Utas és Világ

                                                                   KUBA, 2007

   A lehangoló külső negyedek után Santiago de Cuba belvárosa kellemesen meglepett. Nem nagy, ám impozáns épületekkel (jobbféle hotel, székesegyház, gyarmati kori házak) körülvett főterén reggeltől esti nyüzsög az élet, s gyakorlatilag lehetetlen öt percet megúszni anélkül, hogy valaki ne kínálna eladásra szivart. Kubában, úgy tűnik, töméntelen szivart lopnak ki az alkalmazottak a gyártóüzemekből, vagy az ördög tudja, honnan szerzik. Itt már akad koldus is szép számban, s elmaradhatatlanok a három-négytagú utcai zenekarok is. Felbukkan egy internet-iroda is, előtte irgalmatlan sor, benn talán két-három számítógép. Akadt a csoportunkból, aki valami holtidőben bejutott, kifizetett egy csomó pénzt (30 perc 6 CUC), no de hogy széles sáv, ugyan…

                              Szépen felújított ház a belvárosban

                              ...és egy másik, úgy 100 méterrel odébb

                          Kissé mediterrán jellegű életkép

                              Santiago főtere a székesegyházzal

   Akkor most elmondom, hogyan láttam egy santiagói átlagpolgár egy hétvégéjét. Szombaton reggel aki él és mozog, nekiindul beszerző körútra. Sorban áll az állami és minden egyéb bolt előtt és megveszi, amit éppen kap, felküzdi magát valami megfejthetetlen konstrukciójú tömegközlekedési eszköz fedélzetére, hazamegy, és nyilván megfőzi az ebédet. Délután az idősek kiülnek a házuk elé, kisszékre, padra, vagy csak a küszöbre és trécselnek a szomszéddal, vagy arra vetődő ismerőssel, a fiatalok pedig sorban állnak az éttermek, mozik, és egyéb szórakozóhelyek esetleg csak órák múlva kinyitó ajtói előtt. Kora este a fiatalok, a családok kiülnek a parkokba és isznak. Zömmel valami házi készítésű rumféleséget, vagy isten tudja, miből kotyvasztott alkoholt, úgyhogy mire leszáll a nap, a nép zöme már rendesen be van tépve. Ha még bírja, táncol az utcán, ha nem, csak ül csendben és bambul. Vasárnap nagyjából ugyanez, azzal a különbséggel, hogy az élelembeszerző kalandtúra kimarad.

                           A sétálóutca szombat délelőtt

                               Dancing in the street

     Santiago nagyobb terei, főutcája egészen kellemes benyomást keltenek szépen restaurált épületeikkel, aztán amikor elkövettem azt a hibát, hogy lenézek a tengerpartra, hátha akad valami jó kis hely, ahol némi ital mellett kellemes környezetben hallgathatom a Karib-tenger mormolását, rádöbbentem a szörnyű igazságra. Először is, ha már úgy ötven méterre eltávolodunk a legszűkebb városmagtól, a hajdan nyilván pompás épületek iszonyú lepusztultsága mered rám. Egy részük már félig összedőlt, a többi éppen erre készül, de legalábbis kriminális állapotú. Az utcán néhány kissrác baseballozással múlatja az időt, persze, nem rendes ütővel, labdával, kesztyűvel, ahogy az amerikai filmek kertvárosaiban látjuk, csak valami bottal. Itt ez a nemzeti sport. Santiagónak egyébként olyan lehangoló a tengerpartja, hogy gettókban játszódó akciófilmeket lehetne itt forgatni.

   A városnak viszont van legalább három híres látnivalója. Az egyik a Moncada laktanya, melynek megtámadását (1953. július 26.) a forradalom kezdetének tartják. A kormánykatonáknak szállást adó garnizon elleni attakot, kb. 120 lázadóval, maga Fidel vezette, azzal a tervvel, hogy elfoglalásával olyan rádióadóhoz juthatnak, mellyel szétsugározhatják a forradalmi eszméket. Autókkal közelítették meg a helyszínt, de némelyik lerobbant, a konvoj szétszakadozott, a meglepetés ereje elmaradt, a katonák a támadók felét megölték, sokakat elfogtak és halálra kínoztak. Castrót később kapták el, elítélték, előbb halálra, majd 15 év börtönre ítélték, ám két évvel később kiengedték. Az „ostrom” golyónyomai (nem eredetiek – utólag dolgozták bele a falba), most is ott látszanak az egyik épület (ma múzeum) falán.

                     A restaurált Moncada laktanya mű-golyónyomokkal

   Tíz kilométerre a központtól egy tengerparti ormon emelkedik az El Morro erőd, melyet az 1600-as évek végén építettek fel, hogy védelmezzék a vidéket a kalóztámadások ellen. Kiváló állapotban megőrződött masszív falairól, bástyáiról fenséges a kilátás a partvidékre és az azt szegélyező Sierra Maestra vonulataira (ha már benn nem nagyon van mit nézni). Beatles-rajongóknak mondom, az El Morro étteremben kajált egyszer Paul McCartney. A széket, melyen ült és autogramjával is ellátta, körülkerítve tekinthetik meg. A harmadik különlegesség José Martí mauzóleuma, mely előtt a félóránkénti őrségváltást nézik a látogatók. S hogy ki volt José Marti? A XIX. század második felében élt és a spanyolok elleni kubai függetlenségi harc vezéralakja volt, amellett elismert író, költő, festő. 1895-ben, harc közben esett el, azóta megszámlálhatatlan objektum (pl. a havannai repülőtér), utca, tér viseli a nevét.

                         Kilátás az El Morro erődből

                          Őrségváltás José Martí mauzóleuma előtt

     Beszédbe elegyedek egy hölggyel, tisztázzuk, ki honnan, ő például Izraelből. Nosztalgiautazás? – kérdi. Egy frászt, felelem, csak persze udvariasan. Elég volt nekem ebből a valóság évtizedeken át. Ha viszont pontos akarok lenni, úgy tippelném, a kubaiak most körülbelül úgy élhetnek, mint nálunk a szüleink, az ötvenes évek végének lassan puhuló időszakában. Egy parányival mindig jobban, de ettől függetlenül rosszul. Jó, rendben a közegészségügy ugrásszerűen javult, rengeteg orvost képeztek és képeznek, olyannyira, hogy még Venezuelát is jócskán kisegítik. A közoktatás is szépen fejlődött, gyakorlatilag megszűnt az írástudatlanság. A turizmus a múltkori részben már említett „turistagettókban” szépen felfutott, a külföldi látogatók száma már meghaladja a hárommilliót. Jut eszembe, tudják, hogy amerikai állampolgárokat még mindig nem engednek Kubába? Nem, nem a kubaiak, hanem maguk az amerikaiak. Mégis, mitől félnek? Hogy ott maradnak szocializmust építeni? Ennek ellenére, nagyon durva becslés szerint, évente úgy 10-30 ezer amerikai látogat Kubába. Hogy hogyan csinálják? Átmennek Kanadába (egyébként a látogatók óriási többsége kanadai) vagy Mexikóba, aztán chartergépekkel tovább Kubába. Biztosan szépnek és egzotikusnak találják a jó hotelekből, pálmafás tengerpartokról. Ami engem illet, nem éreztem jól magam Kubában. Nyomasztónak láttam, lehangolónak, reménytelennek, de ez legyen az én bajom.  

   Utazásunk kelet felé a Guantánamói-öböl közelében folytatódik, terv szerint egy kilátópontról rálátással a híres-hírhedt amerikai támaszpontra. Az öbölvidék egy része 1903-ban került amerikai fennhatóság alá, egy évvel az után, hogy Kuba függetlenné vált Spanyolországtól. Ahogy az lenni szokott, tüstént megjelent egy másik, ezúttal nagyon közeli nagyhatalom, speciel az Egyesült Államok, és a korrupt helyi diktátorok közreműködésével katonai-gazdasági hatalma alá vonta az országot (Amerika szinte pontosan ugyanezt játszotta el a szintén spanyol gyarmat Fülöp-szigetekkel). Az öböl környékét meghatározatlan időre kapták meg, aztán ott is maradtak. Túravezetőnk előre elmondta, a kubaiak mindig találnak valami jó ürügyet arra, hogy ne sikerüljön a külföldi látogatóknak eljutni a támaszpont közelébe (ahonnan távcsővel jól látni a tengerészeti bázist), s a jóslat bejött. Láttuk viszont az öböl egy sarkát, szabad szemmel. E vidéket örökíti meg a leghíresebb kubai dal, a Guantanamera (guantámói lány), melynek sokféle szövegváltozata közül a José Martí által írott a leghíresebb, s mely magyarítva annak idején minden hazai KISZ-tábor slágere volt.

   Baracoában fejezzük be keleti utunkat, abban a 40 ezres városkában, mely az első, spanyolok által alapított település Kubában (1512), de ezen a környéken szállt partra először Kolumbusz is. Mielőtt még átkelnénk a hegyeken, melyeken át csak a 60-as években építették meg az első utat, a partvidéken hosszan olyan, szárazra került fosszilis korallzátonyt nézhettünk meg, melynek láttán minden geológus elsírná magát örömében. Nem sikerül kiderítenem, mikor keletkezhetett, mint ahogy azt sem, hogyan került szárazra. Alighanem a tengerszint süllyedése és a szárazföld lassú kiemelkedése is közreműködött, mindenesetre túl régi nem lehet, mert az ősmaradványok nagyon jó állapotban őrződtek meg.

                           Az a bizonyos fosszilis korallzátony...

                          ...és kiváló megtartású építőkövei

   A városban meg a látogató sírja el magát; kegyetlenül lepusztult, szegényes, ócska, öreg faházak és 60-as évekbeli, immár málló, rohadó falú lakótelep-dobozházak kombinációja, megfejelve egy félig romos, belülről meg nem nézhető, ám hajdan nyilván nagyon mutatós barokk katedrálissal. Baracoába nem is ezekért érdemes ellátogatni, hanem a környéken kínálkozó számtalan, igen szépnek ígérkező túralehetőség miatt. No, ez az, ami nekünk nem jött össze, ugyanis két napig, rövid megállásokkal, zuhogott az eső. A rakparti „sétány” betonfalán rendre átcsaptak a kissé megvadult tenger hullámai, aztán pár év múltán átzúgott Kubán (s nyilván e helyen is) a Gustav és az Ike hurrikán, 5 milliárd dolláros károkat okozva. El se tudom képzelni, mit művelhettek, ha már az általunk tapasztalt szolid szelek így felbőszítették a tengert.

                    Szocialista lakótelep Baracoában

                              Iskolabusz

                                      Akcióban a "Lenin-különítmény"

   Végre, és a végére ismét Havanna, visszafelé már urasan, repülővel. Túravezetőnk bemelegítésnek beszervez néhány ötven-egynéhány éves amerikai országúti cirkálót cabrio kivitelben, ezzel szaladunk körbe a távolabbi városnegyedeken. Kuba jellegzetes csotrogányai, többnyire fényesre glancolva, még ma is „élnek”, hála aranykezű mestereknek és a gondos tulajdonosoknak, akik dacolva a több évtizedes alkatrészhiánnyal, nagy leleménnyel működésképesen tartják őket. Talán semmi pénzért nem válnának meg e múltból itt rekedt ritkaságoktól, melyekért odaát, az Államokban alighanem kisebb vagyonokat fizetnének a gyűjtők. Tovább szaporodik virtuális közlekedésieszköz-gyűjteményem néhány coco-taxival (narancssárga, háromkerekű, két utas szállítására alkalmas, csakugyan kókuszdióra emlékeztető valamik), továbbá egészen különleges dizájnú, teherautó-vezetőfülkéhez installált buszféleséggel, amit két púpja után camellónak, vagyis tevének nevez a havannai folklór.

                            Coco-taxik

                            Oldtimerek

                         Így néz ki egy camello

      A diplomatanegyed flancos villái azt is elfeledtetik, hogy Kubában járunk, aztán egy meglepetés: a Lennon-park, magának a mesternek egy padon ülő ércszobrával. Előtte egy kőre az „Imagine” két sorát vésték: „You may say I'm a dreamer, but I'm not the only one,” Lennon tudtommal nem járt Kubában, ám halálának huszadik évfordulóján maga Fidel avatta fel az emlékművet, s tette mindezt azok után, hogy a 60-as években maga tiltatta be a Beatles-dalokat országában. Jellegzetes szemüvege nélkül ábrázolták, pontosabban azzal készült, de többször is ellopták. Ám néha odaül mellé egy idős úr, Lennon orrára biggyeszt egy szemüveget és némi pénzért fotóztatja magát.

                                        Lennon szobra      

   Havannában annyi a látnivaló, olyan sűrű a történelem, hogy külön írás se volna elég a puszta felsorolásukra. Itt van mindjárt a tévében sokat látott Forradalom tere, José Martí szobrával, mögötte a nemzeti hősnek szentelt 142 méter magas emlékművel, melynek mellvédjéről Fidel a nemzeti ünnepeken százezrekhez intézte legendás, maratoni hosszúságú szónoklatait. Átellenben a belügyminisztérium ronda tömbje, rajta a már említett gigantikus Che-portréval. Mindezeknél azonban sokkal érdekesebb a Capitolio és környéke. A washingtoni Kapitóliumhoz kísértetiesen hasonlító kupolás épület kissé még magasabb, és kidolgozottabb is amerikai testvérénél. 1929-ben készült el az akkori, amerikai hátszéllel működő aktuális diktátor rendeletére, 1959-ig benne ülésezett a kubai kongresszus, ma viszont a Tudományos Akadémia és a Nemzeti Tudományos Könyvtár otthona. Ahogy az óváros szűk utcáit rovom és föltekintgetek a homlokzatokra, az jár a fejemben, ami gyakran Budapesttel kapcsolatban is; hogy Havanna, építészetileg legalábbis, a világ egyik legszebb városa – lehetne. A XVIII. századtól kezdve itt hagyta pompás emlékeit a barokk, a koloniális, a neoklasszicista, az art deco stílus. A rendbe hozott épületeken látszik igazán, mi mindent lehetne még kihozni Havannából, ha lenne rá pénz. Egyik oldalon a restaurált-renovált csodák, a másikon az enyészet, a reménytelen lepusztultság. Aztán ott a Malecón, a híres tengerparti sétány. Egyik épület kiglancolva, a másik félig romokban, üresen. S ha azt hiszik, találnak egyetlen valamire való éttermet e hosszú partszakaszon, tévednek. A jobb éttermek a „mi negyedünkben”, a Vedadóban vannak, választékuk magasan veri a vidéken látottakét.

                                                       A Forradalom tere

                         Che Guevara gigantikus portréja a belügyminisztérium falán

                               A Capitolio

                                            Restaurált épület

                                              Nem restaurált épület

                                      Belvárosi utca Havannában

                            Háttérben a híres parti sétány, a Malecón

                                 A hajdani Bacardi-palota

Persze, ahhoz képest, hogy a múlt század első felében Havanna még az Államok kis Las Vegasa volt kaszinóival, bárjaival, fényes hoteljeivel, s az ezek fényét fokozó megszámlálhatatlan hírességgel, a mai, nagyjából kétmilliós város csak árnyéka önmagának. Kíváncsi volnék, mi lesz itt, ha egyszer vége szakad a Castro-klán kommunizmusának. Kínai típusú rendszer? Újabb amerikai kézrátétel? A floridai emigránsok (és maffiák) hazatérése és beülése a politikai-gazdasági életbe? Lesz-e még egyszer igazi lakója a ma is csillogó Bacardi-palotának? (Zwack-effektus?) Mert igen, a kubai rum királya, illetve családja már jó ideje Puerto Ricón és Floridában lakik, a cég központja pedig a Bermudákon, Hamiltonban van. Kubában azért még most is van mit inni. Havanna rum, és persze a mojito, a Cuba Libre, a daiquiri. Aki nem ismerné e nevek mögött rejtőző koktélokat, jobb híján üljön be egy hazai bárba és próbálja ki; a bármixer készségesen elmondja, miben mi van. Annyit elárulok, hogy a közös nevezőt a fehér rum adja. (Vége)

Előző részek itt: (még előzőbbek az Archívumban)

http://nemethgeza11.blog.hu/2014/11/24/a_vilag_kozepe_4_fejezet_kuba_kezdoknek_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

http://nemethgeza11.blog.hu/2014/11/14/a_vilag_kozepe_4_fejezet_kuba_kezdoknek_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

Következik: Indonézia (Jáva és Bali)

                                           KUBA, 2007

Legutóbb egy furcsa betűszónál hagytuk abba: ez a CUC. Hát ez meg mi az ördög? Nos, ez a külföldiek által használt kubai pénz, a „konvertibilis peso”, melynek konvertibilitása kizárólag Kubára terjed ki. (Néhány éve a külföldiek – hivatalosan – már nem fizethetnek dollárral.) Egy dollár elvileg egy CUC, ámde… És itt éri az első mellbevágó élmény a kezdő „kubait”. Ha dollárt váltunk be, az érte járóból 20 százalék kezelési költséget azon nyomban levesznek. A kubai polgár is birtokolhat CUC-ot (ha hozzá tud jutni, mint például a mi házigazdáink és mások, akiknek külföldön élő családtagjaik utalnak haza keményvalutát) és ha van belőle elég, vásárolhat is vele kurrens fogyasztási cikkeket (Fidel visszavonulása óta egyre többet). A külföldi gond nélkül átválthatja a konvertibilis pesóját moneda nacionalra, ami a hagyományos kubai peso fedőneve és küllemben is erősen különbözik a konvertibilistől. Egy dollárért nagyjából 25-öt kap, s ha utcai árusnál vagy piacon kíván mondjuk egy szendvicset vagy pár darab banánt vásárolni, ezt nagyon csekély összegért megteheti (egy sonkás szendvics – a „sonka” darált csirkehús, kb. 50 százalék szójával keverve – pl. 4-5 peso), másra és másutt elvileg nem használhatja. Üzletben, étteremben, közlekedésben, postán, turisztikai létesítmények belépőiért kizárólag CUC-kal fizethetünk. Ebből következik, hogy Kuba a külföldi számára Amerika egyik legdrágább országa. Tegyük hozzá, hogy az átlagfizetések iszonyúan alacsonyak. Beszélgettem egy idős, nyugdíjas angoltanárral, azt mondta, 300 peso a nyugdíja, de egy aktív pedagógus sem kap többet 400-500-nál. Az annyi, mint havi húsz dollár, azaz kb. 4000 forint. (És kik keresnek a legtöbbet az alkalmazottak közül? – kérdezem. A rendőrök – felelte - ,azok általában 600 fölött kapnak.) És hogyan lehet ennyiből megélni? Elméletileg meg lehet. 1962 márciusától (amikor az Egyesült Államok blokádot hirdetett Kuba ellen, bár az élelmiszerexportra vonatkozóan ezt Clinton elnöksége alatt feloldották) máig jegyrendszer működik Kubában, noha nem így hívják. Minden családnak van egy kis füzete, a libreta, mellyel nagyon olcsón vásárolhat, limitált mennyiségű alapélelmiszert (fejadagokra számítva) a lakóhelyén levő ún. bodegákban (állami élelmiszerbolt), továbbá húsboltokban (carniceria). Jó ideig háztartási cikkeket, ruhát, cipőt is csak e rendszer szerint vehettek, ez azonban a 90-es évek elején megszűnt. Említek néhány példát a fejadagokra: havi 2,7 kg rizs, 12 tojás (darabja 0,15 peso), negyed kiló bab, negyed liter sütőolaj, másfél kiló tészta, 7 kiló krumpli, 7 éven aluli gyerekeknek és kismamáknak napi 1 liter tej (0,25 peso) stb. A húsféléket, ha éppen kaphatók, 15 napos lebontásban árulják: fél kiló marhahús, fél kiló csirke, személyenként, továbbá szintén meghatározott mennyiségű hal, darált hús (szójával keverve).  Ezek mind államilag támogatott árú élelmiszerek. Egyes cikkek, például a tojás, vagy gyümölcsfélék, időnként le-, máskor visszakerülnek a listára. (Hangsúlyozom, az itt leírtak a 2007-ben tapasztaltakat tükrözik, remélhetőleg azóta történt némi pozitív változás). Ha valaki többre vágyik és meg is tudja fizetni, megveheti, csak jóval drágábban. Ugyancsak magasabb áron juthatnak hozzá – főleg gyümölcshöz, zöldségfélékhez – a szabadpiacokon. Jártunk ilyen helyen, a választék tényleg csak az alapélelmiszerekre korlátozódik.

