volt tehát az „egyik” Vietnam, én viszont a „másikat” akartam látni. Alighanem meg kell magyaráznom ezt a Vietkong szót. A nyugati sajtóban a háború idején többnyire így nevezték a Dél-Vietnami Nemzeti Felszabadítási Frontot, illetve annak katonáit; A Viet Nam Cong San, vagyis a vietnami kommunista kifejezésből ered.

  A bennem fészkelődő kíváncsiságba némi aggodalom is vegyült. Akkortájt, 2006 februárjában a világot foglalkoztató legfőbb kérdés a madárinfluenza volt, mely Vietnamban is szedett áldozatokat. Felhívtam orvos ismerősömet, a trópusi betegségek szakértőjét, elutazna-e a helyemben. Talán döglött madarak tetemét akarod összeszedni? – kérdezte. Nem. Készülsz baromfitelep meglátogatására? Nem…, de hát emberek halnak meg, már valami tízen… És mennyi lakosa van Vietnamnak? Úgy nyolcvanmillió fölött, ha jól tudom. Akkor meg mi a kérdés? Menj nyugodtan.

     A nyugalom csak Ferihegyig tartott. Akkoriban a Malévnak még volt rendszeres járata átszállóhelyemre, Bangkokba, jó nagy géppel, nekem meg jegyem, turistaosztályra, ahová ennek ellenére nem akartak fölvenni. De miért nem? Mert nincs hely. Az meg hogy lehet? (Elmondom. A Malév, akárcsak minden légitársaság, szeretné a legtöbb helyét értékesíteni, ezért olyan pofátlanságokra is ragadtatják magukat, hogy több jegyet adnak el, mint ahány helyük van. Hátha visszamondja valaki az utolsó pillanatban, esetleg lekési a gépet, vagy olyan balfácán, hogy hagyja magát kidobni.) Azt mondták, miért nem foglaltam előre helyet. Akkor már túl voltam pár száz fölszálláson, de ilyesmivel még sosem próbálkoztam. Viszont kidobni sem hagytam magam, aminek az lett a számomra igen kellemes következménye, hogy úgy egy órával később már pezsgőt kortyolgatva terpeszkedtem a helyemen. Jobb híján ugyanis beültettek a business osztályra, ahol a csaknem teljesen hátradönthető ülésben az étkezési időket kivéve kellemesen átaludtam a kereken tíz órás utat.

     Kora este érkezem Saigonba. Ahogy a belváros felé taxizom a reptérről, az utcákat szó szerint százezer számra lepik el a robogókkal szlalomozó fiatalok. Szombat esti kirajzás, a szórakozóhelyek, éttermek fényárban úsznak, csak araszolunk a sokadalomban. E sokkoló élmény birtokában léptem ki másnap délelőtt az utcára, hogy körülnézzek a közeli piacon. Ehhez azonban át kellett kelni egy körforgalommal megbolondított útkereszteződésen. Kis híján visszafordultam. Autók, robogók, biciklik kavarogtak szédítő sebességgel; a pirosban várakozó járművek úgy ugrottak ki a szabad jelzésnél, mint egy Forma-1-es verseny rajtolói. Totális káosz, de ha az ember beleveti magát, többszöri tapasztalás nyomán rájön, hogy ez afféle szervezett, pontosabban önszerveződő káosz (ám ettől függetlenül is simán átgázolhatnak az emberen). Erre igazán akkor jöttem rá, amikor másnap, immár a (tízfős nemzetközi) csoportommal ciklótúrára indultunk. A „cikló” olyan kerékpáros riksa, melyben az utas nem a „sofőr” mögött, hanem előtte ül. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a tekerők előzékenysége, vagy csupán önvédelme; végül is az utas kénytelen vállalni az esetleges ütközés kockázatait.

                  Saigoni körforgalom - nem látszik tébolydának, pedig az

                                            Robogók pihenőben

   A piac amúgy közepesen érdekes, ha már látott ilyesmit az ember Délkelet-Ázsiában. Ben Thanh-nak hívják, olyasféle turistalátványossága a városnak, mint Budapestnek a Nagyvásárcsarnok. A kínálat persze egészen más; jórészt a helyiek igényeit elégíti ki, zöldséggel, gyümölccsel, tengeri herkentyűkkel, ruhafélével, de nem feledkeznek meg a külföldiek ama ellenállhatatlan vágyáról sem, hogy azon melegében beszerezhessenek egy „Good Morning Vietnam” feliratú pólót. Kapható itt mindenféle konyhafelszerelés, lakásdísz, és az ember nem is érti, hogy lehet meglenni egy színes fényekkel villódzó Krisztus-kép nélkül. Az épület a francia gyarmati időkben készült el, aztán leégett és 1912-ben épült újjá.     

                                Piaci életkép

   Túravezetőnk, az ausztrál Bruce javában az ötvenes éveit tapossa, kilenc éve él Vietnamban, úgy-ahogy a nyelvet is beszéli. Évente egyszer, szabadsága alatt, utazik Ausztráliába, aztán jön vissza és két-háromhetes turnusokban föl-le kíséri utasait Saigon és Hanoi között. Családja, vietnami lakóhelye nincs, kis, ódivatú hátizsákban hordja összes motyóját. Közben fölvette (vagy ráakasztották) a „Lemon Juice” utónevet, merthogy mindenütt csak limonádét iszik. Szerintem nincs olyan zug az országban, amit ne ismerne. Pontosan tudja, melyik falunál hol érdemes megállnunk egy-egy népi mesterség fortélyainak megtekintésére. Ilyenkor széles gesztusokkal, kitárt karral, vietnami köszöntéssel robban be a helyiek közé, s olykor az volt az érzésem, személyesen ismeri mind a 85 millió vietnamit. Persze, azokat sem mind ismeri, akikkel összefutottunk, de úgy tesz, mintha… és a hatás frenetikus. Nem volt olyan helyzet, ahol ne a legnagyobb barátsággal és szívélyességgel fogadtak volna bennünket. Elvitt olyan éttermekbe is, melyekbe önmagamtól a lábam se tenném be, viszont nagyon olcsón és kiválóakat kosztoltunk.

                                            Bruce "Lemon Juice"

   Saigon, mely ma 6 milliónál is több lakosával (elővárosokkal közel 10 millió) Vietnam legnépesebb települése, máig gazdasági központja, a 17. század közepéig egy mocsárvidéken álló kis falu volt. Nevének eredete bizonytalan; a mai Vietnam déli részét évszázadokon át kínaiak, majd khmerek (Kambodzsa népe) uralták, úgyhogy többféle etimológiai magyarázat is született. 1975 óta viseli a felszabadító háború és a kommunista párt hajdani vezérének, Ho Chi Minh-nek a nevét (hivatalosan Thanh pho Ho Chi Minh, melyből az első két szó jelentése város). Itt kellene eloszlatnom egy tévedést, de mivel ez úgysem fog menni, beérem némi magyarázattal. Nálunk a nevet „Ho Si Min”-nek ejtik, holott helyesen, vietnamiul Ho Csi Min. A félreejtés oka az, hogy ezt a régiót franciák gyarmatosították 1870 körül, a franciában pedig a „ch”-t „s”-nek ejtik, „cs” hang ugyanis nincs. Az amerikaiak „sh”-val írták át, mely ugyancsak „s”-nek hangzik. Mi meg átvettük így, hibásan. A vietnamiak, akik a középkorban még kínai írásjeleket alkalmaztak, majd kifejlesztették saját rendszerüket, nagyjából az első világháborút követő időszaktól kezdve áttértek a latin betűkre, s ezzel a régióban egyedülállóak. Ennek igen érdekes a története, ugyanis még a 17. században egy francia misszionárius, Alexandre de Rhodes fogott hozzá ahhoz a sziszifuszi munkához, hogy kiejtés szerint latin betűkre ültesse át az amúgy rendkívül bonyolult kiejtésű vietnami nyelvet, mely írást ma is használnak. De Rhodes egyébként e tettéért jóval később szobrot kapott Saigonban, bár saját korában halálra ítélték térítői tevékenységéért, ám a büntetés elől megszökött. Aki látott már vietnami írást, elborzad attól a tömérdek farkincától, kis kalaptól, jobbra-balra dőlő vesszőcskéktől, ide-oda biggyesztett pontoktól, melyekkel a hangsúlyokat jelölik. Ez ugyanis a külföldi számára a vietnami kiejtés legszörnyűségesebb megpróbáltatása. Példaként a „ma” szót szokták felhozni, melynek hat különféle jelentése van, a kiejtés függvényében. Ezeknek a jelentéseknek az írásbeli érzékeltetéséhez ezek szerint öt megkülönböztető jelet kell az „a” betűhöz illeszteni. Vagy itt van – immár nálunk is egyre népszerűbb – a vietnami tésztaleves, aminek erre alkalmas karakterkészlet híján a nevét se tudom leírni, csak körülbelül. Ez a phó, amit jobb híján „fő”-nek ejthetünk, amúgy magyarosan. Az a külföldi, aki helyesen akar megtanulni írni vietnami nyelven, alighanem a percet is elátkozza, amikor belefogott.

                                  Ismerkedés a vietnami betűvetéssel

   Névváltoztatás ide vagy oda, Saigon a helybeliek számára máig Saigon (hivatalosan egy kerület viseli e nevet), még a vasúti pályaudvar homlokzatán is ez áll. A hatalmas, nyüzsgő városban már semmi sem emlékeztet a jó három évtizede véget ért háborúra, ugyanakkor szinte minden emlékeztet rá. A Háborús Emlékek Múzeuma tele van nyugati látogatóval, no meg a franciák, de főleg az amerikaiak ellen vívott háború tárgyi emlékeivel. Látható itt egy példány ama nevezetes helikopterekből is, melyek minden, a vietnami háborúban használt filmben is feltűnnek. Az UH-1 (becenevén Huey) típusból kereken hétezret vetettek be a háborúban, légitámadásra, deszant alakulatok, sebesültek, utánpótlás szállítására. Nem emlékszem, hogy filmen egyszer is láttam volna csukott ajtókkal. Aztán vannak itt lövegek, föl nem robbant bombák, az amerikaiakkal szövetséges dél-vietnamiak által „használt” kínzókamrák rekonstrukciói, a hős vietnami néppel való szolidaritást kifejező külföldi (köztük magyar!) plakátok és emléktárgyak, a legborzalmasabb amerikai rémtetteket bemutató fotók, jelenkori gyerekrajzok…

                                             Magyar emlék a Háborús Emlékek Múzeumából

     Közkedvelt látványosság a hajdani amerikai nagykövetség épülete (pontosabban a helye), melynek tetejéről Saigon elfoglalása idején az utolsó pillanatokban, 1968 áprilisában felszálltak a menekülő munkatársak, vietnami elvbarátaik egy részét otthagyva és ezzel kiszolgáltatva a bosszúszomjas Vietkongnak. A komplexum egy ideig a vietnami olajtársaság hivatali épületeként szolgált. Miután helyreálltak a diplomáciai kapcsolatok Vietnam és az USA között, utóbbi új nagykövetséget nyitott a fővárosban, Hanoiban, a régit pedig, nem sokkal az után, hogy Vietnam visszaadta az amerikaiaknak, 1998-ban lerombolták, hogy ezzel se terheljék a múlt nyomasztó örökségét. Közvetlenül mellette épült fel az amerikai főkonzulátus épülete.

                                Itt állt egykor az amerikai nagykövetség

     Többnyire csak kívülről tekinthető meg a Függetlenség palotája, mely manapság az Újraegyesítés Palotája nevet viseli. Volt előde is, azt még a francia gyarmati időkben emelték, azt azonban 1962-ben az akkor regnáló Diem elnök ellen lázadó légierő úgy lebombázta, hogy értelmetlen lett volna rendbe hozni. Építettek helyette újat, ami 1966-ban készült el és jelenleg is áll. 1975-ben, a vietnami háború végéig ez volt az elnöki palota, aztán átkeresztelték, így lett az Újraegyesítés Palotája. Amúgy látogatható, de nem pazaroltuk rá az időt, bár állítólag a belseje szép, viszont kívülről egyszerűen nagy és elég ronda.    

                                  Az Újraegyesítés Palotája

  A Notre Dame katedrális a francia gyarmati időkben épült, külső téglaburkolatának anyagát egyenesen Marseille-ből hozták ide. Vietnam mint „kommunista” ország aránylag türelmes a vallásgyakorlókkal, bár éppen a katolikus egyházzal nem szimpatizálnak (a Vatikánnal az országnak nincs is hivatalos kapcsolata), mert a 19. században a katolikusok a francia gyarmatosítókkal kollaboráltak. Számuk egyébként megközelíti a 6 milliót, ami alig marad el a legnagyobb helyi vallás, a buddhizmus hívei mögött.  

     Ha már itt tartunk, útban a Mekong-delta felé egy kisvárosban találkozhattunk egy érdekes helyi vallással, a Cao Dai-jal is. Temploma meglehetősen vegyes stílusjegyeket hordoz, ami nem csoda. A kaodaizmus viszonylag új keletű, 1925-ben alapította egy Ngo Van Chieu  nevű férfiú. Ötvözi az indiai buddhizmus, a kínai taoizmus és konfucianizmus elemeit, de még a katolicizmusba, továbbá az ősi helyi vallásokba is belekóstol. Négy-ötmillióra becsült követői, akiknek nagy többsége Dél-Vietnamban él, jóformán a vallástörténet minden nagy alakjának eszméit magukénak vallják. Egy újabb „fúziós” vallás, mindenesetre érdekes.  

                                                 A Cao Dai vallás egyik temploma

   Saigonban szintén látványosságnak számít a központban álló főposta, már csak azért is, mert Gustave Eiffel mérnöki irodája tervezte és építette a 19. század végén. A belépőt szemben Ho Chi Minh óriási portréja fogadja, kétoldalt viszont két igen érdekes térkép látható, amik korán, még az építést követően készültek. Az egyik „Dél-Vietnam és Kambodzsa távíró vonalai 1892-ben” címet viseli, a másik pedig Saigont és környékét ábrázolja, ugyanazon időkben. Csoda, hogy nem kaparták le őket; nálunk biztosan eltüntették volna valamelyik rezsimváltáskor. A vietnami posta szolgáltatásainak minőségéről nem tudok beszámolni, nem vettem igénybe semmit.

                            A saigoni főposta

     A város, zűrzavart sugalló képével szemben, pár napig nagyon kellemesen elviselhető – a hőséget kivéve. Francia koloniális épületei mellett jól megférnek az új Vietnam szupermodern épületei a merész konstrukciójú felhőkarcolókkal, plázákkal és egyebekkel, annál is inkább mivel ez utóbbiak szinte teljesen új negyedekben állnak.        A hat országot átszelő Mekong mind hosszát, mint vízhozamát tekintve a világ tizedik leghosszabb folyója; közel százmillió ember sorsa függ tőle így vagy úgy. Itt, Vietnamban rakja le óriási hordalékmennyiségének zömét, melyből immár 40 ezer négyzetkilométernyi területű deltát épített. E szakaszon, nyilván rengeteg ága-boga miatt, a Kilenc Sárkány Folyójának hívják és termékeny földjeit immár 17 millióan lakják. Vietnam újraegyesülése előtt harmada volt a lakossága (mostanában viszont országosan itt növekszik a leglassabban a népességszám). Persze, főként rizst termesztenek, mint országszerte szinte mindenütt, még a sírok is a rizsföldek közepén állnak. Eleinte azt hittem, helytakarékosság okán, ám helyi kísérőnk elmagyarázta, faluhelyen így szokás. A parasztember a rizsföldön éli le életét, ott lel nyugtot halála után is.

                                 Sírok a rizsföldön

A mikrobuszból csakhamar nagyobbfajta motorcsónakba szállunk.  Elképesztő, mennyire elevenek a deltaágak. Városok, falvak szegélyezik, százszámra pöfögnek a rettenetesen rozoga áruszállító bárkák a hasonlóképpen rettenetesen rozoga, félig a parton, félig cölöpökön álló házak között. Van itt úszó piac, halászhajók, mederkotrók (a kitermelt iszapot bárkák viszik a termőföldekre), no meg szörnyűséges komfortot sejtető lakóhajók, lengedező ruhákkal, tévéantennával, ketrecben tartott tyúkokkal, virágcserépben nevelgetett zöldségfélékkel (Kevin Costner filmje, a Waterworld jutott eszembe az egy tő paradicsommal). A keskeny, sekély ágakba már csak evezős csónakkal juthatunk be. Nádszálvékony, inas lányok, asszonyok eveznek helyettünk, a csónak hátuljában. Mifelénk a csónakot háttal ülve, az evezőt húzva hajtják, Vietnamban mindenütt menetirányba állnak vagy ülnek és tolják az evezőket. Az éjszakát is a deltában töltjük, egy cölöpház félkomfortos nagy hálótermeiben, a padló alatt a Mekong szelíd vize locsog altatót.

                          Élet a Mekong-deltában

                                            Csónakázunk a deltában

   Végignézünk néhány falusi manufaktúrát is. Egyikben édességeket készítenek, például rizst puffasztanak hatalmas üstben, aztán összekeverik forró cukornádsziruppal, formába öntik, felszabdalják, és a pehelykönnyű kis rizstéglákat csomagolják. Úgy tűnik, mindenki mindig ugyanazt a munkafolyamatot végzi, rendkívül egyszerű szerszámmal, a csomagolás kézzel folyik, villámgyorsan. Egy másik kisüzemben pálmalevélből háztetőnek szánt előre gyártott elemeket vágnak, tűznek, hajtogatnak az asszonyok. Ugyanúgy, ugyanazt, mindennap. Egy tégla- és fajanszedénygyárba szürkületkor érkezünk. Már csak egy fiatal lány dolgozik a derengő fényben, elmúlt hat óra. Angolul kitűnően beszélő helyi vezetőnk segítségével faggatózom. A lány hatalmas virágcserépféléken ügyködik, úgy néznek ki, mint egy vécécsésze, elejükön macskafej, hátuljukon macskafarok. Agyaggal kiöntenek egy sablont, majd szétszedik, a lánynak pedig az a feladata, hogy egy műanyag lapkával lekaparja, lesimítsa a fölösleget. Reggel hatkor kezd, este hatig tart a munkaideje, de ha sok a dolog (nyugat-európai megrendelésre szállítanak), robotol nyolcig. Három éve csinálja, mindennap, ugyanazt. Ha van munka, hétvégén is. Mikor pihensz? – kérdezem. Ünnepeken. Abból meg, gondolom, nem sok van. Nincs a világon még olyan népcsoport a kelet-ázsiaiakon kívül, akik ezt a monotonitást ép ésszel kibírnák, ráadásul a fizetések nyomorúságosan alacsonyak.

                             A "macskás" lányka

   Cu Chi (ejtsd Ku Csi) környéke ma ugyancsak turistalátványosság, a háború idején viszont a Vietkong (a dél-vietnami kommunista gerillák) egyik legfontosabb bázisa volt, Saigontól mintegy 70 kilométerre. Stratégiai fontosságát a Saigon-folyó, az ország egyes számú főútvonala adta, illetve itt végződött a délkelet-ázsiai dzsungeleken átkígyózó Ho Chi Minh-ösvény, a gerillák legfontosabb utánpótlási útvonala. Nagyjából 200 kilométer hosszú, kőkemény agyagos földben kialakított alagútrendszer hálózza be ezt az ún. vasháromszöget. A 40-es évek végén a franciák elleni háborúban kezdték ásni, akkor elsősorban óvóhelyként. Az amerikaiak elleni harcokban viszont már támadások kiinduló bázisaként is használták. Amint kb. két méterrel a felszín alatt kúszva magunk is megtapasztalhattuk, a nem egészen egy méter magas, alig fél méter széles közlekedő alagutakban két-három perc is elviselhetetlen a párás hőségben. A gerillák a háború alatt itt éltek-rejtőztek, vájtak, kúsztak-másztak, nem pár percig, hanem naponta hosszú órákon, néha napokon át, évekig. A föld alatti élet maga lehetett a pokol; tele hangyákkal, pókokkal, skorpiókkal és rengeteg áldozatot szedett a malária is. Az alagútrendszer helyenként akár háromszintes is volt, lakókamrákkal, étkezővel, kórházzal. Bejárataikat, melyen épp csak átfért egy ember, tökéletesen álcázták, egy parányi deszka fedte őket, lombbal, ágakkal, levelekkel tették terepszínűvé. A bebújást egy e célra rendszeresített katona a látogatóknak be is mutatja. A környék pedig tele volt csapdák százaival. Ezek bambuszból, és/vagy az amerikai bombák fémanyagából készültek. A fel nem robbant bombákat ott a föld alatt szétfűrészelték, kiszedték a robbanóanyagot, a fémet beolvasztották és hatalmas hegyes szögeket kovácsoltak belőlük. Ismétlem, mindezt méterekkel a föld alatt. A csapdák nem feltétlenül arra szolgáltak, hogy megöljék az ellenséget, elég volt, ha jó időre harcképtelenné tették. Különleges módszert alkalmaztak, hogy a kiszivárgó füst el ne árulja a rejteküket. Mindig kora hajnalban főztek, olyankor a pára álcázta a füstöt. Az amerikaiak mindent megpróbáltak a felderítésük érdekében. Önkéntesekből speciális alakulatot szerveztek (őket nevezték alagútpatkányoknak), tagjai csupán pisztollyal, késsel, lámpával és zsineggel voltak felszerelve. Így haladtak szinte centiről centire, nem túlzottan nagy eredménnyel, pedig az alagútrendszer félig még egy amerikai bázis alá is behatolt. 1969-ben totális szőnyegbombázással tudták csak lerombolni az alagútrendszer nagy részét, de a gerillákat akkorra kivonták ebből a térségből; feladatukat már teljesítették.

                                 Csapda a háborús időkből

                                        Alagút bejárata (turistáknak)

                                 Így lehetett nyomtalanul eltűnni a föld alatt

     A mai kép erősen megtévesztő: a hajdan itt terpeszkedő dzsungelnek nyomát sem látjuk, gyér aljnövényzetű eukaliptuszerdő nőtt helyette, még láthatóak bombatölcsérek, aki akar, korabeli fegyverekkel (szovjet AK-47-es Kalasnyikov) célba is lőhet, golyónként egy dollárért. Sok nyugati turista élvezi. (folyt. köv.)

    FÜLEMET EGY JÓ CIKKÉRT - JEMEN és DUBAI - 2005

A következő két nap tagadhatatlanul legszebb emlékeim közé vonul be jemeni utazásunkról. Gyalogszerrel, néha kocsival bóklászunk a kis hegyi falvak között, próbálunk ismerkedni a „hegylakókkal”. Ahány domb, annyi falvacska, ötven-száz, erődítményszerű, terméskőből épült „toronyházzal”, körülöttük teraszos földek, már-már az Andokat idézik. Egy falucska szinte lóg a levegőben. Al-Mahwit városa középkort idéző vaskos házfalaival maga egy erődítmény. A nők errefelé valahogy nem olyan szemérmesek, sokuknak az arca is látszik; tiszta bujaság. Egy fiatal lány büszkén bemutatja növendék borját; azt szabad fényképezni, őt magát már csak letakart arccal. A szuvenírárusok itt is levakarhatatlanok, ezüst szelencétől a nyakláncig mindent bevetnek. De mit látok? „Iszlám Barbie-babát”, szépen beöltöztetve, mint az igaziak, csak egészen másképp. Már sajnálom, hogy nem áldoztam rá néhány rialt. 

