Utas és Világ

                                                                 SRÍ LANKA, 2008

 (folytatás) A következő királyi város, Dambulla fő nevezetességei a barlangtemplomok (öt van belőlük), melyekhez a 2000-ben elkészült, kissé Disneylandre hajazó, gigászi Buddha-szoborral dizájnolt Arany templomon át vezet az út. A barlangokat az Anuradhapurából ide menekült Valagamba király (aki nálunk ilyen névvel aligha lehetett volna megbecsült uralkodó) alakíttatta át templomokká az i.e. I. században, utódai is bővítgették, díszíttették tömérdek Buddhával (pontosan 153-mal), falfestményekkel. S ha valakinek ennyi nem lenn elég, elszórakozhat az előtérben tébláboló makákókkal, akik nem is olyan szemtelenek, mint lehetnének.

                                      A dambullai barlangtemplomok bejárata

                                     Freskó az egyik barlangban

                               Buddha méteres talpacskái

                                           A látogatókat makákók is szórakoztatják

     A dombtetőről jó időben látszik Sigiriya, Sri Lanka talán első számú látványossága, ám mivel az idő nem túl jó, no meg amúgy is odamentünk volna, egy kora reggeli órán éhgyomorra fölkapaszkodtunk a tetejére. Vaslépcsőkön és létrákon még a függőleges falakon sem túl nehéz mutatvány ez a 200 méter. A szikla amúgy egy kipreparálódott ősi magmatömeg roncsa, a tetején pedig…, nos, a tetején gyakorlatilag nincs semmi, csak egy medenceféleség és néhány falmaradvány. Hogy mi lehetett, éppúgy homályba vész, mint a mi szépnek ígérkező kilátásunk. Feltevések szerint erőd, palota volt itt, újabban azonban több lelet is arra mutat, hogy csupán monostor állt itt egykoron, ősi formájában talán már 2000 éve is. Nagyjából félúton fölfelé (vagy le) a sziklabemélyedésekben gyönyörű freskók láthatók, melyek hiányos öltözékű hölgyeket ábrázolnak, modelljeik pedig lehettek apszarák (égi nimfák) éppúgy, mint a területet úgy 1500 éve birtokló Kassapa király ágyasai. E királynak egyébként komoly palotakomplexuma volt a hegy lábánál, ebből azonban nem sok maradt, a szépséges szimmetrikus kert körvonalai viszont ma is jól felismerhetők. És még valami! A sziklafalakról helyenként jókora „zsákok” lógnak le, melyek vadméhek (vagy darazsak) fészkei. Az ilyen szakaszokon lehetőleg ne ordibáljunk, és különösképpen ne piszkáljuk a fészkeket, mert a fullánkosok támadása igen kellemetlen következményekkel is járhat. 

                                    Sigiriya, nem éppen kedvező időben

                                              Úton a tetőre

                                             Vigyázat, vadméhek

                                    Szexi freskók a sziklafalakon

                              Nagyjából ennyi várja a látogatót a szikla tetején

   Mielőtt elérnénk Kandyt, megtekintünk egy botanikus kertet, melyben afféle termékbemutató gyanánt hosszas előadást hallgathatunk meg az ajurvédikus gyógyászatról. Ez az Indiából eredő ősi gyógyászati eljárások együttese igen népszerű lett a nyugati világban is mint alternatív gyógyászat. S hogy miért pont botanikus kertben ismerkedünk vele, arra az a magyarázat, hogy elsősorban gyógyhatású, vagy annak vált növényeket használnak. Egy úr többtucatnyi növényről magyarázta el, melyik milyen nyavalyára jó, a konklúzió pedig az volt, hogy elvileg nincs is betegség, amit növényekkel ne lehetne kezelni. Akkor viszont nem értem, miért nem él mindenki minimum százhúsz évig Indiában, Srí Lankán, Kínában. Utóbb, egy másik városkában többen is beneveztünk masszázsra. Lehetett választani, csak úgy, hagyományosan, vagy ajurvédikus módszerrel. Nem kell a hókuszpókusz, különben is, az utóbbiért kétszer annyit kértek.    

   Kandy az ország második legnagyobb városa, az utolsó szingaléz királyság székhelye volt a brit gyarmati uralom kezdetéig, miután 300 évig ellenállt a portugál és holland támadásoknak. Ötszáz méteres magasságban fekszik, számtalan dombra kúsznak fel utcái. Központja egy mesterséges tó körül épült ki, amit 1807-ben ásatott ki utolsó uralkodója. A munkához a környékbeli kiskirályoktól is kért embereket, akik erre nem voltak hajlandóak, mire a király kivégeztette őket, tetemüket pedig a tóba dobatta. Kis szigetet is kialakítottak a közepén, ott volt a király háreme, a britek pedig lőszerraktárnak használták. Tőle északra áll a Szent Fog temploma, amit a királyi palota részeként az 1600-as évek végétől kezdtek építeni. S hogy kié volt ez a bizonyos fog, nyilván kitalálták. Amikor Buddha i. e. 543-ban elhunyt, egyik bal szemfogát kikaparták halotti máglyájáról, ahonnan az Indiába került, egy helyi király birtokába. Az idő múlásával a fog lassan egyet jelentett egy isten által adott jognak valamely terület birtoklására. Évszázadokon át háborúkat vívtak érte, meg is akarták semmisíteni, míg a IV. században egy indiai hercegi pár hölgytagja a hajkoszorújában csempészte át Srí Lankára. Azért pont oda, mert Buddha kinyilvánította, hogy tanai 2500 évig élni fognak a szigeten. Megjegyzem, ez az idő ugyan lepergett, ám a buddhizmus él és virul Srí Lankán, míg Indiában csak a sokadik vallás. A fog folytonosan költözött, ahogy Anuradhapurából elkezdtek vándorolni a fővárosok, és mindenütt templomot, szentélyt építettek a tiszteletére. Ma Kandy temploma olyan a lankai buddhisták számára, mint Mekka a muzulmánoknak; az életben egyszer el kell ide zarándokolni. Nem mintha a fogra egyetlen pillantást is vethetnének. Azt a szépen dekorált templom egyik szentélyében, egy dagobát formázó arany ládikóban őrzik, melyben (Matrjoska-baba-effektus) hat, egyre kisebb ládika van, a legkisebben a foggal. A zarándokok úgy haladnak el a szentély előtt, hogy legföljebb 10-15 másodpercig nézhetnek be (Lenin-effektus), legföljebb japán és thai VIP-vendégek juthatnak be a szentélybe. Ezek az államok ugyanis komoly pénzadományokkal segítették a templom újjáépítését azt követően, hogy 1998-ban a Tamil Tigrisek nevű szakadár szervezet bombát robbantott a templomban. (Van is biztonsági ellenőrzés rendesen.) Amúgy egyáltalán nem biztos, hogy a ládika valóban az igazi fogat rejti, de még az sem, hogy létezik-e az igazi fog. Történt, hogy a XVI. században a portugálok ellopták és katolikus buzgalomtól vezérelve az indiai Goában elégették. A szingalézek viszont erre azt mondták, ó, nem, az csak másolat volt. A magamfajta „istentelen” szkeptikus, persze, még azt is kétségbe vonhatná, vajon tényleg Buddha foga volt-e az a bizonyos, de nem teszi. Elvileg tehetném, hiszen már annyi, de annyi, Buddhának tulajdonított testrész, relikvia fölé emelt sztúpát láttam Ázsiában, hogy ezekhez Szidhártha Gautamának nemhogy az összes sejtje, hanem valamennyi DNS-molekulája sem lett volna elég. Amint azonban elnézem a virágfüzéreket ezerszámra hozó, átszellemülten fohászkodó embereket, egy pillanatig sem kétséges számomra, hogy a fog létezik, igazi, és akinek a hite úgy diktálja, hát imádja. 

                                Kandy - a Szent fog temploma

                                   A templombelső részlete

     Kandyból úgy másfél órányi autózásra fekszik Pinnewala városka, mely egy dologról nevezetes, de arról nagyon: az elefántmenhelyről. Srí Lanka egyik leglátogatottabb attrakciója. Kevés olyan hely van a világon, ahol ilyen közelségbe kerülhetünk e kedves behemótokhoz, mi több, a kicsiket némi adomány fejében lehet cumiztatni és simogatni. Némelyik frissen idekerült állat egyelőre lebéklyózva várja, hogy hozzászokjon a környezethez, aztán ha jól viselkedik, ő is szabadon lófrálhat a többi között.  A szigeten az angolok érkezésekor nagyjából 30 ezer elefánt élt, ma ennek a tizede, és már ez is az utóbbi évtizedekben növekedett állomány. „Árvaházra” azért van szükség, mert több állat is megsérült aknára lépve, kicsik veszítették el anyjukat, vagy éppen élőhelyüket. Az állomány jelenleg kereken hatvan egyedet számlál, a kicsiktől kezdve a fiatal felnőttekig. Több mint százan dolgoznak az állam által fenntartott telepen, nem kevés önkéntessel, akik nemhogy fizetést nem kapnak, hanem egyenesen ők maguk fizetnek, hogy itt dolgozhassanak pár hetet. Az elefántok aránylag nagy helyen kószálhatnak, s bár a telepet drótkerítés veszi körül, ezzel nemigen foglalkoznak. Igaz, messzire nem csatangolnak el, hiszen itt kapnak élelmet, és persze a fürdetésükről is gondoskodnak. Délelőtt tízkor és délután kettőkor kinyílik a telep főkapuja, hatvan elefánt boldogan csörtet át a főúton, aztán végig egy ajándékboltokkal övezett kis utcán, le egyenest a sekély folyó partjára. Elképesztő látvány! A fürd(et)ésben is lehet némi pénzmagért segédkezni, s amikor már minden elefánt kihancúrozta magát és szépen megtisztálkodott, átcaplatnak a túloldalra, és a partfal laza kőzeteihez dörgölőzve jól beporozzák-besározzák a bőrüket. Ez a sárréteg védi őket az élősködőkkel szemben.

                                    Cumiztatás Pinnewalában

                              Na de hogy ekkora....

                             Ha nagy leszek, majd én is fel tudok mászni...

                                Elefántöröm 1

                              Elefántöröm 2

   A felföld keleti vidékein egyre több helyen tűnik fel díszes hindu templom, annak jeleként, hogy errefelé elég sok tamil élhet, láthatóan békességben szingaléz szomszédságukkal. A felföld egyik centrumába, Bandarawelába vonattal is el lehet jutni Kandyból. Bruno, nyilván tapasztalatból, azt eszelte ki, hogy elkerülendő a nagyváros pályaudvarának reggeli zsúfoltságát, elugrunk taxival úgy két megállónyira Kandy elé, aztán kényelmesen felszállunk. Majdnem így is lett, s bár a vonat már itt késett úgy órányit, de legalább megjött. Ázsiai tömeg szorongott még a számunkra rendszeresített első osztályon is, épp hogy talpalatnyi helyet sikerült kiharcolni a folyosón. No de majd Kandyban sokan leszállnak, így Bruno. Nos, nem szálltak le, inkább föl. És kábé meddig kell még így állnunk? Talán úgy két órát. (Ekkor káromkodtam.) És meddig tart az út? Hivatalosan hat órát, de nagyon szép a környék. És gyakorlatilag? Nos, gyakorlatilag ez a vonat még soha a büdös életben nem érkezett meg időben, szóval számoljunk nyolc-kilenc órával, engedte sejteni Bruno. A sors azonban megkönyörült rajtunk. Alig húztunk ki Kandyból, a szerelvény nyöszörögve megállt, lerobbant a mozdony. Miközben már félórája vártunk, hogy megjavítsák, magamban csendben fohászkodtam, hogy ez egy darabig még ne sikerüljön. Bruno nagy levegőt vett és döntött. Beviharzott Kandyba, és egy óra alatt kerített két mikrobuszt. Eközben mi a sínek mellett álldogáltunk, és a helyi folklórt nézegettük. Utastársaink amúgy rezzenéstelen arccal, mi több, szelíd mosollyal várakoztak, semmi szentségelés, türelmetlenkedés. Tíz perccel az előtt, hogy Bruno a kocsikkal visszaérkezett volna, a mozdony felhördült, és a szerelvény nekilódult.

                                       Lerobbant a vonatunk

                                   Itt éppen abban reménykedünk, hogy meg se javul

          Máig sem tudom, mikor értünk volna vele Bandarawelába (ha ugyan), így viszont késő délután már el is foglaltuk rendkívül puritán szobáinkat egy hotelnek nevezett épületben. Az ablakból egy alkalmi krikettpályára láttam, ahol gyerkőcök próbálták eltalálni házilagos kivitelezésű husánggal az apró labdát. Focizni gyereket Srí Lankán nem is láttam, ám ahol akad egy aránylag sík felület, már kriketteznek. Persze, ezt is az angolok honosították meg. Fogalmam sincs a játék szabályairól, így aztán azt sem értem, mi élvezetet találnak benne, ám tény, hogy itt egyenesen imádják. 1996-ban a nemzeti válogatottnak még világbajnokságot is sikerült nyernie. Egyik idegenvezetőnk meg is említette, hogy Srí Lankán a BC betűszónak (Before Christ, vagyis Krisztis előtt), más jelentése is van: Before Cricket, vagyis a krikett előtt.

   És mit gondolnak, mi a bánatért vezet vasút ide, az isten háta mögé? Nos, azért hogy a brit teaültetvényeseknek legyen hol elszállítani a termést a kikötőkbe. A teáról és egyebekről majd a következő részben olvashatnak.

előző részek  az ARCHÍVUMban

                                                     SRÍ LANKA - 2008

Két emléket őrzök a múltból Sri Lankáról. Az egyiket kisgyerekkoromból, úgy a hatvanas évek elejéről, amikor a rádióban rendszeresen elhangzott bizonyos Bandaranaike asszony neve mint Ceylon miniszterelnökéé. Akkor még nem sejtettem, miért szerettük annyira, s hogy miért kellett egy távoli kis ország első asszonyát oly gyakran emlegetni, aztán később megtudtam. Ceylon úgynevezett el nem kötelezett ország volt, s mint ilyennel, a szocialista tábornak illett, sőt érdemes volt jó kapcsolatokat ápolnia. Amúgy Bandaranaike volt a világ első női miniszterelnöke. A másik emlék jóval későbbi, már egyetemi éveimből származik. Regionális földrajzból tanultuk, hogy az ország legmagasabb pontja a Pidurutalagala, ami még nekünk, vén szamaraknak is elég viccesen hangzott. Mást egyébként, úgy rémlik, nem is tanultunk Ceylonról, sokkal fontosabbnak tartották, hogy bemagoljunk kb. háromszáz szovjet városnevet, azok összes iparával, különös tekintettel a vaskohászatra (pedig nem az ötvenes, hanem a hetvenes években jártam egyetemre), vagy – ami azért egy fokkal jobb – az Alpok összes vonulatának nevét. Amúgy azok zömét is elfelejtettem már régen.