                        Egy szabadpiac elég szűk keresztmetszetű kínálata

      Vegyesbolt (vagy valami hasonló) - tessék körülnézni

Számítások szerint egy fő 150-160 pesót költ a fizetéséből az államilag dotált élelmiszerekre. Amíg még Kelet-Európában „állt” a szocializmus, a testvérországok évi 5 milliárd dolláros segéllyel támogatták Kubát, nem is beszélve arról, hogy igen baráti áron fölvásárolták a fő mezőgazdasági terméknek, a cukornak a jó részét, s olcsón jött a szovjet olaj is. Nehéz eldönteni, milyen színvonalon élhet az átlag kubai, mert azért a zöm itt tényleg nagyon is átlag. A vidéki házak igen szerények, a kisvárosok, falvak népének ruházata is egyszerű, átlagos. Azt hiszem, a legjobb jellemző a tisztes szegénység. Ez nem Ázsia vagy Afrika, de nem is a roppant szélsőséges vagyoni megoszlású Latin-Amerika. Nincs feneketlen nyomor, valószínűleg senki sem éhezik, csak mintha állna az idő. Meglehet, aki néhány éves eltolódásokkal, több-kevesebb rendszerességgel megfordul Kubában, tapasztal pozitív változásokat is.

     Ahogy elnézem az utca emberét, igen sok az elhízott, különösen a nők körében, ami a nem-minőségi, hanem a mennyiségi táplálkozás (kevés fehérje, sok szénhidrát) jele. Igazán jó alakú lányt keveset látni (pedig figyeltem!), azok is zömmel húsz alattiak. Ez részben alkati tulajdonság, hiszen a latin (és fekete) nők úgy általában is hízékonyak, és egy idő után hatalmas, dupla feneket növesztenek (A nagyobb rész a derékból indul ki, tetemes domborulattal és szélességgel, melyhez alul egy kisebb, szinte önálló életet élő dudor csatlakozik. Ez kétségkívül afrikai örökség.)

                  Nem mondom, hogy általános, de elég jellemző

                             Vidéki utakon

   Trinidad a következő állomásunk, kellemes 50 ezres lélekszámú kisváros, Kuba elsőként alapított településeinek egyike. Egykor, a XIX. század közepéig a sziget legnagyobb cukornád-feldolgozói működtek a környékén, némelyik elfogadható állapotban restaurálva meg is tekinthető. Trinidadot, talán kicsinysége miatt is, sikerült az átlagnál is jobban kiglancolni. Afféle kubai Szentendre (a környékbeli cukornád-feldolgozókkal együtt a világörökség része), hatalmas idegenforgalommal, egy magyar csoportba is belefutottam. A főtér, a Plaza Mayor körüli házak, épületek kellemes pasztellszínű falai régi fényükben pompáznak. Az itteni házak különlegessége, hogy az utcaszintig leérő ablakokon általában nincs üveg (ma már azért a többségükön van), hanem vékony fa-vagy fémrudak közti réseken jut be a levegő. Ezeket hívják barrottesnek. Kisebb szünetekkel másfél napig róttam Trinidad durva kockaköves, járművel és gyalog egyaránt alig járható utcáit, de igazán említésre méltó épületet nem tudnék kiemelni. Egyszerűen csak hangulata van, no meg faragványokat, textíliákat, sörös dobozokból nagy leleménnyel eszkábált kis maketteket stb. kínáló tengernyi szuvenírárusa. Láttam viszont egyéb árusokat is, kis magányos bolhapiacokat, ahol a legkülönfélébb háztartási kacatokat próbálták eladni vagy elcserélni, leginkább alkatrészként. Itt, Kubában, ahol annyi tömérdek ósdi ketyere működik (vagy éppen nem működik) még a háztartásokban, alkatrész-utánpótlás híján bármire szükség lehet.

                              Trinidadi utcaképek

                       Szuvenírpiac      

                               Fejtágító

                               "Vén szivar"

     A magánházak, ahol megszállunk, azt hiszem, jobban eleresztettek a nagy átlagnál. A bútorzat itt is régies, de mindenhol volt hűtő, helyenként ósdi légkondicionáló is, természetesen nagy képernyős tévé, elektromos háztartási eszközök – ezeket az általunk fizetett CUC-ból vették.

     A belváros úgy öt kilométerre van a tengertől, úgy értem, a strandtól. Egy szál hotel áll a homoksáv mentén, a korai hetvenes évek balatoni szállodáit idézi, szóval, nem egy sokcsillagos varaderói környezet, koktélokat hordó öltönyös pincérekkel. A személyzeten kívül egy szál kubai sem járt a környéken, Nekünk ennyi jutott a „trópusi paradicsomból”, mellesleg, azt hiszem, halálra unnám magam két hétig Varaderón, ahova szerencsére a lábunkat se tettük be. Mit láthatnak az ott henyélők Kubából? Ez turistagettó alighanem a világ egyik legnagyobb átverése. Minden van, amit egy trópusi üdülőparadicsomtól elvárhat az idegen – és semmi sem látszik a falakon kívüli Kubából.

                               Trinidadi tengerpart - "SZOT-üdülő"

                           A mindenható cukornád

                          Hajdan ilyen tornyokból felügyelték a rabszolgák munkáját

                           Élet faluhelyen

       Hosszú, unalmas utazás lapos tájon, cukornádföldek között, a korábbiakhoz hasonló folklorisztikus elemekkel (döcögő lovas kocsik, legelésző marhák) tarkított, immár szimpla autóúttá lefokozott aszfaltcsíkon, aztán jött az első igazán kellemes meglepetés: Camagüey, a harmadik legnépesebb kubai város, a hasonnevű tartomány székhelye. Megjegyzem, a spanyol nyelvben nincs ü hang; írásban az ü betűt akkor használják, ha a g után az u-t is ki kell ejteni (értsd: a -gu- kiejtése gv, a -gü- é pedig gu) Mindig is ez volt a sziget leggazdagabb vidéke, köszönhetően cukornádültetvényeinek és marhacsordáinak. Eredetileg a tengerparton épült fel még az 1500-as évek elején, de elköltözött; először egy indián rebellió miatt, majd 1528-ban a folytonos kalóztámadások elől, egyre beljebb, távolabb a tengertől. A város urai azt eszelték ki, hogy az utcákat a rendszer legcsekélyebb jele nélkül alakítják ki, magyarán keszekusza labirintus az egész város, melyben igen könnyű eltévedni. (A kalózok ellen azonban ez sem nyújtott védelmet, kétszer is bevették és kifosztották) A biztos pontokat a templomtornyok adják, melyek a hajdani jómód jelei is. Gazdag gyarmati városaikat a spanyolok teletömték pompás templomokkal, úgyhogy sehol annyit nem látni belőlük Kubában, mint épp itt, ráadásul kiváló állapotban. (Az egyikkel szemközti házon jókora Guevara-dombormű…) Nemkülönben frissen felújítottnak hatnak az oszlopos homlokzatú egykori arisztokrataházak, de még a kisebbek is, buja növényzettel borított hűs belső udvaraikkal. Camagüey-nek még egy – kubai viszonylatban – feltűnően jó kinézetű sétálóutcára is futja, tele üzletekkel. Az áruválaszték is mintha kissé bőségesebb volna, mint másutt, bár a kirakatok európai szemmel nézve siralmasan üresek. Hatalmas üvegtábla mögött öt pár sportcipő, méghozzá igen márkásak; kívülről nézi áhítattal néhány siheder, de itt nincs tolongás, mint nálunk a 80-as évek közepén a Váci utcában megnyílt hajdani adidas-márkabolt előtt. Itt is a CUC az úr, miként egy másik, pazar italválasztékot felvonultató másik üzlet előtt is. És egy igazi kerthelyiség is akad. No, ezt már megnézem, már csak azért is, hogy valami harapnivalót keressek szokásos napi (többszöri) betevőmhöz, a világviszonylatban is párját ritkítóan finom Bucanero sörhöz. A „kubai pizzára” esett a választásom, egyrészt, mert más nem volt, másrészt egyszer ezt is ki lehet próbálni. Kerek lepény, befuttatva egy adag nyúlós, íztelen sajttal és némi paradicsomszósszal. Ez is csak CUC-ért. Viszont elképedek, mert kora délután telt ház van. Szól a zene, nyugati pop-rock ráadásul, csupa jól öltözött tizen-huszonéves fiatal…, de hát mi a fenéből telik nekik ilyesmire?

                                 Camagüey sétálóutcája

                        Che (vagy Castro) nélkül egy lépést se...

   Immár némi helyismeret birtokában kissé távolabb merészkedem a központtól. Kis tér, kocsma étteremmel, újabb templom, iskola. Utóbbi előtt 10-12 éves egyenruhás iskolások valami előadásfélét prezentálnak, nyilván a forradalom és a szocializmus ihlette témában. Szépen, mantraszerűen fölmondják a rájuk rótt szöveget. Jóformán minden kubai városban elkaptam ilyen jeleneteket. Hogyan lehet egy csaknem 12 milliós népet ötven éve a „forradalom lázában” tartani? Hát így. Meg plakátokkal. Megy a kocsink óraszám, s az utak mentén, akárcsak a városokban, rendszeresen felbukkan egy-egy tábla, Castro és egyéb nagy emberek stilizált képével és mondjuk ilyen felirattal, hogy „Győzelem vagy halál”, „Forradalom vagy halál” stb. A lényeg, hogy a halál benne legyen. Vulgárisan magyarra fordítva azt jelenti, engedelmeskedj, vagy megdöglesz. Fogd be a pofád, kövesd a pártot, éljenezd Castrót, ha nem Fidelt, akkor az öccsét, akkor úgy-ahogy békén hagynak.

     Santiago de Cubába elég szörnyű külvárosi negyedeken át döcögünk be. Rémülten töprengek: mit fogok itt két napig csinálni? Ám még mielőtt ezt végiggondolnám, a várostól úgy húsz kilométerre megállunk Kuba legszentebb zarándokhelyénél, a Nuestra Señora del Cobre bazilikánál. Az 1600-as évek elején hátrom halász egy Szűz Máriát ábrázoló faképet látott egyik északkelet-kubai öböl vizén lebegni, elhozták ide, El Cobre rézbányáihoz (melyeknek termetes meddőhányói ma is láthatók), ahol egyre újabb és nagyobb szentélyeket, végül katedrálist emeltek tiszteletére. Misézett itt II. János Pál is, 1998-as kubai útja idején. Benéztem több kubai templomba is, és nem kis meglepetésemre istentiszteletek idején szinte mindenütt telt ház volt. Ottjártunk idején mintha esküvőfélét tartottak volna, igen szép, fehér lény jött vagy ment, virágcsokorral. Most nem a szépen, hanem a fehéren van a hangsúly. A kubaiak óriási többsége kisebb-nagyobb mértékben fekete, vagy valamilyen árnyalatú barna bőrszínű. Nem tudom, hogy bármiféle faji megkülönböztetés létezne Kubában, úgy értem, köznapi szinten. Viszont a párt felső vezetésében tudtommal egyetlen „barna” sincs, kizárólag fehér. Ha valaki másként tudja, szóljon. (folyt. köv.)

                           A Nuestra Señora del Cobre bazilika egyik szentélye

                                 A szép lány alighanem esküvőre igyekszik

Előző rész itt: (még előzőbbek az Archívumban)

http://nemethgeza11.blog.hu/2014/11/14/a_vilag_kozepe_4_fejezet_kuba_kezdoknek_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

                          KUBA, 2007

Kubáról, azt hiszem, még azoknak is van valami elképzelésük, akik még a környékén sem jártak, és nem túlzottan érdekli őket ez a távoli karibi sziget. A hozzá kapcsolódó szavak, fogalmak, persze, jórészt sztereotípiák és mégis, ha felsorolunk néhányat, kiderül, hogy meglepően jól jellemzik az országot. Íme néhány: szivar, rum, cukornád, forradalom, Castro, Che Guevara, kommunizmus, rakétaválság, trópusi üdülőparadicsom, salsa, öreg amerikai autók, összetákolt vízi alkotmányokon Florida felé evickélő menekültek, s mindehhez ki-ki hozzáteheti, amit még itt-ott látott-olvasott-hallott róla. Egyszóval Kuba határozottan karakteres ország, legyen bármilyen is ez a karakter.

   Érkezésem napján nincs sok időm Havannára, késő délután szállunk le a főváros meglehetősen szerény, nem túl forgalmas repterén. Annyit azért elmondhatok, hogy nem volt még hely, ahol ilyen tüzetesen átnézték volna az útlevelemet. Az erre kiképzett elvtársnők és elvtársak gondosan szemmagasságba emelik az úti okmányokat, a benne levő képet kínos lassúsággal próbálják beazonosítani annak tulajdonosával, hosszasan adminisztrálnak, aztán végre mehetek. A városba bevezető taxiútról, a rozzant Ladából kitekintgetve, csak annyi emléket őrzök, hogy lenyűgözött a tömegközlekedési eszközök hihetetlen változatossága (és ez még semmi a későbbiekhez képest), ám egyáltalán nem lepett meg a forradalmat és Fidelt éltető feliratok és „freskók” tömege. A GAP (kanadai utazási iroda) csoportjával a Vedado nevű, a központhoz közeli városrész St. John’s nevű szállodájában kell találkoznom. Megjegyzem, e név sokkal jobban illene valami kórházhoz; külleme alapján ítélve még az „amerikai” időkben készülhetett, 14 emeletes, ronda, zöld monstrum, legfelső szintjén szűk keresztmetszetű kínálatot felvonultató bárral, és… Nem fogják elhinni. Amint a liftbe szállok, belibben két csuromvizes, egy szál törülközőbe csavarodott szőke tizenéves lány…, hát, úszómedence van a tetőn! Kicsi, többnyire zárva, úszni nem lehet benne, legföljebb pancsolni, de van. A kilátás pazar, már amennyire Havannában egyáltalán használható ez a szó. Az még rendben, hogy látszik a híres parti sétány, a Malecón, távolabb meg a Capitólio, csak hát, ami közte van… Förtelmesen lepusztult, penészes, rothadó-málló falú három-négyszintes házak, néhány „felhőkarcoló” (szintúgy az amerikai időkből), aztán a kubai televízió gigantikus tömbje. Ekkora székháza talán még a CNN-nek sincs. El nem tudom képzelni, hányan és miféle műsorokat gyártanak itt. Amúgy három program van, nagyjából afféle kínálattal, mint nálunk a hatvanas évek elején; Kuba gazdasági sikerei, termelési riportokkal, Amerika ostorozása, reklám nuku, vannak viszont szappanoperák. Amúgy szállodánkban fogható a CNN spanyol nyelvű adása és még néhány amerikai filmcsatorna is. Ha átnézek a másik oldalra, ott büszkélkedik tornyaival az 1930-ban épült neokoloniális stílusú Hotel Nacional. No, hát az meg lehet nézni (nem-vendégek is bemehetnek); egy letűnt kor arisztokratizmusa süt a falakból, az előcsarnok masszív bútorairól. Itt aligha lehet megúszni egy éjszakát párszáz dollár alatt.

                              Kilátás a szállodai szobámból 1.

                                     Kilátás a szállodai szobámból 2.

                                  Az a kolosszus a kubai tévé székháza

                                    A Hotel Nacional

   Vasárnap reggel, amikor útnak indulunk kelet felé és mikrobuszunk végigvágtat a fél városon, a kép még lehangolóbb. Üresek az utcák, az árkádos épületek földszintjén minden üzlet zárva, s látni engedik a lassú lepusztulást, melyre az állagmegóvás hiánya mellett a nedves trópusi klíma is alaposan rásegít. Utam végén, amikor két napot alaposabb szemlélődéssel tölthettem Havannában, a kép némileg árnyaltabb vált. Egyelőre Santa Clara felé tartunk, autópályán. Hogy mi a bánatnak kell Kubának egy jó 500 kilométer hosszú autópálya (helyi nevén autopista), föl nem érem ésszel. Befejezetlen le- és felhajtók jelzik, itt már jó ideje elfogyott a pénz, és ez az idő a szovjet gazdasági segítség elapadásának idejére tehető. Személykocsi elvétve (ellenben néha áthajt keresztben egy-két lovas kocsi), főleg teherautók róják a sivár környezetű aszfaltot. Dízelzabáló ZIL-ek, Kamazok a hajdan volt Szovjetunióból, de van bőven IFA is a szintúgy megboldogult NDK-ból. Az út mentén viszont csinos kis falatozók, pihenőhelyek is akadnak úgy 50 kilométerenként. Az italválaszték kifogástalan, üdítő és sör dögivel, étel már kevésbé. Többször kísérleteztünk a két hét során e büfékkel, melyeknek fő-, sőt egyetlen ételspecialitása a sajtos-sonkás szendvics, de úgy éljek, e három adalékanyagot egyikben sem sikerült maradéktalanul összehozni. Ha volt sajt (az többnyire volt), és kivételesen még sonkának csúfolt felvágott is, akkor a zsemle hiányzott.

     Santa Clara határában hatalmas emlékmű fogadja az érkezőt. Masszív talapzaton Che Guevara ércszobra géppisztollyal és a „Mindig a győzelemig!” felirattal. Az építmény a forradalmár mauzóleuma. 1997-ben kerültek ide az ő és tizenhét társa földi maradványai egy (titkos?) bolíviai tömegsírból. Che Guevaráról az utóbbi időkben szenvedélyes viták folytak a magyar sajtóban, melyeket – számomra érdektelen mivoltuk és a teljes valóság ismerete híján – eszem ágában sincs még tovább cifrázni. Egyet azért elmondok: amint azt szerte Latin-Amerikában tapasztaltam (elég sokfelé jártam), Che még ma is idol, a forradalmak jelképes és rendkívül népszerű, megbecsült alakja. Szóljon, aki még sosem látott Guevara-portrét plakáton, kávéscsészén, pólón! Ezek mind egy Alberto Korda nevű kubai fotós fényképe alapján készültek, fémből kirakott kontúrjai Havanna főterén is láthatóak úgy hat emeletet kitevő magasságban. Hogy aztán forradalmár volt vagy terrorista, azt hagyjuk a történészekre, bár azok se fognak e kérdésben kiegyezni, a politikusok meg pláne nem. Életét nagy vonalakban sokan ismerik. Argentínában született, Ernestónak keresztelték, orvosnak tanult, 1951-ben egy barátjával végigmotorozta fel Dél-Amerikát, később rövidebb-hosszabb ideig élt számos országban, míg végül 1955-ben Mexikóban megismerkedett Fidel Castróval. Így keveredett bele az 1956-ban kezdődött, majd 1959-ben győzelemmel zárult kubai forradalomba. Különféle funkciókat töltött be, miniszter is volt, ám külpolitikai irányultsága némileg eltért Castróétól, s bár nyíltan sosem konfrontálódtak, 1965-ben minden tisztségéről (és időközben elnyert kubai állampolgárságáról) lemondott és nekiindult a világnak, hogy „exportálja a forradalmat”. Így jutott el végül Bolíviába, ahol gerillaharcokat folytatott csapataival az Andokban. 1967-ben elfogták és kivégezték. S hogy mi az a Che? Argentínában ez afféle barátságos megszólítás, azt jelenti, „ember!”, vagy „hé!”.

                           Che Guevara emlékműve Santa Clara határában

   Története úgy kapcsolódik Santa Clarához, hogy 1959. december 29-én 17 emberével itt siklatott ki egy vonatszerelvényt, mely a kubai diktátor, Batista 400 katonáját és hadianyagot szállított. Ezt tartják a kubai forradalom döntő csatájának, mely csupán másfél óráig tartott. A vonat maradványait, valamint a kisiklatást intéző buldózert szabadtéri múzeumban állították ki, magunk is megszemléltük, mit mondjak, pokolian untam. Megjegyzem, ugyanígy unom minden hajdani csata színhelyét és az emlékükre kiállított kellékeket; mindenféle katonásdit utálok, még a múzeumokban látható régi puskákat, kardokat is.  

   Magánházaknál szállásolnak el bennünket, akárcsak a továbbiakban is, én a svájci Wernerrel, állandó szobatársammal egy idős asszony szintúgy koros dizájnú lakását fogom ki, egy echte szoci lakótelep szomszédságában. Szaratov márkájú, minimum harmincéves hűtőgép (de még működik!), igazi retro bútorok a 60-as évekből, valamint töméntelen művirág, fajansztárgy és hasonlók. Ez egyébként a legtöbb kubai lakásra jellemző, de az sem ritka, hogy a szokásos Castro-kép mellett lóg valami Krisztus-ábrázolás is. Santa Clara, eltekintve a lakótelep-borzalmaktól, koloniális város. (Utunk egyébként az iroda katalógusában a Cuba Colonial fedőnév alatt fut, magyarán a gyarmati kori városok meglátogatása végig, a természetből vajmi kevés jutott. Ha elmehettem volna nyugatra, a világ egyik leggyönyörűségesebb torony- és kúpkarsztvidékét csodálhattam volna meg, de arra már nem futotta az időmből.) A 200 ezres lakosú várost aránylag későn, az 1600-as évek végén alapították, ahhoz képest, hogy Kolumbusz már első útján, 1492. október 28-án partra szállt a sziget északkeleti részén, második útján pedig végighajózott a déli part mentén. Járt a mai Santa Clara közelében is, ahol akkoriban egy Cubanacan (vagy valami hasonló) nevű indián falucska állt, melyet a taino népcsoport tagjai laktak. Az ő nyelvükön e szó központi helyet jelent, ám hangzásából – így tartja a fáma – Kolumbusz úgy hitte, itt lehetett a mongol kán (Kubana kán?) főhadiszállása. A mai Santa Clara központja aránylag szépen kiglancolt, még a spanyol koloniális idők fénykorában emelt épületekkel körülvett főtér, ahol így vasárnap délután nagy a tömeg, vidáman korzóznak fiatalok, öregek, családok.