                                  Falvak a hegyvidéken

                                     Kedvencem, a "lebegő" falu

                                     Fotómodell tehénnel (vagy bikával, de most mindegy)

                                               Al-Mahwit...

                            ... és falai közelről

     Utolsó „terepi” éjszakánkat Thula szépséges városában, ugyancsak egy fundukban (hagyományos jemeni vendégház) töltjük. Állandó szobatársammal, Lacival egy akkora hodályt kapunk, hogy a földre fektetett matracokon még vagy nyolc személyt vendégül láthattunk volna. Estefelé már cudar hideg van, pedig Thula csak 2400 méter körüli magasságban fekszik, eredetileg viszont még följebb, másnapi látogatásunk színhelyén, a 2800 méteres platón fekvő Kawkabanba tervezték szállásunkat. A városka mintegy három kilométer hosszan nyúlik el a mészkőfennsíkon. Jelentése két csillag. A legenda szerint hajdan két palota emelkedett itt, mindegyikben egy-egy hatalmas drágakő (villámhárító gyanánt), melyek olyan fényt árasztottak, hogy messziről jelezték az utat a régi idők utazóinak. Kawkaban ma elég ritkán lakott, a hatvanas évek közepe táján, a polgárháború idején egyiptomi gépek bombázták addig bevehetetlen természetes erődítményét. Testvérvárosa, az alant elterülő Shibam (igen, itt is akad egy belőle) adta a terményt, Kawkaban pedig amazoknak a védelmet. Ma műút visz föl a 400 méterrel a környezete fölé emelkedő platóra, de még használható állapotban van a hajdani gyalogösvény is.

                                   Kawkaban

                            A másik Shibam

   Sana’a előtt még megállunk egy órácskát, hogy a várostól macskaugrásra levő Wadi Dhahr oázisában megszemléljük Jemen talán leggyakrabban fotózott épületét, a Sziklapalotát. A palota ugyan nem egészen sziklából van, de sziklán (konkrétan homokkövön) áll. Yahya imám emeltette nyári rezidenciaként az 1930-as években. Ő volt 1904-től 1948-ban bekövetkezett haláláig (egy puccs során lelőtték) Jemen hegyvidéki területeinek uralkodója.  

                                              A Sziklapalota

     Fél napunk maradt Dubaira. A látottak alapján nekem kettő kellett volna, egy hét már alighanem sok is. Elég keservesen szabadulunk a repülőtér fogságából, még a vízumot is ki kell váltanunk, az alkalmazottak meg nem sietnek. A háromcsillagos szálloda nagyjából úgy fest, mint Nyugaton egy négycsillagos, bár erre az egy éjszakára teljesen mindegy. István a körülményekhez képest villámgyorsan beszervez egy mikrobuszt, mellyel majd körberohanjuk a várost, más kérdés, hogy a jármű jócskán késik. A kétszer négysávos utakon egymásba érnek az autók, gyalog épeszű ember itt nem jár. Dögletes a hőség, késő este is 35 fok, tömény, vizes levegő. Dubai polgárai és a helyettük dolgozó alkalmazottak gépkocsival közlekednek, a legeslegalsó réteget, a fizikai munkásokat meg eléggé kivénhedt indiai Tata buszokkal szállítják. Mindezek mellett Dubai tömegközlekedése is kiváló. Sok az autóbusz, elöl a nők, elszeparálva, hátul a férfiak. A metró most épül (időközben természetesen elkészült).

     Az emír palotájához száz méternél közelebb nem jutunk, s habár csak percekre állunk meg, hogy a kocsiablakból ellövöldözzünk néhány képet, a biztonsági emberek félreérthetetlen mozdulatai jelzik, takarodjunk innen, de sürgősen. Nem is igen jár arrafelé senki, az út menti üde zöld pázsiton pávák legelésznek. A sejk egyébként – név szerint III. Maktoum – pár hónappal látogatásunkat követően, 15 évnyi uralkodás után, 63 éves korában elhunyt, bár esküszöm, ehhez a mi ottlétünknek semmi köze. Mindebből azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy a nagyon gazdag emberek is csak meghalnak egyszer.

   Dubai az Egyesült Arab Emirátusok része, mely államalakulat mai formájában 1971 decemberében jött létre Al Fuyajrah, Ajman, Ash Sharikah, Ra’s al Khaymah, Umm al Qaywayn, valamint Abu-Dhabi és Dubai szövetségre lépésével. Akármiben mernék fogadni, hogy a két utóbbi kivételével a másik öt nevét a kutya sem ismeri mifelénk, ami nem csoda, hiszen oly parányiak, nevük megjegyzése, kiejtése pedig tagadhatatlanul kemény próbatétel az európai ember számára. Ha már itt tartunk, e vidék sem úszta meg a gyarmatosítás korát európai „jelenlét” nélkül. Elsőként a portugálok tűntek fel, még a 16. század vége felé, és rendesen megvámolták az Arab- (Perzsa-) öböl és India között járó-kelő kereskedelmi hajókat. Mire a britek is felismerték az Öbölt és az Arab-tengert összekötő Hormuzi-szoros stratégiai-kereskedelmi jelentőségét, a partvidéken már kialakult két, törzsi alapokon nyugvó arab konföderáció. Az angolok az egyikkel, az Al-Busaid törzzsel léptek szövetségre, annak ígéretével, hogy megakadályozzák a franciákat az Indiába vezető kereskedelmi utak ellenőrzésében. Erre a másik törzsszövetség, a Qawassim rendszeresen megtámadta a brit hajókat, s ekkortájt kapta a vidék a korántsem hízelgő Kalózpart nevet. Az angolok egy idő után, mindezt megelégelvén, szétlőttek és elsüllyesztettek minden ellenséges arab hajót. 1853-ban kilenc arab sejkségre békeszerződést kényszerítvén protektorátusukká tették az Öböl arab oldalának nagy részét, melynek neve 1892-ben Szerződéses Ománra változott. Kisebb belső feszültségekkel tarkítva csendesen teltek-múltak az évtizedek, a partvidéki falvak népei halásztak, gyöngyhalásztak, a belső, sivatagi területek beduinjai pedig tették, amit őseik, vagyis terelgették állataikat és éltek, ahogy tudtak.

     A 20. század elejére a gyöngy jelentéktelenné vált a világpiacon, a vidék lakossága egyre mélyülő szegénységben tengette életét. Ez az állapot feltehetően máig sem sokat változott volna, ha a húszas évektől fel nem fedezik az Öböl olajkincsét. Anglia elérkezettnek látta az időt ara, hogy meghúzza az egyes sejkségek határait, és ezzel koncessziókat szerezzen az olajkitermelésre. Ez úgy zajlott, hogy egy brit diplomata hónapokon keresztül járta teveháton az Öböl partvidékét és győzködte a sejkeket, falu- és törzsfőket. 1939-re el is érték, hogy a térségben elsőként Abu-Dhabi sejkje koncessziót adott a briteknek, ám 1958-ig egy csöpp olajat sem találtak a mai emirátusok terültén. A kitermelés és az export csak 1962-ben indult el, és szinte egyik évről a másikra őrületes gazdagságot teremtett a koldusszegény vidéken. A britek 1971-ben távoztak, ekkor alakult meg az emirátusok konföderációs állama, melynek élén elnökként Abu-Dhabi mindenkori sejkje áll, helyettese és miniszterelnöke pedig Dubai mindenkori uralkodója.

     A Magyarországnál valamivel kisebb területű Egyesült Arab Emirátusok tagjai között érdekes módon Dubai az egyetlen, mely nem olajának köszönheti gazdagságát. Olajexportja a GDP mindössze 6 százalékát adja, ráadásul olajmezői nem is szárazföldi területen, hanem partvidékétől úgy 100 kilométernyi távolságban találhatók. (Mellesleg szólva nehéz is lenne 4100 négyzetkilométeren, kereken 1 millió lakossal zsúfolt 21. századi világvárosban még olajat is bányászni.) Akkor hát minek tulajdonítható e mérhetetlen jólét? Mindenekelőtt szabadkereskedelmi övezeteinek, azt ezt szolgáló kikötőnek, bankjainak, manapság meg egyre inkább a turizmusnak. Ezt szolgálja nemzetközi repülőtere, melyen évente 12 millió utas fordul meg. Mivel az áradat szemmel láthatóan túlnőtte a létesítményeket, most éppen a jelenlegi reptéri csarnok kétszeresére való bővítésén ügyködnek (időközben természetesen az is elkészült).

     Dubai a központja a bennünket is röptető Emirates légitársaságnak. Már utunk legelején, amikor Bécsből fölszálltunk, bemondták a gépen, hogy utaskísérőikkel az arabon és az angolon kívül beszélhetünk szingalézül, tagalogul (ez a Fülöp-szigetek hivatalos nyelve), nepáliul, malájul, románul, szerbhorvátul, hindiül (is). Ezt az „is”-t csak azért bátorkodom említeni, mert tartok tőle, hogy az arabot a személyzet talán egyetlen tagja beszéli. A kapitány tökéletes brit angolsággal jelentkezett be, nyilvánvalóan angol is volt, és valószínűleg odaültettek mellé egy arabot is másodpilótának, de hogy ő sem az Emirátusokból való, szinte bizonyos. Dubai polgárai ugyanis nem dolgoznak. Minden felnőtt férfi kap az államtól havonta úgy 3000 dollárnak megfelelő dirhamot (ez az Emirátusok egységes pénzneme), a házasulandó fiatalok 100 ezret, gyakran még lakást is, és mindezért semmi mást nem kell csinálniuk, mint az Emirátusok állampolgárának lenni. A kereken 1 millió dubai lakos 80 százaléka külföldi, vendégmunkás. Állampolgárságot szerezni gyakorlatilag lehetetlen. A turistaipart és a hozzá kapcsolódó szórakoztató ágazatokat külföldiek, britek, németek stb. irányítják, a középszintű alkalmazottak a szélrózsa minden irányából jönnek (Magyarországról is), a kereskedők jó része indiai, a kulimunkát pedig pakisztániak, indusok, nepáliak és szegényebb arab országokból érkezettek végzik. Olvastam, hogy több helyi cég azzal indít, hogy elveszik az útlevelüket, csekély fizetésüket hónapokig is visszatartják. Pár évig alkalmazzák-szipolyozzák őket, aztán kizsuppolják őket az országból, jöhet a következő transzport. Szintén új fejlemény, hogy 2006 elején két nagy építkezés munkásai is sztrájkba léptek (egyik az új reptéri terminál építkezésénél történt), irodákat dúltak fel, kocsikat gyújtogattak, munkaeszközökben tettek kárt. A legegyszerűbb munkát végzők óránként 3-4 dollárt keresnek az építkezéseken. És persze akadnak bőven prostituáltak is (habár e tevékenység elvileg törvénytelen), főként Oroszországból, Ukrajnából, Etiópiából, Indiából. A „dubajozás” szót csak jóval később ismertük meg, szóval honleányaink némelyike is kurválokodott(dik) errefelé az Allah haragjától szemlátomást csöppet sem tartó jómódú muzulmán barátaink nagy megelégedésére.

   Amikor átzöttyentünk egy lassító bukkanón, agyamból a következő gondolat löttyent ki: uramisten, ezek olyan gazdagok, hogy ide még fekvőrendőrnek is eljönnék. Meglehet, jól hangzik, de ha vert aranyban fizetnének, akkor is százszor meggondolnám. Ezt az iszonyatos klímát szabad levegőn még akkor se nagyon élném túl, ha semmit se kellene csinálnom.

     De mit látunk a mikrobusz ablakaiból? A toronyházak tetejét a legkevésbé, csak ha ki-kiugrunk a kocsiból pár percre. Jártam már egy-két olyan nagyvárosban, mondjuk Hongkongban, Szingapúrban, Atlantában, ahol a megrendelő kivagyisága és az építészek fantáziája után a pénz a sokadik tétel, de itt tényleg dobtam egy hátast. Ami belefér. Iszlám motívumok, vegyítve a futurisztikus dizájnnal, beton, üveg, márvány minden mennyiségben, tökéletes utak, folyamatosan locsolt pázsit, pálmasorok. Dubai nemzeti madara a daru lett. Olvastam valahol, hogy a világ összes toronydarujának a 15 százaléka jelenleg Dubaiban ténykedik, és tényleg, az ember akármerre néz, vagy már kész épületeket lát, vagy daruk iszonyatos erdejét. (Miközben olvasgattam, felfedeztem, hogy akárcsak a magyarban, az angolban is ugyanaz a szó jelöli a darumadarat és az emelőszerkezetet, vagyis a crane, sőt majdnem így van ez a németben is: der Kranich, illetve der Kran. Mindenesetre érdekes.) Ha most abbahagynának minden építkezést, Dubai már így is a földkerekség legmodernebb városa címért versenghetne, de eszük ágában sincs. Mi több, most kezdenek csak igazán belehúzni. Mire e sorokat olvassák, már üzemel a világ legnagyobb beltéri sípályája (bizarr kinézetű épületét magunk is láttuk a kocsiból), épül a világ legnagyobb bevásárlóközpontja, és a közel 4 milliárd dolláros költségű metróhálózata.

                                   Dubai tornyai

                                   Daruerdő

   Időközben átadták a világ legeslegmagasabb épületét, a Burj Dubait (nevét időközben Burj Kalifára változtatták). Végső magasságát akkor még hétpecsétes titokként kezelték, de úgy hírlett, kissé meghaladja a 700 métert, antennákkal pedig a 800-at is. (magassága végül 828 méterre sikerült, a befejezése pedig két évet késett) Ezzel nemhogy a jelenlegi felhőkarcoló rekordereket, a tajpeji, a sanghaji, Kuala Lumpur-i toronyházakat veri kenterbe, hanem a legmagasabb, ember alkotta szerkezetet, egy Észak-Dakota államban álló 628 méteres tévétornyot is. Ugyancsak elhúztunk a világ legnagyobb, ember alkotta kikötője, a Dubai Marina mellett, mely még szintén építés alatt áll (szintén elkészült). A város immár csak fölfelé, vagy a tenger irányába terjeszkedhet, esetleg a sivatagba. Mindhárom variáció előtt komoly távlatok állnak. A repülőgépről láttam például olyan kétszer kétsávos autópályát, mely jóval a városon kívülre vezet, egy kiépített csomópontban végződik, folytatása pedig belevész a homokba. Az öbölben már épül a három, pálmát formázó sziget, továbbá egy másik, mely a földrészeket rajzolja ki; tele luxusvillákkal, hotelekkel, üzletekkel.

     Most már csak azért teperünk, hogy még világosban láthassuk Dubai kétségkívül leghíresebb épületét, a Burj al-Arabot, vagyis az Arabok tornyát. 321 méterével a legmagasabb, kizárólag hotel céljára szolgáló épület a földkerekségen, egy mesterséges szigeten áll, majdnem 300 méterre a parttól. Formája egy hagyományos arab vitorlást, daut mintáz. 1991. december elsején nyitották meg. Azóta az egész világ megismerte, de azért időnként csapnak neki némi reklámot. Egyszer Tiger Woods golf-szupersztár ütögetett golflabdákat a 211 méter magas helikopter-leszállóról, másszor ugyanott, direkt erre az alkalomra leterített fűszőnyegen Andre Agassi és Roger Federer csinált úgy, mintha teniszmérkőzést játszanának. A hotelnek nincsenek hagyományos szobái, hanem 202 darab lakosztálya, melyek közül a legkisebb is 160, a legnagyobb pedig 780 négyzetméteres. A legdrágábbat éjszakánként 15 ezer, a legolcsóbbat 1000 dollárért mérik. A hotel önmagát 7 csillagosnak rangsorolja, más kérdés, hogy ilyen fokozat hivatalosan nincs, legföljebb „ötcsillagos de luxe”. (És ezzel még mindig nem kerül be a világ tíz legdrágább hotelje közé!) Ha azt hiszik, hogy mindebből, vagy akár csak a fényűző átriumból bármit is láttunk, tévednek. Belépés kizárólag hotelvendégeknek, bár azt hallottam, időnként bámészkodni vágyókat is beengednek. Így aztán marad a fényképezés – kívülről, a kerítés mögül, ráadásul már a nap is lebukott.

                                  A Burj al-Arab

      Marad még az előre lekötött svédasztalos vacsora, aztán átkelés a Dubait kettészelő öböl túlpartjára, az „óvárosba”. A híd messze, kompozni valahogy nincs kedvünk, ellenben épp mostanság készült el (félig-meddig) egy aluljáró. Közel járok az ájuláshoz, az alagút szinte semmit sem szellőzik, fullasztó a hőség, s gyanítom, a kocsi nélküli vendégmunkásokon kívül a kutya sem fog erre járni. Csak nem képzelik, hogy gyalog?

                                 Dubai (egy része) a levegőből

                           Itt alighanem valami nagyon gazdag ember lakik

     A túlparton üzletek, sokuk orosz felirattal, jórészt indus kereskedőkkel, no meg a szó szoros értelmében aranyhegyekkel. Az isztambuli bazár ehhez képest falusi szatócsbolt. A felhőkarcolók immár teljes díszkivilágításban spriccelik a fényözönt, s csöndben elgondolom, vajon mit szólna egy hegyvidéki jemeni ember, aki faluján kívül aligha látott többet a világból, ha hirtelen idepottyantanák. Nekem máris nagyon elegem van az egészből, bár őszintén szólva a magunk mögött hagyott középkorba sem vágyom.

     Akkor hát hová? Egy kicsit még tovább, amíg lehet. Mondom, túl nagy a világ.

                                         VÉGE

Az előző fejezeteket az Archívumban találjátok!!! Patagónia, Antarktisz, Galápagos, Mexikó, Uganda, Venezuela, Kamcsatka, Réunion, Etiópia, továbbá a Sör jégkockával – Bevezetés más világokba 24 fejezete  http://nemethgeza11.blog.hu/

FELHÍVOM OLVASÓIM FIGYELMÉT, HOGY EZ A KÖNYV (TÚL NAGY A VILÁG) ITT és MOST BEFEJEZŐDÖTT. EZ UTÁN KB. AUGUSZTUS UTOLSÓ HETÉIG A BLOG SZÜNETEL, MAGYARÁN, ÚJABB RÉSZEKET NEM TÖLTÖK FEL - DE ETTŐL FÜGGETLENÜL A RÉGEBBIEKET MÉG LEHET OLVASNI, SŐT. HOGY MI JÖN UTÁNA, MÉG ÉN SEM TUDOM, PONTOSABBAN NEM DÖNTÖTTEM EL. EHHEZ KÉREM AZ OLVASÓK JAVASLATÁT. LEHET VÁLASZTANI.

1. VÁLTOZAT A 2001-BEN MEGJELENT UTAS ÉS VILÁG CÍMŰ KÖNYVEM FEJEZETEI, A KÖVETKEZŐ TÉMÁKKAL: SZICÍLIA ÉS A LIPARI-SZIGETEK, KENYA-TANZÁNIA, ALBÁNIA, SPITZBERGÁK, KÍNA, ÍRORSZÁG, THAIFÖLD, INDIA, AZORI-SZIGETEK ÉS MADEIRA, ALASZKA.

2. VÁLTOZAT. EGY ÚJ, MÉG SOHA MEG NEM JELENT KÖNYV, AMINEK "A VILÁG KÖZEPE" CÍMET SZÁNOM, A KÖVETKEZŐ TÉMÁKKAL: VIETNAM, BRAZÍLIA, BURMA ÉS KAMBODZSA, INDONÉZIA (JÁVA), SRÍ LANKA, GRÖNLAND, LÍBIA, JAPÁN, NYUGAT-AFRIKA (TOGO, BENIN BURKINA FASO)

AZT KÉREM, HOGY VAGY A FB-OLDALRA, VAGY IDE KOMMENTBE ÍRJÁTOK MEG, MELYIKET SZERETNÉTEK OLVASNI.   

     FÜLEMET EGY JÓ CIKKÉRT - JEMEN, 2005

(folytatás) Még elutazás előtt utánanéztem a neten, hogy lehet-e Jemenben alkoholt kapni. Nem mintha két hét kibírhatatlan lenne számomra szesz nélkül, pusztán kíváncsiságból. Aztán a Yemen Times című, angol nyelvű napilap egy korábbi számában igen érdekes cikket találtam egy Franciaországban élő, jemeni származású jogász tollából, aki az alkohol veszedelmeiről értekezik. Leírja, hogy bár fogyasztása tilos, a kikötőkön keresztül mégis elég sok szeszt csempésznek be Jemenbe, főleg a „szomszédos” Dzsibutiból, aztán eladják a feketepiacon. Egy időben, 1994-ig „csehszlovák” licence alapján helyben is főztek sört, manapság meg otthon barkácsolt lepárlókkal ügyködnek. A helyi alkoholt baladinak hívják, ami szó szerint azt jelenti, az én országom, de átvitt értelemben azt, hogy „hazai”. A jemeni törvények szerint minden felnőtt muzulmán férfit 80 korbácsütéssel büntethetnek, ha alkoholfogyasztáson kapják, ha meg olyan marha, teszem hozzá, hogy nyílt színen issza, még egy év börtönt is a nyakába sóznak. Maximum három év jár az előállításáért és a terjesztéséért. Ha valaki megkéri egy leány kezét, a szülők rutinszerűen megkérdezik a férjjelöltet, hogy fogyaszt-e alkoholt, de erről még az illető barátait, ismerőseit is kifaggatják.

   A szerző az italt tartja az egyik leggyakoribb válóoknak, megemlítve, hogy ha a feleség tudomást szerez párja alkoholizálásáról, már válhat is. A déli területeken a brit gyarmati időkben, de még a szocialista érában sem volt teljes alkoholtilalom. Jemenben, így a szerző, főleg azok isznak, akik korábban külföldön tanultak, dolgoztak, értsd, megfertőzte őket a nyugati kultúra mocska. Este 11 után a rendőrök szaglásszák az utcán tévelygőket, és ha italszagot éreznek rajtuk (szonda nincs, mert minek), akár egész éjszakára benntarthatják, aztán következhet a bíróság. De miért isznak a jemeniek, már aki iszik? Az újgazdag utánozni akarja a külföldi szokásokat, no meg telik rá neki, a fiatalok rossz példákat látnak a tévében, az alacsony jövedelműek meg kiábrándultságból. A jemeni tévében gyakran mutatnak propagandafilmeket arról, hogyan törik össze nyilvánosan az elkobzott italos üvegeket, hogyan tartóztatják le a csempészeket. Külföldi egyébként hozzájuthat a szeszhez, de csak a három csillagosnál magasabb kategóriájú hotelekben. Ilyenekben pedig mi nem jártunk, úgyhogy be kellett érnünk azzal a két-háromféle alkoholmentes sörrel, amit országszerte sok kis boltban árulnak. Ráadásul nem is olyan borzalmasak, ha nincs más, de a címkét azért vizsgáljuk meg, mert némelyik helyi főzetet eperízzel bolondítják meg.