   Az utazás, mint olyan, nem is kezdődhetett volna rosszabbul. Egyszer-kétszer, ha előfordult velem, hogy lekéstem a repülőcsatlakozásomat, azt is hazafelé, ami a kisebbik rossz. Na de odafelé… Most sikerült, merthogy jócskán késve érkezett Ferihegyre, ennélfogva tetemes késéssel indult innen a Malév gépe Frankfurtba. Az orrom előtt zárták le a Sri Lankan Airlines beszállási kapuját. Azt mondták, keressem meg a Malév helyi képviselőjét, majd az segít. Aki egyszer is járt Frankfurt iszonyatos méretű repülőterén, el tudja képzelni… De megtaláltam. Egy fiatal és nagyon készséges német nő volt az illető, átírta a jegyem másnapra, szállást intézett, buszt hívott satöbbi. Ott álltam már úgy háromnegyed órája a terminál előtt a buszt várva, amikor látom, jön kifelé. Lejárt a munkaideje. Hát még mindig itt van? Itt. Előkapta a mobilját, hívott egy újabb buszt és el se mozdult onnan, míg meg nem jött. Így aztán kénytelen voltam egy éjszakát eltölteni a reptér köré telepített soktucatnyi hotel egyikében, de legalább füstölt lazacot reggelizhettem, de persze kaptam vacsorát, sőt ebédet is. Még telefonálhattam is ingyen a Srí Lanka-i túravezetőnek, hogy a legjobb esetben is az utolsó pillanatban fogok beesni, de ha mégsem, hagyjon valami útmutatót, hova és mivel mehetek utánuk. Úgy hozta a sors, hogy a lankai légitársaság (igen, ők is hosszúnak találják az országuk nevét, ezért többnyire „lankáznak”) másnap déltájban is indított gépet, úgyhogy hajnali ötkor szálltam le Colombo repterén. Akkor meg a csomagom nem akart előjönni. Már kezdtük töltögetni a szokásos keresési papírokat, amikor egy fiatal hölgy egy a futószalag melletti hátizsákra mutatott. Puszit akartam neki adni, de kissé rémülten visszahőkölt. (Vagy annyira visszataszítónak talált, vagy ez arrafelé már a jó erkölcsbe ütközik…) Szerintem az előző gép elhozta a cuccomat, valami raktárból kotorták elő.

   Innentől már simán ment minden. Fél órán belül a találkozóhelyen voltam egy közeli, tengerparti szállodában, Negombóban. Még épp volt időm, hogy letusoljak, reggelizzek, aztán nyolckor már indult a túra. Ezúttal az Intrepid iroda kis nemzetközi csapatához csatlakoztam, mikrobusszal vágtunk neki északnak, eleinte a partvidéken. Ezt a napot többé-kevésbé éber kómában töltöttem. Arra még tisztán emlékszem, hogy megálltunk egy kókuszültetvénynél, ahol egy helybeli munkás-akrobata bemutatta, hogyan kell felmászni a pálmafára (ebben kötéllel a törzsre erősített kis bütykök segítik) és begyűjteni a köcsöggé alakított tökökben felfogott lét, mely a virágok szárából csorog ki. E fákat a virágszárak elhajlításával megakadályozzák abban, hogy termést hozzanak, fő funkciójuk, hogy kissé megerjedve a lankaiak kedvelt szeszének, a taddynak az alapanyagát szolgáltassák. (Ha meg ezt lepárolják, egészen brutális hatású szeszeket is főznek belőle.) Légtornászunk kifeszített köteleken jár egyik fáról a másikra, a derekára erősített kötélre rögzíti a korsókat, aztán lejön. Mindezt napjában kétszer megteszi, így megnyugvással töltött el, hogy nem csak a mi kedvünkét kúszott fel. A lankaiak egyik lételeme a kókusz. Húsa a helyi konyha egyik fontos alapanyaga, fogyasztható a leve, zöld burkát az állatokkal etetik fel. A bőven termő vidékeken, mint ez a nyugati is, a házak is kókuszból épülnek, törzse tartóelem, levele tető, fal, és kötelet is abból fonnak.

                                    Akrobatamutatvány egy kis pálmaléért

                                  Íme a "termés"

   Rövid megálló Puttalam városában, mely halászatán kívül arról is nevezetes, hogy itt még a múlt század harmincas éveiben is beszélték néhányan a portugál nyelv helyi változatát. Ezen a partvidéken jelentek meg először az európaiak, elsőként a portugálok (és persze jóval előttük az arab kereskedők), aztán sorban a hollandok, a britek. Jöttek a fűszereként, mert azokból errefelé tömérdek van, közben itt hagyták vallásaikat, melyeknek emlékét egy zömében buddhista (kisebb részt hindu) országban katolikus templomok, sőt mecsetek is őrzik. Itt kell kitérnem túravezetőnkre, Brunóra, e rendkívül visszafogott, csendes fiatalemberre, aki az alkalmi nehézségek dacára kifogástalanul látta el feladatát. Már javában benne voltunk az útban, amikor egyszer csúnyán elkáromkodtam magam angolul (volt rá okom), mire szelíd korholást kaptam. Erre meg neki volt oka. Csak a vége felé tudtam meg, hogy katolikus, mi több, elvégezte a papi szemináriumot is, de még idejében, a felszentelés előtt kiugrott. Utóbb a menyasszonyát is bemutatta, túránk után bő egy hónappal volt az esküvőjük.

     Hanem a halpiac… A szivárvány minden színét ruhájukon viselő asszonyok, szürke, kisgatyát vagy szoknyát viselő férfiak, no meg a halak… Ott hevernek a puszta kövön, aránylag frissen, vagy már besózva-szárítva, szépen elrendezve, ettől eltekintve, vagy tán éppen ezért, rettenetes bűzt árasztva. Ilyenkor elgondolkodik az ember, fog-e az út hátralevő részében halat enni, sőt, valaha is az életben.

                                            A halpiac Puttalamban

     Ettől kezdve első napom maradéka teljesen kiesett, másnap reggel viszont már indultunk is Anuradhapura felfedezésére. Bő ezer éven át, i. e. 380-tól, itt volt a szingaléz királyságok fővárosa. Higgyék el, jobban járnak, ha nem sorolom fel az uralkodók nevét, de azért egyet ideírok: szerencsétlen embert úgy hívták, hogy Valagamba. Nálunk ilyen névvel aligha lehetett volna megbecsült uralkodó. Itt vert gyökeret a buddhizmus is, melynek szemmel látható jelei az óriási dagobák, melyek itt ugyanazt a szerepet töltik be, mint másutt Ázsiában a sztúpák; Buddhának (vagy valamely tanítványának) tulajdonított szent tárgyak őrzése. Sok százezer égetett agyagtéglából készültek, majd fehérre meszelték őket; akad olyan, melynek magasság a 75 métert is eléri. Szépen végigjárjuk valamennyit, ha már egyszer eljöttünk idáig, bár őszintén szólva az utóbbi időkben annyit utaztam Ázsiában, hogy lassan immúnissá válok a buddhista építészet alkotásaira. Nem is tudom, helyi jellegzetesség-e, vagy csak elkerülte a figyelmemet másutt, de itt minden régi buddhista épület bejáratát egy félkör alakú faragott kő, a holdkő díszíti, kívülről befelé a következő mintákkal: lángok, melyek a soha véget nem érő élettel járó szenvedést jelképezik, aztán négyféle állat, úgymint oroszlán, elefánt, ló, bika, melyek Buddha négy „nemes igazságát” szimbolizálják, aztán hattyúk, melyek a vízzel keveredett tejből az utóbbit ki tudták választani (értsd: elválasztani a jót a rossztól), végül a lótusz, mely a Nirvána elérését jelképezi.

                                     Ilyenek a dagobák

                                           Holdkő

   A városka látnivalói közé tartozik még a nevezetes bódhi fa, mely egy Indiából származó fügefa egyik leszármazottja. Annak egyik hajtását ültettél el itt i.e. 288-ban, s ezzel a Föld legidősebb, dokumentált „születésű” növénye. Mármost, miért is oly nevezetes, mi több, szent ez a fügefa? Azért, mert eredetije alatt világosodott meg Szidhártha Gautama, aki később Buddha néven vált ismertté, és végakarata volt, hogy egyik ágát vigyék Ceylon szigetére. Az anuradhapurai példány kissé megöregedett, úgyhogy arany (?) rudakkal alá kellett dúcolni némely ágát. Amúgy a lankaiak egyik legfőbb zarándokhelye, tódulnak is ezerszámra a hívők. A hozzá vezető út azonban kissé rögös, ha nem is a szó szoros értelmében. A bejáratnál legalább olyan szigorú a biztonsági ellenőrzés, mint egy amerikai repülőtéren: cipőt, táskát otthagyni, testi motozást szelíden elviselni.

                                 A  nevezetes bódhi fa

      Este Bruno a kevés számú „kis piszkos” egyikébe visz bennünket vacsorázni, merthogy jobbfélék itt nincsenek is. Ezek a csoporttúrák a legritkább esetben torkollnak fehér asztalos tivornyákba, rendszerint csak a búcsúvacsora. Hangsúlyozom, ezek a közös étkezések nem kötelezőek, engem időnként – társaságtól függően – untatnak, sőt idegesítenek is. Egyrészt, mert este hét-fél nyolc tájban indulunk, kilenc lesz belőle, mire megkapjuk az ételt, másrészt szeretek egyénileg becserkészni finom falatokat. De ha a túravezető javasol valamit, érdemes elgondolkodni rajta, végtére is ő ismeri a legjobban a helyi választékot. Nos, most magunk is megpróbálkozhatunk vacsoránk elkészítésével. Meg nem tudnám mondani minden alapanyag nevét, lényeg az, hogy a tojás kivételével minden növényi eredetű volt és egy forró vasplatnin kellett megsütni, majd két apró bárddal miszlikbe szabdalni. Többen főztünk, mindent megettünk. Hazafelé botorkálva a vaksötétben azért még láttuk, hogy szinte minden egyes (legalább budapesti szabványú) kátyúban kutya kucorog. Ott lófráltak a nyomorultak a műemlékek környékén is, mind zsemleszínű, kis termetű, jóindulatú ebek, azokkal a jellegzetes „vigyél magaddal” szemekkel. Azt hiszem, már millió számra láttam gazdátlan kutyákat szerte a világon.

   Hanem ha már Srí Lanka-i koszt… Kulináris élvezetekre itt csak az készüljön, aki rajongásig szereti a karit, magyarosan körit, angolosan curryt. (Eltökéltem, hogy ezt a kiejtést – kari –, ha beleszakadok, akkor is meghonosítom idehaza. Ez tudniillik az egyedüli helyes változat. Küzdök továbbá a kecsöp ellen is keményen, a löncshússal szemben viszont megadtam magam.) Merthogy itt reggel-délben-este, mindennap mindenki valamilyen karit eszik. A kari most már úgy általában egy bizonyos fűszerkeverék (illetve a vele készült ételfélék) neve, amúgy meg egy cserjeféléé, ha igaz, annak a levelei adják ezt a jellegzetes ízt, amit én maximum egyszer egy évben aránylag élvezettel megkóstolok, na de állandóan… Utazásunk derekán Bruno elvitt bennünket egy családhoz vacsorázni (mindig oda hordja a csoportját, közös pénzből, naná). Volt vagy hét fogás, és mind-mind kari… Pár nappal később egy teaültetvény kellős közepén álló szállásunkon főztek ránk. Sose találnák ki, micsodát. Csoportunkból többen alig leplezett áhítattal konstatálták a hírt: Á, kari!!! Az egész erősen kezdett emlékeztetni a legendás Három nővér-paródiára, melyben Körmendi János a sokadik ajándék-szamovárt fogadja. (Hogy ez hogyan jutott eszükbe!)

                               Curry minden mennyiségben

   Amúgy a lankaiak is kézzel esznek. Gondoljanak csak bele, a világ népességének legalább a negyede (de lehet, hogy több) az ujjait használja étkezéskor. Így eszik India lakosságának zöme, az arabok többsége, a közép-ázsiai népek, Fekete-Afrikában szinte mindenki. Indiában úgy tartják, az ételt három érzékszervünkkel kell megízlelni, úgy az igazi: szemmel, szájjal, tapintással.

                      Bruno, a túravezetőnk ebédel

     Futó látogatást teszünk Polonnaruwában, ahová úgy ezer éve továbbköltözött a főváros. Itt már végképp elveszítettem a fonalat, hogyan nyüstölték egymást folyvást, évszázadokon át különféle szingaléz, illetve dél-indiai uralkodók. Romos, ám egykor nyilván impozáns palotamaradványok, szentélyek csendes esőben, aztán három gigászi Buddha-szobor, melyeket a gránit sziklafalba véstek bele, ülve, állva, fekve – ez utóbbi 14 méter hosszú! (Igazából négy van, de az egyik egy kis mesterséges barlangban.)

                                  A hajdani királyi palota romjai Polonnaruwában

                                Kő-Buddha ülve...

                                ... és fekve

Mindez, úgy, ahogy van, UNESCO Világörökség, és sok egyéb Srí Lanka-i tájképpel, műemlékkel együtt feltűnik a Duran Duran Save a Prayer című számának klipjében is – nekem maga a szám nem tetszik, de ha valakinek van kedve megnézni-meghallgatni, itt is megteheti:

http://youtu.be/6Uxc9eFcZyM  

(folyt. köv.)