                            Santa Clara főtere

                               ... és egy kicsit kijjebb

     Egyik sarkon élő zene szól, sokan nem restek tüstént táncra perdülni az utca kellős közepén. Ebből az avatatlan szemlélő egyből azt a következtetést vonja le, hogy milyen életvidámak is ezek a kubaiak, hiába a diktatúra, a szegénység, az elszigeteltség, azért tudnak örülni az életnek. És az avatatlan szemlélődő most kivételesen nem téved. A kubaiak, minden nyomorúságuk, keservük dacára szemlátomást tényleg életvidámak és csakugyan tudnak örülni az életnek. Ha már ez adatott, legalább éljünk azzal, ami van. Persze, ha mindenki olyan jól érezné magát, akkor az elmúlt évtizedekben nem menekült volna több mint 2 millió kubai az Egyesült Államokba, további tíz- vagy százezrek Kanadába, Mexikóba, vagy ahová tudtak. S valószínűleg mennének többen is, ha tudnának.

                                        Látjátok, ilyen vígan élünk!

                                 Tánc az utcán

                                ... és a zenekar

                                Változatok tömegközlekedésre

   Elhagyva a várost rövidesen megállunk egy kisebb településen, hogy az elmaradhatatlan szivarkészítő műhelyek egyikét megszemléljük. A szivarfüstöt ki nem állhatom, a bűzrudacskák készítése nem érdekel, csupán szemlélődöm az utcán. Egy boltban pazar, frissen sült kenyeret veszek, magában rágcsálom, úgy is jó. Még inkább ez, mint a majonézes szendvics (betét nélkül). Kétkerekű lovas kocsik csattognak a főutcán, valami megállóban tömeg várakozik. Begördül egy szürke, zárt szekrényű teherautó, első pillantásra rabszállítónak nézném, de nem: tömegközlekedés. A hátulján, kis vaslétrán lehet fölkapaszkodni az utastérbe, aki bírja, marja alapon, semmi „nők, idősek, kisgyerekesek előre”.

                           Majonézes kenyeret tessék!

                             Nem rabszállító, hanem busz

     Ebédidőhöz közeledvén megállunk a szelíd dombok között egy tanyánál, a csoport szokásos helyénél. Afféle háztáji gazdaság, meglehetősen elhanyagolt konyhakerttel, kötélen tartott disznóval, kapirgáló tyúkokkal, az eldzsungelesedő telken banáncserjék nőnek bele a világba. Itt fogunk ebédelni. A ház maga leginkább disznóólra emlékeztet, durván megmunkált deszkákból álló kéthelyiséges, bádogtetős építmény. A nappaliban viszont akkora (távol-keleti márkájú) színes, nagyképernyős (de még nem lapos) tévé, hogy csak ámulok. A nagypapa valami rajzfilmet néz unottan egyik unokával. Bárhová is vetődtünk, a hatalmas, modern tévék sehonnan sem hiányoztak. Hogy honnan, miből szerzik-veszik, fogalmam sincs, talán a floridai rokonok révén. A ház mögött félig szabadtéri konyha (csak teteje van), víz egy gumicsövön csordogál valahonnan a domboldalból, néhány rozoga padra ülve, ölünkbe vett tányérból eszünk: sovány, háztáji csirkék inas húsát a karibi konyha elmaradhatatlan kellékeivel, a fekete babbal és a rizzsel. Később egyik havannai étteremben e két köretfélét, mely szerte a karibi térségben valamikor a rabszolgák és a szegények mindennapi étele volt, így láttam az étlapon: „moros y cristianos”, vagyis mórok (fekete bab) és keresztények (fehér rizs). Az egészért valami 12 CUC-ot fizettünk, ami nem kevés, kubai viszonylatban meg egyenesen sok. Hogy mi az a CUC? Megtudhatják legközelebb, én mindenesetre elátkoztam csúnyán. Ha még nem említettem volna, én is kezdő vagyok Kubában. Nagyon kezdő. (folyt. köv., előző részek az ARCHÍVUMban)

                                    A tanya, ahol ebédeltünk

                                   Biodiverzitás

Amíg nem érek rá új részeket föltenni, lehet böngészni az archívumban. Íme egy kis segítség, az elmúlt három hónap termése

http://nemethgeza11.blog.hu/2014/10

http://nemethgeza11.blog.hu/2014/9

http://nemethgeza11.blog.hu/2014/8

                                    BURMA ÉS KAMBODZSA, 2006

(folytatás) Későn érkezünk Pindayába, s mivel régen nem ettünk, bungalószállónk éttermében este tizenegykor is megtömjük magunkat, ha már egyszer terített asztallal várnak bennünket. A hosszú és kissé gyötrelmes buszozás közben Péter a vidéket lakó egyik népcsoport, a padaungok legendáiból mesél. Ezek legnépszerűbbike, hogy a mennybéli Deva király hét leánya lejött az emberek közé, találtak egy szép tavat, melyben meg kívántak mártózni. Ruháikat egy közeli barlangba rejtették, kiélvezték a fürdés örömeit, visszamentek a barlangba ruhájukért, ám mire ki akartak jönni, egy hatalmas pók fészkelte be magát a bejáratnál. Sírtak-ríttak napokon át, mígnem egy arra járó herceg íjával megölte a pókot, s a lányok kiszabadultak. Nos, a herceg és a hatalmas pók szobra ott áll a pindayai mészkőbarlang bejárata előtt, benn pedig egymásba érnek a Buddha-szobrok. Ki tudja, mikor kezdték velük „benépesíteni” a barlangot, immár 8000 körül van a szobrok száma, sokuk talapzatán táblácska, rajta az adományozó nevével.

                                         A pókölő herceg és áldozata

                                     Barlangi Buddhák minden mennyiségben és méretben    

   Pindaya környékén alkalmunk van megtekinteni néhány kisüzemet, melyekben főként szuvernírtárgyakat készítenek; merített papírt, amikre aztán valami kép, rajz is kerül, papírernyőt napfény ellen stb. A legkülönösebbek mégis a kis kerek dobozkák, melyekről, ha teljesen elkészülnek, ember meg nem mondaná ránézésre, hogy nem valami kínai üzemben gyártották őket műanyagból, présgépen, ezerszámra. De nem! Bambuszlevélből formázzák, kerekítik, keményítik, mintázzák, lakkozzák, festik, úgyhogy az egész munkafolyamatot végignézhettük.

                   Itt készülnek a bambuszdobozkák

   Kissé már elegünk van Buddhákból, sztúpákból, úgyhogy nem kis megkönnyebbüléssel verünk tanyát az Inle-tó egyik szögletében, cölöpökre épített szállásunkon. Tulajdonosa ugyanaz, aki a bennünket utaztató burmai partnerirodáé, ennek megfelelően síppal, dobbal, nádi hegedűvel, pohárka üdítővel fogadnak, amint motoros csónakunk besiklik a recepció elé. Az Inle Burma második legnagyobb tava, közel 900 méter magasan fekszik és 22 km hosszan húzódik a hegyek között, melyekből vizét is kapja. Amúgy igen sekély (2–3 méter), viszont van lefolyása, ezért édesvizű. Kereken 70 ezren élnek partvidékén (főleg az inthe etnikum képviselői), vagy magán a tavon, tucatnyi, cölöpökre épült vízi falvakban. Burmában burjánzanak a népi mesterségek, a tavon és környékén meg különösképpen, hiszen e vidék lakói szinte önellátók. Sokan halásznak, s mivel nem mindenkinek futja motoros csónakra, hát eveznek. Itt az aprónép talán előbb tanul meg evezni és a vízen élni, mint járni. Különleges, általam másutt még nem látott evezési technikát dolgoztak ki. Fél kézzel fogják az evező nyelét, ugyanazon oldali lábbal pedig húzzák a lapátját, így a szabad másik kezükkel kezelhetik a hálót. Tehát a csónak hátulján állva eveznek, így jobban látják a zsákmányt éppúgy, mint a közlekedést akadályozó, gyorsan terjeszkedő vízijácint-telepeket is. E Dél-Amerikából származó, világszerte sok bajt okozó növény burjánzását előnyükre fordítják, ugyanis ezt is felhasználják az iszap és a bambusz mellett „lebegő kertjeik” kiépítéséhez. Itt terem a legtöbb paradicsom Burmában, de még számtalan egyéb zöldségféle is.

                         Egyedülálló halászási-evezési technika

                                     Szállásunk az Inle-tavon

                                       Lebegő kertek

                                   Az Inle "főutcája"

                                  Lakóházak a tavon

     Nagyrészt vízre települt a jókora piac is a tó déli harmadánál, ahová töméntelen csónak érkezik, árusokkal, vásárlókkal, turistákkal egyaránt. Utóbbiakat (vagyis bennünket is) már a vízen letámadják, változatos és iszonyatos mennyiségű szuvenírt kínálgatva, ám a piac valódi piac, ahol közel és félközel termelt élelmiszerféléket adnak-vesznek.

                                 A szuvenírárusok támadása

                               Piacoló asszonyok a tóparton

   Padaungok ugyan kissé távolabb élnek a tótól, de – mindent a turistákért – mutatóba le-lehoznak a partra néhány „zsiráfnyakú” nőt. Kommersz mutatvány, belátom, de Pétert legfőképp ezért nyúztam: biztosan lesznek? Hát persze. Sok évvel ezelőtt a sárga keretes híres amerikai magazinban olvastam és láttam képeket róluk. Egyébként Észak-Thaiföldön is élnek, de ott, jó pár ével korábban, nem sikerült becserkésznem őket. Egy szigorú tekintetű öregasszony szövöget, mögötte középkorú nő két kamaszforma kislánnyal somolyog, nyakukon, kezükön, lábukon életkoruk haladtával egyre nagyobb mennyiségű rézkarikával (valójában nem karikák, hanem spirálisan fölhelyezett ujjnyi vastag rézhuzalok). Ördög se tudja, miért vált ez náluk szokássá; a legenda szerint azért, hogy így védekezzenek a tigristámadások ellen, de mivel immár se közel, se távol egy szál tigris sincs, fogadjuk el, hogy ez nekik így tetszik. Azt is beszélik, ha levennék a rézgyűrűket, abnormálisan eltávolodott nyakcsigolyájuk el se bírná fejük súlyát, ergo, kitörne a nyakuk. Nos, egy Burmából elszármazott padaung író elbeszélte, amint öreganyja időnként levette a cuccot és semmi baja nem történt.

                                       "Zsiráfnyakú" padaung asszony

                                                         Népviseletek a tó környékén

    Kissé odébb hatalmas csődület: meghalt a környék egyik magas rangú szerzetese, épp most búcsúztatják hatalmas, feldíszített „hordágyra”, konkrétan kocsira tett tetemét a másnapi égetés előtt. Százak gyűltek össze az eseményre, valóságos fesztivál, színes ruhába öltözött népek mindenfelé, hangszórókból zene bömböl, semmi siratás, inkább afféle népünnepély.

                                           A meghalt szerzetes kocsija

                               A gyászoló tömeg

   Végiglátogatjuk a környék manufaktúráit; kivétel nélkül mindegyik a vízen, cölöpházakban üzemel. Emitt kovácsok püfölik az izzó vasat, amott selymet szőnek, egy házzal odébb szintén szőnek, de ott botocskák közepéből kihúzott, szinte hajszálvékony rostokat sodornak szállá, s azokat festik, szövik. Megtudtam, hogy lótuszágacskákból húzzák ki a szálakat, utóbb vettem is ilyen anyagból készült inget. Még odébb szivarkészítő műhely: az Inle-környék egyik nevezetes terméke a cheroot, a burmai szivar; az igazinál vékonyabb (mondhatni, szivarka), s a dohányt valami különleges fa levelébe töltik finom női ujjak. Ott ül előttem néhány csenevész lányka, sokat mondok, ha egyik-másik több lehet tíz-tizenkét évesnél. És talán még húsz év múlva is ugyanezt csinálják.

                                Így készül a lótuszselyem-fonal

                                 Dohányüzem gyerekmunkával

   Az Inle-vidék sem mentes a pagodáktól, monostoroktól. A Phaung Daw Oo a legszentebb. Öt legendás Buddha-szobrát már annyi arany borítja, hogy inkább gombócra hajaznak, semmit Buddhára. Jó, ha tudják, nők nem mehetnek be megnézni. Az ötből négyet fesztivál keretében évente körbecsónakáztatnak a tavon. Azért csak négyet, mert egyszer régen vihar támadt, a csónak felborult, de csak négy Buddhát sikerült kimenteni a vízből. Mire azonban a szerzetesek visszatértek a kolostorba, az ötödik, az elveszett már ott várt rájuk. Na, ez ám a csoda!

                                   A Phaung Daw Oo monostor

                                Felismerhetetlenségig aranyozott Buddhák (netről lopva)

   Van még egy nevezetes monostor az Inle partján, a Nga Phe Kyaung, mely szintén cölöpökön áll. Nevezetességét az adja, hogy a szerzetesek néhány macskát apró trükkökre tanítottak be, például arra, hogy kis karikákon át ugráljanak (a mutatványt egyébként nők végeztetik velük). Na, azt őszinte sajnálatomra, lévén nagy macskás, idő hiányában kihagytuk. Nem mintha csöppet is érdekelt volna a produkció, de macskaközelben lenni nekem mindig jó.

   Az Inle-tó turizmusát a közeli Heho igencsak szerény reptere szolgálja ki. Innen repülünk vissza Rangunba, s útban a szálloda felé megállunk, hogy megszemléljük a nevezetes fehér elefántot, mely Délkelet-Ázsiában a hatalom, az erő és a jószerencse jelképe. Burmában még 4000-5000 elefánt él szabadon a vadonban, a fogságban tartott és munkára fogott állatok száma úgy 5000 lehet. Ez utóbbiak a fakitermelésben segédkeznek, ami még mindig sokkal jobb, mintha gépekkel irtanák az értékes trópusi erdőket. Amúgy azokkal is irtják. Amikor Thaiföldön már a 90-es években betiltották az iparszerű erdőirtást, Burmából és Laoszból importálták a fát. Nos, új fejlemény, hogy 2014-ben Burmában is exporttilalmat rendeltek el. Egy darab elefántot, amint éppen farönköt húz, mi is láttunk útközben a kocsiból. Nos, fehér elefántunk, a szerencsétlen, ott áll reggeltől késő délutánig egy betonplaccon, fölötte tető, lábán lánc, mely úgy egy-két méternyi mozgást engedélyez neki. Fotózni tilos. A kép amúgy szimbolikus is lehetne. Nagyjából így kezelik népüket Mianmar jelenlegi urai. A fehér elefánt egyébként nem is fehér, hanem halvány rózsaszínű.

                          A ranguni fehér elefánt (netről lopva)

   Itt érdemes visszatérni az ország politikai életére, ugyanis ottjártunk után számottevő változások történtek. Az első részben már említettem, hogy 2007 augusztusában hatalmas kormányellenes demonstrációk kezdődtek, melyeknek közvetlen kiváltó oka az volt, hogy erősen megemelték a benzin és a palackos gáz árát. Pár nap múlva a tüntetőkhöz rengeteg buddhista szerzetes is csatlakozott (ezért is nevezik sáfrányszínű forradalomnak), amit a katonai kormányzat véres erőszakkal levert. Aztán 2008. május 3-án lecsapott az országra a Nargis ciklon, mely becslések szerint 130-140 ezer áldozatot szedett és még többen váltak hajléktalanná, földönfutóvá, főként az Irrawaddy deltavidékén. A kormány eleinte nem engedte be a külföldi segélyszállítmányokat, de később is akadályozta, nehezítette. Egy szintén 2008-ban tartott népszavazás eredményeként 2010-ben választásokat tartottak, melynek az volt a legnagyobb szépséghibája, hogy csak a katonai rezsim által engedélyezett pártok indulhattak rajta. Természetesen a diktatúra által támogatott párt győzött, ám valami mégis megmozdult. Kiengedték a házi őrizetből a korábban Nobel-békedíjjal kitüntetett Aung San Suu Kyi asszonyt, az ellenállás szimbolikus személyiségét, politikai és gazdasági reformokat vezettek be, nyugati politikusok kezdtek látogatni az addig elszigetelt országba. A Lady (Suu Kyi) pártja hatalmas többséget szerzett a 2012-es időközi választáson, melynek eredményeként abszolút többségük van parlament alsóházában. Ha minden jól alakul, 2015-ben általános parlamenti választásokat tartanak.  

   Utunk ezzel még nem ért véget, mert bangkoki átszállással átröppentünk Kambodzsába, konkrétan Siem Reapba, mely Angkor „kapuja”. Néhány koldusszegény falun kívül aligha lenne itt bármi is, ha nincs a közelben a nevezetes romváros. Bár Kambodzsának egyéb részein nem jártunk, általános következtetések levonására ez a közel 200 ezres település aligha alkalmas. Itt minden Angkort szolgálja ki, az ötcsillagos hotelektől lefelé a hátizsákosoknak szánt vendégházakig, a színvonalas éttermektől a kis helyi kifőzdékig. Ismerőseim, akik a mi utazásunk óta jártak Siem Reapban, azt mondják, rá se ismernék a városra, annyi új létesítménnyel gazdagodott.

     A mi szálláshelyünk amolyan középkategóriás, úszómedencés hotel, melynek halljába, annak bútorzatába annyi értékes trópusi keményfát dolgoztak bele, hogy szinte fáj az ember szíve. Akkor meg mi lehet a luxushotelekben… A város teljesen elnyugatiasodott, olyan értelemben, hogy a nyugati látogatók képére és állítólagos igényeihez formálták. Úgy emlékszem, a helyi pénzzel, a riellel nem sűrűn találkoztam, bármit bárhol meg lehet venni dollárért is, legföljebb rielben adtak vissza, de nem nagyon adnak, mert eleve dollárban számítják meg az árakat, még a vendéglőkben is. Szállodánkkal szemben egymást érik a masszázsszalonok (nem kuplerájok, bár nyilván azok is vannak) – egyórai masszázs 6 dollár. A sarki étterem teraszához rendszeresen járulnak különféle árusok, főleg képeslapokat, pólókat, szőtteseket kínálnak, de menetrendszerűen felbukkan egy kocsit toló férfi is, aki könyveket árul, főleg Angkorról, persze, meg a Vörös Khmer rémuralmát leíró történelmi munkákat. A gyerekei iskoláztatására kell neki a pénz. Egyik útitársamban, akiről korábban már írtam (és akinek megjegyzése e fejezet címét is adta), felbuzog a szociális érzékenység. Bár egy megveszekedett szót sem tud angolul, vagy 30-40 dollárért bevásárol könyvekből. Hogy a környékbeliek miként élhetnek, arról fogalmat alkothatunk a műemlékek körüli kis falvakban. Nagyon, nagyon szegényen.

   Ámde nem lakni jöttünk, hanem Angkort nézni. Négynapos bérletünk van, s hogy sok-e a négy nap vagy éppen elég… Nekem bőven elég volt. Angkor romjai hatalmas területen (kb. 200 négyzetkilométeren) szóródnak szét, gyalog bejárni pár nap alatt is lehetetlen. Angkorról könyvtárnyi az irodalom, tudományos és ismeretterjesztő szinten egyaránt, ezért aztán nem fogunk végigmenni összes műemlékének leírásán, csupán néhány apróságot villantok föl, jelzésértékkel. Angkor a khmer királyság (nevezhetjük birodalomnak is) fővárosa volt a 9. század eleje és a 15. század eleje között. Nemcsak a mai Kambodzsa területére terjedt ki, hanem Laosz és Kelet-Thaiföld vidékére is, le egészen a Mekong-deltáig. (Jut eszembe, láttam már khmer építményeket, Thaiföld keleti részén, Phimai városka környékén, úgyhogy a stílus nem volt már ismeretlen számomra.) Alapítója, az utóbb isten-királlyá avanzsált, amúgy hindu vallású II. Dzsajavarman volt, utódai pedig háborúkkal, házasságokkal és egyéb praktikákkal szépen gyarapították. Fénykorában, becslés szerint, akár félmillió lakója is lehetett a királyi székhelynek. Legismertebb látnivalója, Angkor Wat a 12. század első felében épült, alighanem ez Ázsia legnagyobb vallási építménye. Minden oldalról széles vizesárok veszi körül, de úgy is mondhatnánk, egy négyszögletű mesterséges tó közepére épült. A vízmérnökség a khmerek erőssége lehetett, mert az egész vidéket behálózták a rizsföldek öntözéséhez használt csatornák, víztározók. A vizet a Siem Reap folyó elterelésével nyerték hozzá. Kérdezhetik, miért kell vizet tárolni egy amúgy nedves, trópusi vidéken. Nos, azért, mert a vidék a monszun hatása alatt áll és télen, novembertől áprilisig jóval kevesebb eső esik, mint nyáron. Ezen kívül a télnek mint olyannak nincs jelentősége. Kambodzsa síkvidéki részein a napi maximumhőmérsékletek sosem mennek 30 fok alá. Nekünk alighanem 35-40 is jutott októberben, párosulva elég brutális páratartalommal, szóval, szakadt rólunk a víz rendesen, s ez erősen rontotta a műélvezet hatásfokát. Angkor Wat, amit mellesleg a legutolsóként kerestünk föl, nagyrészt homokkőből épült, ami könnyen megmunkálható, úgyhogy pazar domborművek elkészítésére adtak alkalmat a korabeli mestereknek. Amúgy annyian vagyunk, mint a búcsúban. Egy pillanatig sem állítom, hogy nem szép, mint ahogy Machu Picchu, vagy Borobudur is az, csakhogy ezek a felkapott műemlékek lassan hasonlatossá válnak egy Rolling Stones-koncerthez. Ha már arra jár az ember, persze, hogy megnézi, hiszen mások is megnézik, de a részletekre itt már senki nem kíváncsi. Hogy végigböngésszünk egy kb. 20 méter hosszú reliefet, mi mindent akartak kifejezni vele az építtetők… Ugyan már! Végigsétálunk mellette, sokan jönnek még mögöttünk..., akik szintén elsétálnak mellette.