   Taizz nem tett rám mély benyomást. Egyetlen pozitívumként azt tudnám kiemelni, hogy kora este a bazárban sikerült vennem egy kb. félkilós „házi” füstölt sajtot, mellyel – némi paradicsommal kísérve – legalább három napra kiválthattam a mackósajtot. Az viszont tagadhatatlan, hogy a város fölé emelkedő hegyről, melyre úgy 2800 méteres magasságig autózunk föl, nagyszerű a panoráma. Tucatnyi kis falu épült a lejtőin, mindegyik önálló életet él. Százszor is meggondolhatják az itt lakók, lemenjenek-e a nagyvárosba, mert a jelek szerint tömegközlekedés nincs; aki le- vagy fölfelé tart, felkéretőzik egy-egy arra csellengő kocsi hátsó lökhárítójára. Viszont felcsillan a jövő. Fontos emberek számára már építettek itt egy elég ronda, de föltétlenül fenséges kilátást és tiszta levegőt nyújtó üdülőfélét, s már épülnek kisebb vendéglátó egységek is, a reménybeli turisták kiszolgálására.

                              Taizz látképe

                                 Teraszos hegyvidék

   Említettem már Észak- és Dél-Jement. Bizony, ez az ország is keresztülment valami hasonlón, amin Németország, Vietnam, Korea, igaz, gyökerei sokkal mélyebbek. Nem kívánnék elmélyedni az ország őstörténetében, mert bár utánanézhetnék (no meg István és Szaid is bőséggel ecsetelte), de sosem érnénk a végére. Annyit azonban nem árt tudni, hogy egységes Jemen a mai formájában 1990-ig nem létezett. Maradjunk annyiban, hogy – amint említettem – évezredeken át sokféle dinasztia uralta, a legkülönbözőbb fővárosokkal. Az iszlámot a perzsák terjesztették el, mely a 900-as évekre államvallássá vált a mai államterület északi részén és az is maradt 1962-ig. Itt az iszlám siita ága terjedt el, az országot imámok irányították, vaskézzel. A siita értelmezés szerint az imám olyan személy, aki nem csupán vallási vezetőnek rendeltetett, hanem az élet minden területén iránymutató; olyan vezető, akit feltétel nélkül követni kell (lásd például Iránt). A szunnitáknál az imám tanító, vallástudós, a politikába nem ártja bele magát. Az oszmán törökök kisebb-nagyobb befolyással az 1500-as évek derekától tartották ellenőrzésük alatt Dél-Arábiát (is), egészen az első világháború végéig. Dél-Jemen 1839-ben vált angol gyarmattá, pontosabban protektorátussá. A britek kitüntető figyelmét elsősorban Aden kikötőjének stratégiai helyzete keltette föl, de a sok kisebb sejkségre, szultánságra osztott keleti „végeket” is ellenőrzésük alá vonták. Észak 1962-ben Jemeni Köztársaság néven katonai puccsal úgy-ahogy függetlenné vált. Az új rezsimet Egyiptom (no meg a Szovjetunió) támogatta, a régit, a törzsi erőket pedig a britek és a szaúdiak. A polgárháború az utóbbiak vereségével végződött 1969-ben. Délen egy marxista színezetű felszabadítási mozgalom indult el, melynek hatására a britek 1967-ben feladták Adent és szovjet befolyásra két év múlva megalakult a Jemeni Népi Demokratikus Köztársaság. A két Jemen közti szembeállásnak (mely azért keménységében meg sem közelítette a hajdani NDK és NSZK közötti kibékíthetetlen ellentéteket), mint annyi mindennek, a Szovjetunió felbomlása vetett véget. A közeledést erősen előmozdította, hogy a két országrész közötti határok meglehetően bizonytalanok voltak, márpedig pont e régiókban találtak kőolajat. 1990 májusában megtörtént az egyesülés, Jemeni Köztársaság néven. Észak vezetője lett az elnök, a déli szocialista pártvezér pedig a miniszterelnök. Az egyesülés mindkét félnek jól jött; Északnak az olaj miatt, Délnek meg azért, mert stabilizálhatta meglehetősen zilált politikai és gazdasági állapotát. A nagy összeborulás nem tartott sokáig; 1994-ben polgárháború tört ki a két korábbi országrész között. A hadiesemények zöme a déli vidékeken zajlott, miközben óriási anyagi támogatást kaptak külföldről, főként Szaúd-Arábiától, mely tartott az egységes Jementől mint potenciális ellenségtől. A déli vezetők egy része kikiáltotta a Jemeni Demokratikus Köztársaságot, amit azonban a nemzetközi közösség nem ismert el. Néhány hónapos hadakozás után megszületett a tűzszünet, a rebellis déli politikai és katonai vezetők külföldre menekültek. A kedélyek csillapodtával 1999-ben szabad és demokratikus választásokat tartottak, az elsőt az Arab-félsziget államainak történetében.

       Az ország még 1991-ben óriási hibát vétett, ugyanis az Öböl-háború során inkább Irakot támogatta, aminek következtében rengeteg külföldi támogatástól, segélytől estek el. A sorozatos belharcok és az aszályos évek megrengették a gazdaság alapját képező mezőgazdaságot, a kávé helyett inkább qatot termesztettek, a honi ipari termelés elégtelen volta miatt igen sok termékből behozatalra szorul. Jement, úgy fest, nem áldották meg a geológiai történések olyan óriási olajvagyonnal, mint a térség egyéb államait. Számottevő olajmezőket csak a 80-as évek elejétől tártak fel, s bár az ország bevételének mintegy 70 százalékét a szénhidrogénexport adja, ebből nem jutnak túl messzire, egyébbel alig vannak jelen a világpiacon. A munkanélküliség 35 százalék körüli, még úgy is, hogy rengeteg jemeni ment külföldre szerencsét próbálni.

     Az „arab tavasz” Jement sem hagyta érintetlenül. 2011 elején, nem sokkal az egyiptomi események után itt is lázongások törtek ki, melynek az lett a végeredménye, hogy a 33 évig uralkodó Szaleh elnök kénytelen volt elhagyni az országot. A 2012-es választásokat, egyedüli jelöltként, a korábbi alelnök, Manszur Hadi nyerte. Amennyire tudom, a politikai helyzet nem sokat változott, előfordulnak merényletek, kvázi-polgárháborús összecsapások, ami annak fényében, hogy Jemen a mai napig afféle törzsi társadalom, egyáltalán nem meglepő.  

    Nem biztos, hogy szerencsés ötlet volt kiugranunk a Vörös-tenger mellékére – én legalábbis szenvedtem, mint a kutya – , ám ez is Jemen egyik, eddig nem látott arca, s így utólag már nem bánom. A szenvedés oka a mukallaihoz hasonló fullasztó, párás hőség, megfejelve tengernyi porral, homokkal. Ezt a délről északnak hosszan, a szaúdi határig elnyúló partvidéket nevezik Tihamának. Keskeny, parti síkság, sok dűnével, kis halászfalvakkal, alig járható utakkal. Al Mukhánál érjük el a Vörös-tengert, amit Egyiptom, Izrael és Jordánia után immáron a negyedik országból van alkalmam megszemlélni. Al Mukha neve, gondolom, nem sokat mond az olvasónak, ám ha azt írom, hogy Mokka, avagy mokka, mindjárt más, ugye…  

     Itt az ideje, hogy visszatérjünk a jemeni kávéhoz. Bizonyára sokan tudják, hogy a ma termesztett kávécserje őseinek bölcsője Etiópia területén ringott, bizonyos Kefa, vagy Kaffa nevű régióban, ahol még mindig előfordulnak vadon termő cserjék. Ott azonban az ősidőkben nem termesztették, nem itták, legföljebb rágcsálták. Az Arab-félszigetre a 6. század elején lezajlott abesszin invázió során jutott, de nagybani, teraszos termesztése itt, a mai Jemenben, a hegyvidék nyugati lejtőin kezdődött az 1300-as években és csaknem biztos, hogy itt készítettek belőle először főzetet is. Nem lehet véletlen, hogy Linné a Coffea arabica tudományos névvel látta el a cserjét. Az arab nyelvben egyébként qahwah-nak hívják, Európába török közvetítéssel került, kahveh néven. Hozzánk alighanem korábban eljutott a Balkánon keresztül, mint Nyugat-Európába, ahol csak a 17. században bukkant fel. Az ottomán birodalom Dél-Arábiát is megszállta (kétszer is), így virágzott fel a kávétermesztés a mai Délnyugat-Jemen vidékén 1536-tól, és lett Mokka már korábban is nagy forgalmú kikötője a Vörös-tenger partján jó időre az export egyedüli letéteményese. Az 1700-as évek elején aztán a hollandok betelepítették a kávét Indiába és a mai indonéz szigetekre, később a franciák a karibi Martinique szigetére. Onnan már csak egy ugrás volt Mexikó, majd Brazília. A britek afrikai gyarmataikon, főként Kenyában és Ugandában kezdték ültetvényszerűen termeszteni, így aztán Jemen ma már alig részesedik a világ kávétermesztéséből. Érdekes, hogy miközben a világ szinte valamennyi nyelvén a kávé szóhoz hasonló variáns terjedt el (még a kínaiban is!), Jemenben bunn a neve (más arab országokban e szót csak a kávébabra használják). A főzetet „törökös” változatban készítik, a megőrölt kávét cukorral, sőt nem ritkán tejjel együtt forralják fel többször is. Azt hallottam, az igazi jemeni kávéínyenc a „zaccot” nem hagyja leülepedni, azt is „megeszi” az itallal együtt. Korán, még reggeli előtt isszák, vagy otthon, vagy a kávéházakban, ott persze csak a férfiak. A legtöbben a saját, házi pörkölésűre esküsznek, ezért is látni a piacokon sok, még pörköletlen kávét. A legvilágosabb pörkölésűt a keleti, sivatagi törzsek szeretik, a közepeset inkább a nyugati országrészben, míg a sötét megy exportra, a keresztényeknek. Napközben, no meg ramadan idején a kávébab héjából készült főzetet isszák (ami kinézésre inkább a teára hajaz, viszont szegfűszeggel, fahéjjal ízesítik, s tanúsíthatom, nagyon finom ez is); ezt nevezik qishr-nek. A termelők a legjobb szemeket maguknak tartják meg, csak a fölösleget adják el, sőt azt is olvastam, hogy a kereskedők a legszegényebbeknek még ingyen is adnak kávébabot, mert hát az nem lehet, hogy a jemeni ember ne igyon kávét. A „legjobb” egyébként az első termés. A kávé nem egyszerre érik be, hanem szakaszosan, akár hónapokon át, úgyhogy ugyanahhoz a cserjéhez még jó néhányszor vissza kell térni, mire teljesen leszüretelik.

     Itt Jemenben a kávé 1000 és 2000 méter közötti magasságokban érzi igazán jól magát. Ma is kisparcellákon, teraszosan termesztik. Utunk végeztével vettem egy negyedkilós zacskóval, méghozzá a legdrágább fajtából (csak olyan volt). Idehaza lefőztem presszógépen, mit mondjak, borzalmas volt. Aztán megpróbálkoztam a helyi módszerrel, úgy már elviselhetőbb ízt kaptam. Sok helyütt vettem a világban helyi termesztésű és pörkölésű kávét, de az ugandai kivételével egyik sem ízlett túlzottan. Ennek csupán az lehet a magyarázata, hogy elszoktunk már a natúr ízektől, hiszen folyton ezeket az agyonaromásított kávékat isszuk.

     Al-Mukha egykori fénye már régen a múlté, szinte szellemváros, elhagyatott, romos házakkal. Csak a halászkikötőben pezseg az élet, a környékbeliek kis hajókon járják a vizet, a zsákmányt a parton felszabdalják és áruba bocsátják. Egy halbűzös csarnokfélében éppen egy másfél méteres pörölycápa fekszik hátára fordítva. Ilyet se láttam még élőben, még ha ki is múlt már. Tudják, ez az a cápafaj, melynek a feje nem hosszában, hanem keresztben hosszú, határozottan kalapácsra hasonlít.

                                       Kinyuvasztott pörölycápa

     Északnak vesszük az irányt, úttalan utakon döcögünk, szívjuk az előttünk haladó kocsik porát. A sívó homokon azért csak megkapaszkodik néhány bokor, de még pálma is akad. Keleten száz meg száz kilométert tettünk meg a sivatagon át, de tevét egyet sem láttunk. Most ennek is eljött az ideje. Ali igencsak szereti a tevetejet, megállunk hát, hogy föltankoljunk. Kószál arra néhány ember is, tán gazdáik a jószágnak, némi bozótfutás után elkapnak egy púpost és megfejik. Ali, persze, még nem ihat, de az egyik, új funkciót nyert vizesflaskát körbekínálja a társaságnak. Senki nem kapható rá, hát bedobom magam. Tőgymeleg tevetejet inni aligha lesz még egyszer alkalmam. Legföljebb lesz utána egy rossz napom. Meleg volt és enyhén sós ízű, de amúgy egészen jó. Ráadásul kutya bajom nem lett tőle.

                              Ezek valamelyikétől "kaptam" a tejet

     A forró, poros utazás során előre fentük a fogunkat a kellemesnek ígérkező tengerparti fürdőzésre egy Hauha (Al-Khowkha) nevű halászfalu közelében kialakított üdülőtelepen, ahol egy éjszakára megszállunk. A bungaló belseje süt, mint a kemence, csak este hatkor kapcsolják be az áramtermelő generátorokat, melyek a légkondicionálót is működtetik. Mellesleg, abban sem volt sok köszönet. Szokás szerint szabályozhatatlan, éjszakára ki is iktatjuk, inkább verejtékben fürödve próbálunk álomba szenderülni. Ja, és a fürdés? Balszerencsénkre apálykor érkeztünk, a tenger, úgy értem, a nyílt víz úgy tízpercnyi gyaloglásra húzódik a távolban. Ez önmagában még nem lenne baj, de óriási pocsolyákon kellene átgázolni, hogy elérjük. Néhányan megtették, élvezték is, én maradtam a langymeleg zuhanynál.

     Hogy mi az ördögöt kerestünk Zabidban, meg nem mondom, illetve mégis: a Tihama egyik fontos települése, a Világörökség része. Kívülről elég mutatós, fal veszi körül, ennek egyik kapuján jutunk be az óvárosba. Aztán várjuk a látnivalókat, de azok csak nem jönnek. A mecsetekből immáron elegem van, sok a romos, elhanyagolt épület, a gyerekek már-már pimaszul tolakodóak, szóval legszívesebben már pucolnék el Tihamából. Hanem mit láttam még érkezéskor! Vörös hajú négereket. Igen, négereket, vagy ha szebben akarok fogalmazni, fekete bőrű, negrid antropológiai jegyeket mutató embergyerekeket. Az, hogy e partvidéken jelen vannak, nem csoda, innen csak egy ugrás a Vörös-tenger túlpartján Dzsibuti, odavalósi volt hauhai szállásunk egyik alkalmazottja is. No de miért vörös, sőt szőkés a gyapjas hajuk? A „szőke négereken” már nem lepődik meg az ember, nézzük például Beyoncét, meg néhány kolléganőjét. Csakhogy szinte kizárt, hogy e zabidi gyerekek szintén mind az R&B műfajában tevékenykedjenek, úgyhogy kérdezem Istvánt, hát mi az ördögtől vörösek. Azzal a kétes feltevéssel élt, hogy talán hennával festik be a hajukat, de kiderült, ezek a gyerekek biovörösek. Itt valami fatális genetikai keveredés történhetett, de hogy mikor és kikkel, fogalmam sincs.

                             Tihama "vörös négerei"

     A város szélén megállunk, hogy megnézzük a citadellát. Ájulás környékez, tikkadok, ezt most kihagyom, de azért az árnyékból, a kocsi mellől megeresztek egy fotót a közelben terjengő gigantikus, elsősorban műanyag zacskók uralta szeméthalomra. Sofőrjeink ezt látván kérdőn tárják szét a kezüket és a vár felé mutatnak: miért nem azt fényképezem? Ekkor megcsillant egy parányi remény. Még ezek az egyszerű emberek is szégyellik hazájuk mocskát, környezetük rettenetes állapotát. S ha egyre többen fogják hozzájuk hasonlóan szégyelleni, talán tesznek is valamit érte, vagy inkább ellene. Nem vagyok ortodox zöld, de engem még senki nem látott szemetet eldobálni, lekapcsolom magam után a villanyt, nem folyatom fölöslegesen a vizet stb. Mert így neveltek, pontosabban nem kellett nevelni; ezt láttam a családban. Jemen után viszont mindezek mellé fogadalmat tettem, hogy többé semmiféle nejlonzacskót, reklámszatyrot semmiféle boltban el nem fogadok és ezt tartom is.

                                   40 fokban is tetőtől talpig beöltözve

                             Citadella helyett spontán szeméttelep

     Mielőtt még felérnénk a hegyekbe, bekukkantunk egy parányi faluba. Tüskés akáciák között néhány kunyhó búvik meg, ilyeneket sem láttunk még Jemenben. Akár ha afrikaiak lennének, nagyjából kör alakú sárkunyhók, valami nádszerű anyaggal fedve (a nádtető alatt szigetelésül rikító kék műanyag fólia). Odabenn egy-két vaságy, a legelésző kecskék, birkák is be-bejárnak.

                      Ez nem ól, hanem "lakóház"

     Megkezdjük hosszú, többórás kapaszkodásunkat föl, a hegyvidékre, s ezzel végre megszűnik a párás-poros pokol. Rövidesen egy patakmederhez érünk, melyben – ilyet se láttunk még Jemenben – víz folyik. Döbbenetes, hogy szinte keresztül-kasul bejártuk az országot, de se folyót, se patakot, se tavat nem láttunk. A völgy sziklás oldalában meglehetősen sűrű a növényzet, vaskos kis törzsével egyre több sivatagi rózsa jelenik meg. Igazság szerint nem rózsa, bár kétségkívül a száraz vidékek lakója Afrikában és Arábiában. A Jemenben előforduló faj tudományos neve Adenium arabicum. Meglehetősen alacsony afrikai rokonaival ellentétben itt 2-4 méter magasra is megnőhet, bár hogy ebben az irgalmatlan köves környezetben miből teszi, nehéz elképzelni. Az itteni faj levelei – ha éppen vannak – meglehetősen nagyok, és a növény szép, halvány rózsaszínű virágokat hoz. A vaskos törzs nyilván a víztárolást hivatott megoldani.

                     Az egyetlen folyó, amit Jemenben láttunk

                           Sivatagi rózsa, ami se nem sivatagi, se nem rózsa

                              Ház a sziklák alatt

     Manakha városában éjszakázunk, 2200 méter magasan, este már cudar hűvös van odakinn. „Hotelünk” ezúttal egy úgynevezett funduk, hagyományos jemeni szállás, jókora, többszintes, már-már erődítményszerű kőépület. Hogy mi benne a hagyományos, nem igazán tudnám megmondani, tudniillik igazi hagyományosat még sosem láttam. Puritán szobák (de tusolóval, angolvécével!), bútor semmi, csupán néhány habszivacs matrac a padlózaton. A vacsora viszont tényleg hagyományos. Egy méretes közösségi helyiségben terítettek – a földre, pontosabban az egész termet beborító szőnyegre, egy még kisebb szőnyegre. Kiraktak vagy tízféle ételt, húst, halat, zöldségfélét, mártásokat, bár igazából nem sok fogalmam volt róla, mi micsoda. Közben sofőrjeink és egyéb, számunkra ismeretlen férfiak szépen körülülték a termet, s már túllévén a vacsorán, szívták a vízipipát, csócsálták a qatot. Élő zene szól, két helybeli fiú táncra perdül. Egymás kezét fogva lépegetnek, szökdécselnek előre-hátra, ha másutt lennénk, mit tagadjam, még azt hihetnőnk, hogy… De nem! Nőt egyébként az egész fundukban egy darabot sem láttunk. Másnap a táncot egy ebédidejüket itt töltő olasz csoport kedvéért megismételték, két kis kölyköt is bevonva, akik – úgy hozta a sors – az orrom előtt szambáztak és hadonásztak dzsambiájukkal. Talán ez volt az egyetlen pillanat Jemenben, amikor kissé féltem.

                              Táncoló fiúk

     Ahogy fogy a qat, úgy lendülnek bele a zenészek. Ketten a dobokat püfölik, egy zsíros képű fickó pedig lanton játszik – zseniálisan. Pofazacskója már jócskán teli a zöld levelekkel (a satnyábbját szinte megvetően félredobja), de még így is képes énekelni. De hogyan! Nem igazán értek a zeneelmélethez, az arabhoz meg különösen nem, ám azt már régen megfigyeltem, hogy bár a dallamok ereszkednek, de a hallgatónak úgy tűnik, mintha a dalnak sosem akarna vége szakadni. Aztán persze mégiscsak befejezi. Nem is értem, miért emlékeztetett annyira Ofra Haza dalaira. Illetve, dehogynem értem.

                          Qatot rágnak és közben még zenélnek is

                        Ilyen egy qatültetvény (A qatról az előző részben írtam hosszabban!)

     Nem vennék rá mérget, hogy mindenki ismeri Ofra Haza nevét, pedig nagyszerű, a popszakmában tevékenykedő énekesnő volt. Családja jemeni zsidó, ő maga már Izraelben született, és a két kultúra hordozójaként talán még hidat is vert a két ellenséges nép között. Számainak többségét ugyan angolul adta elő, de némelyiket arab és héber szövegbetétekkel. Egy interjújában elmondta, hogy zenei gyökerei azokhoz a jemeni népdalokhoz nyúlnak vissza, melyeket anyja gyermekkorában énekelt. A Yemenite Songs (Jemeni dalok) című lemezének témáit, legalábbis részben, egy 17. századi rabbi énekeiből merítette. Ez, illetve a Shaday (Hazafelé) című albuma komoly nemzetközi sikert aratott. 43 évesen, 2000-ben hunyt el, AIDS-ben.

     Amikor ilyen „elvarázsolt”, úgy értem, nálunk alig ismert országban járok, gyakran eszembe jut, tudnék-e mondani akár csak egyetlen olyan személyt, aki bármilyen okból világhírre tett szert. Ofra Haza, bár jemeni származású, Izrael színeiben futott be karriert, akárcsak egy másik híres jemeni, a már szintén külföldön, Angliában született Naseem Hamed. Tudják, ő az az ökölvívó, akit Kovács (Kokó) István mindenképpen szeretett volna kihívni, de mire erre sor kerülhetett volna, szegény Kokót az argentin Chacón gyakorlatilag végleg kipofozta a ringből. Hogy Hamed későbbi sorsa hogy alakult, nem tudom, nem is érdekel, utálom az ökölvívást.

Az előző fejezeteket az Archívumban találjátok!!!