KORÁBBI FEJEZETEK AZ ARCHÍVUMBAN

                                                   SZÍRIA - 2007

(folytatás)

Még mindig Hama környékén túrázgatok, szelíd, ám rémségesen kopár dombok között, ahol egymást érik a kis falvak, városkák, köztük satnya, köves, vörös agyagos földek, melyeken jobbára csak az olajfák érzik jól magukat, de azok nagyon. Ősidők óta foglalkoznak errefelé olívatermeléssel és -olajkészítéssel. A Hamát Aleppóval összekötő autópálya mentén tucatszám sorakoznak a „halott” városok. Az eredeti települések még a bizánci uralom idején, az V. század táján élték fénykorukat. Jobban illik rájuk a szellemváros elnevezés (nem mintha szellemek kószálnának a romok között), ugyanis a VII. századtól kezdve teljesen elnéptelenedtek. E folyamatra számtalan magyarázat született (szárazság, földrengések stb.), a legkurrensebb teória szerint viszont azért hagyták el a falvakat, mert a korábban erre haladó kereskedelmi útvonalak máshová helyeződtek át, és velük együtt mozgott a népesség is. A romokból ítélve komoly települések lehettek, jól megépített, vaskos falú nemesi villákkal (némelyikben mozaiktöredékek is látszanak), fürdőkkel, templomokkal, piramisszerű temetkezési helyekkel, olajütőkkel. Az építkezésekhez a környék kőzetét, a mészkövet használták, melyet – legalábbis a jómódú tulajdonosok – szépen meg is munkáltattak, díszíttettek a korabeli mesterekkel. Láthatunk kétszintes házakat, s bennük azt is, hogyan oldották meg az emeletráépítést. Az alsó szinten megépítettek egy vagy több boltívet méretre faragott kövekből, az tartotta a feltehetően fából készült emeleti aljzatot. A látvány romjaiban is lenyűgöző, ugyanakkor elgondolkodtató is. A házromok között tengernyi kő hever, melyekből bőven futná legalább részleges restaurálásra, ennek azonban semmi jele sem látszik. Az viszont igen, hogy fényes nappal teherautó számra hordják el a köveket, állítólag legálisan. Alighanem már korábban is sokat felhasználtak a környékbeli „élő” falvak építkezésein. Egy bizonyos: ennyi követ – natúrt és megmunkáltat – még sehol a világon nem láttam, mint Szíriában. 

                               "Halott" városok

                                        Ilyen boltívekre építették rá az emeletet

                                  Itt egykor extraszűz olívaolajat sajtoltak

   Észak-Szíriát sem ússzuk meg egy római kori romváros nélkül. Apameát (más néven Afamia) a Szeleukidák alapították, uralmukat azonban itt is megdöntötték a rómaiak, és Kr. u. 64-től a Római Birodalom keleti részének egyik legnagyobb városává fejlődött, melyet becslés szerint akár félmillióan is laktak. Ami azt illeti, túl sok nem maradt e fényből az utókorra. Hajdani színházát a környékbeli falvak lakói szó szerint kőbányának használták, s ma minden, csak nem látványosság. Hanem az egykori cardo, a főutca! Két kilométer hosszú (hosszabb, mint a palmirai), végestelen-végig zömmel gránitból kifaragott oszlopok szegélyezik és ezek csakugyan sejteni engednek valamit a város nagyságából. De csak a sejtés marad, elképzelni már nem tudom, hogy a száraz gaz lepte utca mentén egykor pompás házak, üzletek álltak és patríciusok sarui csattogtak a jókora kockaköveken (a hajdani kocsik keréknyomai viszont itt-ott még láthatók). A hatóságok szemlátomást nem sokat törődnek e nagyszerű történelmi emlékkel, mert se kerítés nem övezi, se nem őrzik (de azért az utca végén a belépődíjat beszedik, és persze kávézó is akad), nincsenek tájékoztató táblák, szóval semmi. Azt pedig csak később tudtam meg, hogy jó fél évszázada még ennyi sem volt. Az oszlopok zöme a gazban hevert, míg egy belga régészcsoport a 30-as évektől el nem kezdte a módszeres feltárást, és az oszlopok zömét is felállították.

                                 Apamea romjai

   De hagyjuk az ókort, irány Aleppó, Szíria legnépesebb, 2,5 millió lakosú városa, amúgy meg az egyik legrégebben lakott település a világon, ennek megfelelően tömérdek neve is volt, és minden, errefelé is terjeszkedő birodalom uralta ideig-óráig. Már a buszon „magyar” emlékek érnek. A mellettem ülő úrról kiderült, hogy a hajdani csehszlovák nehézipari fellegvárban, Ostravában tanult kohómérnöknek a hetvenes években, és gyakran átjárt hozzánk is. E város nyújtott menedéket Bem apónak és több tiszttársának a szabadságharc leverése után. Törökországba menekült, de Aleppóba internálták (Szíria akkor az Oszmán Birodalom része volt), ahol áttért a muzulmán vallásra és felvette a Murat nevet. Egy évet élt itt csupán, 1850 végén meghalt, és iszlám hagyomány szerint temették el. 1929-ben szállították haza, a lengyelországi Tarnówba, de mivel a keresztény lengyel földbe egy moszlimot nem engedtek eltemetni, mauzóleumában hat kőoszlopon áll a hamvait tartalmazó szarkofág.

   Aleppó igazi keleti káosszal fogadja az idegent; eszelős forgalom, bűz, zaj, nyüzsgés, de hát mi egyebet várnánk. A város elég jól elkülönülő két részre, az újra, meg a régire oszlik. A bazár, vagyis a szuk olyan, mint a többi arab piac: színek, szagok, labirintus. Egy hentesbolt előtt tarka birka ácsorog kikötve, látom, hogy folyamatosan reszket. Nem hinném, hogy tudja, mi vár rá, bár a bolt éppenséggel levágott birkafejekkel is kelleti áruit. A nyomorult pára alighanem csak a szokatlan környezet miatti stressztől pánikol, nekem meg a gyomrom forog. Azt viszont értékelem, hogy senki sem akar erőnek erejével vásárlásra bírni. Ez nem isztambuli típusú turistabazár. Az árusok pontosan tudják, hogy idegen ide csak bámészkodni jön, nem pedig marhabendőt vagy szappant vásárolni. Valahogy kitalálok a sikátorok útvesztőjéből, előttem a citadella, mely egy 50 méter magas mesterséges dombra épült. Éppen zárva tart, amit nem is bánok, miért kellene nekem minden „előírt” nevezetességet megnéznem. Ímmel-ámmal kívül-belül körüljárom a nagymecsetet, de őszintén szólva nem nyűgöz le.

                                           Az aleppói bazár

                                        Alighanem sejti, mi vár rá

                                    Szappan-dizájn

     Az Al-Jdeida (jelentése új, bár nem annyira új, mint ami a franciák idején épült, széles utcákkal) negyed felé veszem az utamat, mely ugyan az oszmán időkben épült, mégis, keresztény kereskedők fejlesztették fel. Ez aztán igazi közel-keleti sikátor-labirintus, a vastag falak között az utcák szinte kanyonként kanyarognak. Legalább öt keresztény templom is akad a környéken, örmény, görög ortodox, szíriai katolikus, görög katolikus, maronita. A kereszténység a bizánci időkben, a IV. század elejétől vert gyökeret a mai Szíria területén, s a lakosságnak ma is mintegy 10 százaléka keresztény (főként Aleppóban és Damaszkuszban laknak). A negyed szinte átmenet nélkül olvad bele az új városrészbe, ahol elképesztő a nyüzsgés, és minden talpalatnyi helyen, amit nem ostromol a gépjárművek serege, árusítanak valamit. Kissé furcsa látványt nyújtanak az arcot kivéve mindent eltakaró lepelruhát viselő lányok, asszonyok, amint a nyílt utcán asztalokra teregetett színes bugyik és melltartók között turkálnak.

                                   Utcai turkálók

                               A kora ősz a gránátalma csúcsszezonja

                                            Sikátor a keresztény negyedben

     Mármost, mindezt tegyük múlt időbe. 2012 júliusa óta itt is tombol a szíriai polgárháború, a történelmi városközpont és műemlékei iszonyatos károkat szenvedtek, főleg azt követően, hogy a kormányhadsereg bombázta a várost. A jelenlegi viszonyokról csak homályos képeim vannak – amiket időnként az ember lát a tévében. Azt hiszem, itt már mindenki harcol mindenki ellen, rengeteg a halott, még többen elmenekültek. Itt, Észak-Szíriában is gyilkol az Iszlám Állam, totális lehet a káosz. Az egész országból, becslés szerint, mintegy 3 millió ember menekült már el, és még messze nincs vége.

   Az Aleppo és Damaszkusz közti utat nemcsak bő egy hét, hanem négy és fél óra alatt is meg lehet tenni autópályán, csak a sofőr bűzös dohányfüstjét és a magnóból dőlő arab popzenét kell elviselni. Tudják, mit jelent a habibi? Azt, hogy kedvesem, s ez minden arab dal elengedhetetlen, sokszorosan ismételt szériatartozéka. Damaszkusz lakosságát inkább csak becsülik, mint számolják, az agglomerációt nagyjából 4 millióan lakják, de a belváros gyalogszerrel is könnyen bejárható. Óvárosát fal veszi körül, melynek eredetijét még a rómaiak építették, mai formáját viszont már bőven a muzulmán idők alatt nyerte el. Bizony, volt idő, amikor Damaszkusz – mint az Omajjád kalifátus székhelye – az iszlám világ központja volt (661 és 750 között). E birodalom a mai Spanyolországtól egészen Indiáig terjedt (ezt követően Bagdad lett az iszlám világ fővárosa). A hatalom máig is álló megtestesülése az Omajjád nagymecset, mely a mekkai és medinai után máig a muzulmánok legszentebb helye. A mecsethez az új városrészből egy hatalmas fedett bazáron át lehet eljutni, ami nem a klasszikus keleti bazár képét mutatja, sokkal inkább cipő- és ruhakereskedések, ajándékboltok váltogatják egymást. A káprázatos színvilágú női ruhákkal, fejkendőkkel (továbbá szőke és vörös póthajakkal), valamint a nemkülönben kihívó színű fehérneművel tömött üzletek előtt szomorúan szürke-fekete öltözetű nők bámészkodnak; az ilyen cuccokat kizárólag otthon, a férjük előtt viselhetik, bár sok fiatal lány, fittyet hányva az iszlám regulákra, a nyílt terepen is bevállalja a farmert és a színes pólót. Szíria sokkal liberálisabb a keményvonalas muzulmán államoknál, nincsenek olyan szigorú megkötések, mint mondjuk Iránban, Jemenben.

                                   Nikábok minden színben

                                            Ezeket vajon kik, hol és mire veszik fel?

   A nagymecset, túl azon, hogy csakugyan építészeti remekmű, inkább korzóra emlékeztet. Hatalmas udvarán családok sétálgatnak gyerekekkel, akik még fröccsöntött műanyag játékaikkal sem restek szórakozni. Megszólít egy férfi angolul, hogy hát, honnan is… Magyarisztán? Budakeszin lakik a bátyám, oda nősült, én is jártam ott párszor, mondja. Egy fiatalembert, karján kislánnyal, fotó végett, már én szólítok meg. Kiderül, hogy iraki, egy amerikai kórházban sebész Bagdadban, most éppen szabadságon van, és azt próbálja elintézni, hogy valahogyan kijusson az Államokba, vagy jobb híján Ukrajnába. Nem is kérdezem, miket él át nap mint nap, ha a helyében lennék, alighanem még Bangladesbe is örömest elhúznék. Odabenn is nagy a nyüzsgés, egy csoportnak szakállas, turbános férfi vezényli az imát, vagy micsodát, ők meg ököllel, ritmusra verik a mellüket. Három-öt év körüli gyerekek is vannak közöttük, ők is éppúgy verik, így tanulnak. Ha apukának esetleg robbantani, merényelni támad majd kedve valahol, alighanem a csemetéje is robbantani fog, bár ez nyilván pusztán ocsmány nyugati előítélet. Egy idősebb asszony a csoportból tenyérnyi digitális videokamerával dokumentál, egy talpig feketébe öltözött fiatal lány mobiltelefonnal fényképez, majd félrehúzódik egy sarokba, és készülékén matatva alighanem már küldi is az MMS-t valakinek. Sokan állják körül a Keresztelő Szent János földi maradványait állítólag magába foglaló szentélyt is. Maradványait, úgy tartja a fáma, a korábbi bizánci bazilika lerombolásakor találták meg, melynek helyén a VIII. században felépült a nagymecset.

                                             Az Omajjád mecset

                                Családi séta a mecset udvarán

                                           Konzervatívok...

                                                 ... és liberálisok

                                          Ilyen az iszlám építőművészet

                                          Áhítat

                                               "Megy az MMS"

   Damaszkusz óvárosa maga a csoda. Fakeretes, jobbára kétszintes vályogházai olyan keskeny utcákat zárnak össze, hogy a szemben levő házak kiugró, ablakos fülkéi között helyenként húsz centinél sem nagyobb a távolság. Állaguk meglehetősen vegyes, némelyiket tűrhetően restaurálták, mások már annyira bedőltek, hogy hozzájuk képest a pisai Ferde torony maga a statikai műremek.

                                     "Csak átugrom ide a szomszédba..."  (damaszkuszi óváros)

                                       Kissé ferde

   Harangszó üti meg a fülemet, délre jár, ezek szerint megérkeztem a keresztény negyedbe, mely szemmel láthatóan háborítatlanul megfér a mecsetek, minaretek szomszédságában. Egy árnyat adó hatalmas fa alatt, hideg sört iszogatva azon morfondírozok, lesz-e béke valaha is a világnak ezen a tágabb fertályán, ahol többé nem ölik egymást az emberek vallások, nagyhatalmi érdekek nevében, amint ezt teszik immár évezredek óta. Nagy kár volna, ha nem így lenne; erre a barátságos, vendégszerető népre is éppúgy ráférne a békesség, mint valamennyi szomszédjára. És ha meggondolom, hogy manapság már egyáltalán nem üldögélhetnék nyugodtan egyetlen szíriai fa árnyékában sem…      

                                                           Vége

Következik SRÍ LANKA (előző részek az ARCHÍVUMban)

                                                           KŐ KÖVÖN - SZÍRIA, 2007

(folytatás) Hama óvárosából nem sok maradt az 1982-es ágyúzások nyomán (hogy kik és miért ágyúztak, nem is sejtenék, erről majd később), citadelláját azonban, mely manapság nem egyéb, mint egy jókora domb a központ közelében, az idő kezdte ki. Régészeti ásatások tanúsága szerint már a neolitikum óta állt itt város. A kövekből jóformán semmi sem maradt, a századok során elhordták építőanyagnak, úgyhogy a domb piknikhellyé alakult át.