                              Angkor Wat

     1177-ben Angkor Watot megtámadták és megrongálták a Vietnam nyugati részét uraló csamok (róluk egy korábbi fejezetben, Vietnamnál már írtam), így a királyság székhelyét odébb tették pár kilométerrel, Angkor Thomba. Ezzel együtt vége szakadt a hindu istennek imádatának, a lakosság áttért a buddhizmusra, viszont továbbra is hatalmas és gyönyörű épületeket emeltek.

                                        Angkor Thom néhány romépülete

     Angkor 1431-ben a sziámi támadások következtében elesett, s bár teljesen nem néptelenedett el, csendben pusztulásnak indult. Az azért költői túlzás, hogy teljesen benőtte a dzsungel. Nem teljesen. Ez a tévhit abból származik, hogy mindenki szívesen mutogatja azokat a képeit, amelyek egyik-másik épületet fojtófügefák iszonyatos gyökereinek fogságában ábrázolják. Kétségtelen tény, hogy a 19. század közepétől erre járó francia misszionáriusok, majd kutatók elég pocsék képet festettek a komplexumok állapotáról, úgyhogy volt munkájuk bőven a régészeknek, mire olyan állapotba hozták, ahogy ma láthatjuk.

   Már csak egy programunk maradt: csónakázás a Tonlé Sap-tavon, melyről igen érdekes dolgokat hallottunk annak idején az egyetemen. Azt, hogy a száraz, illetve nedves évszaknak megfelelően óriási mértékben változik a területe. Nagy esőzések idején a Mekong annyira felduzzad, hogy a vizének egy része benyomul a tóba, melynek területe nagyjából 16 ezer négyzetkilométeresre növekszik. A téli szárazság idején viszont lefolyása van a Mekong felé és területe kb. 2700 négyzetkilométerre zsugorodik. Mi a tó legnyugatabbi részén jártunk, ahol eleinte jó hosszan cölöpházak mellett vezet utunk. Kissé beljebb megjelennek a szörnyűséges, lebegő lakóbárkák. Azt mondják, főleg vietnamiak laknak errefelé. Ha ellenben úgy két hónap múlva járnánk errefelé, már egyetlen bárkát sem látnánk, mert ahogy eltűnik, visszahúzódik a víz, úgy húzódnak beljebb a lebegő falvak is.

                                          Élet a Tonlé Sap-tavon

     Epilógus. Mivel a Qatar Airways-szel repültünk hazafelé, leszálltunk Dohában, ahol ha nem is kereskedelmi mennyiségben, de feltöltekeztünk némi vámmentes szesszel. Zürichben szálltunk át a Budapestig röptető gépre, ám a svájci vámosok az utolsó palackig minden átszállótól mindent elkoboztak. Akkortájt hágott a tetőfokára a maszek folyadéktilalom a repülőgépeken, és hát isten tudja, mivel tölthették föl ezek az arabok a sok Johnnie Walkeres üveget. Annyi volt ott már belőlük felhalmozva, hogy ital-nagykereskedést nyithattak volna. Azért kíváncsi lennék, mit csinálnak a töméntelen szesszel…

                                                                     VÉGE

Következik: KUBA

Előző részek az ARCHÍVUMban  

http://nemethgeza11.blog.hu/2014/10

http://nemethgeza11.blog.hu/2014/9

                                                Burma, 2006

Mandalay Burma spirituális, vallási központja, egyben utolsó királyi fővárosa. Ez persze nem jelenti azt, hogy ősi település. 1857-ben alapították, szűz területen, bár a királyi székhelyek mindig is ezen a vidéken voltak. Dicső korszaka is rövidre nyúlt: miután alapítója megépíttette a kőfallal körülvett palotát, rövidesen elhalálozott, utóda pedig úgy lezüllesztette országát, hogy a britek csekély ellenállás mellett elfoglalták és az „arany város”, avagy „az univerzum központja” jelentéktelenségbe süllyedt. A palota épületei a világháborúban a britek és a japánok közti harcok során porig égtek, a falakon belül ma részben katonai garnizon van, amúgy meg nem tudom, nem jártunk odabenn.

     A város a pali nyelvből származó mandaláról kapta a nevét, ami sík földet jelent, ámbár meghatározója egy 230 méter magas domb, melyet maga Buddha jelölt ki egy nagy település számára. A dombon ma pompás pagoda emelkedik, sztúpája Buddha három csontját őrzi. Ilyenek olvastán mindig az jut eszembe, hogy ha Buddha valamennyi sejtjét szétosztották volna a világ buddhista kegyhelyei között, még az se lett volna elég. Ha körbeautózgatjuk Mandalay környékét és fölmegyünk a Sagaing-dombon álló pagodába, amerre csak a szem ellát, minden dombocskán, minden völgyben sztúpák fehérlenek vagy aranylanak. És még ez sem elég, sorban épülnek az újak. A külföldi hajlamos azt hinni, hogy a burmaiak valamiféle vallási tébolyban szenvednek, ám ez nem így van. Hitük teljesen átjárja mindennapjaikat. Azt hiszem, az állam is jócskán benne van az újabb sztúpák építésében, úgy gondolván, hogy amíg az emberek imádkoznak, legalább nyugton maradnak.

                              Kilátás a Sagaing-dombról

   A buddhizmus szelleméről igazából egy monostorban, például az Amaypura nevezetűben győződhetünk meg, akár itt, Mandalay környékén. Sok turista keresi fel, s ezt a szerzetesek láthatóan nem bánják. Nagyjából ezren élnek a falain belül, persze, ez semmiség ahhoz képest, hogy egész Burmában kereken félmillió szerzetes, illetve apáca van, de csak nagyjából a negyedük szenteli egész életét Buddhának. Társadalmi elvárás, hogy minden férfi életében legalább kétszer némi időt monostorban töltsön, először 10 és 20 éves kora között, majd felnőttként is. Az első bevonulás a fiúk számára felnőtté avatás is. Kopaszra borotválják a fejüket, felöltik az itt jellegzetes vörös leplet (másutt, Délkelet-Ázsiában e ruházat színe többnyire sáfránysárga), és csupán néhány, a mindennapi élethez szükséges tárgyat birtokolhatnak. Hajnalban kelnek, főtt rizst esznek, aztán indulnak szokásos élelembeszerző körútjukra nagy, fekete edényeikkel, az emberek pedig már rendszerint a házuk előtt várják őket. Az ételt még délelőtt elfogyasztják, 12 után már nem ehetnek. Fő foglalkozásuk egyébként az ima és a meditálás. A lakosság nemhogy nem tekinti tehernek (pedig teher ez, hiszen nagyon sok a szegény) a szerzetesek élelmezését, hanem örömmel teszi, szent kötelességből. A szerzetes nem nézhet az adományozóra, nem köszönheti meg az ételt, hiszen ő tesz szívességet azzal, hogy elfogadja. A jobb módú családok egyenest a monostorba viszik az élelmet. Éppen az osztás zajlott, amikor megérkeztünk az Amaypurába. Hatalmas üstökben gőzölgött a rizs, elegáns asszonyok adagolták. Kapnak mást is, például húsfélét, gyümölcsöt vagy édességet, és a monostoron belül is főznek, csak nem a teljes rangú szerzetesek, hanem fiatal tanítványaik. A szerzetes ugyanis nem dolgozhat. Pénzt elfogadhatnak, de ők maguk nem vásárolhatnak.

                                    Ételosztás a monostorban

   Már Rangunban feltűnt, hogy rózsaszínű lepelben teljesen kopasz fiatal apácák jártak-keltek az utcákon. Amúgy tar fejjel a fiúk és lányok annyira egyneműnek tűnnek, hogy legföljebb szelíd domborulatok és az öltözék színe árulja el, hogy ki kicsoda. Úgy tartják, ha már egyszer kopaszok, nem nézegetik magukat a tükörben, jobban összpontosíthatnak vallásra. Amúgy a burmai nők előszeretettel ékesítik magukat a thanakafa porával. Kövön csiszolnak le az ágakból némi port, vízzel elegyítik és az arcukra, homlokukra kenik. Állítólag azért, hogy védjen a napsütéstől, fehérítse az arcbőrt, ám inkább a smink szerepét tölti be. A kislányok 8–10 éves koruk táján vonulnak be a kolostorba, gyönyörű ruhában, fejdísszel, kisminkelve, szüleik kíséretében, hogy aztán rövidesen elkezdjék – többnyire csak néhány hetes – kolostori életüket. Ilyen bevonulásnak voltunk szemtanúi Mandalay leghíresebb pagodájánál, a Mahamuninál, mely 1784-ben épült.

                                      Szerzetesnők

                                    Ezek a kislányok pár hétre szintén kolostorba vonulnak

                                  A nők a thanakafa porával védik-díszítik az arcukat

    A Mahamuni fő látványossága a közel négy méter magas, ülő helyzetű Buddha-szobor. Bronzból készült, de az idők során helyenként már 15 centi vastagon vonták be leheletvékony aranylapocskák tömegével. E műveletet csak férfiak végezhetik, a nők kissé távolabb, elkülönítve foglalnak helyet. Az aranylapocskák készítésére külön manufaktúrák létesültek, s mint magunk is láttuk, a rizspapírszeletek és bőrlapocskák közé tett, tömbbe rakott nagyon vékony aranylapokat izmos férfiak püfölik kalapáccsal órákon át, hogy a kellő vékonyságot elnyerjék. Finom ujjú asszonyok, lányok szedik szét, formázzák és csomagolják a lapokat. Azt mondják, egyetlen uncia arannyal (kb. 30 gramm) tíz négyzetmétert is be lehet fedni. Amúgy az aranyat az Irrawaddynak és mellékfolyóinak hordalékából nyerik ki. Persze, tudom ám, min jár most a furfangos magyar ész. Hogy kapzsi alakok nem kaparják és lopják le e szent helyekről azt a sok aranyat? Nyilván eszükbe sem jut. Bizonyára lopnak Burmában is eleget, de – ellentétben a mi templomfosztogatóinkkal – szent helyekről soha.

               Kissé túlaranyozott Buddha a Mahamuni templomban

   Mandalay lakossága immár meghaladja az egymilliót, ebből, becslés szerint úgy 30 százalék lehet a kínaiak aránya, akik főként Jünnan tartományból érkeztek, zömmel az utóbbi évtizedekben. A város nevét talán még azok is ismerik, akik semmit sem tudnak Burmáról, hiszen Rudyard Kipling gyönyörű versben örökítette meg. A rock kedvelői pedig a Blackmore’s Night „Way to Mandalay” című számáról ismerheti. (Vers és link a nótához a végén!)

    Az Irrawaddy partján töméntelen bárka álldogál, árut hoznak-visznek, északról leginkább rönkfát, az ország egyik nagy kincsét, a tikfát. A „kikötő” elég rettenetes, leginkább szeméttelepre hajaz, de laknak is a környékén, képzelhetik, milyen körülmények között. Innen indulunk csónakkal fölfelé úgy félórányira, a megalománia egyik emlékének, a minguni pagodának a megtekintéséhez. Bodawpaya király meg akarta építtetni a világ leghatalmasabb, 150 méter magas pagodáját, égetett téglából. A munka 1790-ben kezdődött, szolgák, hadifoglyok közreműködésével. Egy 1838-as földrengés annyira megrongálta a téglaalapot, hogy leálltak úgy 50 méternél. A közelében emelkedik csodálatos fehérségével a Hsinphyumae pagoda, mely úgy 200 éve épült, de egy földrengés hamarost csúnyán meg is rongálta. Azóta szépen rendbe tették.     

                    A félbehagyott minguni pagoda

                                                      A Hsinphyumae pagoda

                      Cukrot osztogat egyik útitársunk

      Itt már kezdett elhatalmasodni rajtunk a sztúpamérgezés, pedig még messze nincs vége. Egyik útitársunk, aki alighanem egyenest a Kossuth térről indult útnak és végighurcolta nemzeti lobogónkat egész Burmán, épp e tájékon beszélt méregdrága műholdas telefonján hazafelé (amúgy mindenhol beszélt), s a kérdésre, hogy milyen, tömören csak ennyit felelt: Buddha Buddhával, sztúpa sztúpával. Épp csak azt nem tette hozzá, hogy „Gyúrunk, vazze?”, ám a helyzetet kétségtelen pontossággal summázta.

     Tizenkét órás hajózás le az Irrawaddyn, délnek. A parton pokoli szegénység, elszórt kis falvak, tanyák, ágakból összetákolt hajlékok, tömérdek gyerek. Burma az angol gyarmati időkben, de még a XX. század 50-es éveiig is, Délkelet-Ázsia legfejlettebb országa volt (jó ideig a világ vezető rizsexportőre), most az egyik legszegényebb. Pedig van olaja, aranya, drágakövei, itt vannak a Föld talán legnagyobb tikfaerdei, melyeket, persze, rendesen irtanak. 1989-től – kivéve a legfontosabb ágazatokat – elkezdték liberalizálni a gazdaságot, de a privát szektor is szorosan kötődik a kormányhoz. Az infrastruktúra elavult, a külföldi befektetők – kevés kivétellel – elkerülik Burmát. A mezőgazdaság mindvégig magánkézben maradt, jórészt sok, elaprózott kisparaszti föld jellemzi, no meg föld nélküliek tömege, a termőterület 60 százalékán rizst termesztenek.

                       Falusi nyomorúság az Irrawaddy mentén

      Este érkezünk Baganba, egy rakás hintó (szekér?) vár bennünket; itt ezzel fuvarozzák a turistákat. Egész Burmában nem láttam négykerekű lovas járművet, nekik elég kettő is. Végigvágtázunk a kisvároson, hogy aztán kilyukadjunk ismét az Irrawaddy partján, egy határozottan elegáns bungalószállónál. A 42 négyzetkilométernyi „régészeti zónában” 3000–4000 templom, szentély, sztúpa emelkedik, melynek természetesen csak csekély töredékét képes megszemlélni a közönséges látogató. Pontosabban mondva, emelkedett, mert mára csupán úgy 2200 maradt meg belőlük. Őszintén szólva már halvány fogalmam sincs, mikor merre jártunk. Burma történelmének legfényesebb, három évszázadon át tartó korszaka fűződik Baganhoz. A VII. századtól kezdtek beszivárogni az Irrawaddy termékeny síkságára a tibeti eredetű bamarok, avagy burmaiak a XI. század elején tértek át a hindu vallásról a (theravada) buddhizmusra és őrült lendülettel építették égetett agyagtéglákból templomaikat, pagodáikat, a belső falakat freskókkal díszítették. Susu nagy szakértelemmel elmagyarázta, milyen jeleneteket ábrázolnak.

                      Bagan templomai

Bennem viszont legjobban a következő jelenet maradt meg: fiatalasszony álldogál egyik templom előtt, hátán átvetett bottal, végein két kosár, egyikben fa, másikban kisgyerek. Jé, milyen édes, persze, hogy lefotózzuk. Mikor e sorokat írtam, kezembe került egy frissen megjelent magyar nyelvű könyv Burmáról, s mit látok a fotók között. Asszony, vállán két kosárral, egyikben fa, másikban kisgyerek. Ugyanők! A könyv szerzőit nem ismerem, fotókat értelemszerűen nem cseréltünk, vagyis az asszony ebből él. Ha a kisgyerek megnő és már nem bírja el, nyilván van (vagy lesz) másik. Őrület. Aztán még valami: a Facebookon felfedeztem világutazó ismerősöm, Elter Karcsi fényképét – ugyancsak róluk. Szíves engedelmével ezt be is mutatom.

                           Anya gyermekeivel

                            ... és ugyanő Elter Károly fotóján (A szerző engedélyével)

     A régészeti zónától kissé távolabb egy újabb hatalmas templom áll, az Ananda. Nem mondom, igen mutatós kívülről is, de bemenni nem akaródzik már. Péter csak-csak rábeszél, és nem bántam meg. Gyönyörűek a freskói, reliefjei, no meg áll (igen, itt speciel áll) benne négy gigantikus, aranyozott Buddha-szobor, mindegyik a négy égtáj felé tekint. Lehetnek úgy 8-10 méter magasak.

                                       Az Ananda templom

                                        ... és egyik óriási Buddha-szobra

     A burmai konyháról nem őrzök sok emléket, leginkább kínait ettem. Ami az éttermeket illeti, vannak szerény, helyi igényeket kielégítő kis kifőzdék a szokásos alapválasztékkal és vannak a viszonylag drágák a turistáknak. Középút nincs. Két emlékezetes jelenet: vacsora (úgy 2000 forintnyi összegért) egy kerti étteremben, Bagan környékén. Vendég alig, kiszolgálás csigalassúsággal. Mosdó meglátogatása, előtte kis ember, szó szerint földre borul, kézre ad mindent, személyesen kívánja megtörölgetni kezemet (talán még mást is készséggel törölne, ha a vendég úgy kívánná), borravaló után ismét térdre, kezet akar csókolni. Ha az ember nagyon akarja, meg tudja akadályozni, hogy ez megtörténjék. Nekem sikerült, de azért ez borzasztó. Más. Úton Pindayába megállunk gyors ebédre egy helyi kifőzdénél. Az ajtóban csapatostól koldulnak némi maradékért láthatóan iszonyúan mélyen élő asszonyok, gyerekek. Ez is borzasztó.

    Rövid megálló a 730 méter magas Popa-hegynél, mely egy rég kihunyt andezitvulkán roncsa, ám kivételesen nem ezért fontos. Ez a burmai nat-kultusz fellegvára, csúcsán pompás, aranyló pagodaegyüttessel. Egy hajdani bagani király, aki a buddhizmus elterjesztése érdekében leromboltatta a korábbi nat-szentélyeket, 37-re korlátozta a natok számát. Nem lehetett buta ember, mert rájött, ha békésen akarja átvezetni népét a buddhizmusba, jobban teszi, ha a nat-kultuszt integrálja belé. A hegy aljában egy kis csarnokban szépen ott sorakoznak a nat-szobrok, melyeket a hívők rendszeresen megajándékoznak, például akár focilabdával is. Az én kedvencem a dohányzó nat, az őt szimbolizáló szobor szájába országszerte dugnak cigarettát. A hegy lábánál újabb tengernyi árus, folyamatos harcban állva az ugyancsak tengernyi makákóval, melyek ricsajozva rohangálnak föl-alá és ahol lehet, lopnak. A végén jön egy szerzetes, banánt szór közéjük, s a majmok átmenetileg egymással küzdenek.

                                                     A Popa-hegy

                              Nat-szobrok

                               Egy a Popa-hegy csibész majmai közül

A folytatásban ellátogatunk még Pindayába, az Ezer Buddha barlangjához, aztán az Inle-tó lebegő kertjeihez, cölöpfalvaiba, részt veszünk egy különös gyászszertartáson, végül pár napra átugrunk Kambodzsába, Angkorba és a Tonlé Sap-tóhoz is.

ELŐZMÉNYEK az ARCHÍVUMban

Rudyard Kipling: Mandalay

Vén moulmeini pagodánál, tengernek kelet felé,
Burmai lány üldögél és rám vár? még hogy sejtem-é!
Pálma mintha szélbe súgná, harangszó ezt zengené:
"Gyere vissza, brit katona, visszavár ám Mandalay!"
Visszavár Mandalay,
Kis hajóraj ring elé,
Nem hallod az evezőket? csobban Rangoon s
Mandalay!
Útra hív Mandalay,
Hal szökken a víz fölé,
Kína felől ott a hajnalt mintha szélvész keltené!

Sárga volt a szoknyácskája, zöld a sapka a haján,
És a neve Supi-yaw-lat: Ópiumkirályleány.
Roppant fehér szivart szívott, hogy a szemem ráakadt,
És nagy buzgón csókolgatott böhöm bálványlábakat:
Böhöm bálvány, csúf agyag,
Bár Buddhának mondanak,
Bánta is a lány a lábad, megismerve csókomat!
Útra hív Mandalay,
Hal szökken a víz fölé,
Kína felől ott a hajnalt mintha szélvész keltené!