MÁR MOST FELHÍVOM OLVASÓIM FIGYELMÉT, HOGY EZ A KÖNYV (TÚL NAGY A VILÁG) RÖVIDESEN BEFEJEZŐDIK. JEMENBŐL MÉG EGY RÉSZ VAN HÁTRA, EZ JÚLIUS UTOLSÓ HETÉRE LEMEGY. EZ UTÁN KB. AUGUSZTUS UTOLSÓ HETÉIG A BLOG SZÜNETEL, MAGYARÁN, ÚJABB RÉSZEKET NEM TÖLTÖK FEL - DE ETTŐL FÜGGETLENÜL A RÉGEBBIEKET MÉG LEHET OLVASNI, SŐT. HOGY MI JÖN UTÁNA, MÉG ÉN SEM TUDOM, PONTOSABBAN NEM DÖNTÖTTEM EL. EHHEZ KÉREM AZ OLVASÓK JAVASLATÁT. LEHET VÁLASZTANI.

1. VÁLTOZAT A 2001-BEN MEGJELENT UTAS ÉS VILÁG CÍMŰ KÖNYVEM FEJEZETEI, A KÖVETKEZŐ TÉMÁKKAL: SZICÍLIA ÉS A LIPARI-SZIGETEK, KENYA-TANZÁNIA, ALBÁNIA, SPITZBERGÁK, KÍNA, ÍRORSZÁG, THAIFÖLD, INDIA, AZORI-SZIGETEK ÉS MADEIRA, ALASZKA.

2. VÁLTOZAT. EGY ÚJ, MÉG SOHA MEG NEM JELENT KÖNYV, AMINEK "A VILÁG KÖZEPE" CÍMET SZÁNOM, A KÖVETKEZŐ TÉMÁKKAL: VIETNAM, BRAZÍLIA, BURMA ÉS KAMBODZSA, INDONÉZIA (JÁVA), SRÍ LANKA, GRÖNLAND, LÍBIA, JAPÁN, NYUGAT-AFRIKA (TOGO, BENIN BURKINA FASO)

AZT KÉREM, HOGY VAGY A FB-OLDALRA, VAGY IDE KOMMENTBE ÍRJÁTOK MEG, MELYIKET SZERETNÉTEK OLVASNI.   

   FÜLEMET EGY JÓ CIKKÉRT - Jemen, 2005

(Folytatás)

Itt vagyunk hát a Hadramaut-vádiban, melyben egy csapadékosabb időszakban, pár ezer éve időszakos folyóvizek vágtattak, máskor csak csörgedeztek. A talajvíz még manapság is közel lehet a felszínhez, hiszen a völgyben vígan zöldell a növényzet. Az esősebb korok elmúltával a népek falvakkal, városokkal építették be a kb. 160 kilométer hosszú völgyet, mely 100-150 méter mélyen, 1-10 kilométeres szélességben vájta be magát az eocén korszakban (úgy 60-50 millió éve) errefelé terpeszkedő sekélytengerben lerakódott mészkőbe. Ez az óriási eocén mészkőtábla egyébként jellemző szinte az egész Arab-félszigetre. E kőzet aprózódásából keletkezett a félsziget délkeleti részét borító homoktenger, mely az „Üres negyed” nevet kapta, legalábbis angolul így, Empty Quarternek nevezik, arabul pedig Rub’ al Halinak hívják. Ennek egy részét volt szerencsénk látni a Dubai és Sana’a közötti repülőúton.

                                   Jemen felülről (igaz, nem a homoksivatag)

A hosszanti dűnékről, melyek között terepraliztunk, már megemlékeztem. Fentről megfigyelhettünk viszont egészen különleges homokalakzatokat is. Mint valami rácsszerkezet, úgy borítják a felszínt. Maga a „rács” még mozgásban levő, egymásba kapcsolódó, sárgából rózsaszínűbe hajló dűnékből áll. Aktív mivoltukat homokfodros felszínük jelzi. A rácsok közötti „lyukak” ellenben szürkék, laposak, nyilvánvalóan többé-kevésbé konszolidálódott, esetleg kissé be is kérgesedett felszínűek. Nézzék meg az ehhez kapcsolódó képet, ilyesmit nem mindennap látni. Egyik útitársam, Júlia, aki nem túl otthonosan mozog a természettudományokban, ellenben szenvedélyes megszállottja minden romnak, történelmi emléknek, erőnek erejével azt akarta nekem bemagyarázni, hogy ez a rácsozat olyan szabályos, hogy nem is lehet más, mint emberi alkotás. Nem tudom, sikerült-e meggyőznöm; végső érvként – mivelhogy a homokfelszínek morfológiáját aligha értette volna meg – azt hoztam föl, hogy az ember ugyan elvileg okos lény (mi több, nem annyira hülye, hogy nekiálljon dűnéket építeni a homoksivatag közepén), de a természet minden, az emberi képzeletet messze meghaladó formát már réges-rég kitalált és meg is valósított. Mi meg legföljebb leutánozzuk.

                             A "rácsos" sivatag

     Tarimban kezdjük az ismerkedést Hadramaut településeivel. Utcai kóborlásunk kezdetén rögvest felénk közeledik két, kecskéket terelgető asszony. Ahogy kell, tetőtől talpig bebugyolálva, fejükön a csak erre a vidékre jellemző csúcsos szalmakalappal. Kapom a gépet, sebtében zoomolok, lövök, s már repül is felém egy kődarab. Nem talált, igaz, én is csak éppen hogy.

                           A dobálódzós kecskepásztor nők

Tarimban annyi a mecset, mint fűszál a réten, a leghíresebb azonban nem valami ősi konstrukció; 1915-ben épült, hófehér, 50 méter magas minaretje pedig, azt hiszem, az egyetlen Jemenben, mely nem kör, hanem négyszög alaprajzú. (Érdekes, hogy ezzel ellentétben az iszlám világ nyugati végén, Marokkóban egyetlen kör alaprajzú minaret van.) A város másik különcsége, hogy a 19. században több helybeli kereskedő is elindult szerencsét próbálni az indonéz szigetvilágba, és szemlátomást anyagiakban, tapasztalatokban egyaránt gazdagon tértek vissza. Ennek jelei a kissé zagyva, bár impozáns megjelenésű, távol-keleti és arab stílusjegyeket vegyítő paloták, melyek meglehetősen siralmas állapotban várják, hogy ha másért nem, a turizmus érdekében őket is helyrepofozzák.

                                     Tarim nevezetes új mecsetje és minaretje

                                    Kissé (?) romos "jávai barokk" épület

     Ha csak egyetlen okot kellene említenem, hogy miért jöttem Jemenbe, az biztosan Shibam lenne. Valamikor a 80-as évek vége felé járt erre egy magyar tévéstáb (ne feledjük, akkoriban még mi is, meg az erre a régióra kiterjedő Dél-Jemen is a szocializmussal kísérletezett) és a kisvárosról forgatott filmrészlet teljesen megbabonázott. Nevét ugyan rég elfelejtettem, ám az utóbbi időkben – különösen amióta a Világörökség része lett – egyre több tévécsatornán jelenik meg mint az Arab-félsziget egyik csodája. A csoda abban rejlik, hogy a 17. századi falakkal körülvett – egy négyzetkilométernél aligha nagyobb területű – térségben úgy 500-600, vályogtéglákból emelt fehér, vagy okker színű, lapos tetejű „felhőkarcoló” emelkedik, szorosan egymás közelébe építve, vagy éppen egymáshoz tapasztva. Bár Shibamot úgy 1800-2000 éve alapították, mai épületei nemigen idősebbek 200-300 évesnél. 20-30 méterrel emelkedik a vádi alja fölé, ennek ellenére több áradás is komoly károkat tett benne. No meg az idő vasfoga, mely a vályogot még e sivatagias klímán is aránylag könnyen rágja. Poros, burkolatlan, szűk utcáit járva enyhe csalódottságot érzek – kívülről, távolabbról nyűgöz le igazán. Persze, itt is leplezetlenül lógnak a villany- és telefondrótok, meztelenül futnak a vízvezetékek, megkoptak a hajdan díszes fa- vagy fémkapuk, némelyik épület megroggyant, vagy félig már össze is dőlt.

     Egyik házat afféle múzeumnak rendezték be tulajdonosai (itt is minden épületet egyetlen család lakik, akárcsak a fővárosban), oda bemehetünk. Szerény kis múzeum ez, de legalább az épület belső struktúrájáról alkothatunk valami fogalmat. Annyi bizonyos, elképesztő szakértelem kellett megtervezésükhöz és megépítésükhöz egyaránt. Állagmegóvásukhoz pedig rengeteg pénz. E nélkül, meg a világvédettség híján Shibamnak már legalább a fele romokban heverne. A parányi területet jelenleg úgy hétezren lakhatják, ám mivel itt „összkomfortos” átalakításra (nagyon helyesen) nincs lehetőség, aki megunta a középkort, átköltözött a műút túloldalára, az Új-Shibamba, és ott épített magának kényelmesebb, bár kétségkívül kevésbé mutatós otthont. Erről az oldalról, egy dombtetőről nézzük magunk is, amint a lenyugvó nap bearanyozza a régi város falait.

                        Shibam felhőkarcolói az új városrész felől

                                            Shibam belülről

     Nem a csodavároska lebecsüléseként mondom, de egy nappal később pár órás autótúrát tettünk a Hadramaut egyik mellékvölgyében, a Dawan-vádiban, ahol legalább öt, Shibammal vetekedő felhőkarcolós falucskát láttunk, tömérdek datolyapálmával. Al-Hadzsarain például szerintem kenterbe veri akár Shibamot is, amint egy kis sziklaormon trónol, hasonlóképpen elvarázsolt házai között tekergő sikátoraival. Csak sokkal nehezebben megközelíthető.

                                   Falvak a Hadramaut mellékvölgyeiben

     Amikor kikapaszkodunk a vádiból, akkor döbbenünk rá, micsoda istentelen környezet lenne e tájék, ha nem szabdalnák az életet adó vádik. Pusztaság, merő kő minden, még satnya bokor is csak elvétve látszik. A műút viszont kifogástalan, mint a jemeni utak többsége. Az országnak egyébként nincs vasútja, minek is lenne. Ahol sűrű a lakosság, nyugaton, délnyugaton, ott a hegyvölgyes terep alkalmatlan rá, kelet felé meg alig laknak. Rövidesen megpillantjuk a tengert és lassan leereszkedünk Mukalla városába, mely Jemen egyik legfontosabb kikötője az Arab-tenger partján. Nem túl régi, csupán úgy 1200 éve jött létre kis halászfaluként, azóta viszont szépen kinőtte magát. Láthatjuk, milyen viszonylagos fogalom a „régi”. Őseink még a messzi keleti sztyeppéken nyargalásztak, amikor Jemenben már réges rég fényes birodalmak buktak el. Meglehetősen távol lakunk a központtól, egy igen kellemes tengerparti szállodában, így aztán – tekintettel a dögletesen forró, párás melegre, meg a város látnivalókban nem bővelkedő mivoltára – meghúzom magam a légkondicionált szoba kényelmében. Az étterem ajtaján angol nyelvű tábla: Happy Ramadan, vagyis Boldog ramadant. Enyhén szólva is pofátlanság ilyesmivel ingerelni az éhes embert (hol van még a vacsora, majd csak hét után…), ám lássuk be, a muzulmánok számára a ramadan nem elsősorban az éhezésről szól; valódi ünnep. Akkor viszont miért írják ki angolul?

     Már a városba befelé jövet, meg a reptérre kimenet is feltűnt, hogy hatalmas építési területeket parcelláztak ki, lakóházak, esetleg üdülők számára. Biztos, ami biztos, a tulajdonosok, jelezni kívánván birtokosi mivoltukat, szépen megépítették majdani házuk négy sarkát. Ez úgy kell elképzelni, hogy a sarkokon felhúztak úgy méternyi magasságba pár sor téglát és befestették fehérre. Százával láttunk ilyen megoldást, talán még törvény is kötelezi őket, hogy ha már egyszer megvették a telket, kezdjék meg az építkezést. Nos, megkezdték. Az ország nyugati részén viszont rengeteg félkész házat figyelhettünk meg, és szemlátomást nem iparkodnak a befejezésükkel. Alighanem jó befektetés telket venni Mukallában, hiszen ha egyszer beindul a turizmus, földrajzi helyzete alapján idegenforgalmi központtá válhat. Van repülőtere, innen csak egy ugrás a különleges állat- és növényvilággal büszkélkedő, Jemenhez tartozó Socotra szigete (nagy szám lett volna tényleg átugorni, Galápagos után meg különösen, merthogy értékeit tekintve ahhoz hasonlítják), fél nap alatt elérhető a Hadramaut vidéke, de Sana’a is csak egyórányi repülőútra fekszik Mukallától. A mi gépünk déltájban indul, hűséges sofőrjeink még kipakolnak bennünket a reptéren, aztán indulnak vissza a fővárosba. Nem egészen húsz óra alatt nagyjából ugyanazon az útvonalon tekerték le azt az utat, amit velünk együtt több nap alatt megtettek. Másnap kora délelőtt már ott vártak bennünket a Hill Town Hotel előtt. Figyelnek, ugye? Hill Town kiejtve majdnem úgy hangzik, mint a Hilton. De azért van némi különbség. (Nem kis meglepetésemre a mostani szobánkban valami jótét lélek beprogramozta a dobozba a Duna TV-t! Nem találnák ki, mit láttam éppen. Egy útifilmet Vietnamról - következő úticélomról.) 

     Ezúttal nem sokat időzünk Sana’ában, ahogy jöttünk, indulunk is tovább délnek. Mintha nem is ugyanabban az országban járnánk. Hegyek, szerpentinek, sokasodó teraszos földek, kő, kő, ezerszer is kő, és mégis, egyre üdébb, zöldebb minden. A rómaiak Arabia Felixnek nevezték a félszigetnek ezt a délnyugati fertályát. Szinte mindenütt a Boldog Arábia fordítást olvastam, ám latinul a felix szerencséset is jelent. Kompromisszumot ajánlok: szerencsések voltak a hajdan itt lakók, hogy termékeny vidékre születtek, és talán kívülről, Arábia sivatagos tájairól boldognak is tűntek; de hogy annak is érezték-e magukat, azt bizony nem tudom.

     Ibb városa természetes erődítményként áll egy dombtetőn. Épp déli imaidőben érkezünk be óvárosába, egyik minaret hangszórójából harsány hangzápor bombázza az utcán térdre borulva imádkozókat. Ez azonban nem az a kántálásszerű hang, amit másutt, imára való felszólításként hallhattunk, hanem pergő, szinte dühös beszédfolyam, hosszú perceken át. Bizonyára pap a hang gazdája, talán afféle odamondogató ember, aki Allah és a Korán parancsainak betartására próbálja ösztökélni imigyen a híveket, s gondolom, egyúttal jól ki is osztja azokat, akik rászolgáltak.

                                      Ibb totálban

                            Imaidő

     Innen csak egy ugrás Dzsibla (Jiblah), mely a 11. században főváros volt, méghozzá a maga idejében párját ritkító módon királynők uralta főváros. Arwa királynő négy évtizeden át innen irányította Délnyugat-Arábiát. Palotája állítólag 365 szobás volt, amiből az együgyű keresztény nyilván azt a következtetést vonja le, azért pont ennyi, mert minden napot és éjszakát más-más szobában kívánt eltölteni. Mielőtt azonban az együgyű keresztény ezt hinné, felhívjuk a figyelmét arra a tényre, hogy a muzulmán év nem 365 napból áll, úgyhogy e szám – ha igaz egyáltalán – csakis a véletlen műve lehet. Arwa nem mellesleg számos mecsetet és vallási iskolát építtetett, ilyenképpen városát vallási és oktatási központtá is tette. Nem tudjuk, hogyan festhetett e városka úgy 900 évvel ezelőtt, de nekem építészetében, hangulatában az itáliai középkort hívta elő (ennek csupán az a szépséghibája, hogy eddig még egyetlen, középkori atmoszférát sejtető olasz városban sem jártam, mi több, Szicílián kívül még sehol Itáliában). Bazalt bazalt hátán, ebből emelték a vaskos falú, 3-5 szintes, komor, stílusukkal, ornamentikájukkal valami középkori zordságot sugárzó házaikat, tömzsi, fehérre mázolt minaretjeiket. Tetőtől talpig feketébe bugyolált asszonyok suhannak a kartávolságnyira szűk utcákon, turbános, szakállas öregemberek baktatnak, illatszerárus férfi guggol a fal tövében, nyakba akasztott pultján sorakoznak a kenceficés üvegek, talán ő a patikus is. Öregapó döcög szamárháton, fiatal férfiak lepelruhára vett zakóban, övükben dzsambiával, kézen fogva ballagnak vidáman… De hiszen én ilyet már láttam valahol. Hát persze, Etiópiában. Miként ott sem, ez nem a hasonneműek közti szexuális vonzalom megnyilvánulása; pusztán a baráti viszony kifejezése. E szokás vagy onnan jött át ide, vagy innen oda, hiszen a két ország jószerével szomszédos a tengeren át; mindenesetre ilyesmit másutt még nem láttam.

                                          Illatszerárus

                                          Buzgó Korán-olvasók

                                                   Kéz a kézben

                                         Középkori hangulat Dzsiblában

     A gyerekek itt is fenntartás nélkül zúdulnak ránk. A korábban említett szura (vagyis kép, fotó) mellett immár jól ismerjük másik kulcsszavukat is: kalam, azt jelenti, toll. Nem hinném, hogy túl nagy szükségük volna rá, azért ez nem Etiópia; afféle népi sport az arab gyerekek körében a tollgyűjtés, erre már jó régen, Egyiptomban rájöttem.

                                 Szura, szura!

Egyetlen gyerek marad távol zsivajgó társaitól; egy 7-8 év körüli tündérszép kislány, kicsit koszos, földig érő sárga ruhácskában, egyik kezében válláig emelt pléhtálban kis virágcsokrok. Nyilván kiküldték a szülei, próbálja elsózni a külföldieknek. Nem sóz, csak áll, mosolytalan, rezzenéstelen arccal, vagy éppen árnyékként követi társaságunkat. Valami lenyűgöző jelenség ez a pöttöm kis ember. Nem szól egy szót sem, nem tesz ráutaló mozdulatot, s mégis, puszta lényével szinte percek alatt eladja a csokrok felét. Tőlem tollat kap. Aztán egy kis botlás, kiborul az edény. Csoportunk hölgytagjai azon melegében feltöltik palackos vízzel, visszakerül a néhány maradék csokor, s akkor talán valami halvány, szomorkás-hálás mosolyféle suhan át az arcán.

                          A virágárus kislány

A fiúk rendületlenül, éktelen zajjal, sivítva követik minden léptünket, már egymás szavát is alig halljuk. Akkor aztán megállok, jobb lábbal toppantok és felüvöltök: kuss! Akkor még nem tudtam, hogy ezzel mit szabadítok el. Az ördögfiókák rám szálltak, elém ugráltak, toppantottak, s imígyen kiáltoztak utcákon át: kuss. Morcosságom pillantok alatt elszállt, ezen már csak röhögni lehetett. Azóta talán a dzsiblai gyerekek közti társas érintkezés egyik kifejezési formájává vált a topp és a kuss. S hogy ez mennyire nem valószínűtlen, arra mondok egy példát. Sofőrünk, Abdul egy árva szót sem beszélt angolul, magyarul viszont pillanatok alatt megtanulta, hogy „indulás”. Előzőleg nyilván olasz csoportokat fuvarozhatott, mert tőlük meg az „Andiamo”-t leste el. Arabul egyébként a „jalla” jelenti azt, hogy gyerünk. Lám, én is megjegyeztem. Az „indulás” előtt azonban még végigvergődünk a szűk utcácskákból álló bazáron, mely, eltekintve néhány gép sivításától, zörgésétől, ugyancsak sugároz valami középkori hangulatot. Egy mecset udvarán, ahová a helybeli tanító kalauzolt el (majd természetesen pénzt kért), szakállas emberek ücsörögtek a kövön, előttük hatalmas, olvasódeszkákra helyezett szent könyvek, azokat olvasgatták csendben, vagy halkan mormolva. Gyönyörű volt Sana’a, Shibam, a hegyvidék nem különben, de ha tíz év múlva Jemen eszembe jut, ezt a pár dzsiblai órát fogom felidézni magamban.

     Taizz belvárosának bevétele (mármint általunk) már-már rémálommá fokozódott azok után, hogy a bevezető útszakaszokon gyakorlatilag mindenki azt csinált a járművével, amit akart, s közben folyamatosan dudált. A közlekedési stílusban megnyilvánuló halálmegvető bátorság még sofőrünket, Abdult is gyakorta kiakasztotta. Ilyenkor magában motyogott, dünnyögött, esetenként hangosan kifakadt, tán még mutogatott is. Jó lett volna tudni, miket mond ilyekor. Erről jutott eszembe, hogy megkérdezzem Istvánt, káromkodnak-e a muzulmánok. Naná, felelte, csak kissé más stílusban, mi mifelénk szokás. No, hát mondj valamit! Az az igazság, felelte, hogy szándékosan nem tanult meg semmit, attól tartván, hogy esetleg nem megfelelő helyzetben és formában használja. De lám, mire nem jó a világháló? Azt hiszem, nem létezik olyan témakör – a söralátétgyűjtők fórumától a vécétípusok elemzéséig –, aminek ne lenne oldala, s akkor miért pont a káromkodásoknak ne legyen. A legkülönbözőbb nyelvek legtrágárabb szavait, kifejezéseit is megtalálhatjuk, s hogy könnyebb legyen a megértésük, angol fordításban, szó szerint, meg átvitt értelemben is. Ha ennek hinni lehet, az arab nyelv is hihetetlenül gazdag a legváltozatosabb gyalázkodásokban, melyek érintik a nemi szerveket és minden, velük kapcsolatba hozható tevékenységet éppúgy, mint a különféle ürülékfajtákat vagy magát az atyaúristent. (Arról, hogy a jemeniek is használják-e ezeket, nincs tudomásom.) Ezek azonban nem tűrnek nyomdafestéket, ismereteket e tárgykörben tehát nem terjesztek.