    Útikönyvem az olcsó kategóriában a Cairo Hotelt ajánlotta a legmelegebben, és nem is csalódtam. Angolul is jól beszélő tulajdonos, puritán, de tiszta szoba, 15 dollárnak megfelelő szíriai fontért, egyetlen szépséghibával: ablaka valami folyosóra nyílt. Volt viszont tévém, műholdas, digitális, melyen közel négyszáz program között válogathattam. Hiszik vagy sem, ezek – az egy szem BBC World – kivételével mind arab nyelvűek. Ki gondolná, hogy ilyen elképesztő az arab világ tévékínálata! Még a legkisebb sejkségeknek is van vagy nyolc-tíz programja, hír- és sportcsatornák tömkelege, szappanopera-programok, mindezek ellenére, arab tudás híján, no meg a műsorok – nem az én ízlésvilágomhoz szabott – kínálata miatt nem sokat tévéztem.

     Hama környékén sokkal több a látnivaló, mint magában a városban. A készséges szállodás taxis túrákat kínál mindenfelé, s mivel a vendégkör zöme nyugati hátizsákos, mindig akad két-három partner a költségmegosztásra. Még a leghosszabb útért sem kellett húsz dollárnál többet fizetnem. Hamától keletre és északra jó néhány kis faluban láthatunk még méhkasházakat. Évekkel korábban láttam egy útifilmben ezeket a különös, kúp alakú vályogépítményeket. Ismerik azt az érzést, ami ilyenkor egy pillanat alatt eluralkodik az emberen: de jó lenne ezt élőben is látni. (Következő fokozat: márpedig én ezt meg akarom nézni!). Nos, Hamától keletre, északra több kis faluban még láthatók ezek a kúp alakú, vályogtéglákból épített, kívül okkerszínű, szorosan egymás mellett álló házak. Már csak nagyon kevésben laknak, a többség épített jóval komfortosabb, viszont szerfölött ronda, szürke beton- és kőházakat. Mentségükre szóljon, hogy a régieket is rendben tartják (raktárnak, terménytárolónak használják), Sarouj faluban pedig még be is rendeztek egyet a turistáknak, megtekintésre. Az ajtó parányi, ablak nincs, az egyetlen helyiségből álló házikó viszont kellemesen hűvös, és belülről szépen kirajzolódik az építmény struktúrája. A tulajdonostól a „belépődíjért” teát, édességet is kapunk odabenn.

                             Méhkasházak kívülről...

                              ...és belülről

                                            A háziak (egy része)

   Ha már a környéken járunk, érdemes beugorni a közeli Qasr ibn Wardan palotába, mely elvileg erődítménynek készült. Justinianus bizánci császár építtette a VI. században, afféle védvonal részeként, mely a perzsákat, a beduinokat és egyéb nomád népséget hivatott távol tartani, de templom is épült hozzá. Mert hát miért pont a Bizánci Birodalom ne tette volna rá a kezét Szíria területére, ha előbb-utóbb úgyis minden, szóba jöhető hatalom is rátette. Homlokzata aránylag jó állapotban maradt fenn (rajta görög nyelvű felirat), ám a méretes belső udvarban annyi megmunkált, hellyel-közzel szimbólumokkal, naptárral, napórával ékesített kő hever, hogy elképzelhetjük, hajdan mennyi anyagot – itt főként bazaltot és agyagtéglát – dolgoztak bele.

                         A Qasr ibn Wardan palota

   Bár a Közel-Kelet múltjának mégoly felületes ismeretében is előre sejtettem, hogy szűk kéthetes szíriai utamon vajmi kevés természeti látnivalóban lesz részem, viszont tobzódni fogok régi idők emlékeiben, ám ilyen tömény történelmi túrára nem számítottam. Masyafban állunk meg először az egész napra bérelt taxival, ezúttal két amerikai és egy holland az útitársam. A város fölött impozáns erőd trónol, s bár bizánci eredetű, híressé az asszaszinok korában vált. Az asszaszin egy vérengző muzulmán szekta volt, a 11. század végén alakult, valamivel az első keresztes hadjárat előtt. Eredeti székhelyük a mai Északnyugat-Iránban fekvő Alamut vára volt, ám miután azt bevették a mongolok, áttették székhelyüket a mai Szíriába, és Masyafban építették ki erődítményüket. Angolul értők számára az asszaszin szó ismerős lehet: assassin azt jelenti, gyilkos. Hogy kiket, miért gyilkoltak, most hagyjuk, nézzük inkább a várat. Látható, hogy kívülről igen mutatós, belülről azonban elég romos. Alant terül el a hasonnevű város, ami akár jól is mutathatna, de nem mutat jól. Sajnos, Szíria mai lakói elképesztően igénytelenek, már ami lakóházaik küllemét illeti. Betonból és téglából építkeznek, és a falakat eszük ágában sincs bevakolni, vagy ha mégis, akkor szürkére. Minden szürke, de annyira, hogy az már nyomasztó. Felülről látszik igazán, milyen csúfak ezek a települések. Látszólag mindenféle tervezés nélkül felhúzott egérszürke lakóházak, a tetők mindenütt laposak és multifunkciósak. Nedvesebb időszakban itt gyűjtik az esővizet, amúgy ott szárad a termény, a mosott ruha, és ott áll a parabolaantenna.

                        Masyaf vára

                                Kilátás a várból a városra

     A Krak de Chevaliers, persze, előre „megvolt”, vagyis tervezett látnivaló. Kanyargós középhegységi utakon, tömérdek kis falu és olajfaligetek között is el lehet jutni az ország egyik leglátogatottabb műemlékéhez. Az Antilibanon-hegység legészakabbi csücskében trónol egy vulkáni kőzetekből álló dombon. Annyi bizonyos, bárki is birtokolta, ellenőrzése alatt tarthatta az egész vidéket. Ezért is épített itt erődöt valami emír 1031-ben, de az évszázad végén megérkeztek a keresztes lovagok, akik Jeruzsálem felé tartottak háborúzni. Ahogy jöttek, úgy mentek is tovább. 1144-ben került a johannita lovagrend uralma alá. Ők építették újjá és bővítették ki jelenlegi formájára. S hogy milyen? Amilyennek a gyermeki fantázia elképzel egy lovagvárat. Iszonyatos monstrum, három méter vastag külső fallal, masszív őrtornyokkal, bástyákkal, egyik oldalán vizesárokkal, mely voltaképpen az építéshez használt kő kitermelésével keletkezett, és a maga korában a fürdőket látta el vízzel. Napjainkban sűrű, békanyálas víz pang benne, pillepalackokkal megspékelve. Sajnos, ismételten meg jegyeznem, hogy világörökség ide vagy oda, a vár jelenlegi gazdája (a szír állam) nem fordít túl nagy figyelmet a rend látszólagos fenntartására sem. Beszedik a belépődíjat, a szép számú látogató meg néhol derékig érő gazban, és bokáig érő szemétben kénytelen körbejárni a belső várfalat. Kicsit elgondolkodtatott, vajon miért építették ilyen iszonyúan vastagra a keresztesek ezeket a falakat. A lőpor használata ebben az időben, tudomásom szerint, még gyermekcipőben járt (feltalálói, a kínaiak is jó ideig nem-katonai célokra használták), úgyhogy heves ágyútűztől biztosan nem kellett tartaniuk, legföljebb a hajítógépekkel kilőtt kövektől. Mindenesetre jó masszív várat építettek, mely boltíveivel, a várudvart körülfogó gótikus kerengőjével helyenként még szép is, amúgy belül üres. Az erődítmény kereken 2000 harcosnak (és mintegy 1000 lónak) adott otthont, a föld alatti raktárak élelemkészletei pedig állítólag öt évre is elegendőek voltak. Többször is ostromolták eredménytelenül, végül 1271-ben egy mameluk sereg vette be, csellel. Hosszú időn át alig használták, majd a XIX. század végén franciák restaurálták és ők adták mai nevét (lovagok erődje – a krak, más írásmóddal crac, erődöt jelent Szíriában). A várnak magyar kötődése is van; 1218-ban a keresztes hadjáratból visszatérő II. András királyunk felkereste, és adományokkal is ellátta a védőit. A környező dombtetőkről egészen fenséges lenne a kilátás, ha be nem építenek mindent, ráadásul laza köd üli meg a tájat, ami csak kora délutánra kezd annyira felszakadozni, hogy aránylag elfogadható képet készíthetek róla teljes egészében.

                      A Krak de Chevaliers kívülről...

                                       ... és belülről

     A várhoz még egy feledhető emlékem fűződik. A szemben levő étteremben ittam először és utoljára szír sört. Már a kinézete sem volt bizalomgerjesztő, az íze pedig förtelmes. Egyébként Szíriában, minthogy az ország nem tartozik az iszlám kemény magjához, némi keresgélés után minden nagyobb városban lehet erre kijelölt boltokban és éttermekben alkoholhoz jutni, persze, importáruhoz. Épp Hamában vacsoráztam egy (alkoholt is árusító) étteremben, amikor látom, hogy a szomszéd asztalnál népes család falatozik, apuka pedig egy egész üveg Johnnie Walkerrel birkózik egyedül. A család hölgytagjainak öltözékéből arra következtettem, hogy muzulmánok, de akkor mit szólhatott a whiskyhez Allah? Ha már itt tartunk, az itteni (grillcsirke, igazi sült krumplival) kivételével nem is tudnám felidézni, mi egyebet ettem egész úton Szíriában. Jó néhány arab országban jártam már, de valahogy nem ragadott meg a helyi konyha ízvilága. A gyümölcsök (fantasztikus szezonja volt például a gránátalmának), a különféle magvak (világbajnok és zsebtépően olcsó pisztácia, kesudió stb.), édességek terén viszont verhetetlen.

   A Krak macskaugrásnyira fekszik a libanoni határtól, így aztán szállodásaim buzgón ajánlgatták az ottani világhírű római romváros, Baalbek megtekintését is. Valahogy nem kívánkoztam Libanonba, pedig állítólag gyönyörű, de ha ezt az országnevet kimondják, nekem egyből a folytonos háborúskodás jut eszembe. Amúgy Szíria sem a béke szigete. Ha a világ egyik lőporos hordója a Közel-Kelet, ennek egyik gyújtózsinórja biztosan valahol Szíriában van. Az ország területe a XVI. századtól az Ottomán Birodalom része volt, s miután az az első világháború után darabokra hullt, Szíria 1920-tól önálló királyság lett, bár ez csak pár hónapig tartott. Ellenőrzésére Franciaország kapott mandátumot. 1944-ben lett független, aztán belesodródott az időközben megalakult Izrael elleni folytonos háborúkba, politikai irányultságát tekintve pedig átállt az oroszokhoz, amiért cserébe azok pokolian felfegyverezték. Kis híján háborúba keveredett Törökországgal, s miután rövid életű unióra lépett Nasszer tábornok Egyiptomával (Egyesült Arab Köztársaság néven), egymást követték a puccsok. A vezető politikai erővé a több arab országban is igen aktív, szocialista színezetű Baath Párt vált. Aztán jött 1967-ben a „hatnapos háború”, melynek során Izrael elfoglalta Ciszjordániát, Gázát, a Sínai-félszigetet, és mindössze 48 óra alatt Szíria legfontosabb természetes erődítményét, a stratégiai fontosságú Golán-fennsíkot. 1970-ben vértelen puccsal hatalomra jutott a korábbi hadügyminiszter, Hafez el-Asszad, aki kereken 30 évig uralta országát. Sikeresen keverte bele a 70-es évek közepén kezdődött, 15 éven át tartó véres libanoni polgárháborúba is (magyarán megszállta a nagy részét). Időközben az őskonzervatív Muzulmán Testvériség nevű szunnita mozgalom is erősen szervezkedett a túlzottan világiasnak tartott Baath Párt ellen, és fegyverrel fordultak a kormány ellen. A lázongás központja Hama városa volt, melyet a kormányhadsereg tüzérsége rendesen szétlőtt. Hogy aztán miért van itt a közel-keleti puskaporos hordó gyújtózsinórja, talán sejtik. Szíria mindig is előszeretettel nyújtott menedéket és bázist a legszélsőségesebb szervezeteknek (Hamasz, Hezbollah, Iszlám Dzsihád), miként teszi ezt manapság is.

     2000 nyarán idősebb Asszad jobblétre szenderült, és a parlament azon melegében alkotmánymódosítást hajtott végre, melynek értelmében az elnöki tisztet ezen túl nemcsak 40, hanem már 34 éves kortól betölthetik. Nyilván bárki. Nos, ez a bárki a holt elnök kisebbik fia, Bassir el-Asszad, aki merő véletlenségből akkortájt töltötte be a 34-et. (Amúgy szemorvosnak tanult Londonban.) Az ifjú számottevő változásokat hozott országa életébe, politikai foglyokat engedett szabadon, enyhített a sajtó elnyomásán, nyitott a nyugat, de még Izrael felé is, de leginkább a gazdaságot liberalizálta. Rá is fért, mert Szíria helyzete e téren meglehetősen borús. Olajkészletei csökkenőben vannak (4-5 éven belül állítólag importálnia is kell), az alacsony termelékenységű mezőgazdaság pedig nem sokat hoz a konyhára a nemzetközi piacon. Ifjabb Asszadot szemlátomást imádja az ő szeretett népe, mert fotói minden elképzelhető helyen láthatók, kicsiben, nagyban, a fehérneműt árusító boltok kirakatában a bugyik fölött éppúgy, mint a véres birkafejekkel ékesített bazári mészárszékekben. Alighanem egész iparág épült rá az elnök ilyetén való népszerűsítésére, mely e téren messze felülmúlja a néhai Lenin, vagy a líbiai Kadhafi kultuszát is. Apuka fotói is kinn vannak, de már kisebb számban. Kíváncsi volnék, hogy ő maga elvárja-e mindezt, vagy csak a tömegek túláradó szeretetének megnyilvánulása. Emlékeztetnék rá, hogy Ceauşescu a kivégzése előtti utolsó pillanatokig, a tárgyalásán is szentül meg volt győződve arról, hogy népe őt határtalanul szereti.