Szállt a rizsföldekre alkony, lett az ég is sápadó,
Kis bendzsó a lány kezében, és dalolt: Kulla-la-lo!
Arca arcomon, a karja vállam körül sima pánt,
Néztük, hogy siklik a gőzös, hogy dobog sok elefánt:
Cölöpverő elefánt,
Lenn a híg iszapba szánt,
Fönn a sűrű csend szívünkre ül és elfullasztja
szánk.
Útra hív Mandalay,
Hal szökken a víz fölé,
Kína felől ott a hajnalt mintha szélvész keltené!

Ma már mindez úgy dereng fel múlt ködéből, messze rég,
Autóbusszal el nem érem Temze-partról Mandalayt;
Megtanultam: igaz, amit vén katonák mondanak?
"Ha a Kelet megigézett, szíved mindörökre rab!"
Más se űzi vágyadat,
Csak e fűszeres zamat,
És a napfény és a pálmák; csöpp harangok
bonganak.
Útra hív Mandalay,
Hal szökken a víz fölé,
Kína felől ott a hajnalt mintha szélvész keltené!

Cipőtalpam koptatom csak London érdes kövein,
Mocskos angol köd szitál rám, csontig lázban ráz a kín;
És ha ötven cselédlánnyal lát is Chelsea meg a Strand,
Locsoghatnak szerelemről: tudják is, hogy mit jelent?...
Húsos arc, kéz összekent,
Mit se tudnak, annyi szent!
Pálma árnyán drága lány vár, zöld fényben rajtam
mereng!
Útra hív Mandalay,
Hal szökken a víz fölé,
Kína felől ott a hajnalt, mintha szélvész keltené!

Fel, hajóra! Fel, Keletre! hol jó s rossz együtt fogad,
Hol a testnek szomja gyúlhat, mert nincs tízparancsolat;
Hívogat templom harangja? bár ott reszketnék belé!
Vén moulmeini pagodánál, révedvén a víz felé.
Újra hív Mandalay,
Kis hajóraj ring elé,
Ott görnyed hajófenéken, aki megszakad belé!
Szívünk útja, Mandalay,
Hal szökken vized fölé,
Kína felől ott a hajnalt mintha szélvész keltené!

(Tandori Dezső fordítása)

https://www.youtube.com/watch?v=xX_kDttOPHE     (Blackmore's Night: Way to Mandalay)

ELŐZŐ RÉSZEK AZ ARCHÍVUMBAN TALÁLHATÓK!

                                                   BURMA, 2006

Úgy alakult, hogy 1995-ben, Thaiföldön járva elmerészkedtem (na hiszen, még több ezer, hozzám hasonló turista „merészkedett”) az ópiumtermesztéséről hírhedt arany háromszögbe, a thai-burmai-laoszi hármas határra. A csempészárukkal tömött thai határváros, Mae Sai szélén keskeny patak, rajta híd, melyet akkoriban senki sem használt. A túloldalon felirat: Mianmari Unió. Akkor még legvadabb terveimben sem szerepelt a külvilágtól teljesen elzár(kózot)t ország meglátogatása, persze, az idő tájt nem is szerepelhetett. Külföldit, pláne nyugatit, be sem engedtek, szárazföldi határait lezárták, de még más ország légitársaságai sem nagyon repülhettek be. Mianmar ugyan máig megmaradt elzárkózottságában, szinte minden demokratikus ország bojkottálja diktatórikus rendszerét, ám a bejutás, legalábbis csoportosan, már nem nehéz. Nem tudom, de kötve hiszem, hogy európai légitársaság repül-e Burmába, mindenesetre a Qatar Airways bevállalta.

   A ranguni reptéren saját és helyi túravezetőnk vár. Az Agra utazási iroda túravezetője, Péter nem könnyen boldogul a helyiekkel, jócskán elgatyáznak a vízumunkkal. Segítsége is van, egy helybeli hölgy – kéthetes utazásunk helyi koordinátora, mindenese – személyében. Susu (30 körüli, úgy 150 centi magas, vasággyal együtt 35 kiló) szeretetteljes gondoskodással, hazája kultúrájában való elképesztő tájékozottsággal kalauzolt bennünket, s ha a helyzet úgy kívánta, vaskézzel intézkedett. Amúgy mindvégig testhez simuló, elegáns longyit viselt, mindennap másikat. Tradicionális ruha ez itt, férfinak, nőnek egyaránt. Bizony, a burmai férfiak jó része is szoknyát hord. Ehhez hasonlót látni Sri Lankán és egyes indonéz szigeteken is; állítólag praktikus viselet a melegben.

   Elég messze lakunk a központtól, ami egyáltalán nem hátrány. Kényelmes, de azért korántsem túl flancos hotelünket terjedelmes park veszi körül, gyakorlatilag elszigetelve a város többi részétől, ami jelen esetben nem baj, úgyis busszal visznek bennünket mindenhova, bár az egyéni kódorgás sem tilos. Kinek lenne kedve a fullasztó, trópusi hőségben bárhová is gyalogolni. Első programunknak a Yangon-folyón való átkelés lett kitűzve, a helybeliek által használt kompon, aztán melegében vissza. Hát, nem egy budapesti, Duna-parti panoráma. Viszont tüstént rendet tehetünk a nevek kavalkádjában. Yangon és Rangoon ugyanaz, pontosabban az utóbbi a korábbi, nyugatias névhasználat, amit mi egyszerűen Rangunnak írunk, és imigyen említem magam is a továbbiakban. 1989-től a katonai kormányzat sok mindent átkeresztelt. Az ország neve eredetileg az ismeretlen etimológiájú Myanma volt, ezt használták a XIII. századtól. 1885-ben a britek tették gyarmatukká és a legnagyobb etnikai csoport, a bamar nevéből kreálták a Burma nevet. Ezt változtatták át 1989-ben Mianmarrá, amit az ENSZ és a legtöbb ázsiai állam elismer hivatalosnak, ám az angol nyelvű országok a köznapi szóhasználatban kitartanak a Burma mellett. (Próbálják csak ki: üssék be a Google-ben a Burma wikipedia szavakat. Magyarul Mianmar, angolul Burma jön ki.) Hasonlóképp a helyi ellenzéki szervezetek is; nem mintha nagyon kötődnének a gyarmati időkhöz, de a hatalommal való szembenállásukat így is kifejezik. Rangoonból tehát Yangon lett, a legnagyobb folyóból, az Irrawaddyból pedig Ayeyarwady.

            Kompozunk a Yangon folyón (mondtam, hogy nem egy pesti Duna-part)

     De hogyan jutott odáig a világ, hogy a politikai-gazdasági elszigetelésen kívül jó ideje napirenden van az a kérdés is: utazzunk vagy sem Mianmarba? A brit gyarmatból 1948-ban függetlenné lett ország csak 1962-ig élvezhette a demokráciát, amikor katonai puccs történt és Burma elindult „a szocializmus útján”. Államosították a gazdaság szinte minden ágát, s bár a forradalmi tanács katonai vezetői 1974-ben átmenetileg civilbe öltöztek és választásokat tartottak (egyetlen párt részvételével), a helyzet mit sem változott. Hogy aztán mennyi köze volt és van a rezsimnek bármiféle szocializmushoz vagy baloldalisághoz, azt saját tapasztalatainkból is tudjuk: semmi. Nem kötődtek szorosan egyik korabeli kommunista országhoz sem, ma is főként csak Kínához, az meg már csak névleg kommunista. Erős hatalomkoncentráció, nacionalizmus (a 60-as években sok kínai és indus volt kénytelen elhagyni az országot), mindenféle ellenzéki tevékenység betiltása, leverése; ez Burma saját útja a szocializmusba. Az első komolyabb zendülés U Thant korábbi ENSZ-főtitkár temetésén történt, 1972-ben. A kormány egyszerű köztemetőben akarta elföldeltetni, állami ceremónia nélkül, ami részükről érthető, hiszen U Thant még a rövid demokrácia éveiben az akkori kormány belső köreihez tartozott. A diákság azonban ideiglenes mauzóleumot állított fel az egyetemi negyedben, melyet a katonaság megrohamozott és több diákot megölt. A Rangun utcáin napokig tartó tüntetéseket a kormány vérbe fojtotta.

     A mai nemzedékeknek alighanem semmit sem mond U Thant neve. 1961-ben lett ENSZ-főtitkár. De mi lehet a nevében ez a bizonyos „U”? Burmában ez a köztiszteletben álló férfiak megszólítása, nagyjából annyit jelent, hogy úr. Egyik közeli munkatársa volt Aung San Suu Kyi, annak a politikusnak a lánya, aki 1947-ben a britekkel folytatott függetlenségi tárgyalások egyik vezetője volt (politikai ellenlábasai kivégezték). A hölgy (szerte Burmában így – a Lady – nevezik hívei) a diktatúrával szembeni mozgalom vezetője lett, s 1989 óta jószerével állandóan házi őrizetben tartották. Elvileg akár ma is vezethetné az országot, hiszen mozgalma megnyerte az 1990-es választásokat, ám a regnáló kormány nem adta át a hatalmat, de legalább, nem túl rég, szabadon engedte. A hölgy 1990-ben Nobel-békedíjat kapott. Nos, ő tett közzé 1995-ben felhívást, hogy külföldiek ne utazzanak Burmába, mert a turizmusból származó bevétel csak a diktatúrát hizlalja. Erre a kormányzat igen erős kampányba kezdett, hogy az országba csábítsa a külföldieket. Megkönnyítették a vízumkiadást, sokat fektettek az idegenforgalomba, javították az infrastruktúrát (noha közben tízezreket telepítettek át lakóhelyükről az új létesítmények miatt). A junta emellett rajta tartja a kezét a turizmusból befolyó bevételeken. A vita nemzetközi szinten tovább folyik. Ami engem illet, ha én Burmába utazom, nem a diktatúrát készülök meglátogatni, hanem a burmai embereket, tájakat, épületeket stb. Ha a piacon, kis üzletekben vásárolok, veszek egy-két ajándéktárgyat, legalább segítek néhány szegényen, akiknek eszük ágában sincs kiutálni a külföldit, sőt. Attól még egyetlen diktatúra sem roppant össze, hogy a külföldiek nem szálltak meg a hoteljeikben. Emlékeznek még a 2008. májusi Nargis ciklonra, ami főként az Irrawaddy deltavidékére csapott le? A hatóságok be sem engedték a segélyszállítmányokat, inkább pusztulni hagyják saját népüket; becslés szerint a vihar és következményei 130-140 ezer ember halálát okozták. A látogatásunk óta történt politikai fejleményekre később még visszatérek.

                          Burma legnevezetesebb fia, U Thant, egykori ENSZ-főtitkár

     Amúgy diktatúrákban egész jól állok. Magam is ilyenben éltem le éltem nagyobbik részét, jártam az összes „baráti” szocialista országban, aztán Kubában, Szíriában, Líbiában (ezekről a későbbiekben írok), vagy Iránban is, ahol ugyan tartanak választásokat, de legföljebb aközött lehet választani, hogy egy bigott bolond vagy kevésbé bigott bolond főpap (vagy azok támogatottja) kerüljön vezető pozícióba.      

     Rangunt az 1700-as évek közepén alapították, 1885-ben lett főváros. Bár a világ még mindig az ország székhelyének tartja, ám a főváros Naypyidaw, Ranguntól 320 kilométerre északra. Valószínűleg szimbolikus jelentőséget tulajdonított annak a katonai kormányzat, hogy ide tette át székhelyét. Naypyidaw („királyi város”) zöldmezős beruházásként létesült 2005-ben. November 6-án kezdődött meg az áthurcolkodás, aztán öt nappal később, délelőtt 11-kor 1100 katonai teherautó telepített át 11 katonai zászlóaljat és 11 minisztériumot. Misztikus szám lehet ez a 11… Civilek egy ideig a lábukat se tehették be, a családtagok is csak később költözhettek át. A hivatalos indoklás szerint Rangun már túlzottan zsúfolt volt a kormányzati létesítmények további terjeszkedéséhez (a nagyjából 60 millió burmainak kb. 10 százaléka él itt), ám a valós ok az lehet, hogy Naypyidaw közelebb esik azokhoz a tartományokhoz, melyekben gyakoriak a zavargások, így katonai erőt mutathatnak. A másik, hogy az új székhelyre csak azok költözhetnek, akiket a kormányzat is akar, így távol tarthatják a számukra nem kívánatos elemeket (a turistákat is), és komoly lázadás esetén innen könnyebb meglógni, ha nagyon muszáj. Hogy aztán miért kell(het) a kormánynak alkalmasint elpucolnia, talán sejtik. Láthattak némi utalást 2007 novemberében (pont egy évvel ottlétünk után) a híradókban, amikor szerzetesekkel az élen tízezrek tüntettek Rangun utcáin, napokon át, a hatalom pedig könyörtelenül lövetett.   

     A 90-es évek elejétől Rangun „kitakarításához” is nekiláttak. Az utcákról kitiltották a kerékpárosokat, a triciklis riksákat, de még a motorkerékpárokat is. Autóduda használata tilos. A belvárosi házakba az évek során betelepült illegális lakókat külvárosi negyedekbe költöztették, betiltották a bételárusítást, hogy e jellegzetes délkelet-ázsiai rágcsálnivalóból származó vérvörös köpetek ne rondítsák az utcákat (ettől eltekintve rondítják). Az ország 1970-ben tért át a jobb oldali közlekedésre, ám a gépjárművek nagy többsége jobbkormányos; egyrészt, mert régiek, másrészt az import az olcsóbb (és zömmel használt) dél-koreai és japán piacról kerül ide. Nem lehet nagy öröm a sofőröknek így kavarogni a városi forgalomban. A mellékutcákat a hagyományos ázsiai fíling lengi át: zaj, zsúfoltság, lengedező ruhák, telefon- és villanydrótok kibogozhatatlan gubanca, a falak kívül (nyilván belül is) rohadnak-penészednek a forró, nedves monszunklímán. És persze mindenki árul mindent: Bruce Lee-posztert és Krisztus-képet (!), kupacokba stószolt tankönyveket, forgalomból kivont burmai pénzérméket, pörkölt bogarat, friss garnélarákot…, hiába, ez is igazi Ázsia. Jut eszembe, Mianmar pénze a kyat (ejtsd: cset). Susu nem szabadított rá bennünket a bankokra, lényegesen jobban váltotta dollárunkat a hivatalosnál, aztán nyilván haszonnal tovább is adta, vagy spájzolja, nehezebb időkre; 30 százalék körüli az infláció. Amúgy kötve hiszem, hogy idegenvezetői engedélyt csak úgy akárki kaphat errefelé. Ahhoz, és sok egyébhez, Mianmarban „…közelinek” kell lenni, legalábbis családilag. Belpolitikával kapcsolatos kérdésekkel egyébként nem gyötörtük szegény lányt.

                          Ranguni utcaképek

                     Itt se szívesen lennék kábelszerelő

                              Pirított sáska (vagy mi az ördög), frissen a gyártótól  

   Rangun első számú nevezetessége a Shwedagon pagoda, Mianmar legszentebb helye, mely egy dombon áll és szinte mindenhonnan látható. Egy 98 méter magas sztúpa (helyi nevén zedi) uralja, egyike annak a sok tízezernek, melyet országszerte emeltek. Mianmar lakói ugyanis annyira buddhisták, hogy náluk buddhistábbakat talán elképzelni sem lehet. E pagodát a legenda szerint úgy 2500 éve építették, valójában jóval később, s Buddha nyolc hajszálát őrzik benne. Mai formáját és magasságát csak a XV. században nyerte el, a téglaépítményre pedig idővel töméntelen aranylapocska került. Alapja nyolcszöget formáz, mindegyik oldala egy-egy csillagjegyet szimbolizál, a hét napjainak megfelelően (a szerdát délelőttre és délutánra osztották – merthogy maga Buddha is akkor született), a hívők pedig az óramutató járásával megegyezően járják körül, s a születésük napjának megfelelő oldalon állnak meg imádkozni. Az oldalakat egy-egy állat (tigris, oroszlán, elefánt stb.) személyesíti meg, az illető állat és Buddha képével. Ide helyezik a virágokat, imazászlókat és ima közben vizet öntenek a képre. Bonyolult ez nekünk, tudom, de a buddhistáknak legalább ilyen bonyolultak volnának a katolikus rítusok.

                                   A Shwedagon pagoda nagy sztúpája

                                Életképek a pagodából

     A sztúpával még messze nem merítettük ki a pagoda látnivalóit. Káprázatos díszítésű szentélyek, pavilonok, aranyozva, festve, kőből, fából, Buddha-szobrok és -képek, harang, továbbá újabb és újabb, kisebb sztúpák. Nem feledkezhetünk meg a natokról, illetve azok szobrairól sem, „akik” a burmai hitélet szerves tartozékai. Már a buddhizmus előtt jelen voltak, ám beépültek az új (Burmába úgy ezer éve érkezett) vallásba. Olyannyira, hogy Buddhát sokan a legfőbb natnak tekintik. A natok voltaképp szellemek, ám eredetileg élő emberek voltak, akik valamilyen szörnyű halált haltak. A pagodákba csakis cipő és zokni nélkül szabad bemenni, s miután Mianmarban jószerével nincs olyan látnivaló, mely valamiképpen ne kapcsolódna a valláshoz, utazásunk jó részét mezítláb töltöttük. Sorolhatnám még Rangun számtalan pagodáját, ám már csak egyet említek, azt is csak különös elhelyezkedése okán. A városközpontban áll egy körforgalom kellős közepén, koloniális házakkal övezve a Sule pagoda. Már azon sem lepődünk meg, hogy 46 méter magas aranyozott sztúpáját kis boltok fogják körül, melyekben nem csupán a vallásgyakorláshoz szükséges kellékek, hanem sok egyéb, így édesség, gyerekjáték, szuvenír stb. is kapható. A buddhista szent helyek rámenős és roppant kitartó árusok nélkül elképzelhetetlenek.

     Szintén obligát – és kellemes – meglátogatni való a Kandawgyi-tó, amit a brit gyarmati időkben mesterségesen kreáltak és a város vízellátását volt hivatott elősegíteni. Keleti partján egy furcsa, aranyozott építmény áll. Első ránézésre valamiféle hajóra emlékeztet, másodikra palotára, és egyikkel sem tévedünk nagyot. Ez a Karaweik, egy régi (nem tudom, mennyire régi) burmai királyi bárka betonból készült hasonmása, amit 1974-ben építettek, s amúgy étterem van a belsejében. Úszni nem tud, lévén a beton elég nehezen és ritkán úszik, másrészt a víz nemigen mélyebb egy méternél. Láttam már hasonlót, Pekingben a Nyári Palota melletti tavon, a Márványhajót. Az se úszik, ráadásul étterem sincs benne.

                            A betonbárka-étterem a Kandawnyi-tavon

   Rangunban kevés a koloniális építmény; az angolok eleve nem túl sokat emeltek, másrészt jó párat városrekonstrukció címszó alatt az utóbbi évtizedekben letaroltak. Helyettük modern épületek is emelkednek (de azért senki se gondoljon malajziai, hongkongi, szingapúri színvonalban) ezek egyikében, a japánok által 1999-ben emelt Sakura Tower nevezetű irodaházban, annak is a legfelső, 20. szintjén kialakított éttermében húzhatjuk meg magunkat légkondicionált kényelemben, amíg el nem indulunk a repülőtérre. Mondhatnám, hogy szép a kilátás, de nem mondom, mert nem szép.

                                A kevés koloniális épület egyike, a mai városháza

                           Kilátás a Sakura Towerből - középen a Sule pagoda

     A legjobbnak tartott, thai kooperációban működtetett, belföldi magán-légitársaság, a Yangon Airways gépével másfél óra alatt jutunk el Mandalay-be. Reptere 2000-ben készült el, hivatalosan nemzetközi, habár külföldről egyelőre csak egy-két járatot fogad. Sikerült valami 45 kilométerre helyezni a várostól, ilyenképpen a borzalmas minőségű úton busszal nagyjából annyi a bejutási idő, mint maga a repülőút. A városról, mely Burma spirituális, vallási központja és környékéről, valamint Bagan ősi építményeiről a következő részben írok. (folyt. köv.)

                        "Way to Mandalay" - a vidéki Burma

                                 BRAZÍLIA (+Argentína és Paraguay) - 2006

(folytatás)

Kora reggel, dermesztőre légkondicionált buszozás után érkezünk az Iguaçu vízesés „fővárosához”. Nem csoda, hogy negyedmilliós település fejlődött ki (Foz do Iguaçu néven) a világhírű vízesés közelében. Egyik vonzó tényező kétségkívül maga a zuhatag, a másik a közeli Itaipú vízerőmű, no meg Argentína és Paraguay határvidéke. Nyúzottan, kialvatlanul, ám legalább eszményi napsütésben rontunk rá a vízesésre. Tizenkét fős csapatunkból csupán ketten, jómagam és a Kanadában tanuló kínai lányka, Sabrina vállalja be a 60 dolláros helikoptertúrát. Sabrinát természetesen nem így hívják, van neki tisztességes kínai neve, ám a nyugatra vetődő, vagy külföldi kapcsolatokat ápoló kínaiak fölvesznek valamilyen angol nevet is. Ő például valami tévésorozatból merítette a magáét. Irdatlan hosszú a sor, két helikopter jön-megy úgy negyedóránként, öt-öt utassal. Már csak az hiányzik, hogy középre ültessenek. Mire sorra kerülünk, maradéktalanul elfogy a tömeg, ketten kapunk meg egy gépet. A hivatalos repülési idő 12-13 perc, ám Sabrina annyit lelkendezett és mosolygott a pilótának, hogy húsz perc lett belőle, én meg megkaptam a gép egész hátsó traktusát, mondhatni, egyik ablaktól a másikig rohangáltam.