     A rémálom fokozódását az idézte elő, hogy jószerével alig tudtunk bemenni a hotelünket rejtő utcába. Sokat megélt budapestiek sem láttak még ekkora kátyúkat, melyeknek mélysége már-már bombatölcsérekével vetekedett. Azt mondták, néhány hónappal ezelőtt egy eső alkalmával óriási víztömeg zúdult le a környező hegyekből, az mosta ki az utakat. A gödrök lassan föltelnek szeméttel, nejlonzacskóval, ha ugyan egy következő özönár ezt az üledéksort is ki nem öblíti. Előrejutásunkat nem csupán természeti, hanem antropogén tényező is akadályozta. Közeledett a napnyugta, tehát eljött az ideje, hogy a férfiemberek mielőbb beszerezzék napi qatadagjukat, hogy aztán a röpke ima után szinte nekifutás nélkül rávessék magukat. Hogy mi az a qat? A jemeniek napi életének egyik, ha nem a legfontosabb meghatározó eleme. Tudományos megközelítésben egy Catha edulis nevezetű cserjeszerű növény, melynek bizonyos alkaloidákat, stimulánsokat tartalmazó leveleit rágják. Fogyasztóját átmeneti jókedvre deríti, kvázi eufórikus állapotba kerül tőle, aztán pár óra múlva bambulást, eltompulást, depresszió közeli állapotot okoz. Árusítása, rágása legális, nem minősül drognak, legalábbis Jemenben nem, az iszlám sem tiltja, sőt maguk a papok is rágják. Azt mondják, a jemeniek háromnegyede él vele rendszeresen. Akad, aki a jövedelme harmadát-negyedét qatvásárlásra fordítja, ami annak fényében hangzik igazán riasztóan, hogy az átlagpolgárok többsége szegény. Nagyon szegény. Sokan inkább qatot vesznek, mint élelmiszert. Az egykori Dél-Jemenben a szocialista időkben csak pénteken, vagyis a heti ünnepnapon engedélyezték a rágást, az északi országrészben semmiféle korlátozást nem alkalmaztak. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) viszont az amfetaminhoz hasonló hatása miatt kábítószernek minősíti. A vizsgálatok szerint magas vérnyomást okoz, a pulzus szaporábbá válik tőle, csersavtartalma miatt fogágybetegségeket, gyomornyálkahártya-gyulladást okoz. Egyébként tartalmaz még C-vitamint (kétszer annyit, mint a zöldpaprika), de cukrokat is. Statisztikák szerint a 70-es évek óta évi 7 százalékkal nő a qattermelés, ami elősegíti a falusiak megélhetését, de alighanem ez az egyetlen jótéteménye, no meg az, hogy csökkenti az étvágyat. Ha éppen nincs ramadan, faluhelyen már reggel elkezdik a rágását, nemtől, kortól függetlenül, egyszóval már a nagyobbacska gyerekek is ismerkednek vele. Városban, mivel kora délután nem dolgoznak, ebéd után kezdenek rá, külön a férfiak, külön a nők. A qatrágás a mindennapi társasági élet szerves része, közben tárgyalják meg a világ folyását, míg el nem bambulnak. Miután nagy keservesen átvergődünk az árusok és vásárlók tömegén, a hotelablak magasából szemlélem az eseményeket. Az árusítás teherautók platójáról folyik, nagy zsákokból, az egyéni porciókat a szokásos műanyag zacskóba teszik. Akinek telik rá, csakis a legfrissebb leveleket részesíti előnyben, mustra közben megrázogatja a qatköteget, s ha potyog a levele, az már nem egészen friss. Szinte egymás kezéből szedték ki a zacskókat. Egyszer megkóstoltam egy levelet, de fél perc után diszkréten megszabadultam tőle. (Folyt köv.)

Az előző fejezeteket az Archívumban találjátok!!!

MÁR MOST FELHÍVOM OLVASÓIM FIGYELMÉT, HOGY EZ A KÖNYV (TÚL NAGY A VILÁG) RÖVIDESEN BEFEJEZŐDIK. JEMENBŐL MÉG KÉT RÉSZ VAN HÁTRA, EZ JÚLIUS UTOLSÓ HETÉRE LEMEGY. EZ UTÁN KB. AUGUSZTUS UTOLSÓ HETÉIG A BLOG SZÜNETEL, MAGYARÁN, ÚJABB RÉSZEKET NEM TÖLTÖK FEL - DE ETTŐL FÜGGETLENÜL A RÉGEBBIEKET MÉG LEHET OLVASNI, SŐT. HOGY MI JÖN UTÁNA, MÉG ÉN SEM TUDOM, PONTOSABBAN NEM DÖNTÖTTEM EL. EHHEZ KÉREM AZ OLVASÓK JAVASLATÁT. LEHET VÁLASZTANI.

1. VÁLTOZAT A 2001-BEN MEGJELENT UTAS ÉS VILÁG CÍMŰ KÖNYVEM FEJEZETEI, A KÖVETKEZŐ TÉMÁKKAL: SZICÍLIA ÉS A LIPARI-SZIGETEK, KENYA-TANZÁNIA, ALBÁNIA, SPITZBERGÁK, KÍNA, ÍRORSZÁG, THAIFÖLD, INDIA, AZORI-SZIGETEK ÉS MADEIRA, ALASZKA.

2. VÁLTOZAT. EGY ÚJ, MÉG SOHA MEG NEM JELENT KÖNYV, AMINEK "A VILÁG KÖZEPE" CÍMET SZÁNOM, A KÖVETKEZŐ TÉMÁKKAL: VIETNAM, BRAZÍLIA, BURMA ÉS KAMBODZSA, INDONÉZIA (JÁVA), SRÍ LANKA, GRÖNLAND, LÍBIA, JAPÁN, NYUGAT-AFRIKA (TOGO, BENIN BURKINA FASO)

AZT KÉREM, HOGY VAGY A FB-OLDALRA, VAGY IDE KOMMENTBE ÍRJÁTOK MEG, MELYIKET SZERETNÉTEK OLVASNI.   

      FÜLEMET EGY JÓ CIKKÉRT - JEMEN, 2005

(folytatás)

Vöröses mészkősziklák között ereszkedünk lejjebb, mármint a síkvidékre. Vége a „zöldségnek”, csupán néhány szárazság gyötörte fa, bokor kínlódik a (számunkra is egyre melegebbé váló) félsivatagi környezetben, ám azok jócskán megszórva változatos színvilágú nejlonzacskóval. A jemeni kereskedők kutya kötelességüknek érzik, hogy minden eladott árucikket fekete, kék, rózsaszínű nejlontasakba bugyoláljanak. Ezektől aztán a nép egyszerű gyermeke szinte azon mód megszabadul, pontosabban szólva eldobja, rászabadítja önnön környezetére. A tasakok pedig a szelek szárnyán útra kelnek, aztán vagy leülepedvén (a régészek nyelvén szólva) kultúrréteget alkotnak majdani lassú betemetődésükkel, vagy pedig fennakadnak a fák, bokrok tövisein, ágain és önfeledten lengedeznek, amíg végül a szélerózió apró cafatokká szabdalja őket és ilyen formában kerülnek vissza a természet körforgásába. Évekkel ezelőtt Kerék Barbara nevű geológus kolléganőm járt Jemenben, ő nevezte el kiváló cikkében – nagy nyelvi leleménnyel – e szörnyűséges, egész országra kiterjedő képződményeket zacskófáknak.

                                        Zacskók - minden mennyiségben és színben

     Település már ritkaságszámba megy errefelé, vályogépületekből álló kis falvak szélén fekete lepelbe öltözött asszonyok matatnak valamit az aszott földeken. Az isten szerelmére, egyszer találja már föl errefelé is valaki azt a fizikai törvényszerűséget, hogy a világosabb felületek kevesebb hőt nyelnek el, és öltöztessék ezeket a szerencsétlen párákat fehérbe, vagy legalább szürkébe.

                                Munka a földeken

     Némi kitérőt teszünk Barraqish romjainak megtekintése végett. A sivatagból magányosan, enyhén kiemelkedő domb tetején trónoló, úgy 8-10 méter magas falakkal körülvett kerekded formájú, erődítményszerű város messziről lenyűgöző, egyben valószínűtlen képet mutat. Sehol egy falu vagy városka a közelben, pedig hajdan, úgy 2400 évvel ezelőtt mint a tömjénút egyik védőbástyája, sőt egy korabeli királyság sokat ostromlott, ám jó ideig bevehetetlen fővárosa is volt. A számomra ismeretlen kilétű ostromlóknak – így a legenda – egy kutya árulta el a bevezető utat, de hogy épp kijött, vagy bement, már meg nem mondom. Meglehet, úgy igaz, mint a trójai faló meséje. Nem tehetek róla, de engem a romok valahogy nem tudnak meghatni. Egyik külső falon ugyan látszanak szép, kőbe vésett sábai nyelvű, ilyenképp számomra értelmezhetetlen feliratok, de belül szinte semmi, csupán az iszlám korából származó épületmaradványok, meg néhány faltöredék a sokkal régebbi időkből. Nekem egy rom, még ha rom is, legalább valamennyire legyen ép, csak hogy a hozzá nem értő szemének is mutasson valamit. Sebaj, a fő az, hogy a régészek örömüket leljék benne.

                                      Barraqish a távolból

    Számomra (fene a kultúrbarbár fajtámat) sokkal izgalmasabbak a fel-feltünedező homokdűnék, hát még akkor, amikor meglehetősen frissnek látszó fekete bazaltláva-folyások tarkítják. Tudni érdemes, hogy az Arab-félsziget sarka igen fontos geológiai történések helyszíne. E vidéken vált el Afrika Arábiától, s jött létre az a szerkezeti árok, melybe belefészkelte magát a Vörös-tenger ma is folyamatosan táguló medencéje. Az általunk látott relatíve alacsony kúpokat – hármat-négyet – a legnagyobb erőfeszítések árán sem tudtam beazonosítani az interneten föllelhető vulkánkatalógusban szereplő objektumokkal. Szaid arra a kérdésemre, hogy milyen idősek lehetnek a lávafolyások, nagyjából 6000 évet mondott, ami a világhálón szereplő adatokkal mégiscsak egybevág, hiszen Jemennek ezen a vidékén, Sana’ától délre, illetve keletre jeleznek holocén, vagyis az utóbbi 10-12 ezer évben történt kitöréseket. Mi több, olyan adatot is találtam, hogy a fővárostól délre fekvő Dhamar városa környékén emelkedő Harras-vulkánnak még 1937-ben is volt kitörése és bazalt települt idősebb riolitlávákra. Egyébként ez volt a legfiatalabb ismert vulkánkitörés az egész Arab-félszigeten.

                                       Homok bazaltlávával

     Maribba már igazi sivatagi tájon és pokoli hőségben gurulunk be. Szállásunk a város peremén majdhogynem palota, kár, hogy minket valami oldalépületbe dugtak be. Szabályozhatatlan légkondicionáló – vagy megfagysz, vagy megdöglesz a melegtől. Azonnal uzsgyi, ki a gáthoz. Az ókori Jemen egyik legfantasztikusabb létesítménye úgy 3000 éve épült, mészkőből, lávakőzetekből, földből. Kár, hogy szinte semmi sem látszik belőle, vagy ha mégis, legkevésbé gátra emlékeztet. Az viszont bámulatos társadalmi szervezettségre utal, hogy képesek voltak egy kb. 600-700 méter hosszú építménnyel a környékbeli dombokról aláereszkedő patakok vizét megfogni, ínségesebb időkre tárolni és becslés szerint úgy 80-100 négyzetkilométert, főleg pálmaligeteket öntözni. Elsőre nem valami óriási terület, de hát akkoriban legföljebb 30-50 ezer embert kellett ellátni a vidéknek öntözővízzel. Jó ezer évig állt a gát, ami önmagában is csoda, mert hát miféle mai építmény marad fenn ezer esztendő múltán. Többszöri sérülés, foldozgatás után a Kr. u. 6. században pusztult el végleg, ezzel maga az oázisváros is a jelentéktelenségbe süllyedt. A romok környékén manapság helyi szuvenírárusok ügyködnek, hellyel-közzel géppisztollyal, s bár erőnek erejével senki nem kényszerített bennünket, jószerével mindegyikünk vásárolt is valami apróságot. Pár kilométerrel odébb föltámadt a múlt. A 80-as évek közepén Abu Dhabi sejkje, akinek családja e vidékről származott el és nyilván fuldoklik a tömérdek olajban, beáldozott vagyonából valami 70 millió dollárt egy új kő- és betongát építésébe. Milyen furcsa ebben az iszonyú kopárságban egy meglehetősen nagy kék vízfelület látványa!

                     A régi maribi gátat fölfalta az enyészet

                              Az új gát mögötti víztározó

   Marib új városrésze említésre sem méltó, a régi viszont, mely egy dombtetőn áll, romjaiban is lenyűgöző. Talán száz, vályogtéglából emelt magas épület alkotja, védőfalait már fölfalta az enyészet, a házakat épp most falja. Megjegyzem, a később említendő polgárháború során alaposan meg is bombázták. Lakóinak többsége elhagyta, az épületek düledeznek, csak néhány ember, inkább asszony, lány, gyerek tévelyeg a romok között. Ők még itt laknak, amíg rájuk nem omlik otthonuk. Előkerül két leányzó, fedetlen arccal, kiderül, hogy némi pénzért hajlandóak lefényképeztetni magukat. Nagyon szegényeknek kell lenniük, ha már ilyesmire is kaphatók. Adok nekik pár rialt, a fotó persze nem igazán sikerül, rájuk már nem vetül abból a napfényből, ami a romos házakat még álcaként aranysárgára festi.

     Marib fénykorában a sábai királyság fővárosa volt, melynek maradványait, Sába királynőjének, Bilqisnek a templomát (valójában évszázadokkal a királynő halála után készült) meg is tekintjük. A régészeknek nyilván kincs, nekem csak néhány oszlop, mondom, nem vagyok romimádó, pedig még akad néhány. Az utolsó objektumba már be se megyek, inkább azt nézegetem, hogyan eteti a gondjaira bízott kecskéket, birkákat egy kerítés mögött egy pöttöm kislány. Látom, erősen nyújtózkodik, hogy elérje a faleveleket, errefelé a kecskék már profi mászók, minden elérhető zöldet lelegeltek. Gondoltam, segítek, mégiscsak magasabb vagyok, úgyhogy negyedórára magam is beálltam kecskepásztornak vagy valami hasonlónak.

                  Marib óvárosa....

                       Szinte minden ház romokban

                                             Fotómodelljeim

    Hajnali ötkor már az országúton vágtatunk, bár ez nem tart sokáig. Mármint az országút. Hosszú utazás vár ránk, azt mondják, végig a sivatagon. Ez már olyan sivatag, ahogy elképzelik. Homoktenger, ameddig a szem ellát. Napkeltekor megállunk, úgymond, napkeltét fényképezni. Igazából akkor is megállnánk, ha senki sem akarna fotózni, hiszen muzulmán felebarátainknak most jött el az imaidő. Szépen betájolnak Mekka felé, előkerülnek a kis szőnyegek, leborulás, hajlongás. Mi meg a dűnék mögül előbújó vérvörös Napot fotózzuk. No de hol fogunk itt továbbmenni? Hát a homoksivatagon át! Mégis, meddig? Sokáig. Út nincs. Ezek azonban többnyire hosszanti dűnék, láttuk már Dubaiból errefelé repültünkben is a gépből. Sok-sok kilométeren át egymással párhuzamosan húzódó, aránylag keskeny, de nem túl magas homokhátak, melyek akkor tudnak ilyen szép szabályos rendszert alkotni, ha a szélirány huzamos időn át állandó. Ezt úgy lehet elképzelni, hogy fúj a szél mondjuk északról, hordja a töméntelen homokot, aztán amikor már túltelítetté válik, lerakja. Csakhogy továbbra is fúj, továbbra is hozza a rengeteg homokot, de a végtelenségig nem pakolhatja a már kialakult dűnesorra, mely mögött viszont szélárnyék alakul ki. A következő adag homok tehát átrepül a dűne, meg a szélárnyékos sáv fölött és mondjuk ötven-száz méterrel odébb elkezdődik egy újabb dűnesor felépülése. És így tovább. Mármost a szélárnyékos sávban nincs érdemleges anyagmozgás, a homok konszolidálódik, már-már bekérgesedik, így aztán nagyszerűen lehet rajta autózni. A terepviszonyoknak megfelelően kissé leengedett kerekekkel terepjáróink szinte tartósan hatvanas átlaggal képesek repeszteni a sivatag homokján. Ahol tetszik, megállunk; a dűnék formája, a Nap magasságának függvényében változó színe, a mikroformák, homokfodrok megunhatatlan fotótémák. Aztán egyszer csak akkor is megállunk, amikor nem tetszik. A táj változatlanul gyönyörű, csakhogy sofőrjeink rövidíteni akartak kissé, úgyhogy megkíséreltek átvágni egyik dűnesoron. Nem sikerült. Elakadt egy kocsi, aztán a másik három is. Hát persze, elkapartak a homokban, mely – ellentétben a sivatagi „sztrádával” – még javában fut, ha hajtja a szél. Szerencsére legalább most nem hajtja, viszont igen laza.

                              Sivatagi sztráda

   Kiszállunk, fölkaptatunk egy-egy dűne tetejére és eleinte még élvezettel teli kíváncsisággal szemléljük, mihez is kezdenek pilótáink. Próbálkoznak, egyelőre „előre”. Csakhogy nincs előre; bucka van, áthághatatlan. Amikor már egy órácskája ücsörgünk, téblábolunk a dűnék közt, némi aggodalom is felüti a fejét. Kijutunk mi innen egyáltalán? Még nincs eszelős hőség, de hamarosan lesz. A fiúk táncoltatják a kocsikat, előre-hátra, végül dönt a józan ész, meg a könyörtelen valóság: vissza kell fordulni, a tervezett kanyart valamivel odébb bevenni. Sorban legurulunk a legalább negyven fokos homokcsúszdán és repesztünk tovább. A térkép szerint itt húzódik Jemen és Szaúd-Arábia határa, mely még úgy két évtizede is szaggatottal volt jelölve a térképeken, mutatván, hogy vitatott, bizonytalan. Azóta, gondolom, megegyeztek, mert a vonalak immár összeérnek. Egyáltalán, mi az ördögnek ide határ? A kutya nem ellenőrzi, ekkora szakaszt több száz kilométer hosszan képtelenség. Még az is lehet, hogy egy kicsit jártunk a szaúdi oldalon is. Nos, a határ azért mégiscsak fontos. Ne feledjük, a világ leggazdagabb potenciális olajlelőhelyeinek vidékén járunk. Ha valakinek egyszer eszébe jut errefelé furkálni és talál is valamit, nagyon nem mindegy hol a határ. Eredetileg Szaúd-Arábia függetlenné válásakor, az 1930-as évek közepén húzták meg, azóta több-kevesebb rendszerességgel vitatkoznak rajta. A 90-es évek végén például néhány, a Vörös-tengerből kiemelkedő kis sziget hovatartozása ügyében morogtak egymásra, de szerencsére inkább tárgyalnak és nem lőnek.

                        Dűnék között

     Már-már a homoktenger pereméhez közeledünk, amikor egyik kocsi, úgy tűnik, menthetetlenül, lerobban. Még szerencse, hogy jött velünk egy negyedik is. Vagány, napszemüveges fickó vezeti, meglehetősen laza stílusban, társaimtól el is nyeri a Fittipaldi nevet. De jött vele egy másik ürge is, vajon miért? Később megtudtam. A lerobbant kocsi utasai átszálltak „Fittipaldi” járgányába, egyik sofőr ottmaradt, hogy vigyázzon a Toyotára, ám a kísérő jött a továbbmenő kocsiban. (A lerobbantért még aznap délután kijöttek valami környékbeli városból és helyrepofozták.) Egyik útitársnőnk, Kriszta célba érésünk után említette, kérte a fickót, fordítsa már el felőle a géppisztolyt. Aha, szóval fegyveres kíséretet kaptunk. Erről nekünk senki nem szólt, de talán így a jobb. Már most jelzem, csak és kizárólag ezen az úton és napon jött velünk fegyveres. S hogy miért? Elmondom. Pár héttel hazaérkezésünk után olvasom az újságban, hogy Marib környékén helybeli törzsek elraboltak három németet. Néhány héttel később öt osztrákot, újabb kis idő elteltével öt olaszt. Turistákat. Váltságdíjat kértek a jemeni kormánytól és/vagy bebörtönzött társaik szabadon engedését. Mindhárom túszejtés aránylag rövid időn, néhány napon belül szerencsésen megoldódott, ám jelezte: ha minden utcasarkon nem is leselkedik veszély a külföldi utazóra, errefelé, ahol a törzsiek igen jól kiismerik magukat és a semmiből előbukkanva azon mód el is tűnhetnek a semmiben, nem árt az elővigyázatosság. Más kérdés, mire ment volna egy szál géppisztollyal a mi emberünk akár csak három felfegyverzett túszejtővel szemben.

                               Valahol itt kapartunk el

     Shabwa városánál érjük el az aszfaltozott utat, egyben a hatalmas Hadramaut-vádi nyugati végét. Shabwa mint település valamilyen formában ma is létezik, ám ennél jóval érdekesebb az a romegyüttes, mely még abból a korból származik, amikor előde, egy kiterjedt oázis a Hadramaut királyság székhelye volt úgy 2700 éve. A legendás tömjénút mentén fekvő kereskedőváros, egyben vallási központ sajátos fekvése miatt vívta ki e rangot. Hajdan Dél-Arábián át vezetett ez a bizonyos tömjénút, ezzel is erősítve a kereskedelmi kapcsolatokat India, Arábia, illetve a Közel-Kelet között. A tömjént a tömjénfa, a hozzá hasonló mirhát a hasonnevű cserje gyantájából és kérgéből nyerték ki, nem csupán vallási szertartások elengedhetetlen kellékeként, hanem gyógyszerként és balzsamozáshoz is használták, többek között az egyiptomi fáraók mumifikálása során is. 

                           Az ősi Shabwa romjai

      Fél négy körül gurulunk be Szajunba (Sayoun), pontosabban a város külterületén levő szállodánkba. Reggeli óta gyakorlatilag nem ettünk. Mivel ez már nem először fordul elő, nekem pedig, tetszik vagy sem, úgy kívánja a szervezetem, hogy három-négyóránként vegyek magamhoz valami táplálékot, kénytelen vagyok egy jót üvöltözni Istvánnal. Dühömet nem elmém, csupán a gyomromat kitöltő elviselhetetlen űr, no meg a régóta tétlenkedő emésztőnedvek táplálják. Na jó, de hol van István, meg a többiek? Valahol elszakadtunk egymástól. A recepciós kissé beszél angolul, már osztaná a kulcsokat, vitetné a csomagokat fölfele, de azt se tudjuk, hová. Ez a mi szállodánk egyáltalán? Talán föl kéne hívni Szaidot, merre kujtorognak. Lehet, nem tűnik természetesnek, de neki is, meg a sofőröknek is van mobilja, térerő pedig még a homoksivatag közepén is volt. Abdul némi tipródás után elszánja magát és felhívja az iroda sana’ái központját, árulják már el neki Szaid mobilszámát. Úgy indultunk neki a több ezer kilométeres útnak, hogy történetünk kulcsfontosságú figuráinak halvány fogalma sem volt egymás telefonszámáról. Úgy egy óra múlva befut a társaság maradéka, végre jól összeveszhetek Istvánnal (aztán egy óra múlva kölcsönös bocsánatkérések közepette szépen kibékülünk). Valami piacon jártak, hogy élelmet vegyenek. E naptól kezdve ezt az aktust mindenütt szépen megejtettük együtt. Csak azt nem értem, miért kellett ehhez nekem kicsapnom a biztosítékot, miért nem jut ez eszébe magától egy túravezetőnek. De azért sejtem az okát. István tőről metszett bölcsész (érthetjük szó szerint, hiszen egy igen neves irodalomtörténész fia), ehhez mérten kevés gyakorlati érzékkel és ilyen irányú túravezetői tapasztalatokkal. Ellenben a dubai repülőtéren töltött éjszakán olyan, mintegy háromórás, egyetemi szintű előadást tartott Arábia történelméről, irodalmáról, miegymásról, hogy csak lestünk a söröktől, Martiniktól, Campariktól, meg az eleve kódolt álmosságtól kókadó pilláink alól.