                                  Néhány Asszad-kép, szerte az országból

                                    Az elnök fotójával talán a fehérnemű is jobban fogy

   Hogy milyen szerencsés voltam a kellő időben tett szíriai utammal, a jelenlegi események tükrében láthatják. A folytatásban erre is visszatérek. (folyt köv.)

előző rész itt:

http://nemethgeza11.blog.hu/2015/01/07/a_vilag_kozepe_6_fejezet_ko_kovon_sziria_1_resz

                                       KŐ KÖVÖN - SZÍRIA (2007)

Most aztán bajban vagyok. Kifogott rajtam a múló idő. Hogyan is írhatnék Szíriáról azok után, amik ottjártom, 2007 ősze óta történtek? Egy polgárháború sújtotta országról, megspékelve az iszlám állam terrorjáról, ahol emberek ezrei vagy tán tízezrei haltak meg, százezrek váltak földönfutóvá, és – az eredeti címmel ellentétben – kő kövön nem maradt. Mivel persze nem lehet szó nélkül elmenni az újabb fejlemények mellett, 2007-es tapasztalataimat, ahol szükséges, kiegészítem ezekkel is.

     Olyan régóta nem utaztam már egymagam („egy szál hátizsákkal” – így szokás mondani), hogy szinte el is felejtettem, hogy megy az ilyesmi. Tudják, miért tértem át a kis csoportos, külföldi irodák által szervezett utakra? Azért, mert kissé belefáradtam a mindennapok nyűgeibe: szálláskeresés, mivel utazzak tovább stb. Ezek az irodák épp az ilyen terheket veszik le az utazó válláról, ezért is nevezik az e feladatokat ellátó személyt túravezetőnek, nem pedig idegenvezetőnek. Neki tudniillik nem az a feladata, hogy egyik múzeumból a másik templomba ráncigálja a jónépet és magasröptű előadásokat tartson műkincsekről, történelemről, rég elhalt nagy emberek viselt dolgairól és fennmaradt mütyürjeiről (igény esetén, persze, ötleteket, tanácsokat ad), ám a természetről szinte soha, merthogy ahhoz – nagy merítés alapján mondom – szinte egyikük sem ért. Ténykedése kimerül abban, hogy elintézi, amit az utas rest lenne, és ez sem csekélység. Megérkezünk A-ba, holnapután ekkor indulunk B-be, közben mindenki azt csinál, amit akar. Nincs kimért vacsoraidő, kínos várakozás a későn érkezőkre, csak élvezd az utazást kedved szerint. De akkor hol marad a „kaland”? Nos, ilyesmiben már bőséggel volt részem, és kalandot keresni-találni egy csoport laza kötelékéből kiszabadulva is lehet. Szíria 2007 októberében még éppen megfelelt a magányos utazásra is.  

   Mindenesetre örömmel nyugtáztam, hogy nem jöttem ki a gyakorlatból. Nemzeti légitársaságunknak (mert akkor még létezett a Malév) az volt a perverziója (nyilván a jobb gépkihasználás lehetett az oka), hogy közel-keleti járatait késő este indítja, így aztán az éj közepén érkezem Damaszkusz repterére. A magányos utazásban az improvizációk korlátlan lehetőségét kedvelem. Hevenyészett útitervet, persze, összedobtam, de alapállásból úgy indítok, hogy amerre visz az út…, vagyis a busz, vagy akármi. Ha kapok jó csatlakozást Palmirába, akkor oda, ha nem, akkor Aleppóba. Az történt, hogy hajnal hasadtakor már az észak felé tartó autópályán téptem Homsz irányába. Ez Szíria harmadik legnépesebb városa, több mint 600 ezer lakossal és a polgárháborúig egyik legfontosabb ipari központja. Ez lett az arab tavasz egyik fő fészke Szíriában, ezért Aszad elnök hadserege 2011 májusától folyamatosan ostrom alatt tartja, ágyúzza, bombázza. A lázadók sokáig ellenálltak, jelenleg, ismereteim szerint, a kormányhadsereg tartja teljes ellenőrzése alatt.

   Homszban az égvilágon semmi megnéznivaló nem kínálkozik, s hogy most hogy nézhet ki, elképzelni se merem, viszont innen lehet letérni kelet felé, Palmirába (vagy ha jobban tetszik, Palmüra - de nekem nem tetszik jobban). Épp csak át kell kelni taxival az egész városon, egy másik buszpályaudvarra. Mikor indul? Öt perc múlva. Á, persze, ezt már ismerem török, arab, perzsa városokból. De nem; tényleg elindult (ráadásul pokoli olcsóak a buszjegyek), s így esett, hogy késő délelőtt – miután átcsattogtunk a fél Szír-sivatagon – már Palmira új negyedének szálláslehetőségei között kotorásztam. Választott hotelem majdhogynem kongott az ürességtől, viszont a tulajdonos máris túralehetőségeket ajánlgatott a környékre, taxival. Miután még összekapart egy fiatal párt, szépen megoszlott a költség is, ám előtte aludtam egy órácskát, végül is az egész éjszakát éberen töltöttem.

   Palmira a Római Birodalom egyik leghíresebb romkomplexuma a Közel-Keleten. Azt már kevesebben tudják róla, hogy volt itt élet és kultúra jóval a rómaiak előtt is (amikor még Tadmornak hívták). Már a Kr. e. második évezredben is állt itt város, melyen keresztülhaladt a Perzsiát a mediterrán térséggel összekötő kereskedelmi útvonal. Jó ideig a sémi nyelvekhez tartozó arámi nyelvet használták, mely sokáig nem volt egységes, sokféle dialektusát beszélték, később áttértek a görögre. Éltek itt asszírok, perzsák, majd a Szeleukida dinasztia tette rá a kezét. Az történt, hogy Nagy Sándor halála után hadvezérei felosztották egymás között a birodalmát, melyből a legnagyobb szelet bizonyos Szeleukosz Nikatórnak jutott, s az ő királyi utódai voltak a Szeleukidák, mígnem Kr. e. 64-ben a rómaiak ki nem zavarták őket a mai Szíria területéről. Ámde az itteniek voltak talán az egyetlenek a hatalmas birodalomban, akik együtt éltek ugyan a rómaiakkal, de nem sikerült őket romanizálni. Mi több, Zenóbia nevű királynőjük pár évtizedre ki is szorította a rómaiakat, létrehozta az Egyiptomot is részben magában foglaló Palmirai Birodalmat, ám a rómaiak csak visszatértek. 634-ben aztán jöttek az arabok, velük az iszlám, később az Ottomán Birodalom, melyben teljes jelentéktelenségbe süllyedt, sivatagi oázisfalucskává vált.

     A Sírok völgye csupán macskaugrásnyira fekszik a római város maradványaitól, kb. egy kilométer hosszan nyúlik el. A felszín alá mélyített, de mészkőből épült, négyszög alaprajzú, többszintes tornyokkal is ellátott díszes sírkamrák már a római időkben készültek (de nem rómaiak!), számomra teljesen érdektelen emberek maradványait őrzik. Amúgy kőszobraik, domborművi ábrázolásaik többnyire fejetlenek, ami nem azt jelenti, hogy eleve ilyennek is készültek, hanem csupán azt, hogy az utókor itt is kitermelte a maga megélhetési bűnözőit, akik lecsapták a fejeket, aztán elkótyavetyélték a műkincs-feketepiacon.

                        A Sírok völgye

     Ha már arra jártunk, felautóztunk Ibn Maan várába, mely a város fölé emelkedő dombon trónol. Ez már az arab időkben, a XIII. században épült. Belül ugyan semmi érdekes nincs, viszont szép a kilátás a környékbeli pálmaligetekre, az új és az ókori városra, különösen napnyugtakor.    

                            Ibn Maan vára

                      Kilátás fentről a romvárosra...

                  ... és az új negyedre

      Őszintén megmondom, azok után, hogy Palmirát minden könyvben mint az ókori római építészet egyik csodáját említik, számomra némi csalódást okozott. Az egy kilométer hosszú, a római szokásoktól eltérően nem nyílegyenes, hanem improvizatív módon kissé kacskaringós hajdani főutcán gyakorlatilag nem lehet normálisan végigmenni. Ezt nevezik Decumanus Maximusnak, ami a római városok kelet-nyugati irányú főutcája, amit a Cardo, az észak-déli irányú főút keresztez. A többé-kevésbé tűrhető állapotú oszlopsorok között annyi darabokra tört, eredetileg amúgy csodásan megmunkált kő hever totális összevisszaságban, hogy az ember azt se tudja, merre kerülgesse őket, a boltívek, már ahol megmaradtak, viszont nagyon szépek. A színházból mindössze kilenc üléssor maradt, azokat is úgy kaparták elő a homok alól még az 50-es években. Bel (avagy Baal) temploma éppen zárva tartott. Bel egyébként több mezopotámiai vallás istenségének neve volt. Az egész romvárosban rajtam kívül talán tucatnyian kódorogtak.

                                   Palmira romjai

     Hama városa a lehető legjobb választás Szíria középső részének felderítéséhez. Igazság szerint csak nekem középső, hiszen a kereken két Magyarországnyi területen a 18 milliós lakosságnak legalább a 95 százaléka a nyugati, Libanonnal, illetve a Földközi-tengerrel szomszédos 60–100 kilométer széles sávban él – szinte fölbillen az ország –, miközben ettől úgy 400–500 kilométerre keletre, az iraki határvidék felé haladva szinte nincs is számottevő település. Miért is lenne, hiszen sivatag. Nem homok, sokkal inkább kő. Hama az Orontesz folyó partján épült, vagy mondjuk inkább úgy, egy kis patak keresztülfolyik a városon. Az Oronteszt nem véletlenül szegélyezi sok település, hiszen itt, közel a sivatag pereméhez, mindig is a víz volt a legnagyobb kincs. Hama és környéke feljebb terül el a folyónál, ezért az öntözéshez hatalmas vízkiemelő kerekeket, noriákat építettek. A városban már 1500 évvel ezelőtt használták e berendezéseket, a manapság láthatók későbbi tervezésűek. A legnagyobb noria átmérője a húsz métert is eléri. Október közepén, ottjártam idején még nem kezdődött el az esős évszak, úgyhogy az Orontesz vize jóformán meg se mozdult, sőt, bűzölögve pangott a városközpontban, az egyik noriát pedig a hangulat, no meg a turisták kedvéért villanymotorral forgatták. (folyt. köv.)

                           Egy vízkiemelő kerék Hamában, az Orontesz partján

(Előző fejezetek az ARCHÍVUMban)

                                       INDONÉZIA - JÁVA ÉS BALI (2007)

Jáván annyi a vulkán, mint fűszál a réten, bár ez Indonézia sok szigetéről elmondható. A szigetcsoport két földrengető kitöréssel is büszkélkedhet. Szumátra szigetén volt kb. 74-75 ezer éve az utóbbi 25 millió év legnagyobb földi vulkánkitörése. A Toba szupervulkán legalább 2000 köbkilométernyi anyagot repített a levegőbe és több évig, évtizedig tartó globális lehűlést idézett elő. (Összehasonlításul: az amerikai, Washington állambeli St. Helens 1980-as kitörése során alig valamivel több, mint 1 köbkilométer anyag dobódott ki.) Becslések szerint 3-5 fokkal csökkent a globális hőmérséklet, a kiszóródott anyag óriási területeket fedett be, főleg a vulkántól nyugatra. Indiában találtak olyan feltárást, ahol a Toba hamuja kb. 6 méteres vastagságban halmozódott fel. Ha igaz, a kitörésnek az emberiségre is számottevő hatása volt. Egyes vélemények szerint a hidegtől és az éhínségtől csaknem kipusztult a fajunk; alig néhány ezer szülőképes pár maradt a Földön. Ezt a nézetet azonban nem erősítik meg egyéb leletek. Nincs ugyanis bizonyíték arra, hogy tömegével haltak volna ki a hőmérséklet-változásokra érzékeny állatok.

   A másik földrengető esemény jóval ismertebb: a Szumátra és Jáva közötti Szunda-szorosban emelkedő Krakatau 1883-as kitörése, mely az írott történelem legerősebb vulkáni eseménye volt. Jáva legaktívabb tűzhányója, a Merapi tiszta időben akár Borobudurról is látszik, csak hát hol van itt tiszta idő… Egy évvel utazásunk előtt, vagyis 2006 májusában igen komoly kitörése volt és csak a közeli falvak lakosságának kitelepítése miatt nem történt katasztrófa. A kitörést megelőző erős földrengés viszont mintegy 5000 áldozatot követelt. 2010 októberének végén újra beindult, akkor 350 haláleset történt. E sorok írásakor a legaktívabb indonéziai tűzhányó a szumátrai Sinabung, mely 2013 szeptembere óta kisebb-nagyobb szünetekkel működik.

     Nekünk viszont a leglátványosabbat, a Bromo vulkánt sikerült testközelből is megszemlélni. Jáva geológiájáról érdemes tudni, hogy a szigetet a kontinentális kérgű Szunda-lemez viszi a hátán, mely éppen maga alá gyűri az óceáni kérgű Ausztrál-indiai-lemezt; ezért is a sok földrengés meg a vulkán. Nyugat- és Kelet-Jáva más-más fejlődési utat járt be, s maga a sziget sem teljes egészében vulkáni eredetű, e vidék, ahová pedig most tartunk, kifejezetten fiatal. A nagyjából 15 kilométeres átmérőjű Tengger-kaldera korát 800-900 ezer évre teszik, mai formáinak kialakulásáról erősen megoszlik a szakértők véleménye. Az valószínű, hogy egy 4000 méter körüli magasságú rétegvulkán emelkedett itt egykoron, mely, önmagát cincálta szét többszöri, robbanásos kitöréseivel. Helyette itt van a Tengger nevezetű, a peremén 3000 méteres átlagmagasságú üst, melyben több különféle magasságú, anyagú és eredetű kisebb kúp emelkedik.