                               Az Ördögtorok helikopterről

                              Az Iguazú argentin oldalának egy része

   A vízesés brazil oldala gyalogszerrel is könnyen bejárható a jól kiépített ösvényeken, persze, előbb le kell tudni a koatikat. A mosómedvékkel rokon ormányos medvék rövid időre még a zuhatag látványát is feledtetik barátságos, érdeklődő természetükkel. Érdemes a fák, bokrok ágaira is felpillantanunk; nyüzsögnek a madarak. Ami a vízesést illeti, talán Eleanor Rooseveltet, a hajdani First Ladyt kell idéznem, aki e szavakra ragadtatta magát: szegény Niagara! És csakugyan, a híres észak-amerikai rokon szinte minden téren elbújhat az Iguaçu mögött. Esős évszakban állítólag 270 különböző helyen zúdul le a vize, a 150 méter széles, 700 méter hosszú, 80 méter magas, U-alakú Ördögtorok egymaga vetekszik a kanadai Lópatkóval. Ott áll az ember az „ördög” torkában és akármerre is tekint, csak víz meg víz.

                                 Egy barátságos koati

                              Kilátások a brazil oldalról

   A vízesések sorozata egy bazaltplatón alakult ki. A Gondwana szuperkontinens szétdarabolódása során, 140-130 millió éve hatalmas bazaltárak ömlöttek ki, melyek Dél-Brazíliára, Uruguayra és Paraguayra terjednek ki, nagyjából 1 millió négyzetkilométeren. A sokkal később kialakuló Paraná folyó medrében kb. 200 ezer éve bekövetkezett törés és vertikális elmozdulás késztette az Iguaçu folyót arra, hogy jókora zökkenés után folytassa útját anyafolyójába.

   Aranyat kereső spanyolok ugyan már a XVI. század közepén megpillantották a „nagy vizet” (a helyi guaraní indiánok nyelvén ezt jelenti), ám mivel az értékes fémnek nyomát sem találták, lassan feledésbe merült. Jó két évszázaddal később az erre térítő jezsuita szerzetesek sem ájultak el a természet eme csodájától (viszont több missziós állomást is létrehoztak a vidéken), így aztán egészen a XIX. század végéig kellett várni a vidék tudományos feltárására, feltérképezésére. Jellemző, hogy a brazil-argentin határt is csak 1903-ben húzták meg, a folyó (és az Ördögtorok) közepén.

   Az Iguaçu párája valóságos dzsungelt teremtett a vízesés körüli néhány négyzetkilométeres körzetben (mely egyébként szavannás jellegű). Ennek gazdag állat- és növényvilágára alapult mind a brazil, mind az argentin oldalon egy-egy nemzeti park. Másnap az utóbbi van soron. Szépen átkelünk a határon, lábunkat gondosan megtörölgetjük valami fertőtlenítőszerrel impregnált matracon (nehogy valami állatvészt hurcoljunk ide-oda). Hogy azért mégse menjen minden rendben, ezúttal esik az eső, természetesen a tegnap még oly derűs, pár száz méterre látszó brazil oldalon is. Kisvasút visz tovább, onnan pallórendszeren, gyalogszerrel lehet eljutni az Ördögtorok argentin oldalához. A túlpartról látványosabb, innen félelmetesebb; szinte karnyújtásnyira tajtékzik a víztömeg – leginkább innen emlékeztet a Niagarára. Jó pár éve fordítottam egy filmet (pontosabban magyar szöveget írtam hozzá) az Iguazúról (most írjuk spanyolosan, elvégre argentin területen járunk), annak egy részét pont itt, a pallókon forgatták, ahol a turistatömeg rázúdul a legnagyobb látványosságra. A japánok, minden igyekezetük ellenére, még nem tanultak meg izgalmas természetfilmet forgatni. Nem mondom, szépek a kamerabeállások, csakhogy percekig mutatják ugyanazt, a szöveg meg egyenesen katasztrofális. Itt például nagyjából tíz percet időztek azzal, hogy a párafelhőből csatakosan kirontó, ám rém boldog turistákat egyenként végigkérdezték: Honnan jöttek? Hogy tetszik a vízesés? És mit gondolnak, mit válaszoltak az utóbbira? Csodálatos, gyönyörű, sosem láttam ehhez foghatót, mesés, bámulatos, varázslatos stb. Nos, elővéve teljes jelzőkészletemet, tisztességgel lefordítottam mindent, de azért megjegyeztem a szerkesztőnek, nem lenne-e túl nagy szentségtörés ebből a tíz percből mondjuk kilencet kivágni. Megtette.

                                Ugye, milyen más esőben, borúban

                                Az Ördögtorok vízfüggönye az argentin oldalon

   Csoportunk többsége, akik kihagyták a helikoptert, a csónaktúrára spórolt. A piros motorcsónakok betérnek némelyik zuhatagrészlet alá (vagy inkább a közelükbe), aminek következtében a delikvensek csontig átáznak. Hogy ebben mi a jó, nem tudom, ha csak nem az adrenalinlöket. Az argentin oldalon sokkal több ágú a vízesés, ilyenképpen a turistaösvények is sűrűbbek. Erősen összpontosítottam a vízfüggönyök mögötti sziklákon tanyázó, s onnan eleségért ki-be röpdöső sarlósfecskékre, melyek e különleges élőhelyet választották otthonukul, ám egyet se láttam.

   Ha már itt van a közelben a világ (jelenleg még) legnagyobb kapacitású vízerőműve, az Itaipú, nem hagyjuk ki azt sem. Brazília és Paraguay együttműködésében épült 1975 és 1984 között a Paraná folyón. Emlékszem, kezdő újságíró koromban a szerkesztőségünkbe járó hét-nyolc nyugati ismeretterjesztő lap rendszeresen beszámolt az építkezésről. Hajdan ugyanis, a szocializmus szűkös éveiben, még szép számban jártak nekünk külföldi folyóiratok, most meg, a tudásalapú társadalom célkitűzésével a szemünk előtt egy sem. Igaz, akkor olyan távol volt tőlem az Itaipú, mint a Hold maga, most meg itt áll a szemem előtt, teljes valójában. Amúgy semmi rendkívüli. Buszok tömege hordja körbe a töméntelen látogatót, két helyen ki is lehet szállni, távolból nézni a monstrum száraz oldalát a szemerkélő esőben. Ottjártunk után adták át az utolsó két turbinaegységet, mely lehetővé teszi, hogy a már meglevő tizennyolcból karbantartásra időnként leállítsanak kettőt. A látogatóközpontban félórás filmen mutatják be az építés menetét, elmondják, milyen szép a barátság a két ország között, no meg sorolnak töméntelen adatot. Az építés idején valami tízezer családot kellett kitelepíteni, ami semmiség ahhoz képest, hogy később Kínában, a Jangcén épült Három szurdok gátrendszer miatt meg hárommillió kínait zsuppoltak ki és ahogy itt, ott sem kérdeztek meg senkit! Az itaipú szó egyébként a guaraní indiánok nyelvén éneklő köveket jelent, utalva egy kis mederbeli szirtre, mely az építkezés helyszíne közelében volt.

                               Az Itaipú vízerőmű

   De ha már guaraní, vegyük szemügyre közelebbről. Foz do Iguaçutól macskaugrásra folyik a Paraná, s ha átkelünk a („Barátság”) hídon, máris Paraguayban találjuk magunkat. Gépjárművel elvben reménytelen az átjutás, akkora a tömeg, még gyalog is nehézkes a haladás. Útlevél-ellenőrzés nincs, úgyhogy még Sabrina is átjöhet a kínai okmányával. Ez itt Ciudad del Este (a „Kelet városa”), s bár csakugyan van valami keleties jellege, ne képzeljék el az Ezeregyéjszaka helyszínéül. A paraguayi hídfőtől gyakorlatilag két kilométeren keresztül sátrak, bódék állnak, tömve a legváltozatosabb árucikkekkel, jórészt persze gagyival, silány minőségű, ám rendkívül olcsó portékával, főleg elektronikai cikkekkel. Kaotikus bazár az egész. A város adómentes övezet, ide járnak át csencselni brazilok, argentinok (és csempésznek is, persze), mi több, Ernesto azt mondja, a negyedmilliós város lakóinak jó része voltaképp brazil állampolgár. De jöttek ide tajvaniak, arabok, indusok, tehát van mecset, iráni étterem, hindu szentély, pagoda, zsinagóga, minden. Ernesto egy bankban (ilyenből is tömérdek akad) dollárt vált át valamilyen más valutára, talán brazil realra, argentin pesóra, tudja az ördög, a lényeg, hogy jó az árfolyam. Betérünk egy szupermarketbe, a srác matéteát vesz (nagyon olcsón) ajándékba, következő szállásadóinknak, akikhez szinte hazajár. A kasszánál olyat látok, mint még sehol. A pénztárgép négy különböző pénzegységben dobja ki az árakat: dollárban, pesóban, realban, illetve a helyi pénzben, a guaraníban (ilyet egyébként nem is nagyon láttam). Mindenki azzal fizethet, amije éppen van. Ha igaz, Ciudad del Este és környéke termeli ki Paraguay GDP-jének kb. 80 százalékát, egyrészt szabadkereskedelmi övezet lévén, másrészt itt a paraguayi székhelye az Itaipú gátat üzemeltető cégnek. A helyzet furcsasága, hogy mivel Paraguay energia-ellátásának 95 százalékát simán megtermeli az erőmű, bőséggel akad fölöslege, amit jó pénzért elad Brazíliának. (Érdekesség, hogy Brazíliában az áramszolgáltatás frekvenciája 60, Paraguayban pedig 50 Hz, úgyhogy az exportált áramot még transzformálni is kell.)

                                      Átkelünk Paraguayba

     Hogy miért ejtettük útba Bonito városkát, meg nem mondom, illetve mégis: ez a vidék ökoturizmusának központja. A „szép” nevű település amúgy egyáltalán nem szép, maga a dögunalom. Egyedüliként talán az dobja föl, hogy az utcai nyilvános telefonállomásokat, szóval, ahová be lehet állni telefonálni, különféle állatfigurákként formálták meg. Az ökotúrák amúgy – nekem legalábbis – kifejezetten drágák és (számomra) tökéletesen érdektelenek is. Lehet például lovagolni. Biztosan hülyének tartanak, de én kifejezetten rühellek lovagolni. Megmondom, miért. Mert sajnálom a lovat, hogy cipelnie kell. Életemben talán kétszer ültem lovon, Mongólia még csak hagyján, de amikor első egyiptomi utam idején odafelé teve, vissza meg ló hátán kellett (nem kellett, de lehetett) kimenni Gizából a piramisokhoz, úgy szántam a szerencsétlen, roskatag kis lovat, hogy megfogadtam, soha többé. A másik lehetőség: végigúszni, evickélni egy patakon, búvárszemüvegben, pipával. Életemben nem használtam ilyesmiket, s ha egyszer mégis kipróbálnám, inkább trópusi korallokat nézegetnék. Itt meg hűvös van, az eső is hol esik, hol eláll, úgyhogy számomra marad a tespedés, olvasás, írás, evés. Merthogy itt legalább igazi jó parasztos reggeliket és vacsorákat kapunk.   

                                              Telefonfülke Bonitóban

     Újabb pokolian hosszú utazás északnak, a végén már földúton. Brazil cowboyok terelgetik szürkésfehér, púpos marhákból álló csordáikat, az út menti fákon, bokrokon egyre több a madár, másutt félméteres, napozó kajmán iszkol a vízbe a motorzaj hallatán. Ez itt a Pantanal, Földünk legnagyobb vizes élőhelye. Bár nevének eredete (pantano) mocsarat sejtet, a Pantanal voltaképp egy bő két Magyarországnyi kiterjedésű óriási alluviális (folyóközi, üledékekkel feltöltött) síkság, vagy inkább medence, amit minden oldalról hegységek, vagy legalábbis magasabb vidékek vesznek körül, úgyhogy a környezet összes vize ide folyik le. A nyári, esős hónapokban (decembertől márciusig) jórészt (80 százalékban) víz borítja és pokoli a hőség. Ilyenkor júliusban több a száraz terület és az utak is jól járhatók, s alig hág 30 foknál magasabbra a hőmérséklet. A vidék egy hatalmas beltó, a Xaraés maradványa, mely a környező hegységek felemelkedésekor keletkezett szerkezeti süllyedékben jött létre. Ide futnak le a magasabb területek vizei, úgyhogy tömérdek hordalék rakódott le benne. A lecsorgó vizek egyúttal sok tápanyagot is juttatnak a területre, úgyhogy csak úgy tobzódik a növényi és állati élet. Ezt az esélyt persze az ember sem hagyta ki; a Pantanal legnagyobb része magánbirtok, melyen több mint kétezer fazenda (gazdaság, birtok) található és 8 millió marha legel. A 80-as évek elején óriási kiterjedéséhez képest parányi nemzeti parkot is létrehoztak.

                                              Az első találkozás a Pantanallal

   Minket is egy fazendán (hol másutt) szállásoltak el, hatalmas hodályban, együtt az egész társaságot. Már megint függőágy. Ezt a Dél-Amerikában oly népszerű, elvileg alvásra is szolgáló eszközt már Venezuelában megismertem és egyúttal meg is gyűlöltem. Aludni tudniillik képtelen vagyok benne. Jön a bevált módszer, leengedni a padlóra, kibélelni ruhaneművel, így aránylag elviselhető. Indiai-amerikai útitársnőnk, Neerjah se bírja, kiköpött városi lány, ő egyik asztalon ágyaz meg magának. Egyébként legelső gyalogtúránkról is visszafordult, miután kiderült, hogy térdig vízben kell caplatnunk. A fazenda épületei egy száraz kiemelkedésen állnak, de alig megyünk száz métert, már jön is a dágvány. Madár, madár mindenütt. Papagájok, tukánok, százféle vízi szárnyas, és a Pantanal királya, jelképe, a jabiru, egy hatalmas gólyaféle. Ha kiegyenesedik, eléri a másfél méteres magasságot is, de ezt ritkán teszi, mert folyvást halak, békák után matat hosszú csőrével a vizenyőben.

                             Madarak minden mennyiségben - csak tudnám, mi micsoda

                                      Végre valami ismerős: egy tukán

     Helyi vezető kísér a csalitosban, bőgőmajmokat keresünk, meg ami akad. Kósza szarvasokon kívül más nagyobb állat nem mutatkozik, a bőgőmajmok tényleg bőgnek a magas fák lombjai között. Hanem amit a pálmafák elszenvednek! Rájuk mászik egy trópusi élősködő, az úgynevezett fojtófüge. Magjai madárürülékkel jutnak el más fák lombjai közé, aztán amikor indái leérnek a talajig, meggyökerezik. Ekkortól kezdődik a horror. Most már felfelé növeszti az indáit melyek körbefonják a gazdafát, módszeresen elszívják a tápanyagot előle, eltakarják a fényt és idővel el is pusztítják áldozatukat.

                                            Dolgozik a fojtófüge

     Késő délután még teszünk egy röpke autós túrát a környéken, hátha látunk valamit. Igazából mindenki a kapibarákra, a vízidisznókra, a földkerekség legnagyobb rágcsálójára kíváncsi. Vallják meg őszintén, mi jut eszükbe a rágcsáló szóról. Mondjuk, egér, patkány, jobb esetben nyúl. Ki akarna szembetalálkozni egy 60 kilós, fél méter magas patkánnyal! Tiszta horror. A vízidisznó azonban inkább a tengeri malac, vagy a csincsilla rokona, vörösbarna szőrzetű, farka elcsökevényesedett, kalapácsforma fejének tetején ül minden érzékszerve, tekintve, hogy nevéhez méltóan ideje jó részét a vízben tölti, fűféléket és vízinövényeket eszik. Amikor az első példányok feltűnnek, elégedetten nyugtázom, hogy nem is olyan rondák, csakhogy a motorhangra már iszkolnak is a vízbe. (Más kérdés, hogy filmen már láttam eleget, tudtam, mire számíthatok.) Egy megkésett pára megreked az úton, az egyik fazendát körülfogó kerítés mellett, s megadóan tűri, hogy a félhomályban fényképezzük. Mondom is Ernestónak, senki nem fogja nekem elhinni, hogy ezt a fotót tényleg a vadon közepén és nem valami állatkertben készítettem, hiszen ott a kerítés. Arra, hogy jaguárt lássunk, esélyünk sem volt.

                              Egyetlen használható képem a kapibaráról

     Akkor most fogjunk piranhát! Valami húsz fajuk él a pantanali vizekben, zömük növényevő. Akkor meg miért hoztak csalinak húst? Engem horgászásra nem lehet rávenni. Ez az én egyéni tragédiám; minden állatot sajnálok valamiért. A természetfilmeket nézve rendszeresen meghasonlok önmagammal: kinek drukkoljak? A vadásznak vagy a prédának? Persze, az ember a prédának szurkol, mert hogy néz már ki, hogy egy gepárd elkapja az antilopborjút, vagy az anyját, aztán szétmarcangolja. De ha előtte megmutatják, hogy a gepárdmama öt kölyköt nevel, akik már két napja éheznek, mindjárt más a helyzet, ugye. A horgászás meg… Amikor a nyomorult hal szájából kitépik a horgot, mindig az jut eszembe, hogy egy nálamnál sokkalta nagyobb állat erőnek erejével az én számból rángat ki egy beakadt fémkampót. Miközben az alkonyi támadásra induló szúnyogsereglettel viaskodom, azért megadóan nézem, amint a többiek hosszas türelemjáték után partra rángatnak néhány tenyérnyi piranhát, aztán visszadobják. Akkor meg miért fogták ki? Hát, hogy megnézzük. Fogaik láttán eszembe jutnak a horrorfilmek; ezek tényleg tudhatnak tépni-harapni.

   Ha már lovakat tenyésztenek a fazendán, másnapra szerveznek lovas túrát is, amin az imént már említett okból nem veszek részt. Különben is, vagy lovagolok, vagy fényképezek, a kettő együtt nem megy. Lovasok el, térdig érő vízben (aztán, mint kiderült, egy idő után nem is tudtak továbbmenni, le kellett szállniuk és derékig érő vízben kivezetni őket), én meg elindulok egymagam a földutakon, ahol a marhák és a kósza dzsipek is közlekedni szoktak. Sok a tukán errefelé, papagáj még több, most kéne egy háromszázas teleobjektív, de nincs. Az egyik pocsolyában a vízijácintok között kajmán bámul a szemembe, a napfény táncol a vízen, micsoda fotótéma. Ekkor valami halk bizsergés szalad végig a bokámon, aztán egyre följebb. Lepillantok, elleptek a tűzhangyák. Ezek a kis vörös gazfickók a víz melletti száraz földút alatt fészkelnek, onnan támadnak, másodpercek alatt. Csípnek, aztán mérget fecskendeznek az áldozatukba, jelen esetben belém. Ha allergiás lennék ilyesmire, már talán halott volnék. Térdig összecsíptek. Menekülés gyanánt vitustánc, cipő le, nadrágszár föl, és kajmánok ide, kajmánok oda, bele a vízbe. Ami kencefice előfordult társaságunk úti készletében, azzal mind kenekedtem, egy idősebb amerikai házaspártól antihisztamin-tablettákat kaptam. Először vörös pontok jelentek meg a lábamon, majd foltokká terebélyesedtek, végül kis fehér dudorok formájában felpuffadtak. Égetett, mint a tűz, innen a hangyák neve. Ez ám az igazi horror, nem a piranha. Aztán eltelt másfél év és a lábamon, igaz, nagyon haloványan, még ott hordoztam a pantanali tűzhangyák nyomát. Lehet, hogy valami még mindig dolgozik bennem, aztán egyszer váratlanul kitör? Tudják, ugye, ki volt a nyolcadik utas? Kamcsatkán a szúnyogok, Venezuelában a homoki legyek tettek tönkre, aligha kétséges, hogy előbb-utóbb valami nagyobb szörnyűségbe is belefutok (és pár év múlva bele is futottam, bár a következménye – a malária – csak bő egy héttel a szúnyogcsípés után jelentkezett). Kajmánból egyébként, aminek itt jacaré a neve, becslés szerint úgy 15-20 millió él a Pantanalon, de a testhosszuk nemigen haladja meg a két métert, szóval emberre nem túl veszélyesek. Este a fazenda két munkatársa elkapott egyet, csak hogy megmutassák.  