                  Térerő a sivatagban is volt - csak az ész hiányzott            

     A ma esti vacsorára négyféle húsételből lehetett előre választani a hotel éttermének kínálatából, s végre eljött az alkalom, hogy életemben először – többekkel együtt – kipróbáljam a tevehúst. Semmi különös, állagra átmenet a sertés- és a marhahús között, ízre…, hát, nem is tudom, mindenesetre elégedetten álltam föl az asztaltól. Érdekes, sok emlékem nem maradt meg a jemeni konyháról, talán csak a maribi hotel fenséges svédasztalos vacsorája, különös tekintettel az egészen szenzációs marhapörköltre (vagy valami nagyon hasonlóra). Reggelire általában a baguette-nél kisebb, de hasonló kivitelű franciás kenyeret kaptunk vajjal, dzsemmel, főtt tojással, jó esetben feta sajttal, ananásszal, banánnal, dinnyével és persze az elmaradhatatlan teával, kávéval. Kevésbé jó esetben mackósajttal. (Érdekes, e szót így, kis kezdőbetűvel, egybeírva is gond nélkül elfogadja a számítógép helyesírás-ellenőrző programja.) Nos, ez természetesen nem a klasszikus otthoni hajdani Mackó sajt (vagy ahogy manapság hívják, Medve), hanem valami egyéb fedőnevű, háromszög alakú ömlesztett sajt. Mindegy, akármi is van rajta, nekem ez mind mackósajt. Amikor napközbeni kajabeszerzési tevékenységünk normalizálódott, felfedeztem, hogy kis boltokban úton-útfélen árusítják, ez vált napközbeni betevőm alapételévé. Más ehető tudniillik (a sokféle gyümölcsön kívül) nemigen akadt. Pompásan be lehetett passzírozni a szintén piacokon beszerzett kéttenyérnyi méretű lepénykenyerek közé, bár egy idő után kissé untam, az út végén meg már csaknem brummogtam. Jemenben állítólag úgy negyvenféle kenyeret (maradjunk inkább a sütőipari termék kifejezésnél) sütnek, búzából, árpából és az ördög tudja, még mi egyébből. Párszor vacsoráztunk hagyományos (értsd: nem szállodai) étteremben, ahol többnyire óriási, a fél asztalt beborító nagyon vékony, ropogósra sütött kenyérfélét hoztak ki először, mely különféle mártások tunkolására is kiválóan alkalmas. A hagyományos arab konyha segédeszközeihez a kés és a villa nem okvetlenül tartozik hozzá, bár nekünk, barbároknak általában adtak. A helybeliek kézzel esznek, méghozzá kizárólag a jobbal, mert a bal „tisztátalan”. Találják ki, miért! Annyit segítek, hogy amikor még nem volt papír, akkor azzal… utána pedig megmosták. A szokás megmaradt, bal kézzel átnyújtani vagy átvenni valamit ugyancsak illetlenség az iszlám világban.

                             Sayoun központi része

   Jemenben nincsenek országúti büfék, vagy ha mégis akad valami étteremféle, ilyenkor, ramadan idején napközben zárva tart. Talán nem mindenki tudja, de az iszlám naptár nem a mi Gergely-naptárunk szerint „működik”, hanem holdhónapokban számol, így a ramadan is évről évre vándorol a kalendáriumban, melyben ez a kilencedik hónap. Kezdetét az újhold sarlójának első megjelenése jelzi. Eredete kissé bizonytalan, de az iszlám megjelenésének igen korai szakaszához köthető.

     Egy legenda szerint Mohamed magányosan üldögélt a pusztaságban, amikor megjelent neki Gábriel arkangyal, átadott egy aranytáblát azzal, hogy olvassa el. A tábla tartalmazta a muzulmánok szent könyvének, a Koránnak az alapelveit, ugyanúgy, ahogy az Ótestamentumét is azok a bizonyos kőtáblák, melyeken Mózes a Sinai-hegyen a Tízparancsolatot megkapta az Úrtól. Kérdés, persze, miért pont Gábriel jelent meg Mohamednek. No meg: ki volt egyáltalán Mohamed? Ehhez tudnunk kell, hogy már jóval a prófétává lett férfiú fellépte előtt az Arab-félszigetet lakó beduinok, illetve a kereskedővárosok – köztük Mekka – lakói is Allahot tisztelték legfőbb istenükként. Iszlám még sehol sem volt, amikor Mekkában ott őriztek egy rejtélyes eredetű követ (valójában meteoritdarab), a Kábát, melyhez már javában zarándokoltak is.

     Mohamed is Mekkában született, 570 táján, szegény családban. Később egy gazdag kereskedő lányát vette feleségül, de szíriai kereskedőútján megismerkedett egy keresztény aszkétával, akinek hatására magányos vallási elmélkedésre visszavonult a természetbe. Morfondírozásai végén arra jutott, hogy a gazdagság romlottságot hozott magával, az emberek elhanyagolják Allah tiszteletét. Tanait hirdetni is kezdte, ám mivel ezek nem találtak visszhangra a nép körében, átköltözött Medinába Ezt hívják „Mohamed futásának”, vagyis hidzsrának, időpontja, 622. július 16-a később a muzulmán időszámítás kezdete lett. Mármost azért Gábriel hozta el neki Allah üzenetét, mert ő jó angyalnak számított; olyannak, aki megvalósítja Allah akaratát, szemben a rossz angyalokkal, a dzsinnekkel, akik viszont csak a rosszra csábítják az embereket. Az iszlám tanítása szerint a Mohamed korát megelőző próféták, köztük Jézus (Iszá) tanításait a zsidók és a keresztények meghamisították, így aztán Gábriel találtatott a legmegfelelőbbnek, hogy Allah tanításait közvetítse.  A tanokat, persze, idővel írásba is kellett foglalni. Mohamed azonban – vallástörténészek szerint – nem ismerkedett meg a betűvetés tudományával, azért valószínűleg egy hozzá közelálló írástudó jegyezte le gondolatait. Ez lett a Korán (magyarul tanítás), minden muzulmán szent könyve, melyet azonban csak Mohamed halála után foglaltak egységes keretbe és nem csupán Mohamed diktálásait, hanem kortársainak írásait is tartalmazza.

     Itt és most tegyünk egy parányi kitérőt. Aki járt már arab országban, tapasztalhatta, hogy a muzulmánok kifejezetten rühellik, ha fényképezik őket. A köztudatban úgy él, hogy az iszlám tiltja az emberábrázolást; ez valójában így nem igaz: eredetileg csak Allah képmásának elkészítését tiltotta, de tény, hogy vallási intézményeikben semmiféle emberszerű lény képét nem fedezhetjük fel. Ezért is váltak oly díszessé mecsetjeik, hogy azért adjanak a művészeteknek is. Ha viszont iszlám országokban utazgatunk, a közintézményekben, de még éttermekben is lépten-nyomon láthatjuk az épp aktuális vezető, király fényképét, az iráni városok meg egyenesen tele vannak a legfőbb vallási és állami vezetők képmásának gigaposzter változatával. Nos, a gyerekek nemhogy utálják a fényképezést, hanem egyenesen kérik, mondhatni, kikövetelik, különösen mióta a digitális gépeken azon nyomban meg is tekinthetik önmagukat. Így aztán városon, falun egyaránt melegében gyerekcsapatok özönlöttek el bennünket és imígyen kiabáltak: szura, szura. Először azt hittem, köszöntés, esetleg gúnyolódás, de István felvilágosított, mit is akarnak: fényképet. Kérdem tőle, mit jelent valójában ez az arab szó. Azt, hogy kép, felelte. Logikus. Aztán hazajöttünk, teltek-múltak a hetek, még ott csengtek a fülemben a kinti szavak, amikor egyszer csak belém villant: ezt a szurát már olvastam valahol. Azonnal előrángattam egy vallástörténeti munkát és megtaláltam, amit kerestem. A Korán szövegeit szurákra, szám szerint 114-re osztották. Ezek szerint valamiféle fejezetet is jelent, vagy csak hasonló hangzású, ezt bizony nem tudom, mindenesetre érdekes.

    Akkor hát vissza is térhetünk a ramadanhoz, mely már benne foglaltatott a Koránban is és valószínűleg Mohamed életében, vagy röviddel utána megjelent az iszlámban. Ez a vallás egyik alappillére az öt közül; a böjti hónap. Célja, hogy az emberek önmegtartóztatással közelebb kerüljenek Allahhoz és magasabb szintre emeljék hitüket. A böjt önuralomra tanít és felkészíti a muzulmánokat arra, hogy szenvedjenek meg hitükért, az Allahhoz való feltétlen engedelmességért. A böjti hónap alatt napkeltétől napnyugtáig tilos enni, inni, dohányozni, szexuális életet élni. Utóbbi korábban a teljes holdhónapra vonatkozott, később azonban módosítottak, éjszaka azért azt is szabad. Hitetlen kutyaként azt gondolhatnánk, ez valami brutális kegyetlenség, s mi tagadás, nem lehet valami nagy öröm hosszú órákat étlen-szomjan kihúzni. A Korán azonban engedményeket is tesz. A böjtöt csak annak kell betartania, aki képes rá. Nem kötelezik böjtre a pubertást még el nem ért gyermekeket, a betegeket, a gyenge fizikai állapotban levőket, így például az öregeket, a terhes vagy éppen szoptató nőket, a csatában harcolókat, de azokat az utazókat sem, akik öt napnál rövidebb ideig vannak távol otthonuktól. Ha aztán valaki ilyen-olyan okból nem tudja teljesíteni a böjti előírásokat, de később képes rá, a kiesett napokat a következő ramadan előtt bepótolhatja.

     Ez így, gondolom, elég vadnak és elvontnak tűnik, de rögvest említek példákat. Jemenben a kissé felvilágosultabb emberek a külföldiektől, mondjuk a keresztényektől nem várják el, hogy tartsák magukat a böjthöz, de már csak tiszteletből és szolidaritásból sem illik előttük vedelni-zabálni. Előfordult, bár nem sűrűn, hogy utcán suttyomban rágyújtottam. Gyerekek szóltak rám nem egyszer, az égre mutogatva, hogy hát ramadan van. Sofőrjeink úgy vezettek végig – nem egyszer napi 300 kilométert, akár a sivatag perzselő poklában is –, hogy egyetlen korty vizet meg nem ittak, legföljebb a szájukat öblítették ki, de ki is köpték a vizet tüstént. Az evés szóba sem került. Hogyan nem ájultak ki a kormány mögül, egyszerűen nem értem. Mi, hitetlenek napközben biztosan megittunk két liter vizet fejenként, de helyenként három se lett volna sok. Szaid nem csinált ekkora problémát a dologból, enni ugyan nem láttam napközben, de vizet ivott. Utazásunk vége felé egy hegyi faluban szálltunk meg, ahol a „hotel” egyik fiatal, rokonszenves, angolul is gagyogó alkalmazottja már napnyugta előtt vígan füstölt. Mondom, hát a ramadan? Beteg vagyok, felelte. No, és mi a bajod? Semmi, felelte somolyogva. Ugyanott egy másik srác kérdőn nézett rám, amikor rágyújtottam. Keresztény vagyok, feleltem, ránk nem vonatkozik a ramadan. Nagyon értetlenül bámult vissza. Amikor Mukallából repülőn utaztunk vissza Sana’ába és még nem voltam egészen tisztában a helyi regulákkal, kérdem Istvánt, remélem, a pilótákat és a légiirányítókat felmentik a böjt alól. Hát persze. Arra viszont kíváncsi voltam, szolgálnak-e föl ételt-italt a Yemenia légitársaság e belföldi járatán. Szolgáltak bizony. A helybeliek természetesen nem ették-itták meg, ám többségük bespájzolt a táskájába, jól jön az még naplemente után. (folyt. köv.)

Az előző fejezeteket az Archívumban találjátok!!!

MÁR MOST FELHÍVOM OLVASÓIM FIGYELMÉT, HOGY EZ A KÖNYV (TÚL NAGY A VILÁG) RÖVIDESEN BEFEJEZŐDIK. JEMENBŐL MÉG HÁROM RÉSZ VAN HÁTRA, EZ JÚLIUS UTOLSÓ HETÉRE LEMEGY. EZ UTÁN KB. AUGUSZTUS UTOLSÓ HETÉIG A BLOG SZÜNETEL, MAGYARÁN, ÚJABB RÉSZEKET NEM TÖLTÖK FEL - DE ETTŐL FÜGGETLENÜL A RÉGEBBIEKET MÉG LEHET OLVASNI, SŐT. HOGY MI JÖN UTÁNA, MÉG ÉN SEM TUDOM, PONTOSABBAN NEM DÖNTÖTTEM EL. EHHEZ KÉREM AZ OLVASÓK JAVASLATÁT. LEHET VÁLASZTANI.

1. VÁLTOZAT A 2001-BEN MEGJELENT UTAS ÉS VILÁG CÍMŰ KÖNYVEM FEJEZETEI, A KÖVETKEZŐ TÉMÁKKAL: SZICÍLIA ÉS A LIPARI-SZIGETEK, KENYA-TANZÁNIA, ALBÁNIA, SPITZBERGÁK, KÍNA, ÍRORSZÁG, THAIFÖLD, INDIA, AZORI-SZIGETEK ÉS MADEIRA, ALASZKA.

2. VÁLTOZAT. EGY ÚJ, MÉG SOHA MEG NEM JELENT KÖNYV, AMINEK "A VILÁG KÖZEPE" CÍMET SZÁNOM, A KÖVETKEZŐ TÉMÁKKAL: VIETNAM, BRAZÍLIA, BURMA ÉS KAMBODZSA, INDONÉZIA (JÁVA), SRÍ LANKA, GRÖNLAND, LÍBIA, JAPÁN, NYUGAT-AFRIKA (TOGO, BENIN BURKINA FASO)

AZT KÉREM, HOGY VAGY A FB-OLDALRA, VAGY IDE KOMMENTBE ÍRJÁTOK MEG, MELYIKET SZERETNÉTEK OLVASNI.   

      FÜLEMET EGY JÓ CIKKÉRT - Jemen, 2005

Amint a sana’ai repülőtérről befelé taxiztunk, nagyjából a város határában feltűnt egy különös tábla; géppisztolyt ábrázolt, pirossal áthúzva. Az ilyesmit hívják ugyebár piktogramnak, mely azt a számunkra bizarr figyelmeztetést hordozza, hogy a város területére lőfegyvert bevinni tilos. Eszerint itt erre külön fel kell hívni a figyelmet. Na, jól nézünk ki. Az, hogy a férfiak apraja-nagyja díszes tőrrel, vagyis dzsambiával a hasán (pontosítok: úgy a töke tájékán) flangál, nem igazán zavar, már hallottam róla. Felrémlett azonban egy korábbi hír (ekkor már október elejét írtuk), mely szerint 2005 júliusában Jemen több településén, így a fővárosban is, zavargások törtek ki a kőolajtermékek állami támogatásának drasztikus csökkentése miatt. Nálunk ezt benzináremelésnek hívják. Nem lehetett valami egetverő árváltozás, Jemen aránylag gazdag olajban, ám népe szegény, nagyon szegény. A tömeg az utcákra zúdult, tört-zúzott, a rendvédelmi erők meg agyonlőttek tizenhat demonstrálót. Mindez így együtt már elegendő ok lett volna arra, hogy kis – vezetővel is csupán tízfős – csoportunk kellőképp be legyen szarva, és akkor még nem is szóltunk az errefelé igen kedvelt népi játékról, az ember- (egészen pontosan turista-) rablásokról. Mondtam is a főszerkesztőmnek, remélem, ha úgy adódik, kiváltotok. Hm, majd megfontoljuk, felelte, csak előbb bizonyítékot kérünk, hogy tényleg életben vagy-e még. És akkor elküldik, mondjuk, első lépésben, az egyik füledet. Ha meg túléled, micsoda cikktéma…

     A dubai repülőtéren (ám azért mégiscsak komfortos körülmények közt, különváróban, ingyen piával és -kajával) átvirrasztott éjszaka után kissé elgyötörten, ám töretlen lelkesedéssel vetjük magunkat Sana’a szó szerint meseszép óvárosára. Először azonban pénzt váltunk. Szaid, a jemeni partneriroda képviselője, kísérőnk, idegenvezetőnk e két hét folyamán, nagy rutinnal terel bennünket egy utcára nyíló kis fülkéhez. Amolyan hivatalos pénzváltó, az árfolyam is megfelelő (egy dollárért kb. 185 rialt kaptunk, ami abban az időszakban szinte hajszálra megegyezett a dollár-forint rátával). Hogy miért nem bankba mentünk? Fogalmam sincs.

   Az óváros helyén már 2500 éve is állt valamiféle település, csak hát abból nyilván semmi nem maradt fenn. Neve olyasmit jelent, hogy „megerősített”, ami érthető is, hiszen valakiknek valamiért mindig fájt rá a foga. A 10. század elején 12 év leforgása alatt állítólag hússzor cserélt gazdát. Mindeközben végig megmaradt – fontos karavánutak találkozásánál – jelentős kereskedővárosnak, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy az óváros területén huszonhat karavánszeráj üzemelt egykoron. Ma, amikor már nincsenek karavánok, a szerájokra sincs szükség, csöndben pusztulnak, eltekintve azoktól, melyeket nemzetközi segítséggel valami egyéb célra még helyre lehet pofozni. A mai városkép a 12. századtól kezdett körvonalazódni. Agyagból, vályogból emelt falait akkoriban még bástyák, tornyok is védelmezték, ám ezek, miként a fal jó része is, elpusztult. Ez lett a sorsa megannyi kapunak is, csupán egy maradt fenn, a 700 évesre becsült Bab-al-Yemen, mely méltó megjelenéssel (persze, restaurálva, akárcsak a fal egy része is) vezeti be a látogatót – a középkorba. Merthogy a falon kívül már keményen nyomul a 21. század, autóstól, dugóstól, „modern” épületestől, de leginkább a falvakból áramló tömegestől. Sana’ának a 70-es évek elején úgy 70-80 ezer lakója volt, manapság már közel kétmillió. A város körülvette a várost. Az évtized végétől a fejlesztés kicsúszott a helyi vezetés kezéből. A jobb módúak kiköltöztek az óvárosból, mert a régi épületeket nem alakíthatták kívánságuk, komfortigényeik szerint, autóval nehezen megközelíthetők, ezért kijjebb építettek nagyobb házakat, villákat, melyek egy része kétségkívül a hagyományos stílusra hajaz, csak immár parabolaantennával, sőt lifttel fölszerelve. A távozókat követték az üzletek, a bankok, s persze az egészségügyi és szórakoztató intézmények zöme is a falon kívülre távozott. Helyükbe alacsonyabb jövedelműek költöztek, akik nem tudták megfelelően karbantartani, sőt fenntartani is alig a házakat. Akik pedig mégis, azok bevetették a betont. Ez nem fért meg a hagyományos építőanyagokkal, s a ráadásként létrehozott vízvezetékrendszer a megfelelő csatornázási létesítmények hiányában valami harminc történelmi épület pusztulását okozta a 70-es évek végén.

     De hogyan építkeztek a régiek, és miért célozták meg – jóval Manhattan előtt – az eget? Egyszerű a magyarázat. Az én házam – az én váram. Már előre szólok, Jemen bármelyik vidékén jártunk is, ilyen „felhőkarcolókat” mindenütt láttunk, csak más-más építőanyagból. A lakóház egyetlen család tulajdona volt, és ma is az. Ha csak a terméskőből készült, kifaragott és gondosan egymáshoz illesztett blokkokból álló alsó egy-két szintet nézzük, szinte erődítményszerű minden ház. Ablakaik inkább emlékeztetnek lőrésekre, mint olyan nyílászáróra, melynek az a rendeltetése, hogy behatoljon rajtuk a fény. A felsőbb szintek itt a fővárosban égetett agyagtéglából készültek. Érdekes megfigyelni, hogy elég sok házon a kő- vagy téglarétegek közé deszkákat, gerendákat építettek be, nagyjából vízszintesen. Eleinte nem értettem a dolgot, utólag tudtam meg, hogy így próbáltak védekezni a vidéket elég gyakran sújtó földrengések ellen – sikerrel. Nem hallottam róla, hogy Sana’a óvárosában bármikor is hatalmas károkat okoztak volna a földmozgások. A fabetétek ugyanis csillapítják a rengések közben fellépő erőket. Egyéb szerepet a fa nemigen kapott Jemen építészetében, merthogy annak erősen híján vannak. Valami trükkel a minaretek védelmét is meg kellett oldaniuk, hiszen kizárt, hogy évszázadok földmozgásait átvészelték volna.

   Ahogy aztán följebb nézünk, az erődszerű jelleg megszűnik, immár nagyobbak és üvegezettek az ablakok, megjelennek az anyag, vagy a mesterek fantáziája diktálta geometrikus formák, félkörívek, körök, háromszögek. Ezeket vagy magából a téglából alakították ki és bemeszelték, vagy gipszből készítették. A falak világosbarnák, vöröses barnák. Sok épületen látszik egy a falból kiugró, ablakszerű rácsos faszerkezet. Arábiában ez töltötte be a hűtőszekrény szerepét; a legkisebb szellő is könnyen átjárja, döglesztő melegben is frissen tartva a tárolt élelmiszert, legalábbis egy ideig. A vastag falak nyáron a hőségtől, éjjel és télen a hidegtől védenek. Külön említésre méltóak a kapuk, melyekből még akad néhány szép régi példány; ezek fából vagy fémből készültek, sok esetben gazdag díszítő elemekkel. Nyilván jó régen volt már, amikor sajátos zárszerkezeteiket kiagyalták. Pár helyen árusítanak is ilyen – turistáknak való – ördöglakatszerű faszerkezeteket; nagy ész kellett a megtervezésükhöz, kivitelezésükhöz egyaránt. A kapuk kívülről nem nyithatók, ha valaki be akar menni, felkiált (manapság már inkább becsönget), a bent lévő lenéz, s ha fogadni kívánja a látogatót, akkor csigás áttéttel húzható madzaggal nyitja a reteszt. Az emeleteknek, vagyis inkább szinteknek sajátos, minden házra jellemző funkciójuk van. Az alsó – logikusan – a terménytároló, kamra, raktár, faluhelyen pedig istálló. Az első emeleten van a legnagyobb helyiség, a vendégszoba. Külön laknak a nők, gyerekek, illetve a férfiak, ám hogy az utánpótlás létrejöttéről hol gondoskodnak, arról nincs tudomásom, mint ahogy arról sem, létezik-e egyáltalán közös hálószoba. A legfelső szint a családé, ez a legnagyobb, legdíszesebb helyiség, a mafradzs, ablakai is nagyobbak, nevezhetnénk akár kilátónak is. A tető mindenütt lapos, de nagyjából 1 méter magas, díszes kis fal szegélyezi. Itt szárítják szükség esetén a gabonát, a ruhát, manapság itt kap helyet a jókora víztartály, no meg a parabolaantenna. Hogy az intimebb helyiségekről se feledkezzünk meg, a vécé amolyan guggolós, pottyantós, műanyag csöveken át történik mindez, mely a ház falán, kívül ereszkedik alá hosszan, nem feltétlenül fokozva az épületek esztétikus megjelenését. A vízvezetékekkel sem bajmolódnak sokat, szintúgy a falakon kívül kúsznak otrombán, no meg az utcán, járdán, csak úgy, meztelenül. Ehhez jön még a töméntelen villany- és telefonvezeték, s íme, kész a 21. század és a középkor sajátos jemeni keveréke.