   Nem hittem volna, hogy Indonéziában még fázni is fogunk (sőt, itt kaptuk ki kéthetes utazásuk egyetlen – csendes – esőjét is), ám ez már esti szállásunkon, a kaldera külső oldalán álló sok kis szálloda egyikében bekövetkezett, hajnali induláskor pedig folytatódott. Szinte konvojban indulnak a dzsipek, hogy a több száz bámészkodót még napkelte előtt a kalderaperemre juttassák. Lassan kel a nap, a felhők megülnek a kaldera alján – már így is gyönyörű. Aztán pedig… Nézzék meg a fotókat. Hátul látnak egy a többinél magasabb, amúgy 3676 méteres szép kúpot, az a Semeru, Jáva legmagasabb hegye. Az egyik, kissé bemozdult fotón még az is látszik, hogy röviddel napkelte előtt pipált is egyet, aztán füstjét-porát a megfelelő fényviszonyok elérésének idejére már eloszlatta a szél. Több csúnya kitörése volt, legutóbb 2002-ben két nagy piroklaszt-árat (izzófelhőt) küldött le a lejtőin, de szerencsére nagy bajt nem okozott.

                            Ott hátul a Semeru pipál

                        Felhőtengerben a Tengger kaldera

                               Lassan hajnalodik

     Ami viszont kegyetlenül okádja a gőzt-gázt, az a Bromo, a maga 2329 méterével. Lelkesültségünk csillapodtával, s mert amúgy is ideje volt, legurultunk a kaldera aljára, az úgynevezett homoktengerbe, aztán aki akart, lóhátra pattant, úgy hágott fel a Bromo oldalán. Sajnáltam a sovány, nyomorult párát (de magamat még jobban), ahogy, mint valami önjáró gép, baktatott fölfelé a kitaposott ösvényen. Pedig hányszor megfogadtam, hogy soha semmiféle állat hátára nem ülök. De még előttünk volt egy jó száz méteres meredek lépcsősor, melynek leküzdése után bepillanthattunk a nem is túl mély, nem is túl félelmetes kráter belsejébe. A kiáramló „füst” alighanem csupa vízgőz, kevés gázzal, legalábbis kénszagot nem érezni. Veszélyes sem lehet, mert különben oda se engednének ennyi embert. S ha azt hiszik, hogy tényleg nem veszélyes, elmondom, hogy 2010 novemberében ez is beindult. Látogatót a közelébe sem engedtek, sok légijáratot töröltek a 600-700 méter magasságba emelkedő hamufelhő miatt. A képen tőle jobbra-előre a nála kissé magasabb, esővízbarázdákkal szabdalt oldalú vulkán, a Batok emelkedik. A környék összes vulkánjánál az andezitek és tufáik dominálnak, ezek adják a jellegzetes rétegvulkáni szerkezetet.

                           Pillantás a Bromo torkába

                             A már kihunyt Batok vulkán

                          Eróziós barázdák és gerincek

                     Búcsú Jávától

     Egyszer valaki kitalálta, hogy Bali az istenek szigete, maga a földi paradicsom, amit csakis azért teremtettek az istenek, hogy oda zömében ausztrál fiatalok járjanak szörfözni és búvárkodni, de legfőképpen minden este irgalmatlanul berúgni. Megjegyzem, iszlám többségű országról lévén szó, nyugaton még vadászni kellett egy-egy üveg jóféle Bintang (csillag) sörre, de Yogjában már úton-útfélen árulták, Balin meg már egyenesen patakzott. Mert hát az lett a vége, hogy félóra alatt, tíznapos jávai kalandozásunk után, öt napra magunk is átkompoztunk Balira, aztán az északi parti Lovina városkában élveztük a semmittevés örömeit. Úgy éljek, ahogy mondom, hiába a hosszú, homokos strand, emberfiát a tengerben fürödni, sem egyéb vízi tevékenységet folytatni nem láttam. Ha egyszer van úszómedence… De akkor miért mennek oly sokan két hétre tengerpartra nyaralni?

     Yude egy helybeli asszonyság házához immár bejáratott módon viszi vacsorázni utasait. Fenséges házi koszt, egyébként is, az indonéz konyha úgy, ahogy van, kiváló. Azazhogy… Ha turisták által nem sűrűn látogatott vidékre keveredik az ember, a kis kifőzdékben nasi gorengnél egyebet aligha talál. A nasi goreng ugyanaz errefelé, mint a kínaiaknál a fried rice, vagyis a „sült rizs”. Nem tudom, ki találta ki rá ezt az angol nevet, de nagyon mellényúlt. A rizst ugyan meg lehet sütni, de úgy szerintem ehetetlen. Ez afféle rizses hús, vagy mi az ördög, vagyis a főtt rizshez hozzákevernek sülthús-, sülttojás-, sülthal-darabkákat, vegyítik némi zöldséggel, egyszóval minden maradék mehet bele. Ha jól meglocsolják szójaszósszal, az még az esetleges mellékízeket is elnyomja. (Ha unjuk, jöhet a mie goreng, ami ugyanez tésztával.) Hanem a satay, vagy sate (malájul), az csakugyan nagyon finom tud lenni. Pálcikára szúrt grillezett húsdarabkák (szinte bármi lehet), földimogyoró-szószba mártogatva. Rendszeresen készítem itthon is.

                           Házi koszt

   Hajnalban delfinles a nyílt tengeren, vagy ötven motoros csónak téblábol föl-alá, egy szál delfin föl nem bukkan, viszont látunk húsz dollárért egy szép napkeltét. Bezzeg előző nap, amikor csapatunk egyik fele ment ki… Nyüzsögtek a delfinek. A természet már csak ilyen, még jó, hogy nem idomítják a delfineket a turisták kedvéért, de talán még ennek is eljön az ideje.

                              Delfinek helyett napkelte - húsz dollárért

    Odébbállunk Tirta Gangga falucskába, ahol egy domboldalba épített szerény, ám virágözönnel borított kis hotelünk teraszáról nézhetjük, hogyan güriznek a rizsföldeken a parasztok. Kötve hiszem, hogy bármit is élveznek szigetük szépségeiből. A rizsföldek csak fentről ennyire látványosak, ha becaplatunk a teraszok közé, látható a meztelen valóság; a siralmasan szegény kunyhók, a térdig sárban tapodó, szántó férfiak, a derékszakadtukig palántázó asszonyok, körülöttük a gyerekek, akiknek egyetlen játéka a rizsföldek sara. A falutól nem messze pazar vízi palotát építtetett 1948-ban a közeli Amlapura rádzsája, hogy itt is legyen neki egy, ne csak Ujungban. Útban a faluhoz szépen látszik az 1700 méter magas szépséges Batur vulkán, nem látszik viszont a 3142 méteres Agung vulkán, mely 1963-as kitörésekor erősen megrongálta a palotát, s nem mellesleg több ezer emberéletet is kioltott, sok megművelt földet évekre használhatatlanná tett.

                      Rizsföldek Tirta Ganggánál

                          Ez a Bali nem az a Bali

                      És még tud mosolyogni

                    A messzeségben a Batur vulkán

  Ha valakit érdekel, itt van Indonézia nagyobb vulkánjainak térképe

   Ubud a sziget kulturális központja, legalábbis így tartják, utalva galériáira, kézműves műhelyeire, bár szerintem kínálatuk jóindulattal is erősen középszerű. Egyetlen hosszú utcáján egymást váltják az ajándékboltok (sláger a batik) és a szentélyek. Bali 3,1 millió lakójának 90 százaléka hindu, s ezzel a legnagyobb, Indián kívüli hindu közösség a világon. Persze, ez a hinduizmus is erősen keveredik buddhista, de főleg animista elemekkel. Indiai hatást tükröz a turisták számára minden este előadott kecak, a majomtánc is, mely a Ramayana egyik történetét meséli el, körben ülő, kántáló, félmeztelen férfiakkal és maszkos, kosztümös férfi-női táncosokkal.

                             Kecak táncelőadás

   Amikor utolsó délelőttömön még egyszer végigsétálok Ubud főutcáján, látom, hogy egy asszony kosárnyi, kis csokrokba kötött virággal jár szentélyről szentélyre, mindegyiknél elhelyez egy adagnyit a már ott levő soktucatnyi mellé. Aztán még egy asszony, még egy… Lehet, hogy Bali egy kicsit még tényleg megmaradt az istenek szigetének.

                  Virágözön egy ubudi hindu szentély előtt

   A sziget Denpasar repterén keresztül kapcsolódig a nagyvilághoz. Itt tudom meg úgy két órával az indulás előtt, hogy törölték a Jakartába induló járatot. Az enyémet. Akkor viszont hogyan érem el Jakartában a frankfurti járatot? Várólista egy előbb induló gépre. Felfértem, és jutalmul megkaptam még a legszebb látványt is, amit Budapestről a levegőből élvezhettem. Nem tudtam, de titokban sejtettem, hogy jövök én még ide, túl nagy és változatos ez az ország ahhoz, hogy két szigettel letudjam az egészet. És jöttem – öt évvel később.

                             Hazai légtérben

                                                                Vége    

Következik Szíria

Előző részek itt (illetve az archívumban):

http://nemethgeza11.blog.hu/2014/12/11/a_vilag_kozepe_5_fejezet_java_java_elso_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

http://nemethgeza11.blog.hu/2014/12/19/a_vilag_kozepe_5_fejezet_java_java_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

http://nemethgeza11.blog.hu/2014/11/14/a_vilag_kozepe_4_fejezet_kuba_kezdoknek_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

http://nemethgeza11.blog.hu/2014/11/24/a_vilag_kozepe_4_fejezet_kuba_kezdoknek_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

http://nemethgeza11.blog.hu/2014/12/03/a_vilag_kozepe_4_fejezet_kuba_kezdoknek_3_befejezo_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

Kedves Olvasóim! Köszönöm egész évi érdeklődéseteket. Az idén még egy résszel jelentkezem.

                                              INDONÉZIA, JÁVA és BALI - 2007

       (folytatás) Újabb hosszú vonatozás végén következő bázisunkra, Yogjakartába érkezünk. A félmilliós várost tartják Jáva lelkének, amúgy mindenki csak Yogja (Dzsogdzsa) néven említi. Ebben nincs semmi logika, mármint a kiejtésben, merthogy az Y-t elvileg j-nek kellene ejteni, de hát ők tudják. Egyesíti a hagyományos jávai életmódot a modernnel, ahol a csendes, falusias kampungoktól (a kampung szó tényleg falut jelent) csak egy-két utca választja el a nyüzsgő nagyvárost, mondjuk a jobbfajta üzletekkel teli Jalan Malioboro-t, mely – igen! – Marlborough hercegéről kapta a nevét. Mert hát miért pont Indonézia maradt volna ki a briteknek! A napóleoni háborúk során a franciák megszállták Hollandiát, amit az angolok sebtében ki is használtak, többek közt Holland Kelet-India, főként Jáva rövid idejű, csupán öt évig tartó elfoglalásával.      

   Mi is afféle falusias negyedbe fészkeljük be magunkat, a puritán szobák egy négyszög alakú udvart vesznek körül, közepén kis úszómedence, luxus Intrepid módra. Este ott ücsörgünk a pool szélén, Yude gitározgat, egyszer csak surranó árnyak tűnnek fel a füvön. Víg patkánycsapatok vágtáztak föl-alá, a konyha mellé épített, étkezőként szolgáló placc faszerkezetén akrobatizáltak, amiből azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy a konyhában is otthonosan mozognak. Egyébként ebből a konyhából hozták ki pár órával korábban az általam kívánatosnál több gyertyával díszített, meglehetősen száraz piskótaalapból készült születésnapi csokitortámat. Nincs rá szó, mennyire undorodom a patkányoktól, ráadásul még öregszem is.

                              Születésnapi tortám (a gyertyák száma indifferens)

   Városi túránkra Yudee becakokat bérel; tricikliket, melyben a két utas ül elöl, a vezető pedig mögöttük teker. Yogja legfontosabb látnivalója a kraton, a szultán palotája, már amennyit meg lehet nézni belőle. Igen, itt még van szultán, négy feleséggel, ahogy jól menő muzulmánoknak dukál. Iszlám királyságok már a XIV. századtól kezdve voltak Jáván. Yogját viszont csak 1755-ben alapította egy herceg, aki kinevezte magát szultánnak, s rangja így öröklődött máig. A palotaegyüttes építése is akkortájt kezdődött. A város állt ellen a legerősebben a holland gyarmatosításnak, olyannyira, hogy csak 1948-ban tudták elfoglalni. Az akkori szultán híveivel bezárkózott a kratonjába, amit a hollandok óvakodtak megostromolni, nagyobb lázadástól félve. A palota fallal körülvett tágabb környezete egyébként hatalmas, jelenleg is vagy huszonötezren élnek itt. A rezidencia nagyobb része múzeum, nyitva áll a nép előtt is, bár ezek az épületek, főleg a berendezésük, már európaias kinézetűek és nagy általánosságban nem is túl látványosak. Láthatóan komoly turistalátványosságnak számít az indonézek körében is, ők vannak többségben. Egy fiatalokból álló csoport buzgón fényképez – bennünket (is). Mi meg őket (is). Állunk egymással szemben, érezzük, kissé komikus a helyzet, diszkréten röhögünk – ők is, mi is.

                                     Ők minket, mi őket

                             A szultáni palota néhány épülete

                                                    Ilyen órát se láttam még

                               Tánc - turistáknak

                                         Így készül a jávai batik

     Ha szerencsénk van, némely délelőttön elcsíphetünk egy gamelan-előadást. A gamelan hagyományos jávai (és bali) zenekar, tengernyi művésszel, akik bronzüstökön, gongokon és hasonlókon adnak elő elképesztő ritmuskompozíciókat és megfejthetetlen dallamokat, egyik pillanatban olyan csendesen, hogy a lepkék szellentését is hallani, máskor iszonyatos csörömpöléssel. Úgy öt percig egész élvezetes, aztán elkezd unalmassá válni. Ha még nagyobb szerencsénk van, ifjú, esetleg szép, de feltétlenül pazar öltözékű és sminkű táncosnő is előkerül és indiai motívumokra emlékeztető táncot lejt.  