                          A lábam, két nappal a tűzhangyák támadása után

                           Napozó kajmánok

                                  Pancsoló kajmán

                                 Ezt nekünk fogták (aztán elengedték)

     Campo Grande városából repülünk vissza Rióba, a GOL nevű fapados légitársasággal, de késünk, úgyhogy São Paulóban elszáll a csatlakozásunk. Vagy mégsem? A GOL pultjánál úgy tudják, tényleg elszállt, a következő majd két óra múlva indul. Öt perc múlva kiderül, még meg sem érkezett. Mikor? Nem tudjuk. Honnan indul? Azt sem. Ez a brazil tempó, de már megszoktuk. Aztán a búcsúestét mégis sikerül Rióban töltenünk.

   Két kötelező látnivaló maradt számomra maradék riói fél napomra. Ha már fölment az ember a Corcovadóra, úgy illik, hogy fölmenjen a Cukorsüvegre is. A közel 400 méteres hegy (portugál nevén Pão de Açúcar) hirtelen szökik a magasba az öbölből, talán ezért is drámaibb megjelenésű, mint a több hegy közül kiemelkedő Corcovado. Két lépcsőben lehet följutni; előbb drótkötélpályán, üvegfalú kabinban az Urca nevezetű dombra, onnan tovább ugyanígy, a csúcsra. Annyian vagyunk, mint a búcsúban. Határozottan megenyhült a zord brazil tél, a megérkezés napján tomboló 20-22 fokos zimankóból 30 fokra szökött a hőmérséklet. Ernestónak igaza volt. Ha süt a nap, többnyire párás a levegő, és ha itt párás, akkor nagyon. Szó ami szó, nem sokat láttam a városból, inkább csak a közeli kis szigeteket, szirteket.

                                  Úton a Cukorsüveg tetejére

                        Így fest fentről a Copacabana

                            Kilátások a Cukorsüvegről

   A végére marad Ipanema, a Copacabana talán kevésbé híres szomszédja. Azt hihetnők, egyikről át is lehet sétálni a másikra, és tényleg, ám ehhez meg kellene kerülni a fél várost, ugyanis a két nevezetes strandövezetet egy gránitdomb választja el egymástól. Abba az emberek valamikor alagutat fúrtak, úgyhogy át kell buszozni. Vasárnap van, ilyenkor a strandhoz legközelebbi utat lezárják az autósok előtt, átadva a sétálóknak, kocogóknak, görkorcsolyázóknak, biciklizőknek. Azt mondják, mivel a negyed és környéke főként középosztálybeliek által lakott, biztonságosabb, mint a szomszédos Copacabana. A végére csakugyan annyira fölbátorodtam, hogy magamhoz mertem venni a kamerámat, hogy ha mást nem, legalább egy legendás, formás brazil női segget hazahozzak. Tele volt a part, figyeltem is erősen, de igazán jót nem láttam. Maradt a legenda.

                                  Ipanema - vasárnap délelőtt

                                             VÉGE

                                 Előzmények az ARCHÍVUMban

                                      Következik: Burma     

                                                  BRAZÍLIA - 2006

Úgy féltem Riótól, mint ördög a szentelt víztől. Felteszem, kíváncsiak rá, miért ódzkodik ennyire az utazó a világ egyik legvonzóbb városától. Megmondom. Szinte nincs olyan ismerősöm, akit Rióban ki ne raboltak volna, vagy ha nem, hát megpróbálták. Ismerem rémtörténeteiket, tudom, ha itt kést, pisztolyt szegeznek az ember oldalának, akkor semmi cicó, s még így sincs rá garancia, hogy épségben megússzuk. Csak egy adalék: Rióban hetente kereken nyolcvanan halnak meg rablótámadás következtében, a rendőrök is lelőnek úgy napi 3-4 embert. Hogy sok ez vagy kevés egy 6 milliós városhoz? Azt hiszem, sok, különösen, ha mi magunk is szaporítjuk a statisztikát. Most meg itt töprengek a kis szállodai szobában, hogy le merjek-e menni a Copacabanára vagy sem. Hogy pontos legyek, a tízpernyi járásra levő strandra, merthogy e városnegyed neve, úgy, ahogy van, Copacabana.

     Kora reggel érkeztem, de még így is mintha elsiettem volna. Kezdjük azzal, hogy a Frankfurttól Rióig tartó bő 11 órás éjszakai repülőúton a gépen nem volt kávé. Nem mintha nem bírnék ki ennyit narkó nélkül, de azért mégiscsak furcsa, hogy a világ kávénagyhatalmának számító Brazília legnagyobb légitársasága, a Varig még ennyivel se tud szolgálni. Kissé pikírten a szemére is vetettem az utaskísérőnek, aki röstelkedve felvilágosított, hogy bedöglött a vízforralójuk, úgyhogy nemcsak kávéval, hanem semmiféle forró itallal nem tudnak kínálni. Azért ez még mindig jobb, mintha a hajtóművek mondták volna föl a szolgálatot. Percek híján egy órát vártam a csomagomra a reptéren (ezzel a brazilok rekordot döntöttek) és már felkészültem a legrosszabbra. Kedves ismerősöm sok évvel ezelőtt csomag nélkül érkezett ide, úgy értem, elkallódott, és ha jól emlékszem, elő se került. Persze, ha az ember a trópusokon jár így, még elviselhető egy ideig; ilyen helyre az ember nem hoz pufajkát vagy hasonlót, még ha tél is van. Mert bizony itt a június vége, a kemény brazil tél, épp ezért jöttem most. Nem állhatom a forróságot. Nálam az utazás idejének kiválasztásakor egyik elsődleges szempont, hogy ha lehet, ne legyen meleg. Ez, persze, másutt, mondjuk Malajziában, Indonéziában kivédhetetlen. Nos, a téli Rió esővel fogadott és úgy húsz-huszonkét fok körüli hőmérséklettel.

     Ahogy befelé taxiztam, csak még jobban megrémültem. Hegyek, öblök, tavak, alagutak – hogy fogok itt eligazodni? Odahaza nézegettem a város térképét, már akkor szörnyülködtem ekkora keszekuszaság láttán, de a valóság még szörnyűbbnek tűnt. Aztán kiderült, hogy mégsem olyan szörnyű.

   Hosszú úttól kinyuvadva melegében esnék az ágyba, csakhogy még nincs kész. Úgy értem, még nem szabadult föl a szoba. A kis családi hotel recepcióján idősebb bácsi ücsörög, ráutaló mozdulatokkal jelzi, hogy majd kicsit később. Én meg, ugyancsak ráutaló mozdulatokkal azt, hogy istentelenül álmos vagyok. Egy büdös szót nem értünk egymás nyelvén, de megtaláltuk a megoldást: igen, kávé (azaz, amint rögvest megtanultam: cafezinho)! Ezzel máris kezdhettem Brazíliában érezni magam, s bár a kávé jólesett, zamatától nem voltam elragadtatva.

   Jut eszembe, jártam én már a Copacabanán, pontosabban „-ban”, csak nem itt, a brazíliain, hanem a kontinens túloldalán, Bolíviában, a Titicaca-tó partján, ahol úgy órányira álltunk meg kicsit nézelődni, meg pihenni a hosszú út közben. Akkoriban még gondoltam is, nyilván flancból nevezték el az egyébként pazar környezetben fekvő ötezres kisvárost a híres riói strandról. Hát nem. Áll ott egy templom, konkrétan a copacabanai Szűz Mária bazilika, amelynek másolatát felépítették itt, Rióban is és a korábban Sacopenapã nevű városrészt akkor, a XVIII. század közepe táján nevezték el a bolíviai városka után.

             A bolíviai Copacabana városa (netről lopva)

   Hagyjam hát az értékeimet a szállodában? Akkor meg ott lopják el. (Erre is volt példa ismeretségi körömből.) Na nem, a GAP (szokásos latin-amerikai – amúgy kanadai – utazási irodám) már csak nem foglal szobákat egy bűntanyán. Kora délutánra eláll az eső, ki is derül, így némi apróval a zsebemben nekivágok a kalandnak, mely végül is igen laposra sikerült. A strandon alig lézengenek, a srácok röplabdáznak, lábtengóznak, vagy inkább a kettőt vegyítik egy számomra egyelőre ismeretlen sportban, amit jobb híján lábröplabdának is nevezhetünk. Olyan pályán játsszák, mint a röplabdát, csak nem kézzel ütik, hanem rúgják.

   Sokat mondok, ha öten fürödtek. Hiába, tél van. Na és a legendás riói női fenekek azokban a madzag-tangákban? Maradjunk annyiban, hogy a siófoki strandon főszezonban különb a választék, bár a tangák csakugyan nagyon picik. Annyit mindenesetre sikerült anatómiailag megállapítanom, hogy a brazil nőknek, legalábbis azoknak, akik kissé barnábbak a nagy átlagnál, kettős fenekük van. Nem úgy értem, hogy farpofák szorozva kettővel, hanem mindkét ülőgumó alatt van még egy kisebb is. Azt vélem hinni, hogy ez az afrikai rabszolga-ősök öröksége, merthogy Kubában is nagyon hasonlókat láttam a fél- vagy negyed- vagy nyolcadvér nőknél.

Kirablásom nem volt napirenden, amúgy rengeteg turista lófrált kamerákkal a homokfövenyen. Nekem viszont egy szál közelképem sincs a Copacabanáról.

    Délutáni szendergésemből a portai telefon hangja riaszt; megjött a „szobatársam”. Érkezésemkor láttam kifüggesztve a szobabeosztást, az enyém mellett egy indiai név. Rögtön sejtettem, hogy nem valami alsó kasztbeli pária jött el Mumbaiból Brazíliát járni, sőt éltem a gyanúperrel, hogy az illető még csak nem is Indiából ruccant át. Eltaláltam, csak azt nem sejtettem, hogy az illető nő. Ő meg azt nem, hogy én nem nő vagyok, az utazási iroda viszont úgy gondolta, egy Neerja és egy Geza nyilván jól összeillenek. Neerja, aki különben Pandzsábból származik, de gyerekkora óta Amerikában él, orvos, 30 körüli elég csinos hölgy, Atlantából, s láttomra csak kicsit rémült meg. Ha már ő nem lett a hálótársam, legalább (a páratlan fiúszám miatt) külön szobát kaptam végig.

   Túravezetőnk, Ernesto harmincas szőke srác, módfelett ismerős, de vajon én is az vagyok-e neki. 2004. november vége, Antarktisz? Stimmel. Ott is ő képviselte a GAP-ot, igaz, olyan sokan voltunk a hajón, hogy kész csoda, hogy emlékezett rám. (Megjegyzem, a GAP hajója, az Explorer volt az, mely 2007. november végén elsüllyedt az antarktiszi vizeken. Még jó, hogy mi annak idején orosz hajóval mentünk.) Ernesto anyanyelvi szinten beszéli az angolt és a spanyolt egyaránt (no meg egész jól elboldogul a portugállal is), tekintve, hogy élete egy részét Kanadában töltötte, jelenleg pedig Paraguayban lakik. Kérdem, akkor most melyik az anyanyelved a kettő közül. Se egyik, se másik, hanem az óholland. Otthon a családban ezt használjuk, tette hozzá. Úgy mondta angolul, hogy Old Dutch. Nem nagyon kérdezősködtem tovább, de idehaza utánanéztem. Nos, ezt a nyelvet a hajdani Németalföld területén beszélték, ám a 12. század közepén sajnálatos módon kihalt. Talán valami mást akart mondani. Most azt vette a fejébe, hogy letelepszik Brazíliában, az Iguaçu-vízesés környékén. Így kutyulódik össze az egész világ. Adalékul ajánlom olvasásra Lénárd Sándor dél-amerikai témájú könyveit.

   Biztos, ami biztos, Ernesto másnap reggel csoportos taxitúrát szervez a Corcovadóra, olcsóbb is így, meg jobb, ha nem császkálunk egyedül.  (Amúgy föl lehet jutni valamiféle kábelvontatású vasúton is, amit még a 19. század vége felé építettek.) Borús a reggel már megint, de azt mondja, ha napfényes, akkor meg olyan párás, hogy semmit se látunk. Igaza lett, a túra végén majd kiderül.

                                          A Megváltó Krisztus szobra a Corcovadón

     Fönn állunk tehát egy hatalmas gránitkúp tetején, Krisztus urunk szobra tövében. A szobor 1926 és 1931 között készült, a fej és a karok egy francia művész alkotásai, a test, mely inkább építmény, mint szobor, egy brazil építészmérnök és csapata munkája. Készítéséhez főként vasbetont, a finom részletek kimunkálásához zsírkövet használtak. Ezek a gránitok még akkor nyomultak be a földkéregbe, amikor Dél-Amerika és Afrika összefüggött egymással, szóval volt idő bőven, hogy a köztes kőzetek lepusztuljanak, s az erózió meredek falú dómokká formálja a gránitot. Fentről, úgy 700 méteres magasságból a helyzet kissé világosabb, mint a tengerszintről. Ha háttal állunk a Megváltó Krisztus (Cristo Redentor) 30 méter magas, 8 méteres kőtalapzaton álló, kitárt karú (28 méter!) szobrának, pont szemben látjuk a Botafogo városnegyedet, a hasonnevű öböl túloldalán pedig egy félszigeten emelkedik a Cukorsüveg. Ha ettől kissé jobbra tekintünk, alant húzódik a több mint 4 kilométer hosszú stranddal büszkélkedő Copacabana és Leme nevezetű városrész, ettől még jobbra a hasonlóan pompás fövennyel megáldott Ipanema, valamint a főleg éttermeiről, bárjairól híres Leblon. Megjegyzem, Rió városnegyedeinek egy része, legalábbis a nevük, mint Botafogo, Flamengo, már régóta ismerősök voltak számomra – tekintve, hogy híres futballcsapatuk van. A favelák, a siralmas nyomornegyedek inkább a távolban tűnnek fel. Túrákat is szerveznek némelyikbe, de az ilyenektől zsigerből irtózom. Ahogy nem mentem el Johannesburg híres bódévárosába, Sowetóba, úgy ide sem. Nekem ne mutogassák mások nyomorát, elesettségét.

                           Ha borús, hát borús. Ez van

                                 A lóversenypálya és Leblon

                                       A Rodrigo de Freitas lagúnató és Leblon

     Mögöttünk félig felhőben a Maracanã, a világ legnagyobb és egyik leghíresebb stadionja. 1950-ben, a futball-világbajnokságra készült el, a döntőt több mint 200 ezren nézték (mai befogadóképessége kb. 100 ezer, de lehet, hogy ez azóta változott, mert a 2014-es VB-re alaposan átalakították és felújították). A 1966 óta a hivatalos neve Estadio Jornalista Mário Filho, egy újságíró után, aki sokat tett azért, hogy a stadion felépüljön. Mellesleg szerintem nincs ember, aki e néven nevezné, maradt Maracanã, ama városnegyed után, melyben áll. Szinte minden szálloda és turistairoda szervez stadionlátogatást, ha mód van rá, meccsel egybekötve, 20 dollárért. Ezt se hittem volna valamikor, egykori futballrajongó, de nem mentem el. Nem a 20 dollárt sajnáltam, csak már valahogy nem érdekel a foci. (A brazilok portugálul futebolnak nevezik a futballt és „fucsibol”-nak ejtik. Elég idétlenül hangzik, nem?) Néhányan a társaságból megnézték, kb. negyed ház volt, az eredmény gól nélküli döntetlen, amúgy meg halálra unták magukat.

                                            A Maracanã

   Az első erre tévedő európaiak – portugál tengerészek – nyilván ugyanazt érezték 1502 januárjában, mint mindenki más azóta: ennél fantasztikusabb kulisszákat még nem ajándékozott a természet városalapításhoz. Nevet is adtak a vidéknek, január lévén azt, hogy „Január folyó”. Csakhogy hol van itt folyó? Sehol. A korabeli tengerészek egyik öblöt folyótorkolatnak vélték, no meg akkoriban nemigen tettek különbséget elnevezésben folyó és öböl között. A települést azonban egy két hajóval érkező francia csempésztársulat alapította jó ötven évvel később, s az első kolonisták francia hugenották és svájci kálvinisták voltak. Újabb tíz év telt el, mire újfent portugálok jelentek meg a színen és immár valódi várost hoztak létre, egyúttal korábbi nevéhez hozzábiggyesztették valahogy Szent Sebestyénét is, aki a legenda szerint a felfedezés napján, január 20-án halálozott el. Még évszázadokon át is így, São Sebastião-ként szerepelt a térképeken. A település magva a Cukorsüveg-hegy tövében volt, s a város csak később terjeszkedett ki (védelmi célból) a többi hegyre, illetve a közéjük szorult sík vidékekre. Rió 1960-ig volt az ország fővárosa, akkorra épült föl az új, Brasília.        

     Sok latin-amerikai koloniális várossal ellentétben Rió nem építészeti remekeivel nyűgözi le látogatóit, engem biztosan nem. Centro, vagyis központ nevű városrészében ugyan feltűnik néhány gyarmati korabeli építmény, vegyülve, a 20. századi toronyházakkal, de ennyi, nem több; ha nem ilyen fantasztikus környezetbe épül, ami épül, semmi, de semmi vonzót nem találnék benne.

   Talán ezért is került a programunkba a tőle délnyugatra, úgy hat órás buszozásra fekvő Paraty (ejtsd: paracsi), mely kicsinysége ellenére (kb. 20 ezer lakos), vagy talán épp emiatt, még őrzi koloniális vonásait. Az 1660-as években alapították, s miután Minas Gerais államban aranyat találtak, e városka kikötőjéből szállították az ércet Rióba, majd a tengerentúlra. A kalóztámadások miatt kénytelenek voltak szárazföldi útvonalat kiépíteni, s Paraty jelentéktelenségbe süllyedt. A 19. század elején a kávékereskedelem ismét fellendítette, míg vasút nem épült. A század végén újabb „aranykor” köszöntött Paratyra: a vidék a brazilok egyik nemzeti italának, a cachaça nevű cukornádpárlat készítésének egyik központjává vált. Manapság meg a turizmus élteti, hiszen immár a világörökség része. A portugálok nem csupán mutatós házakat emeltek, hanem le is burkolták az utcákat, a lehető legszabálytalanabb alakú és domborulatú kövekkel, de úgy, hogy az egész kövezet az utca közepe felé lejt. Nem csoda, hogy túl sok gépjármű nem rója az óváros utcáit. Évente egyszer, telihold idején a dagályhullám a normálisnál 15-20 centivel magasabbra emelkedik és a tengervíz behatol az óváros utcáiba egy jókora lyukon át, melyet a várost a kikötőtől elválasztó falon alakítottak ki. Hogy ez miért (volt) jó, nem tudom, ám nyilván érdekes.

                                        Paraty utcáin

     Paraty a „zöld part”-on (Costa Verde) fekszik, mely igazán méltó a nevéhez. Hegyeit, dombjait csakugyan zöld rengeteg borítja, se szeri, se száma a kisebb-nagyobb öblöknek, s az utazónak már Rióból jövet tíz percenként kedve támadna tüstént kiugrani a buszból. Paraty környékén mintegy 70 sziget, szirt tarkázza a tengert, s legalább háromszáz, jórészt eldugott homokfövenyes strand kereshető fel a városka kikötőjében horgonyzó kis hajókkal. A partot szegélyező hegyek helyenként ezer méteres magasságba szöknek, s miközben mi a látványt meg a langyos tengervizet élvezzük, „kapitányunk”, átlényegül szakáccsá és pompás tengeri eledeleket szervíroz, nem éppen makulátlan tisztaságú „konyhájában”.

                               A kisváros és kikötője

                         Nem véletlenül kapta a zöld part nevet

     Brazília irgalmatlanul nagy ország (kereken 8 millió négyzetkilométerével az ötödik a világon), s erre először nem is Brazíliában, hanem – évekkel korábban – Argentínában jöttem rá. Buenos Airesből repültünk Patagóniába, s bár ez eltartott három és fél órát, jóval több lett volna, ha egészen északról indulunk. Vagyis, bár Argentína is irgalmatlanul nagy kiterjedésű, ha a térképre tekintünk, a „fölötte” levő Brazília majdhogynem agyonnyomja. S hogy a roppant távolságokról magunk is megbizonyosodjunk, elég felülni egy buszra Paratyban, négy órát repeszteni São Paulóig, este hatkor átszállni és reggel nyolcig utazni az Iguaçuig. És akkor hol van még Amazónia, vagy a legészakibb végek? Egyszóval Brazíliát „bejárni” reménytelen, de legalábbis élethosszig tartó kaland, már akinek van rá ideje.