   Első látásra csak kapkodjuk a fejünket, lövöldözünk kameráinkkal ész nélkül. Sana’aát nem lehet nem lerohanni; húz-vonz minden sikátor, tovább, beljebb. Nem is lepődhetnék meg túlságosan, hiszen jó pár útifilmet láttam már róla. De milyen más benne lenni! Mézeskalácsházak – ez jutott eszembe elsőként 4-6-8 szintes „felhőkarcolóiról”, melyekből állítólag tízezernél is több hirdeti Jemen páratlan építészeti kultúráját. Tényleg páratlan, ilyesmit sehol a világon nem látni, nem véletlenül lett 1984-ben az UNESCO Világörökség része. Más forrásban azt olvastam, csak hatezer ház áll az óvárosban, pedig hát, ha nagyon akarnák, csak meg tudnák számolni. Némelyik mai épületének korát 400-500 évesre teszik, persze, nem mai formájukban; a többség „csak” egy-kétszáz éves.

   Túl nagy feltűnést nem kelt kis csapatunk, bár Jement nem ostromolják a külföldi látogatók. (Az Emirates légitársaság Dubaiból érkező gépén jó félházzal jöttünk-mentünk.) Egy péknél frissen sült cipócskákat veszünk, még melegen faljuk veszettül, ám suttyomban, hiszen lassan estére jár, az ebéd kimaradt, s messze még a vacsora. Mármint a mienk a szállodában. S milyen messze lehet a helybelieknek, akik hajnal óta nem ettek semmit…

   Túravezetőnk, István, aki nem mellesleg arabista, történész, magyarán kiválóan beszéli az arabot és zavarba ejtő részletességgel ismeri az iszlám és a mediterrán országok történetét, irodalmát, kultúráját, mindenét, csupán egy dologról feledkezett meg: arról, hogy pont az elutazásunkat megelőző napokban, október 4-én köszöntött be (nekünk mondva inkább ütött be) az iszlám világ legfontosabb ünnepe, a ramadan. Hogyhogy, kérdezhetik, még egy az iszlám világban oly jártas ember sincs ezzel tisztában? Nos, ez részben érthető, hiszen a ramadan kezdete nem köthető meghatározott naphoz, mint mondjuk a mi karácsonyunk. Másrészt viszont nem érthető; egy túravezető igazán utánanézhetett volna… Ez a böjti hónap, melynek mivoltát később még taglalom; ezért is kellett szinte lopva magunkba tömni a cipót. Minek hergeljük szerencsétlen muzulmánok bélbolyhait. Miközben átszlalomozunk a bazáron, a minden földi jóval, kövér szemű szőlővel, önnön cukrától nedvedző datolyával, olajban sistergő húsokkal tömött standok között arab felebarátaink ugrásra készen várják, hogy a müezzin napnyugtakor elzengett imája után végre-valahára jóllakhassanak. Jut eszembe, a hotelünk tőszomszédságában, alig ötven méterre az ablakunktól egy tetőn elhelyezett hangágyú hajnalok hajnalán üzente a városnak és a világnak a korai ima és a napi böjt kezdetét. Még jó, hogy füldugót mindenhová viszek.

     Az odáig világos, hogy a hívő ember a müezzintől tudja meg, mikor kell imádkoznia (már ha van a közelben müezzin). De honnan tudja a müezzin, mikor kell imára szólítania a híveket? Ezt nem sikerült kiderítenem, mindenesetre a világhálón találtam egy oldalt (www.IslamiCity.com/PrayerTimes), mely a világ összes nagyvárosára az év bármely időszakára megmutatja az ima idejét. A napi ötszöri ima ideje Budapesten (találomra kiválasztott dátum alapján, 2006. március 16-án) a következő volt: hajnali – 5:55, déli – 11:52, délutáni – 3:09, napnyugtai – 5:50, esti – 7:34. Lehet, hogy a müezzinek is az internetről tájékozódnak?

   Sana’a későn ébredő város. Kilenc körül, amikor immáron nem csupán informális ismerkedésünket kezdjük az óvárossal, még alig lézeng ember az utcákon. Van rá magyarázat. Még napkelte előtt felkelnek, esznek egy jót, a müezzin hajnali kántálására imádkoznak, aztán visszafekszenek. A főváros klímája, magas fekvése miatt igen kellemes, reggelente így október táján nincs is több 18-20 foknál, de később sem emelkedik 24-26 fok fölé. Hűvös sikátorokban bolyongunk, aztán kiérünk egy-egy nagyobbacska térre, ott áll a mecset a fehér, vagy vöröstéglás minarettel, és ez ismétlődik tucatnyi alkalommal. Jó néhány arab óvárosban volt szerencsém tekeregni, s bizony, ha nincs kísérőm, előbb-utóbb elveszek a labirintusszerű szűk utcák rengetegében. Vegyük példának a marokkói Fezt. Régi negyedének nincs egyetlen tágasabb tere sem, Sana’a ellenben hagyományosan több „kerületre” tagolódik, mindegyik saját mecsettel, melyekből több mint száz emelkedik szerte az óvárosban, s körülöttük az arab világban elég szokatlan kisebb-nagyobb tér terpeszkedik. Minden negyednek megvan a maga piaca, saját, választott felügyelővel. A házak igen szorosan, jó részük gyakorlatilag egymáshoz tapadva épült, egy-egy nagyobb tömb között tágas térség húzódik: konyhakertek. Ezek mindig mélyebben vannak a házak szintjénél, öntözgetik is a növénykéket, ha van mivel. Azt hallottam, hogy Sana’a máris iszonyú vízhiánnyal küszködik. A lakosság robbanásszerű növekedése és vízfogyasztása miatt a régi kutak sorra elapadnak, immár 800 méter mélységből kell felszivattyúzni a vizet. Szállodánkban előfordult, hogy a fürdőszobában órákig nem volt víz, mert már a tetőn levő tartályok is kiürültek.

   Délelőtt tíz körül az utcák lassan megtelnek járókelőkkel, kinyitnak az üzletek. Macskacsapatok csirkelábakat cincálnak az árnyékos zugokban, ezek szerint etetik őket. Nagyon helyes! Fekete szemű gyerekek figyelik évődve lépteinket, itt az óvárosban már megszokhatták a külföldi jelenlétét, de persze fotózásra rendszeresen bejelentkeznek. Hanem a nők! Már sok mindent láttam a muzulmán világban, de ilyet még sehol. Az odáig rendben van (nincs rendben), hogy például Iránban minden nő úgy hét évtől fölfelé a teljes testet fejbúbtól bokáig takaró csadorban jár. De legalább az arcuk szabad! Marokkó e szempontból a szélsőségek országa. Láttam tetőtől talpig beöltözött, még az arcot is elfedő, a szem előtt „rácsos” fátylat viselő asszonyokat éppúgy, mint divatos bőrcuccokban flangáló csajokat. Na de hogy itt mi van! A felnőtt fehérszemélyek többségének a szeme sem látszik ki a fekete lepel alól (hm, akkor nem is fehérszemélyek?), remélhetőleg ők legalább kilátnak a selyemfátyol alól. Ha állnak, azt se tudja az ember, hogy melyik az elejük, melyik a hátuljuk. István azt mondja, hogy az előkelő muzulmán nők – régebben legalábbis – felnőtt életükben kétszer hagyták el a házukat. Először, amikor férjhez mentek és uruk otthonába költöztek, másodszor meg tepsiben, vagyis hát holtan. Minek is mentek volna az utcára, a cselédek, vagy micsodák mindent elintéztek. Egyáltalán, hogyan ismerik föl a nők egymást az utcán? Hogyan ismerkednek így a fiatalok? Istvántól legalább ez utóbbira megkapom a feltételezett választ. A városokban, teszem azt, egyetemisták körében, ez úgy megy, hogy Ali meghívja Fatimát ebédre, az meg kénytelen föllebbenteni a fátylát, ha enni akar. A másik lehetőség: úgy nyolc-tízéves korukig a kislányok nem hordanak fátylat, a gyerekek még együtt játszanak, aztán ha elérik a megfelelő életkort, Ali még emlékszik rá, hogy milyen szép kislány is volt ez a Fatima úgy nyolcéves korában, érdemes ráhajtani. Ha szerencséje van, nem csúnyult el pár év alatt. A hagyományos házassági előkészületeket azonban még mindig a szülők, elsősorban a nőrokonok bonyolítják. Nem feltétlenül azzal, hogy két család megállapodik, hogy márpedig mi összeházasítjuk a gyerekeinket (bár faluhelyen nyilván még ma is ez a leggyakoribb), hanem úgy, hogy amint a férfiak, úgy a nők is közös fürdőbe járnak, ott aztán alkalom nyílik arra, hogy egy anya kifigyelje, mit rejt a fátyol.

                                 Jönnek vagy mennek?

                       Amikor ezt olvassák, ezt a szép kis arcot már csak a férje és nőrokonai láthatják   

   Mindegy, én itt igen hamar megőrülnék, még annak beszámításával is, hogy persze más kultúrkör a mienk, meg az övéké és toleranciám más kultúrák iránt immár az eget verdesi. Egyet mondhatok. Az a nyugati férfi, aki hosszabb időre készül Jemenbe és nem hoz magával nőt, készüljön a legrosszabbra. A következő választási lehetőség kínálkozik: teljes aszexualitás, pedofília (szigorúan vizuális alapon, merthogy a jemeni kislányok között igazán gyönyörű teremtések is akadnak), guminő, vagy férfiszerelem. Ez utóbbit nem feltétlenül ajánlanám, mert igen szigorúan tiltják és büntetik. Itt egyébként a pedofília nem is úgy működik, mint a nyugati társadalmakban. Különösen vidéken a lányok nagyon korán, akár már 13-14 éves korukban férjhez mennek, ám vigyázat! Ha a férjjelölt keresztény és a család egyáltalán hajlandó elfogadni, át kell térnie a muzulmán hitre, annak minden velejárójával együtt. A Korán tartalmaz bizonyos előírásokat követői öltözékére nézve. Például azt, hogy a ruha ne legyen hivalkodó, viselőjét ne a hiúság vezérelje. Arra azonban bátorítja a nőket, hogy odahaza öltözzenek csinosan, hogy tetsszenek a férjüknek. Ennek fényében értjük meg, miért vannak tele a bazárok szebbnél szebb színes női ruhákkal, meg nézelődő asszonyokkal is. A női utcai ruhának a fejet be kell fednie, csak az arc és a kéz látszhat ki. A ruhaanyag nem lehet áttetsző és kellően lazának kell lennie ahhoz, hogy a test formáit egyáltalán ne sejtesse. A nők és férfiak öltözéke nem hasonlíthat a másikéra. A férfi ruházatának legalább bokáig kell érnie, de a földet nem verdesheti, ne hordjon arany- vagy ezüst ékszert, mert az már hivalkodó, a férfi haja nem érhet a válláig, annál lejjebb meg különösen nem. A muzulmán öltözete nem hasonlíthat a nem muzulmánokéra. A mecsetben decens öltözékben illik megjelenni, csak semmi ékszer, semmi hivalkodás. Képzelem, miket élhetnek át szegény jemeni férfiak, ha nézik (márpedig nyilván nézik) egynémely külföldi, például emirátusi, vagy libanoni tévé műsorait. Ezeket fogtuk mi is a hotelben, s bizony, olyan videoklipek mentek olyan lengén öltözött arab bombázó csajokkal, hogy valahogy így képzelhetik a paradicsomot, ahol a szent könyv ígérete szerint lengén öltözött táncosnők lejtenek a férfiak körül. Kezdem érteni, miért nem rettennek vissza a haláltól sem; ott legalább mindent megkapnak, amit földi életükben nélkülözniük kell.

   Megjegyzem, egyáltalán nem mi vagyunk az egyedüli külföldiek Sana’ában. Ezt pusztán azért kívánom hangsúlyozottan kiemelni, mert hazatérésünk után alig pár héttel sugározta az egyik kereskedelmi tévécsatorna a Dossziéjáról ismert riporter jemeni filmjét, amit feltehetően nem sokkal kintjártunk előtt készített.  Mit is állított a riporter? Először is azt, hogy Sana’a utcái annyira nem biztonságosak, hogy minden külföldi turistát géppisztolyos őrök kísérnek. Bennünket senki sem kísért Szaidon kívül (fegyver nem volt nála, gyakran ő maga sem jött velünk), de láttunk jó néhány más csoportot, hollandokat, olaszokat, franciákat, géppisztolyos kísérőt viszont egyikkel sem. A másik abszurd állítása, hogy Jemenben mintegy 60 millió kézifegyver van kinn az embereknél. Nos, az országnak kereken 20 millió lakosa van (becslés), így tehát csecsemőket és öregasszonyokat is beleértve fejenként három puskának, pisztolynak kellene közkézen forognia. Tagadhatatlan, hogy helyenként csakugyan láttunk fegyveres civileket, ám ebbe a 60 millióba nyilván beleszámolta a konyhakéseket, meg a görbe tőröket, a már említett dzsambiákat is, melyeknek jó részével egy csirke nyakát sem lehetne átvágni. Azt is tényként állította, hogy a jemeniek annyira szegények, hogy abban az országban, mely hajdan a világ legnagyobb kávéexportőre volt, manapság a nagy többségnek már csak arra telik, hogy a kávébab külső héjából készült főzetet igyák. Az igaz, hogy ilyet is fogyasztanak, de nem csak és nem csupán a szegények. A kávékultúrára később még visszatérek.

     Elhagyjuk Sana’át és keletnek, a sivatag felé vesszük utunkat. Ennek azonban megvan a maga rendje. A főváros határában meg kell állni. Ellenőrzés. Most tapasztaltuk csak igazán, hogy nem vagyunk „egyedül”. A mieinken kívül még legalább tíz, külföldi turistacsoportokat szállító dzsip tipródott az út mellett. Nem is értem, miért biggyesztettem ide ezt a „külföldit”, nyilván megszokásból; kötve hiszem, hogy Jemenben nagy kultusza lenne a belföldi turizmusnak. A rendőrök, vagy tudom is én, miféle biztonsági emberek a túravezetőktől elszedték az útvonalengedélyeket, melyek, gondolom, tartalmazták, milyen rendszámú kocsi hány fővel merre tart. Ezt egyébként kéthetes utunk során még tengernyi alkalommal megtették az ország minden táján, úgyhogy Szaidnak töméntelen papírral fölszerelkezve kellett útra kelnie. Az viszont soha nem fordult elő, hogy bármelyikünk útlevelét, vagy bennünket személyesen bármiféle módon ellenőriztek volna. Az autóink egyébként, mint szinte valamennyi, közepesen lestrapált Toyota Land Cruiserek, szám szerint három, Abdullah, Ali és Mohamed nevű sofőrjeink vezetésével. (A Toyota óriási üzletet csinálhatott Jemenben, mert a kocsik – főleg nyitott platós kis teherutók, melyek ember, állat, élettelen teher szállítására egyaránt berendezkedtek – legalább 90 százalékát e márka reprezentálja.) Az említett három férfinév, no meg a Szaid körülbelül olyan gyakori az arab világban, mint nálunk az István, József, Ferenc, László. Sofőrjeink mindhárman szépen beöltöztek a jemeni férfiak hagyományos viseletébe, bő fehér klepetusba, melyet széles, díszes, hímzett öv fogott össze. Nem mindig, de többnyire beletűzték a dzsambiát is. Nem lehet valami kényelmes viselet, magam is kipróbáltam. Cipő nuku, helyette papucs. A fejen a szokásos piros-fehér kockás „konyharuha”, ahogy nálunk ismerik, a „palesztin” kendő. Pedig nem is csak palesztin; sok arab országban viselnek hasonlót, nemcsak fejfedőként, hanem sálként is. Szaid ellenben „divatozott”, szinte naponta váltogatta öltözete stílusát. Egyszer a hagyományosban jelent meg, máskor zakót vett rá, megint máskor teljesen európaias ruházatban, ingben, nadrágban, zakóban, bőrcipőben feszített. Már a sana’ái utcákon is szembetűnt, milyen sokan hordanak zakót, még a kisfiúkat is sokszor beöltöztetik. Ez nyilván az angol gyarmati múlt öröksége. Ha megtetszett, hát viseljék. Én magam évente egyszer-kétszer ha zakót öltök.

                                 Jellegzetes férfiviselet Jemenben, dzsambiával

De mi az ördögért hordják és egyáltalán, mi ez a dzsambia? Görbe, J-alakú tőr, ősrégi „viselet” Arábiában, több mint kétezer éves hagyomány. Egykor nyilván gyilkolászásra is használták, aztán idővel a férfiasság jelképévé vált, olyannyira, hogy még a kisfiúk is hordják. Díszesen hímzett textil- vagy bőrövbe tűzve viselik, fémveretekkel díszített, fából, bőrből, jó esetben ezüstből készült tokban. Nyele hajdan elefántcsontból, zsiráfszarvból, orrszarvú szarvából készült, s minthogy ilyen állatok nem élnek és nem is éltek Arábiában, nyilván a közeli Afrikából importálták. Turistáknak iszonyú mennyiségben árulják, úgy 10 dollártól 300-ig, én húszért vettem a magamét. (Csak nem jövök el Jemenből dzsambia nélkül…) A legdrágább példány, egy 750 éves műremek állítólag 1 millió dollárt ért. Szakértők szerint a dzsambia egy jellegzetes ősi kardféleség redukálódott változata. Előbb a hossza csökkent, de díszítésnek még mindig túl hosszú volt, rendszeres viselésre meg túl nehéz, így alakult ki ma ismert, kb. 25 centis formája. Régebben alighanem csak oldalt hordták (innen ered a neve is; jamb arabul oldalt jelent), manapság sokan „középtájon” viselik. (folyt köv.)

     GORILLA, GORILLA  - Uganda, 2005

Miután sikerült személyes ismeretséget is kötnöm néhány hegyi gorillával, talán nem érdektelen néhány részletet is megtudnunk a Föld egyik legritkább, legveszélyeztetettebb főemlőséről. Mint láttuk, a gorillák társas lények, 8-10 fős csoportokban élnek (időnként nagyobbakban is), de nem területvédők. Mivel „népsűrűségük” Bwindi környékén nagyjából 1 fő négyzetkilométerenként, bőségesen elférnek, ritka, hogy egy csoport behatolna a másik territóriumába. Harcra ritkán kerül sor köztük, ilyenkor is csak a domináns hímek verekszenek, de akkor általában nagyon. Hosszú és éles metszőfoguk kifejezetten az ellenfél harapdálására szakosodott. A csoport többnyire egy ezüstös hátúból, két-három, a háremet képező ivarérett nőstényből és négy-hat serdülőből, illetve kölyökből áll. A hegyi gorillák szexuális dimorfizmusa (semmi rémület, ez csupán a nemek közti alaktani különbségeket jelenti) első látásra is szembetűnő. A kifejlett hím 170 cm körüli magas, súlya eléri a 200 kilót, a nőstény nagyjából feleakkora súlyú és 15-20 centivel alacsonyabb. Gorilláéknál nincs meghatározott párzási időszak, mint sok más állatfajnál; teszik, amikor jólesik, ezért aztán a kölykök is az év legkülönbözőbb szakaszaiban születnek. A nőstény havi ciklusa ugyanúgy 28 nap, mint az emberé, 3-4 napig fogamzóképes. A párzást szinte mindig a nőstény kezdeményezi, azzal, hogy ott sündörög a hím körül. Ha ritkán előfordul, hogy a vezéren kívül van még egy-két alárendelt hím is a csapatban, azokkal is párzik, de mindenképpen arra törekszik, hogy a legjobb kiállású gorillalegény génállományát vigye tovább. A vemhességi időszak nyolc és fél, kilenc hónap, a kölykök nagyjából fél óra alatt megszületnek, átlagosan két és fél kilóval. Az etológusok nem tapasztalták, hogy az anya ilyenkor a kínlódás, a fájdalom jeleit mutatta volna. Talán ha el tudná mondani… Az ikerszülés körülbelül ugyanolyan gyakori, mint az embernél, bár ilyet, hogy az anya egyszerre két kölyköt nevelt volna, mindössze háromszor sikerült a vadonban dokumentálni. Az anya addig nem esik újból teherbe, míg kölyke el nem éri a négyéves kort. Eddig egyetlen hegyigorilla-anyáról tudják, hogy legalább hat kölyköt fel tudott nevelni. Egy másikról tudják, hogy nyolcat szült, de csak kettő érte meg a felnőttkort. A szabadon élőknél nem tapasztalták, hogy termékenységük az életkoruk előre haladtával csökkent volna. A kicsik születésük első heteiben éppen olyan magatehetetlenek, mint az embergyerekek, mozgáskoordinációjuk fejletlen, alig látnak. Rendelkeznek viszont ugyanazokkal a reflexekkel, mint mi ilyen korunkban; ösztönösen megtalálják anyjuk emlőit, fogási reflexük kiváló. Utóbbira nagy szükségük is van, hiszen rövidesen anyjuk szőrébe kapaszkodva kell közlekedniük, annak hasán vagy hátán. Négy-öt hónaposan kezdenek önállóan járni és kétévesen egyedül táplálkozni. Kétszer olyan gyorsan fejlődnek, mint az embergyerek. Hatéves korukra már elérik a hatvanöt kilót és az 1,2 méteres magasságot. Már amelyik, persze. A gorillakölykök negyede egyéves kora előtt elpusztul, s csak a felük éri meg a felnőttkort. Ez az ivarérettséggel kezdődik, nőstényeknél a hatodik-hetedik életév tájékán (de csak tízévesen szülnek először), a fiúknál később, úgy tízévesen, de csak úgy négy-öt évvel később párzanak először. Ekkorra a hím háta ezüstös szürkévé válik (ezért nevezik ezüstös hátúnak, vagyis silverbacknek). Nem azért szürke, mert megőszült, igazából azt sem tudom, megőszülhetnek-e a gorillák, vagy ez afféle emberi csökevény. Náluk ez az ivarérett kor jele. A hónaljukon ugyanúgy vannak verejtékmirigyek, mint az embernél, melyek – például stresszhelyzetben – erős szagot árasztó nedveket termelnek. Kartávolságuk meghaladja a két métert is, két lábra emelkedve nemcsak impozáns, hanem félelmetes látványt is nyújtanak.

                                          Nézzék ezt a kezet!