     Milyen különös, hogy egy olyan országban, ahol a lakosság közel 90 százaléka muzulmán, a két talán leghíresebb műemlék-együttes nem az iszlám építészet remeke, hanem a hinduizmusé és a buddhizmusé. Nézzük először a Yogjától úgy 15 kilométerre fekvő Prambanan hindu templomkomplexumát. Valamennyi épülete a VIII-X. század között készült, akkor, amikor Jáva északi részén hindu, a délin pedig buddhista királyok uralkodtak. A két dinasztia azonban a IX. század közepe táján egy házasság révén egyesült, ami aztán az építészetben is tükröződött. Mert Prambanan templomait ugyan zömmel Siva dicsőségére emelték, ám a díszítőelemek között jócskán láthatunk a buddhista építészetre jellemző ábrázolásokat is. Tucatnyi, bazaltból emelt templom tornyosul a síkságon, köztük romkupacok hevernek. Úgy tartják, ezek jórészt egy a XVI. század közepe táján történt földrengés során pusztultak el, mindenesetre ennyi romkövet egy helyen még nem láttam. A természeti csapásokat követően eredményesen dolgoztak a kincsvadászok, de a lakosság is kivette részét a romeltakarításból, amennyiben a bazaltköveket saját házukba építették be. A várost ugyanis korábbi hindu-buddhista urai már jó régen elhagyták, és Kelet-Jávára húzódtak vissza az iszlám hódítás elől. 1885-ig szakértő kezek hozzá se nyúltak, és csak 1937-ben szánták rá magukat (holland kezdeményezésre), hogy nekilássanak a restaurálásnak. A hajdani 244 templomból ma csupán tizenhat kisebb-nagyobb áll, többé-kevésbé rendbe hozott állapotában. A töméntelen egyéb kő megszámozva, felstószolva várja, hogy egyszer majd kezdenek velük valamit.

                                              Prambanan egyik temploma

                                  Hindu motívumok

                              Kő kövön

   Számomra mindig megható egy-egy helyi idegenvezető csillapíthatatlan lelkesedése, amint a látogatót a legkisebb részletekre menően igyekszik kiokosítani a gondjaiba vett műemlékről. Ugyanakkor őrjítően bosszantó, hogy félórát magyaráz egy agyonlégkondicionált üvegcsarnokban álló makett mellett a hinduizmus létrejöttéről, alapelveiről, isteneiről, mely utóbbiakból annyi van, ahány tán egyetlen más vallásban sincs. Közben tudniillik alkonyodik, fogynak a fények, márpedig a fényképezőgép azért kapta nevét, mert a kép elkészítéséhez fény is kell, lehetőleg minél több. Így aztán az amúgy is szürke égbolt alatt próbálunk képre átmenteni valamennyit a szintúgy szürke templomok világából. Közel menni sem nagyon lehet az építményekhez, mert 2006. május 27-én egy 6,3-as magnitúdójú földrengés rázta meg a vidéket, és kisebb-nagyobb károkat okozott a már restaurált építményekben is. Azt mondják, életveszélyes lehet a kordonon belülre menni. Ha viszont az ember leperkál némi pénzt az őröknek, akkor, úgy tűnik, annyira mégsem életveszélyes.

   Bámészkodás közben kollégákra akadok. Két középiskolásforma lány állít meg udvariasan, mondván, azt a feladatot kapták az angoltanáruktól, hogy jöjjenek ki ide, és külföldi turistákkal készítsenek interjút, angolul. Nosza, magnó bekapcs, kérdezzetek. Honnan jöttem (a Hungary semmit sem mond nekik, úgyhogy cserébe rövid földrajzórát tartok nekik), mennyi időre, hol jártam, hová megyek, szóval rutinbeszélgetés, de nyelvtanuláshoz kiváló módszer. Érdekes megfigyelni – miként úgy általában is – az öltözködésüket. Egyikük praktikus tréningruhában, fedetlen fejjel, a másik farmernadrágban, színes blúzban, fején a jellegzetes iszlám kendő. Ez általánosságban is jellemző. Nincs előírt viselet, a fejfedő nem kötelező, bár azt hallottam, az utóbbi években nemhogy eltűnne, hanem mind többen hordják. A nem muzulmánok pedig azt, amit akarnak.

                            Ők kérdeztek, én válaszoltam

   S ha már a nyelv szóba került: milyen nyelven beszélnek a jávaiak? Természetesen jávaiul, legalábbis a szigetlakók közül úgy 75 milliónak ez az anyanyelve. Másrészt viszont indonézül (Bahasa Indonesia), mely a hivatalos államnyelv, és igencsak hasonló a malájhoz, úgyhogy nagyjából meg is értik egymást, kábé úgy, ahogy a csehek meg a szlovákok. Az volna persze a csoda, hogy egy ilyen óriási kiterjedésű országban ne lenne töméntelen nyelv; nos, van úgy háromszáz, továbbá megszámlálhatatlan dialektus.      

   Bevallom, Prambananról annak előtte még csak nem is hallottam, nem úgy Borobudurról, melyre viszont régóta fenem a fogam. A földkerekség legnagyobb buddhista temploma dimbes-dombos vidéken, Yogjától úgy 45 kilométerre emelkedik. A templom nem egészen jó kifejezés rá, legyen inkább szentély. Beléje menni nem lehet, merthogy nincs is belseje. Majdhogynem négyzet alakú, 118x118 méteres óriási sztúpa, hat alsó szintje négyzetes, a felső három kör alaprajzú, és bár csak 35 méter magas, épp elég ahhoz, hogy az egyre forróbb és párásabb levegőben fölfelé menet kifogyjunk a szuszból. Nem kell felrohanni, sőt egyáltalán nem érdemes, ugyanis az egyes szinteket a zarándokoknak körbe kell járniuk, mielőtt eggyel följebb lépnének. Ez összesen úgy öt kilométer, s közben megcsodálhatunk pár ezer, részben különféle történeteket bemutató, részben „csak” díszítő elemekkel ellátott reliefet. Ezeket már mind helyben, a konstrukció elkészülte után vésték ki. És akkor még nem is szóltunk a kereken ötszáz Buddha-szoborról, melyekből a legfelső szinten is akad 72, kis sztúpákba bebörtönözve. A kalitkákon rések vannak, ott lehet benyúlni, megpróbálni megérinteni Buddha köldökét, amiből aztán a zarándokok hite szerint mindenféle jó dolgok sülhetnek ki. Borobudur építésének ideje nem pontosan ismert, i. sz. 800 körülire teszik, és nagyjából hét évtizeden át készült. Becslés szerint úgy 55 millió köbméter bazaltkövet használtak az építéséhez. Nagyjából a XI. század elején a vidéket elhagyták a buddhisták, de hogy miért, csak találhatják. Alighanem a közeli Merapi-vulkán kitörései zavarták az ott élőket, esetleg a vidék urai tették át székhelyüket Kelet-Jávára. Évszázadokon át csak legendákban élt tovább, az egész komplexumot betemette a vulkáni hamu és benőtte a dzsungel. (A Merapi egyébként – kedvező időben – látszik is Borobudurról, ám esetünkben az idő nem kedvezett, párás volt a levegő.) Érdekes, hogy a világ legszenzációsabb ősi városai közül több is hasonló sorsra jutott. A perzsa Persepolist, vagy a római (ma líbiai) Leptis Magnát a homok alól kellett előkaparni, a kambodzsai Angkor jó részét a dzsungelből, a perui Machu Picchut nemkülönben. Borobudurra a rövid brit uralom alatt került sor, ugyanis Sir Stamford Raffles főkormányzót (mellesleg Szingapúr alapítóját) igencsak érdekelte Jáva történelme. Amikor tudomást szerzett a dzsungelben rejtőző templomról, egy holland mérnököt küldött ki a felderítésére. A feltárást a visszatérő holland adminisztráció is folytatta, s az 1800-as évek végére már úgy-ahogy hasonlítani kezdett jelenlegi formájára. A végső restaurálást az UNESCO támogatásával a 70-es években fejezték be. Manapság évi 2,5 millió látogató keresi fel, köztük rengeteg zarándok. Mit mondjak? Lenyűgöző!

                               Borobudur elölről

                      Borobudur (majdnem) totálban

                       Reliefek

                        Kis sztúpák a legfelső szinten

   Úton kelet felé futó látogatást teszünk a Seloliman természetvédelmi területen, egy iskolafélében, ahol fiatal fiúkat, lányokat képeznek ki természetvédelmi őrnek, nemzetipark-felügyelőnek, vagy valami hasonlónak. Elég későn érkezünk, nekünk már csak a maradék jut a helyi menza vacsorájából. Bungalókban kapunk szállást, olyasfélékben, ahol a tanulók is laknak. Elég szűken férünk el négyen, hanem a klotyó… Világszám. Belép az ember az ajtón és mit lát? A dzsungelt. A mellékhelyiségnek ugyanis csak három oldala van (meg persze teteje), úgyhogy a panoráma garantált, kívülről amúgy nem lehet belátni.. A távolban emelkedik Jáva egyik szent hegye (a hinduk számára), az 1560 méter magas Penanggungan. Szép, aránylag szabályos rétegvulkán, utolsó kitörése becslés szerint. i. sz. 200 körül lehetett. Hogy mitől szent, nem tudom, a lényeg, hogy ők tudják.

                             A Penanggungan vulkán

     Az ösvényeken vezetett túrát is tartanak nekünk, a vidék növényvilágát próbálják bemutatni, bár a gyilkos, párás melegben ehhez nemigen fűlik a fogunk. Aztán az is demonstrálják, hogyan és milyen eszenciákat lehet készíteni a környék gyógynövényeiből. Ez speciel elvileg ránk is fér, gyakorlatilag pedig holland útitársunkra, Sjoerdra, aki már Yogjakartában is úgy húzta maga után a beleit, s mire ideértünk, már félholt volt. A főzetek tették-e, vagy az Aszpirin, nem tudom, de másnapra rendbe jött.

    A folytatásban megnézzük Jáva egyik sztárvulkánját, a Bromot, aztán pár napra átugrunk Balira is.

Előző rész itt, a többi az ARCHÍVUMban

http://nemethgeza11.blog.hu/2014/12/11/a_vilag_kozepe_5_fejezet_java_java_elso_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

                                            INDONÉZIA, JÁVA ÉS BALI - 2007

Világjárás során külföldi utastársaim majdhogynem természetesen kérdezik: Budapestről? Rájuk hagyom, megjegyezvén, hogy annak egyik peremvárosából. Érdekes, egy amerikai esetében senki sem gondol azonnal New Yorkra, egy ausztrálnál Sydneyre. Azt is majdhogynem természetesnek vesszük, hogy ha idegen országba látogatunk, felkeressük a fővárost is, vagy csak azt. Én már jó ideje úgy vagyok ezzel, hogy egy főváros – csak azért, mert főváros – nem érdekel. Abból a kilencven-egynéhány országból, ahol eddig úgy-ahogy körülnéztem, legalább tíz-tizenötnek nem jártam a fővárosában, de jócskán akadt olyan is, amit szívesen kihagytam volna. Indonéziába az európaiak többsége Jakartába érkezik (és onnan repül tovább Balira). Tudtam, hogy csoportommal már érkezésem másnapján továbbállunk, mégse utaztam ki előbb. Állítólag semmit se vesztettem, talán csak egy órányi pihenést, tudniillik az eszelős esti forgalomban két és fél órát tötyörgött a taxim, mire beértünk a belvárosba. Leendő útitársaim épp lefelé jöttek a hallba, este kilenckor indultak vacsorázni. Elégedetten állapítottam meg, hogy kivételesen fiatal, húszas-harmincas népség alkotja a tízfős, brit, norvég, amerikai, holland összetételű csapatot, ami persze azzal a szomorú ténnyel is jár, hogy én vagyok a legvénebb. Nyár közepén jártunk, érthető, hogy a zsengébb korosztály inkább ilyenkor ér rá utazni, de hogy én miért megyek itthoni júliusi dög melegből a trópusokra, mondjuk, január helyett… Megmondom. Utazásaim idejét, ha csak lehetséges, mindig a célország időjárása alapján választom ki. Mert bár, teszem, azt, Grönland, Izland, Norvégia igen izgalmas tud lenni télen is (nem próbáltam), vagy a Szahara a nyár közepén, azért mégiscsak jobb valami emberi időben utazni. Sokan úgy gondolhatják, na, hiszen, Indonézia (nagy része) szinte rajta ül az Egyenlítőn, márpedig úgy tanultuk, hogy ott húzódik a mindennapos esők öve, azaz ha nem is minden nap, de úgy általában elég sűrűn esik, ergo teljesen mindegy, mikor utazunk. Nos, nem mindegy. Az óriási szigetvilág időjárását erősen befolyásolja a monszun (is), ezért jól elkülöníthető egy nedves és egy (viszonylag) száraz időszak. Ilyen hatalmas országban egyetlen város adatai ugyan keveset mondanak, de azért eleget. Jakartában például a decemberi-márciusi időszakban durván háromszor-négyszer annyi eső esik átlagos havi bontásban, mint július-augusztusban, ami azért nem mindegy. Nem is beszélve a páratartalomról, ami a nagyjából egyenletes hőmérséklet mellett a hőérzetet is befolyásolja. (Arról nem is beszélve, hogy ott csak 30-31 fok volt, míg nálunk 35.)  