   S ha már megálltunk São Paulóban, álljunk meg egy-két szó erejéig is. Brazília legnagyobb városa (lakóinak számát úgy 15-20 millió körülire teszik), 2006 júliusában éppen megint zavargások színtere volt. A megelőző napokban láttuk a tévében, hogy különféle bandák törtek-zúztak, fosztogattak, gyújtogattak, rendőrőrsöket, buszokat támadtak meg. Az események még május elején kezdődtek, amikor utcai bandák több tucatnyi rendőrt is meggyilkoltak. A zavargásokat az váltotta ki, hogy némely, börtönben raboskodó bandavezértől elszedték a mobiltelefonját, ami az állam több börtönében is lázadásokhoz, túszszedésekhez vezetett. Szóval, most épp egy zavargó városban teszünk futó látogatást. Hogy rövidre fogjam, a repülőtérnyi méretű buszpályaudvaron, valamint útközben a legteljesebb nyugalomban telt az idő, csetepatéknak nyoma sem látszott. Jut eszembe, hazánkban valahogy nem sikerült még megbarátkozni São Paulo (amúgy Szent Pál) nevének megközelítően helyes kiejtésével. Nap mint nap hallom tévében, rádióban, elvileg tájékozott emberek szájából így: „szaó pauló”. Nem kell feltétlenül portugálul tudni, csak annyit, hogy a „szan” kiejtés (orrhangon) áll a legközelebb a valósághoz.

Legközelebb az Iguazú-vízeséssel és Dél-Amerika legnagyobb mocsárvilágával, a Pantanallal ismerkedünk.

Korábbi részek az ARCHÍVUMban

                               Vietnam, 2006

(folytatás) Huéból az ország központi vasútvonalán, a Saigon és Hanoi között járó Újraegyesítés expresszel zötyögünk el az éj folyamán a fővárosig. 12 óra alatt futjuk le a kb. 600 kilométeres távot, ami a hálókocsi kényelmében elviselhető, én legalábbis vonaton, hajón úgy alszom, mintha a saját ágyamban lennék. Hajnali hatkor, szemerkélő esőben, 16 fok körüli hőmérsékletű időben gurulunk be Hanoiba (még szerencse, hogy eleve kétórás késéssel indultunk). Március végén járunk, errefelé ilyen a tél. Reggeliző helynek Bruce egy különös éttermet javasol, melyet munkaadója és utaztatónk, az ausztrál Intrepid is támogat. Ez a KOTO, melyet egy vietnami származású ausztrál úr alapított önkéntesek segítségével 1998-ban. Utcagyerekekkel beszélgetve feltette a kérdést, mire lenne a legnagyobb szükségük. Azt felelték, szakmára; érteni valamihez, aminek révén munkát, állást találhatnak. A betűszó a Know One, Teach One jelmondatból származik, melynek lényege, hogy ha megismersz valakit, aki képes megállni a maga lábán, ezzel az illető példát mutat és másokat is tanít. Utcagyerekek és más, hátrányos helyzetű fiatalok tanulhatnak szakmákat, melyekkel el tudnak helyezkedni az egészségügyben vagy a vendéglátásban. Ebben a kis étteremben például főzni, teríteni, felszolgálni tanítják a 16-22 év közötti fiatalokat, s emellett angol nyelvre is, melyet a vendégekkel való kommunikáció során naponta gyakorolhatnak is.

   Korábban egy tengerparti városkában jártunk egy bentlakásos iskolában (az Intrepid ugyancsak támogatja), ahol testi és szellemi fogyatékos, árva vagy félárva gyerekekkel foglalkoznak. A háború során alkalmazott vegyszerek még mindig szedik áldozataikat, sok végtaghiányos, süketnéma, vak gyermek születik, s közülük nem kevéssel szüleik vagy nem akarnak, vagy nem tudnak törődni. Itt mindenkit képességeinek megfelelően tanítanak, az egyszerűbb kézimunkáktól az írás-olvasásig, zenéig. Tiszteletünkre süketnéma gyerekek táncoltak, vak gyerekek által előadott zenére. A kis boltjukban megvásárolható textíliákért, bizsukért, rajzokért kifizetett pénz mind az ő további taníttatásukat, fenntartásukat szolgálja.      

   A 3,5 milliós Hanoi (külterületét érinti a Vörös-folyó) többször is volt Vietnam fővárosa, legelőször 1000 évvel ezelőtt. Ugyanolyan nyüzsgő, eklektikus város, mint Saigon; a délkelet-ázsiai tradíció békésen keveredik a francia koloniális építészettel, a hagyományos életforma a 21. századival. Szellős parkok, tavak, házrengetegek, karnyújtásnyi széles sikátorok, melyek labirintusában egy perc alatt elvesznénk, ha nem lenne Bruce. De van, és itt is minden zugot ismer. Pezseg az esti-éjszakai élet is, rengeteg a kis utcai étkezde, a bár, de még világszínvonalú dzsesszklub is akad. No meg prostik, szép számban. Alig lépünk ki a bárból, azon melegében elmar (szó szerint, és nyilván sejtik, hol) egy leányzó és kissé tört angolsággal kérdezi, akarok-e szép, fiatal lányt. Mondom, akarok, persze, hogy akarok, csak az a baj, hogy itt a feleségem – azzal találomra egyik csoportbeli társnőnkre mutattam. Hogy aztán mit hagytam ki, sose tudom meg, elég sötét volt, szépségéről ily módon nem tudtam meggyőződni, és különben is, kurvákra sosem költöttem pénzt. Más kérdés, hogy feleségre sem.

   Szóval, helyettük a vízi bábszínházat választjuk esti elfoglaltságul. E műfajt úgy egy évezrede művelik az északi országrészben. Falun alakult ki, ahol a parasztok életük nagy részét az elárasztott rizsföldeken töltötték, és ünnepnapjaikon ott is játszották el fából faragott bábokkal mindennapi életük eseményeit. Ennek modern változata látható Hanoiban. A művészek derékig a vízben állnak egy paraván mögött és a színpadként szolgáló medencébe bambuszrudakon nyújtják be a bábokat, melyeknek több testrészét is képesek mozgatni „távirányítással”, azaz zsinegek segítségével. Egy-egy művész egy időben akár két bábbal is dolgozik, ami elképesztő teljesítmény, mert itt minden tökéletes koreográfia szerint működik, ráadásul élő zenére. A végén kicsit már untam, aztán elképzeltem, hogy unhatják ők, mert máris kezdődött egy újabb előadás.  

                                         A vízi bábszínház előadása

     Az óvárostól kissé nyugatra áll Ho Chi Minh komor, szürke kőzetekből 1973-ban épített mauzóleuma. Bár az elnök a leghatározottabban kérte, hogy a helyi szokások szerint égessék el és hamvait szórják szét, utódai a pártvezetésben a szovjet gyakorlatnak megfelelően bebalzsamozták és közszemlére tették, nem sokkal 1969-ben bekövetkezett halála után. Ennek okáról azt hallottam, hogy mivel a legtöbb vietnami soha nem találkozhatott vele, legalább halálában láthassák. A valódi okot persze, sejtjük: a kommunizmusnak mindig is kellett egy afféle ember-isten, s ugyanezt hivatottak képviselni az országszerte százszámra látható Ho-szobrok is. Meglepően rövid ideig kell sorban állni, rövid motozás a bejárat előtt (képrögzítő eszközt bevinni tilos), aztán egymás után ellépkedünk a félhomályban nyugvó tetem előtt. Ha már se Lenint, se Maót nem láttam (csak a mauzóleumukat kívülről), üsse kő, ha már megszervezték, miért ne. Mellesleg sosem fogom megérteni, mi jó van abban, hogy a jónép halott emberek arcát, testét bámulja. A közelben látható az 1906-ban épített hajdani elnöki palota okkersárga tömbje; egykor Indokína főkormányzója székelt benne. Szomszédságában áll az a kis, cölöpökre épült, puritán módon berendezett faház, melyben – állítólag – lakott. Túl sok időt nem tölthetett benne, hiszen a bombázások miatt biztonsági okokból nyilván megfelelőbb helyeket kerestek a számára.

                                  Ho Chi Minh mauzóleuma

                                    Az egykori elnöki palota

                                    Ho apó dolgozószobája

   Ki is volt ez a bizonyos Ho apó? Természetesen, mint igazi mozgalmárnak, nem ez az eredeti neve (hanem Nguyen Sinh Cung), de hosszú pályafutása alatt több tucatnyi néven ismerték. 1890-ben született, aránylag jómódú családban, tanulmányait Huéban végezte. Huszonegy évesen elszegődött egy francia hajóra szakácsnak, bejárta a fél világot, majd Párizsban horgonyzott le egy időre. Volt kertész, pincér, rendkívüli hómunkás stb., közben megtanult vagy négy nyelvet, s közben elkezdte lefektetni Indokína felszabadításának elméleti alapjait. Ő alapította a Vietnami Kommunista Pártot 1920-ban, aztán Moszkvába, majd a kínai Kantonba ment ideológiai továbbképzésre. Hongkongban forradalmi tevékenységéért bebörtönözték, és csak 1941-ben tért vissza hazájába. Ő vezette a franciák elleni gerillaháborút, majd 1954-től Észak-Vietnam elnöke. Ho Chi Minh („a fény hozója”) a vietnamiak többségének szemében mindig is a szabadságharc szimbolikus alakja volt és maradt máig.

     Most ismét el kell oszlatnom egy hiedelmet. Bár Vietnam önmagát kommunista berendezkedésű társadalomként határozza meg, valójában már az égvilágon semmi köze a kommunizmushoz. Szó sincs semmiféle szociális hálóról, vagy a kubai mintáról, ahol (szinte) mindenki egyformán szegény, de legalább a létfenntartáshoz szükséges minimumot megkapja az államtól. Nem, Vietnamban egypárti kapitalista diktatúra van, az erősebb, élelmesebb a túlélő. Dolgozz szakadásig és/vagy kereskedj, éjjel-nappal, pihenésre nincs idő, különben lemaradsz. A nők abszolút egyenjogúak, mármint a munkában, függetlenül annak iszonyatos fizikai nehézségeitől, monotonitásától; nyugati férfiak is nehezen birkóznának meg ilyen feladatokkal. A lányok-asszonyok ugyanígy kivették a részüket a háborúból is. Az érdemi döntéshozók azonban társadalmi és családi szinte egyaránt férfiak. Akadt kivétel is. Ma már senki sem emlékszik nálunk a nevére, de amint egy korábbi részben említettem, Nguyen Thi Binh asszony, a dél-vietnami ideiglenes forradalmi kormány 1969-ben hivatalba állt külügyminisztere kulcsszerepet játszott a párizsi béketárgyalásokon, melyek a háború lezárásához vezettek. A munkabérek elképesztően alacsonyak (ezért is tudja Vietnam olcsó dömpingáruval, pl. cipővel, textíliával elárasztani a fél világot), viszont az utóbbi húsz évben a falusiak élete határozottan jobbra fordult. Nem mintha nem dolgoznának ma is szakadásig a rizsföldeken, puszta kézzel, sarlóval, ökör vontatta ekével, ám már termelhetnek szabadpiacra is. 1986-ban a párt iránymutatásai szerint, nagyjából a kínai mintát követve, bevezették az új gazdaságpolitikát, a doi moi rendszert (kb. megújítás), eltörölték a merev tervgazdálkodást, bár még ma is az állam tartja kézben a gazdaság legfőbb ágazatait. Miközben jó húsz éve a vietnami lakosság jó része még éhezett, alapvető élelmezési cikkéből, a rizsből is behozatalra szorult, ma a világ második legnagyobb rizsexportőre, de az első helyre tört a robusta kávé kivitelében. Hozzáértők úgy tartják, lényegesen nagyobb agrárbevételre tehetnének szert, ha drasztikusan csökkentenék a rizs termőterületét, mert szinte bármiből (ipari növényekből, trópusi gyümölcsökből) többet lehetne kihozni. Igaz, ez a falusi munkanélküliség amúgy is fokozódó növekedésével járna, hiszen a csak kismértékben is gépesített ültetvényes gazdálkodás sok munkáskezet szabadítana fel. (Jelenleg a foglalkoztatottak 60 százaléka a mezőgazdaságban dolgozik.) A munkanélküliség problémáját egyelőre megoldja robotszerű kézi munka, amire szintén egy korábbi részben már említettem példákat.

                   Nagyjából ennyi maradt a kommunizmusból

  Az általános fellendülést jól mutatja, hogy míg 1990 körül a lakosság fele élt napi 1 dollárnak megfelelő összegből, ma csupán 8 százalék. A vietnami gazdaság az utóbbi másfél évtizedben kisebb megingásokkal rendre évi 8 százalék körüli GDP-növekedést produkál, az egy főre jutó éves GDP pedig 3300 dollár körüli, amit sok fejletlen ország irigyelhet. Nem mondom, láttunk koldust és rozoga kunyhót is bőven, de náluk sokkal feltűnőbbek a vadonatúj, két-háromszintes falusi, kisvárosi házak, az üzletekben pedig gyakorlatilag mindenféle nyugati áru (is) kapható. Vietnam egyelőre nem szorul szénhidrogén-behozatalra, szene is van bőven, de a villamos áram 87 százalékát vízerőművekben termelik.  

     A Hanoiban töltött két hűvös, borús nap során egy lyukas garast sem adtam volna azért, hogy Vietnam elsőszámú természeti csodáját, a Halong-öblöt ragyogó, vagy akár csak elviselhető időben láthatjuk. A fővárostól jó kétórányi autóútra fekszik Haiphong nagy kikötővárosa, melyből egy rozoga, rozsdás hajóval átevickélünk a Cat Ba-szigetre. A hasonnevű város kikötője töméntelen halászhajó látványával fogadja az érkezőt, a parton, mint valami idegen világ, 4-6 szintes modern épületek (szállodák) emelkednek, tucatszám. Bruce azt mondja, itt úgy tíz éve néhány halászkunyhó kivételével még semmi sem volt. Cat Ba (egy része nemzeti park) felszínét jórészt 400-500 méter magas mészkőkúpok alkotják, melyek számtalan barlangot rejtenek. Ezek egyikében a háború idején bombabiztos hadikórház működött, melynek létesítményeit töretlen lelkesedéssel mutogatja végig – egyenruhában – egy mára 80 év körüli bácsivá szelídült hajdani katonatiszt, aki még hazafias dalok éneklésével is szórakoztatja a vendégeket.

                              Cat Ba városa

                                Kilátás a hotelszobám erkélyéről

                             Cat Ba mészkődombjai

   Mire visszaérünk a kikötőbe, hogy klasszikus formájú, kissé elsárkányosított vitorlás (de azért végig motorral hajtott és összkomfortos kabinokkal fölszerelt) bárkánkra szálljunk, már ragyog az ég. A sekély öblöket színes házakból álló „lebegő” vízi falvak lepik el, lakói halásznak, rákásznak, esetleg mozgó „szupermarketet” üzemeltetnek; evezős csónakokkal cserkészik be a kirándulóhajókat, s halat, édességet, gyümölcsöt, italt próbálnak eladni. Itt élik le egész életüket és szervezetük már annyira hozzászokott a ringatózáshoz, hogy ha kimennek a partra, „szárazföldi betegséget” kapnak, mint mi tengerit a tengeren. (Ha igaz.)

                          Lebegő falu a Halong-öbölben

                               Csónakmarket

                                                   Az öreg harcos

   A kereken 1500 négyzetkilométeres öbölben (immár az UNESCO Világörökség része) mintegy 2000 karsztos sziget, szirt emelkedik, a legváltozatosabb formákkal: kúpok, tornyok, hullámos felszínű kopár, vagy erdős szigetek – igazán nem nehéz beleképzelni némelyikbe a sárkányt, melyről e hely a nevét kapta: a leszálló sárkány öble.

                             Talán itt szállt le a sárkány

     Mondhatom, ennél idillibb, ugyanakkor mozgalmasabb, minden pillanatában káprázatos látnivalókban bővelkedő tájat keveset produkált a természet. A kereken 1000 méter vastag mészkőösszlet a karbon és a perm időszak folyamán (340-240 millió éve) rakódott le a korabeli tengerekben, majd szárazra került. Nagyjából 67 millió éve a vidék erősen emelkedni kezdett, s ezzel egyidejűleg megindult a lepusztulása és a mészkő karsztosodása is a nedves trópusi klímán. A legtöbb, ma is látható karsztos alakzat (karrsziklák, barlangok) a pleisztocén utolsó felében, kb. 70-50 ezer éve kezdtek kialakulni, a holocén elején, kb. 12 ezer éve a jégkorszak utáni globális tengerszint-emelkedés során pedig sekélytenger öntötte el a vidéket. 3000-4000 éve a vidéket már jócskán lakták, s lakják ma is, főleg, mint láttuk, a vízen. A hullámverés jócskán belemart a sziklák aljába, abráziós fülkék sorozatát hozva létre. Ezt úgy lehet elképzelni, mint sorvadt ínyből kiálló fogakat.

                                 A Halong-öböl csodái

Barlang is van – nyilván szép számban – a karsztsziklákban, egyet föl is keresünk. Jól kiépített, még kis kikötő is van hozzá, odabenn szabályos járdákon lehet közlekedni, bár inkább magas, mint nagy. Úgy látszik viszont, hogy a hülyeség ragadós. Kínában a déli karsztvidéken láttam először olyan barlangokat, amelyeket színes (!) fényekkel kivilágítottak. Nos, itt is. Helyi vezetőnk büszkén és pajzán mosollyal mutat egy cseppkőformára, mely kétségkívül egy hatalmas, erekciós állapotú péniszre emlékeztet, s hogy ez még véletlenül se kerülje el a látogató figyelmét, élénkpiros színnel meg is világítják. A barlang szájából az öbölre nyíló kilátás meg tiszta giccs: sárkányhajók, csónakok, sziklák, tenger… Giccs vagy sem, gyönyörű.

                                            Látogatás a barlangban  

                             Tiszta giccs...

   A hajón teljes a komfort (az éjszakát is ott töltjük), eszünk, nézünk, aztán újból eszünk és így tovább. Azt hiszem, úgy két kilót híztam a közel három hét alatt.

     Vissza Hanoiba. Bruce különleges helyre visz bennünket búcsúvacsorára, de az ételválasztékot tekintve, őszintén szólva, semmi különlegesre nem emlékszem. Arra viszont kristálytisztán, hogy annyi undorító férget, csúszómászót rizspálinkában úszva még sehol sem láttam, mint pont itt. Már a bejáratnál ott sorakoztak a nagy üvegek, nem sok hiányzott, hogy kiforduljak, vagy legalább a gyomrom. De viszont! Bruce azzal tette föl a koronát az estére, hogy márpedig Vietnamot nemigen hagyhatjuk el anélkül, hogy kutyát ne ennénk. Direkt erre az alkalomra csináltatott egy tortát, tetején kis rózsaszínű marcipán- (vagy cukor-?) kutyával, ami ellen senkinek sem volt kifogása. No de esznek-e csakugyan kutyahúst a vietnamiak? Igen, esznek, különösen itt, az északi országrészben. Állítólag egyáltalán nem olcsó, és ínyencfalatnak számít. Macskahúst is esznek, erre szakosodott éttermekben, bár ennek árusítása illegális. Azt olvastam, afféle snack, sör mellé. És még egy vietnami specialitás: a helyi csapolt sör. Országszerte se szeri, se száma a kis sörfőzdéknek, különösen a nagyvárosokban. Hanoiban szinte minden utcasarkon kínálják kis kocsmafélékben a bia hoit, ami semmiféle tartósítószert nem tartalmaz, nyilván azért, mert hamar elfogy. Nagyon gyenge, nagyon világos, kinézetre azokra a csapolt sörökre emlékeztet, amiket apáink ittak korsóból a 60-as években, s amiket a csapos előzőleg alaposan fölvizezett. Amúgy ez a vietnami változat nem is rossz.

   Utolsó napomra, mivel véget ért a hivatalos túra, el kell hagynom a kis szállodát, jön a következő csoport, úgyhogy áthurcolkodom egy közeli másikba. Éppen az a kategória, amit egy éjszakára még ki lehet bírni. A pályaudvar közelében lakunk, a sínek mellett szinte folyamatos a zsibvásár; nagy forgalom nemigen zavarja az árusokat és a vásárlókat; jó, ha naponta 3-4 vonat jön-megy. Mennék én is, még kicsit északnyugatra, a hegyi népcsoportok falvaiba, de időm lejárt, marad a város. Mondjuk, ez is felér egy kalandtúrával. Ha az ember át akar kelni egy forgalmas utca túloldalára, az már extrém sportnak számít. Találok egy-két kellemes parkot, aztán egy teraszfélét, ahonnan egy üveg jófajta német sör társaságában rálátni a nyüzsgő utcákra. Még benézek néhány boltba, utcai árudába és befejezve Hoi Anban megkezdett küldetésemet, tényleg tetőtől talpig felöltözöm. A ruhadarabok többsége ma is megvan, hordom is őket.     

                                A hanoi operaház épülete

                                Hanoi utcaképek

   Amint a hanoi repülőtéren kifelé araszol a Vietnam Airlines Bangkok felé repítő gépe, valószínűtlen látványra leszek figyelmes. Egyik betoncsík mentén csapatnyi ember guggol és ténykedik, de hogy mit, még nem látom a kora reggeli ködben. Közelebbről kiderül. Kézzel, vagyis ecsettel festik a kifutópályák és gurulóutak szegélyét. Pár év múlva mindezt nyilván géppel végzik majd, s az akkor idelátogató alighanem megint egy másik Vietnamot láthat. Azt viszont már valaki más fogja megírni.

                             Vége

Következik Brazília! Korábbi részek az Archívumban