     Az embert egyébként nem bántják. Ha megriasztják a csoportot, az ezüstös hátú felemelkedik, üvölt, mellét döngeti. Ha az ember ilyenkor meghunyászkodó testhelyzetet vesz föl, békén hagyják, ám ha elfut, a hím üldözőbe veszi és csúnyán megharaphatja. Nem lehet nagy öröm egy kétmázsás gorillával birkózni, én már csak tudom, Borneón megvívtam egy hím orangutánnal. Az ezüstös hátú feladata, persze, nem korlátozódik az utódnemzésre. Mindig ő vezeti a csapatot a következő legelési területre és védelmezi is őket. Ha az orvvadászok élve el akarnak fogni egy bébit, először mindig az ezüstös hátút kell megölniük, mert szó szerint foggal-körömmel védi családját. Előbb-utóbb mind a nőstény, mind a hím elhagyja csoportját és önálló életet kezd egy másikban. A fiúk dolga nehezebb, hiszen ha az új bandában nem képesek átvenni a domináns szerepet, alárendeltté válnak, ezért a kevésbé sikeres hímek inkább együtt kóborolnak az erdőben, míg nem tudnak valahol vezérré válni. Ilyen agglegények teszik ki az összes hegyi gorilla 5-10 százalékát. Ha viszont sikerrel járnak, mert mondjuk az előző vezér elpusztul, megölik az attól származó kölyköket. Ezt nem kegyetlenségből teszik, pusztán a génátörökítés ösztöne vezeti őket. Nem ritka ez az állatvilágban, az oroszlánok is ugyanezt teszik. Megfigyelték, hogy a csoportjukat elhagyó, immár ivarérett nőstények sem szívesen tagozódnak be egy másikba, ami érthető, hiszen nem akarnak alárendeltté válni, mert a rangsort náluk is be kell tartani. Ehelyett csatlakoznak egy magányos hímhez és együtt alapítanak családot.

     A hegyi gorillák napjaik 30-30 százalékát evéssel és vándorlással töltik, a maradék idő a pihenésé, az alvásé. Mivel az esőerdő hatalmas mennyiségű táplálékot kínál nekik, nem vándorolnak sokat, legföljebb 500-800 métert naponta, de évente is csak legföljebb 8-10 négyzetkilométernyi területet barangol be egy csoport. A Virunga vulkáncsoportjában sosem mennek 4000 méternél följebb, mert ott már igen kevés a táplálék. Majdnem kizárólag vegetáriánusok, itt a hegyvidéken legalább 50-60-féle növény levelét, ágait, hajtásait, gyökereit, esetleg gyümölcseit eszik. Kiegészítésképpen rovarokat is bekebeleznek, sőt önnön fekáliájukat is meg-megkóstolják, feltehetően azért, hogy az újraemésztéssel a hiányzó ásványi anyagokat pótolják. A fiúk óriási testtömege napi 40-50 kiló zöldfélét is megkíván, a nőstények ennek csak a felét fogyasztják. Pocakjuk hatalmas, tengernyi bélnek kell elférnie, hogy a növényi táplálék hatékonyan keresztülmenjen rajtuk. Szabadidős tevékenységük jórészt heverészésből, a kicsiké pedig játékból áll. Ilyenkor birkóznak, ütnek, rúgnak, de kárt nem tesznek egymásban. Ez igen fontos életszakasz, hiszen ilyenkor tanulják meg a társas együttlét alapelemeit, s így kötnek bensőséges kapcsolatokat a csoport minden tagjával. Vokális kommunikációjuk igen változatos, magyarán sokféle, nagyjából 25 hangot hallatnak, ez lehet üvöltés, morgás, nevetésszerű hang stb. Éjszakára mindegyik egyed gondosan megágyaz, fészket készít magának levelekből, ágakból, csak a kicsik alszanak anyjukkal. Ha egy kölyök anyja elpusztul, megesik, hogy az ezüstös hátú veszi gondjaiba, és beengedi az árvát saját fészkébe. Néha a napközbeni pihenőre is készítenek hevenyészett fészket.

   A hegyi gorilla alapvetően különbözik a többi főemlőstől, de egyéb kis termetű majmoktól is abban, hogy igen kevés időt tölt a fákon (a csimpánz a nap felét, az orangután szinte az egész napot). A kifejlett hímet el sem bírnák az ágak, a kisebbek még fölmennek gyümölcsért, de idejük jó részében a talajon tartózkodnak. Két lábon nagyon ritkán járnak, legföljebb 5-6 lépést. Hogy meddig élnek a gorillák a vadonban, nehéz megbecsülni. A fogságban tartott síkvidéki példányok legmagasabb életkora legföljebb 30-35 év, de a természetben még nem láttak olyan idős gorillát, mint az állatkertiek, így valószínűleg nemigen élnek tovább 20-25 évnél. A legidősebb gorilla 53 éves korában pusztult el a philadelphiai állatkertben. Hegyi gorillát egyébként tudomásom szerint egyetlen állatkertben sem tartanak; már régen rájöttek, hogy egyszerűen nem bírják a fogságot, s valószínűleg az élelmezésük is gond lehet. Síkvidéki társaik háromszor-négyszer annyi növényfaj különféle részeit hajlandóak megenni, mint a hegyvidékiek. Az öregek gyakran szenvednek ízületi betegségekben, sok foguk kihull, egyre több gondot okoz a táplálkozás. Tovább tart, míg jóllaknak, és nehezen követik a csoportot, de a többiek alkalmazkodnak hozzájuk és a maguk módján ápolják is a beteget. Csak akkor hagyják magára, amikor pusztulása már elkerülhetetlennek látszik. A hegyi gorillák a hűvös, párás hegyvidéki éghajlaton gyakran tüdőkárosodás miatt halnak meg. Az emberről mint ártalmas tényezőről talán nem is kellene külön szólnom, ismerjük a fajunkat mindannyian. A gorillák sosem merészkednek emberi települések közelébe, a falvak, a termőföldek terjeszkedése, a fakitermelések azonban kis szigetekre szorították a hegyi gorillák élőhelyeit mindhárom érintett országban. Aztán persze ott vannak az orvvadászok, az állatkereskedők…

   Sokszor fölvetődik a kérdés, vajon kik is a mi legközelebbi rokonaink az állatvilágban. Genetikailag a csimpánzok, alkatilag talán inkább a gorillák. Az emberi agy tömege átlagosan 1250 gramm, utánunk mindjárt a gorillák következnek, 500 grammos aggyal, bár az agyméret nem feltétlenül jól jellemzi az intelligenciát az állatok körében. Ha a testméretet és az agytömeget vesszük alapul, a gorillák az utolsók az ember és a többi emberszabású mögött. A csimpánzzal összehasonlítva a gorillák nyugodtak és türelmesek, kevésbé alkalmazkodóak és kíváncsiak, nem mutatnak nagy készséget az utánzásra. A két faj teljesen eltérő karakter.        Végül van néhány jó hírem. 2005 áprilisában visszatért Ugandába egy öt hónappal korábban ruandai területre átruccant gorillacsapat. Nyolcan mentek el, tízen jöttek vissza, egy bébivel és egy felnőtt nősténnyel. Ahhoz képest, hogy aránylag kis területet jártak be, nagy utat tettek meg, ami elég szokatlan tőlük. A másik: nemrégiben népszámlálást tartottak a hegyi gorillák körében, s az eredmény reményekre ad okot. Magukat a gorillákat természetesen nem lehet megszámlálni. A felmérés úgy zajlik, hogy sok-sok hozzáértő ember fölmegy a hegyekbe a gorillák élőhelyeire és a fészkeket számolják meg. Azért kell sok ember, hogy ugyanazt a fészket lehetőleg ne vegyék kétszer-háromszor is számításba. Az ürülékkupacok méretéből következtetni lehet az egyedek életkorára, az ezüstös szőr nyilvánvalóan ivarérett hímet jelez. Nos, mindezek alapján egy 12 évvel ezelőtti cenzushoz képest nagyjából 17 százalékkal gyarapodtak a hegyi gorillák. Ugandában kereken 320, a Virunga-vulkáncsoportban 380 egyedet tartanak számon. Egyszóval már aránylag sokan vannak, de még nem elegen. Amikor valami hasonló címet adtam e hír kapcsán egy napilapban megjelent kis cikkemnek, a szerkesztő az utolsó pillanatban kapott észbe és sürgősen kihúzta. Pedig csupán arra kívántam célozni, hogy egy ilyen kis populáció, még ha növekszik is, messze nem garancia egy faj fennmaradásához. Szerencsére a politikai helyzet a szomszédos Ruandában is fokozatosan rendeződik, s megpróbálják visszacsábítani a polgárháborús öldöklés miatt régóta elmaradó turistákat. Nyilván ezt a célt szolgálta, hogy 2005 júniusában 29 gorilla „nevet kapott”, s a ceremónián maga az ország elnöke is jelen volt (a gorillák viszont nem).

      Időközben megtudtam, hogy Bwindiben immár négy gorillacsalád látogatható és a csoportok létszámát 6-ról 8-ra emelték.

   A Bunyoni-tónál még egyszer élvezhetjük az ágyban alvás luxusát, hanem a következő napon reggeltől estig utazunk, vissza Kampalába, kereken tíz órán át. Már csak úgy két kilométerre jártunk a belvárostól, amikor a jobb hátsó kerekünk defektet kapott. A fiúk az eszelős forgalom kellős közepén álltak neki kereket cserélni, mi meg fuldoklottunk a szmogban. A mutatványt népes, ám passzív nézősereg kísérte figyelemmel. A két sávot elválasztó pár méter széles füves részen kecskék legeltek. Ez is a kampalai folklór része. Legalább félórába telt, míg a monstrum kerekét kicserélték. A már ismerős kemping bárjában összetalálkoztam egy holland lánnyal, aki önkéntesként dolgozik immár egy éve Ugandában, a keleti országrészben. Ez azt jelenti, hogy az önkéntesek saját fenntartásukhoz egy árva fillért nem kapnak senkitől, legföljebb némi eszközt és egy kevés pénzt a munkájukhoz. Hogy mi a munkájuk? Bármi. Kis falvakban élnek, együtt a helybeliekkel, segítenek az iskolában, egészségügyi felvilágosító programokat szerveznek, AIDS elleni védekezés, családtervezés stb. Közben a saját pénzükből élnek, úgy-ahogy. Szép.

                                           Útközben 1.

                                     Útközben 2. (teaültetvény)

                             Élet faluhelyen 1.

                                    Élet faluhelyen 2.

   Túránk azonban ezzel még nem fejeződött be, levezetésképpen kis ejtőzés a Viktória-tó környékén, Jinja városa mellett, egy nagyon szép és jól felszerelt kempingben. Előtte még átkelünk (hídon, naná) a Viktória-Níluson. Itt működik az a sörgyár, ahol a már említett Nile Specialt készítik. Másfél napot töltünk itt (nem a sörgyárban), úgyhogy útközben megállunk egy kampalai külvárosi bevásárló központnál, feltankolni a készleteket. Csak ámultam. Világszínvonal. Nem hittem volna, hogy Fekete-Afrikában ilyesmi egyáltalán létezik.

   A Viktória-tó 68 800 négyzetkilométerével a világ harmadik legnagyobb területű tava, ám viszonylagos sekélysége miatt elég kevés vizet tárol, legnagyobb mélysége még a 80 métert sem éri el. A Kelet-afrikai-árok nyugati peremén fekszik egy platón, nagyjából 1100 méteres magasságban, kereken 3000 szigete van. Meghatározó szerepet tölt be a környékbeliek életében – 30 millió ember megélhetése függ tőle, így vagy úgy. Ennek ellenére számtalan merényletet követtek el ellene. Az ötvenes években, fokozandó a halászatot, betelepítették a nílusi sügért, mely erősen lepusztította a tó ökoszisztémáját, sok endemikus állatfaj halt ki miatta. Ki tudja, hogyan került ide, de még nagyobb gondot okoz a Dél-Amerika trópusi vizeiben honos vízi jácint, mely az ugandai partvidék egy részét már teljesen elborította, akadályozva a vízellátást, meg a vízerőművek normális működését. Az utóbbi 2-3 évben elveszítette vizének 3 százalékát, ami így nem hangzik soknak, de ha azt mondom, hogy 70 köbkilométer, az mindjárt más, ugye. A vízszint csökkenése következtében egy csomó halászhajó ki sem tud futni, a környező városok vízhiánnyal küszködnek. A „kórokozó” pedig nem más, mint Uganda. 1954-ig a tó természetes úton, a Viktória-Nílus medrén keresztül ürült. Akkor azonban brit gyarmati mérnökök a kifolyást átirányították egy gáthoz, melynél hatalmas vízerőmű épült. Azzal még nem is volt különösebb probléma, azonban 2002-ben Uganda az első mellett üzembe helyezett egy másik vízerőművet is és a jelek szerint több vizet engednek át a kettőn, mint kívánatos volna. Ehhez járult még az a kellemetlen természeti hatás is, hogy az utóbbi két évben a szokásosnál 10-15 milliméterrel kevesebb csapadék hullott a tó vízgyűjtő területén. Ebből még nemzetközi botrány lesz, akárki meglássa.

   Az első híreket a hatalmas tóról még arab kereskedők vitték, akik arany, elefántcsont és rabszolgák reményében portyáztak a vidéken; már az 1160-as években megjelent térképi ábrázolása. Az első európai azonban csak 1858-ban pillantotta meg, a brit John Speke, ő nevezte el Nagy-Britannia akkori uralkodójáról, Viktória királynőről. Az expedíciót voltaképpen bizonyos Richard Burton (nem a színész) vezette, azzal a céllal, hogy megtalálják a Nílus forrását. A mai Tanzánia területén bolyongtak, mert Burtonnek az volt a meggyőződése, hogy a nagy folyó a Tanganyika-tóból ered. Mivel azonban megbetegedett, Speke nemes egyszerűséggel otthagyta főnökét és amellett, hogy rálelt a Viktória-tóra, egy füst alatt megtalálta a Nílus forrását is. Később Henry Morton Stanley körbeutazta a tavat és igazolta Speke állítását. Igen, ő az a walesi kivándorlóból lett amerikai újságíró, aki a New York Herald munkatársaként azt a feladatot kapta, hogy keresse meg a már évek óta Afrikában bolyongó és eltűntnek hitt skót misszionáriust, David Livingstone-t. Amikor megkérdezte főszerkesztőjét, hogy mégis, mennyit költhet az expedícióra, ezt a választ kapta: 1000 fontot. Ha elfogy, igényeljen még ezret, ha az is elfogy, újabb ezret és így tovább. Csak találja meg Livingstone-t! Hogy miért volt olyan borzasztóan fontos pont egy amerikai lapnak megtalálni a legendássá vált (ráadásul nem is amerikai) kutatót, csupán sejtem: presztízs-okokból. A mai médiavilág eszelős konkurenciaharcát látva („csak nekünk, csak itt, csak önöknek…”) aligha kétséges, hogy így mentek a dolgok már a múltban is. Stanley el is indult 1869-ben, és két év múlva a Tanganyika-tó környékén rálelt a mindenféle trópusi nyavalyával küszködő kutatóra. Ekkor hangzottak el szállóigévé vált, enyhén szólva is komikus szavai: „Dr. Livingstone, I presume?”, vagyis: „Ugyebár doktor Livingstone-hoz van szerencsém?” Ilyesmi csakis egy brit szájából szakadhat ki. Csak hogy értsék: Afrikának azon a vidékén akkoriban több száz kilométeres körzetben aligha lézengett fehér ember Livingstone-on kívül.

   Most pedig rövid geográfiai fejtegetés következik arról, hol a bánatban is fakad valójában a Nílus. Egy dolgot már Etiópiánál tisztáztunk: egyik ága, a Kék-Nílus ott ered, a Tana-tóból. A másik, a Fehér-Nílus itt ömlik ki a Viktória-tóból, Jinjától egy köpésre, Viktória-Nílus néven. Mármost, hogy mi köze van a Kéknek meg a Fehérnek egymáshoz azon kívül, hogy egymásba ömlenek, meg nem mondom, illetve mégis: semmi. Igazság szerint a Kék-Nílus nevet csak az európaiak akasztották rá, sem Etiópiában, sem Szudánban nem így hívják. Sőt, magát a Nílust, Egyiptom éltető folyóját is a görögök nevezték el így: Neilosz. Következzék tehát az alapkérdés: ha két folyó találkozik, melyik néven fut tovább? Erre nyilván az a logikus válasz, hogy amelyik a nagyobb. De mi az, hogy nagyobb? A geográfiában e téren nagyobbnak azt nevezik, amelyiknek nagyobb a vízhozama. De melyik vízhozama? (A vízhozam az a mennyiség – köbméterben kifejezve –, amely a folyó adott keresztmetszetén egy másodperc alatt átáramlik.) Vannak ugyanis folyók, melyeknek a legnagyobb és a legkisebb vízhozama között akár tízszeres különbség is lehet. Akkor hát marad az évi közepes vízhozam; amelyiké nagyobb, azé a név. Van egy meglepetésem: ha ez így lenne, akkor hazánk büszkeségét, a Dunát nem Dunának hívnák. Az Ausztriában beleömlő Inn folyónak ugyanis nagyobb a vízhozama. A Missourié is nagyobb, mint a Mississippié, mégis az utóbbi néven halad tova. De jön az újabb bukfenc, mert útja során fölveszi az Ohiót, mely úgyszintén több vizet szállít, mint a Missourival egyesült Mississippi. S ha már Nílus-ügyben matatunk, el kell, hogy áruljam: a Kék-Nílusé is nagyobb, mint a Fehéré. Mindez nem zavarja a geográfusokat abban, hogy a Nílus hosszát attól a ponttól mérjék, ahonnan vize kibuggyan a Viktória-tóból. Ha ellenben megnéznek egy lexikont vagy atlaszt, azokban gyakorta találnak ilyen megjegyzést: a Nílus a Kagerával ennyi meg annyi kilométer. Az a helyzet, hogy a Viktória-tavat több tucatnyi kisebb-nagyobb vízfolyás táplálja, s közülük a leghosszabb – kereken 690 kilométeres – a Ruandában eredő, az ugandai határ közelében beleömlő Kagera. Mennyivel van több köze a Kagerának a Nílushoz, mint bármelyik, a Viktóriába torkolló egyéb folyónak? Semennyivel, ha viszont összeadják, megvan a rekord. Újabban már nem is emlegetik együtt a Nílussal, mely a legtöbb adatközlő szerint így is a földkerekség leghosszabb folyója. Ám ha megnézik a különféle statisztikákat, még csak véletlenül sem találnak azonos adatokat a folyam hosszáról. Sőt, ha harminc évvel ezelőtti számokat hasonlítunk a maiakhoz, ismét számottevő eltérések tapasztalhatók. A folyók hosszának lemérése ugyanis térképek alapján történik. Minél részletesebb a térkép, vagyis minél nagyobb méretarányú, annál közelebb jutunk a valósághoz. Ma, az űrkorszakban már jóval kedvezőbb a helyzet, mint amikor még csak terepi mérések alapján térképeztek. Szóval, a Nílus hossza, (fél)hivatalosan 6690 kilométer (a Viktória-tótól számítva), ennek ellenére csak azt mondom, mindenki azt az adatot tekintse a maga számára mérvadónak, amelyikre éppen rátalál.

     Jinjában a bár, társalgó, kilátó a Nílus kb. 25 méter magas partján áll, igen szép kilátással a folyóra. A közelben 50 dollárért lehetőség van bungee (bungy?) jumpingra, a másik „activity” meg a vadvízi evezés. Hatan el is mentek a csoportból. Előző este bemutattak egy videót a korábbi túrákról, s nem mondanám, hogy megjött hozzá a kedvem, pedig még sosem próbáltam. Azok a szerencsétlenek többet voltak a vízben, mint a gumicsónakban. Aztán kiderült, a valóságban sokkal szelídebb vízi túra, viszont igen drága (90 dollár).

                                               Napnyugta a Fehér-Nílus fölött

   Van a közelben egy másik, engem sokkal jobban érdeklő látványosság, a Bujagali-zuhatag. Patrick azt mondta, úgy 2 kilométert kell gyalogolni. Elindultam a könnyű ebéd után, s alig megyek öt percet, jön szembe egy motoros fickó. Lassít, megfordul, mellém áll. Kérdem, milyen messze van a vízesés. Úgy öt-hat kilométerre, felelte. És te hová mész? Bárhová. Jó, akkor mennyiért viszel el a vízeséshez? 2500 shillingért (kb. 300 forint). Majd meglátjuk, ki mondott igazat. Az a helyzet, hogy időtlen idők óta nem ültem motoron. Elsőéves egyetemista koromban egy gyerekkori haverral nekivágtunk az ő motorjával Lengyelországnak. Magam sem értem, hogy bírtam ki a hátsó ülésen azt a kb. 3000 kilométert, az pedig, hogy hazafelé jövet egy durrdefektet követő bukást és repülést egy karcolás nélkül túléltük, maga a csoda. Azóta nem ülök motorra. Most úgy kapaszkodtam az ülésbe, hogy még utána félórával is remegett a kezem. Haladásunk hatásfokát erősen rontotta, hogy a sebességváltó pedál minduntalan leesett. A fiú valahogy visszabarkácsolta, de attól kezdve minden váltásnál meg kellett állnunk, mert láb helyett már csak kézzel lehetett váltani. A vízesés tényleg messze volt, viszont csakugyan szép. Más kérdés, hogy nem vízesés, hanem zúgók sorozata; a Nílus úgy 300 méteren belül három lépcsőt ugrik, egyenként olyan 4-5 méteres magasságból.

                                  A Bujagali-zuhatag

     Utolsó közös vacsoránkra azt kértük a fiúktól, hogy afrikai ételt főzzenek. Egész délután gályáztak mindhárman, úgy este nyolcra el is készültek és nagy büszkén szólították asztalhoz a népet. Sok köszönet nem volt benne, tudniillik marhaoldalast (!) akartak grillezni, ami teljesen ehetetlenre sikerült, de azért küzdöttünk vele becsülettel. Utoljára talán a Neander-völgyi ember volt képes ilyen húsokat a fogaival szétmarcangolni. Mindenesetre dicsértük őket folyvást.

   Tovább üldöz az Afrika-szindróma. A túra véget ért, a csoport jó része még aznap hazarepült, nekem viszont – csatlakozási okokból – még egy napot Kampalában kell töltenem. Akárcsak pár éve Mali fővárosában, Bamakóban, az járt a fejemben, mi az ördögöt fogok én itt egy álló napon át csinálni. Hát ugyanazt, vagyis semmit. A hideg is kirázott a puszta gondolatra, hogy a főváros elgázosított, forgalmas utcáin lófráljak, más egyebet pedig Kampala nem kínál.

                                   Mindennapos kora esti tébolyda Kampala utcáin

    Bevettem magam egy kínai kezelésű szállodába, élveztem a szépen parkosított kertet, a kínai konyha gyönyörűségeit, a magammal hozott könyvet, no meg egy alapos masszázst. Eszembe jutottak a sátorban töltött éjszakák, a kempingek alig csöpögő tusolói, hát persze, hogy elsőnek mégis egy jó forró fürdőre vágytam. A kád fölött a következő feliratot pillantottam meg: „Ha meleg vizet akar, folyassa a csapot 13 percig”. És én csak folyattam, folyattam…     (Vége)

                       KÖVETKEZIK JEMEN! (vasárnap kora este, 5 és 6 óra között)