   Reggel irány a pályaudvar, amolyan Kőbánya-Alsó rendszerű, átmenő állomás. A körülmények is az otthoniakhoz hasonlóak, másodosztályú vagonunk, piszkoszöld műbőr üléseivel nemkülönben. Amúgy láttam ennél borzalmasabb vonatokat is. Húzunk ki Jakartából, nyomornegyed nem látszik, a távolban felhőkarcoló-kezdemények, nyilván ott a belváros. De hol van Jakarta vége? Talán nincs is neki. Úgy 8–9 millióan lakják. Piros cseréptetős házak tűnnek fel tömegével, néhány erdő borította domb is kibújik közülük, már valahol vidéken járhatunk. Rizsföldek, újabb falvak, városok, jóformán átmenet nélkül, és ez így megy órákon át. A világ legsűrűbben lakott szigetén járunk, márpedig ez nem Málta méretű sziget. Jáva alig másfél Magyarországnyi területén kereken 130 millió ember él! Hogy mi vonzott pont ide a 245-250 millió indonézből ilyen iszonyatos tömeget? Nyilván a kiváló, vulkáni eredetű termőtalaj, de alighanem még válogathattak volna a 17 500 sziget valamelyikéből (ebből kb. ötezer lakott). Fel tudjuk fogni ezt az óriási számot? Aligha. Hogyan lehetett egységes államba terelni, nap mint nap közigazgatni ekkora területet, népességet? Gondoljuk el, az amúgy is nagy területű (1,12 millió négyzetkilométer) szigetvilág Szumátra nyugati csücskétől Új-Guineáig kereken 5000 kilométer hosszú. Egyébként próbálkoztak már Jáva (és Bali) népességének csökkentésével is. Először még a hollandok, 1905-ben, aztán a Szuharto-diktatúra éveiben, a nyolcvanas évek második felében 3,2 millió jávait kényszerítettek át Borneóra (Kalimantan), Szumátrára, Malukura. Az áttelepítettek többsége föld nélküli paraszt volt, de rengeteg koldusszegény városlakónak is ez lett a sorsa. A parasztokat elárasztásos rizstermelésre akarták rábírni erre teljesen alkalmatlan vidékeken, Szumátrán pedig nagyarányú erdőirtást végeztek, hogy így nyerjenek termőföldet. A „befogadók” és a betelepülők között többször, több helyen is véres konfliktusok törtek ki, úgyhogy a kormány felhagyott az erőszakos népességmozgatással, inkább anyagiakkal próbálja ösztönözni.    

   Bandungban egy tűrhető, de azért kellőképp zsúfolt pályaudvaron szállunk át buszra, menetrend szerinti járat, helyi viszonylatban alighanem de luxe változat. Utóbb már természetes, hogy minden megállónál fölszáll (a következőnél meg le) egy-két fiatalember, s gitárral kísért énekükkel próbálják szórakoztatni az utazóközönséget. Nem nagyon sikerül nekik, de azért némi pénz leesik. A hosszú távú buszozások elengedhetetlen tartozékai a mozgóárusok is, akik az utasok élelmezéséről gondoskodnak.

   Este már Pangandaranban hajtjuk álomra fejünket. A kisváros (de inkább halászfalu) Jáva „Balija”, legalábbis úgy tartják; ez a sziget egyetlen olyan vidéke, ahol tengerparti kikapcsolódásra alkalmas hosszú homokfövenyek vannak. A település java egy 5 kilométer hosszú homoknyelven található, viszont helyenként olyan keskeny, hogy öt perc alatt át lehet sétálni egyik oldaláról a másikra. A strandokat fekete homok borítja, ami vulkáni kőzetek lepusztulásából keletkezett. Délelőtt, a központba vezető út mentén posztoló biciklis riksások (e jármű helyi neve becak) ostromát állva besétálok a piacra, az egyetlen, látványosságot kínáló helyre. A fuvarozó kisiparosokkal fölváltva települnek az út menti benzinárusok, akik literes üvegekből kínálják portékájukat. Nem értettem a dolgot, aztán Yude elmagyarázta, hogy ilyen helyeken tankolnak a robogósok. Yude a túravezetőnk, helybeli, konkrétan Bali szigetére való, rokonszenves harmincas fiatalember, a kelet-ázsiaiakra amúgy nem jellemző tetemes súlyfelesleggel és hosszú, göndörödő, varkocsba fogott hajjal. Amúgy nem is Yude-nak hívják, ez csak a művészneve, merthogy énekel és gitározik (valahogy még egy CD-t is összekalapált), de nem hinném, hogy popsztárnak számítana. Problémamentesen görgetett végig bennünket a két héten, se bosszúsnak, se idegesnek nem láttam, igaz, oka sem volt rá. Jól viselkedtünk, Indonézia pedig, irgalmatlan méretei dacára, egészen jól működő ország.  

                          Pangandaran szebbik arca

                                    Itt a robogósok tankolnak             

                             Kuncsaftra váró biciklis riksások

   A piac olyan, mint a többi Ázsiában. Jobbára egzotikus gyümölcs- és zöldségfélék vegyülnek ruhaneművel, háztartási kellékekkel. A vásárlók zöme asszony, illedelmes iszlám viseletben, kendőbe burkolt fejjel, de amúgy színes öltözékben. Egy pasas pörkölt babkávét árul, kérésre helyben ledarálja, ódon kézi készülékkel. Egyszer vettem Borneó maláj oldalán indonéz babkávét, itthon lefőztem, hát, borzalmas volt. Elszoktunk már ezektől a vad, természetes ízektől, helyette isszuk az európai gyárakban agyonaromásított, ám voltaképp ugyanezekből a natúr kávészemekből nyert feketelevest.

                                                  Kávéárus a piacon

   Pangandaran szárazföld felőli oldalán nemzeti park terül el, egészen jó kis zsebdzsungellel. Ez persze amolyan másodlagos őserdő, hiszen hogyan gondolhatnánk, hogy itt bármi is teljesen érintetlenül maradt. A faluszéli házaktól úgy ötven méterre van egy kapu, ott kezdődik a mi kis vadonunk, szemtelen, olykor komisz makákókkal, akik kézből eszik a helyi túravezető által gondos előrelátással hozott gyümölcsöt. A gyér bozótosban feltűnő szarvasok kenyérdarabokat kapnak, akár meg is lehet őket simogatni. Nem így a magas lombkoronában rejtőző gibbonokat, melyek még a szép hívó szóra se hajlandóak alább ereszkedni. Egy leguán iszkol az aljnövényzet között, aztán ügyesen felkúszik egy fa törzsén. E helytől úgy száz méterre éppen valami helyi, kosztümös filmet forgatnak, szóval, nem az a vad természet, amit elképzelünk. Már azon is csodálkozom, hogy ennyi egyáltalán megmaradt. Mészkővidékről lévén szó, több barlang is van a vidéken, egyikbe bemerészkedünk, s a zseblámpák gyér fényében tarajos sülök mocorognak. Alkonyatkor már a partról figyeljük, hogyan özönlenek elő esti vadászportyájukra egy másik barlangból a denevérek. Na jó, azért nem akkora tömegben, mint Attenborough-nál, annyira nem is özönlenek, de ez is megvolt.

                                       Minidzsungel makákókkal

   De ha már part… A földsáv nyugati oldalának rontott neki ottjártunk előtt majdnem pont egy évvel, 2006. július 17-én egy cunamihullám. Ezen a szakaszon a másutt tragikus kimenetelű 2004. karácsonyi cunami nem okozott súlyos károkat, az utóbbi, mely csak három méter magasan zúdult át a földnyelven, annál többet. A kiváltó földrengés 7,7-es magnitúdójú volt, Jávától délre levő epicentrummal és főleg a partvidék középső, 200 kilométeres sávját érintette. A hullám végigsöpört a mi falunkon is; nem volt nehéz dolga, hiszen a térszín lapos. Az eset délután történt, teljesen váratlanul, senki sem figyelt fel arra, hogy a tenger visszahúzódott a parttól. A víz telibe kapta a mi bungalószállónkat is, de itt senkinek nem esett baja. Az Intrepid – a „mi” irodánk (jelentése merész, bátor), mely mindig itt szállásolja el utasait – egyik csoportja éppen távolabb kirándult. Este már ugyanitt aludtak, csak egy szinttel följebb. Sajnos, mintegy 300 falubeli a cunami áldozatául esett, zöld kőtáblás, néha névvel, néha csak számmal jelölt sírjaik egy városszéli temetőben láthatók. A muzulmánok, talán sokan nem tudják, nemigen törődnek halottaik nyughelyével, nem látogatják, a hevenyészett sírokat, amint sokfelé láttam a világban, lassan belepi a szemét.  Több százan váltak hajléktalanná, néhány család még ottjártunkkor is ideiglenes táborban élt. Épp akkortájt készültek valami emlékkoncertre, vagy talán a károsultak megsegítésére. Megjegyzem, rengeteg földrengésveszélyes vidéken megfordultam már, de pont akkor és pont ott sosem rengett, legalábbis nem éreztem, és a jövőben sem kívánom megtapasztalni. Eszembe se jutott elalvás előtt, mit tennék, ha épp akkor éjjel törne ránk egy újabb cunami, bár meglehet, már eszembe se juthatna, hogy bármit is tegyek.

                                         A 2006-os cunami áldozatainak temetője

   Pangandaran környékének másik nevezetessége a Zöld-kanyon, egy mészkőbe vájódott, pár száz méter hosszú szurdok, melynek türkizszínű vize csak egy darabon járható motoros csónakkal, egy idő után gyalog, az éles sziklaperemeken tapodva, vagy úszva lehet továbbmenni. Kellemes oázis, kis vízesésekkel, a jávai hőségben.

                                       A Zöld kanyon

                                       Jé, egy varánusz

A kirándulást összekötjük némi falusi turizmussal, ami, nekem legalábbis, sokkal élvezetesebb, mint valami városi kalandtúra több millió ember és jármű között tuszkolódva. Szerények az életkörülmények, de nem éheznek, az bizonyos. A gyerekek illedelmesek, nem nyúzzák az idegent, viszont imádnak fényképezkedni. A házak falai, tetői jórészt pálmalevélből készülnek, a helyiek mesterek a pálmafák mindenféle alkotórészének felhasználásában. Itt láttam életemben először valódi borsot; parányi, fürtökbe rendeződött zöld termést. Ezért a kis vacakért, és még sok egyéb fűszerféléért ette a fene az európaiakat hajdan, de annyira, hogy képesek voltak a fél (vagy az egész) világot körbehajózni, hogy hozzájussanak, aztán aki tudott, visszatért, és ott is maradt egy időre. Először portugálok jöttek a XV. század végén, aztán spanyolok, angolok, majd egy évszázaddal később a hollandok, akik lényegében megteremtették az indonéz állam alapjait. Indonézia neve a latin Indus (India) és a görög nesos (sziget) szóösszetételből származik, egy angol néprajzkutató ötlötte ki az 1800-as évek közepén, de a szigetvilágot évszázadokig uraló hollandok csak a múlt század fordulójától használják.

                           Falusi turizmus

                            Ilyen a bors

                                       A gyerekek mindenhol hálás fotótémák

   A faluban felkeresünk egy kis kézműves műhelyt is, ahol a wayang kolek nevű, különösen Nyugat- és Közép-Jáván népszerű bábjátékhoz faragják, festik a fabábokat, melyeknek feje és végtagjai mozgathatók, méretük a fél métert is eléri. Érdekes módon e bábjáték eredetileg afféle iszlámosított paródiája volt sokkal ősibb és híresebb társának, a wayang kulitnak, melynek figurái kétdimenziósak, bőrből készülnek, és árnyjátékokat adnak elő velük. Az elmesélt történetek a hindu mitológia két híres eposzára, a Ramayanára és a Mahabharatára alapulnak. Az összes figurát egyetlen személy, a dalang mozgatja és kelti életre szöveggel is. A szigetvilág, melynek őslakói az eredetileg Tajvan szigetéről elszármazott, később Délkelet-Ázsiát benépesítő népcsoportok voltak, már az időszámításunk kezdete körüli időkben kapcsolatban álltak Kínával és indiai királyságokkal is, mi több, Jáván a VII. századtól egy indus királyság is létezett; innen hát a hindu, valamint és a buddhista vallás és kultúra erős befolyása, melyet aztán a XVI. századtól uralkodóvá lett iszlám igyekezett közömbösíteni.

                                  Fabáb feje a wayang kolek bábjátékhoz

   A napot fenséges szabadtéri vacsorával zárjuk, székhelyünktől úgy húsz kilométerre egy a mienknél sokkal elevenebb strandon. Ahogy a napnyugta fénye rávetül a mellettem ülő norvég útitársnőm profiljára…, hát, így oldalról tisztára úgy nézel ki, mint Angelina Jolie! De tényleg, ugyanaz a száj, szemek…(Na jó, az orra kicsit vastagabb, de amúgy… Amúgy nyaktól lefelé viszont egyáltalán nem.) Mondták már mások is? Ida kissé szégyenlősen bólogat. Egy héttel elindulásunk előtt még Budapesten járt, hosszú hétvégézni. Pár hónapja végzett matematika-fizika szakon az oslói egyetemen. Nem vagyok egy hímsoviniszta disznó (viszont matematikai antitalentum igen), de ha ilyet hallok – nő, aki imádja a matekot meg a fizikát –, ez nálam valami jóindulatú perverz hajlamra utal. Itt van aztán Randi, egy újabb fiatal norvég hölgy Stavangerből, a holland Tamara, aki nagyjából másfél éve nem járt otthon, mert egy évig Londonban, majd Ausztráliában dolgozott ápolónőként, de eztán leginkább valahova Afrika sötétjébe szeretne eljutni, hasonló célból. Tökéletesen beszél angolul; van kivel, négy brit utastárs is akad, no meg ott van még Vanessa, akinek pergő New York-i akcentusát ember legyen, aki megérti. Ő a változatosság kedvéért mexikói család sarja. Mandulaszemeiből ítélve először azt gondoltam, valami délkelet-ázsiai származék, mellesleg az indonézek is mind azt hitték.

                                                        Saját Angelinánk, Ida

      Legközelebb Yogjakartában folytatjuk és jön Borobudur, a világ legnagyobb buddhista szentélye

Előző részek az archívumban, illetve itt:

http://nemethgeza11.blog.hu/2014/12/03/a_vilag_kozepe_4_fejezet_kuba_kezdoknek_3_befejezo_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

http://nemethgeza11.blog.hu/2014/11/24/a_vilag_kozepe_4_fejezet_kuba_kezdoknek_2_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

http://nemethgeza11.blog.hu/2014/11/14/a_vilag_kozepe_4_fejezet_kuba_kezdoknek_1_resz?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

Kedves olvasóim! Másfél évvel a blog indulása után tegnap a rendszer regisztrálta a százezredik látogatást is. Ez minden várakozásomat felülmúlta. Köszönöm mindenkinek az érdeklődést, a megosztóknak pedig azt, hogy segítettek hirdetni az igét. Folytatjuk.